Repterek optikai csalódásokkal
A modern repülőterek építését a világon mindenütt egy jól bevált séma szerint valósítják meg. A Róma Fiumicinó imigyen azt a benyomást kelti első látásra, mintha nagyobb lenne, mint a mi kis kedvenc Schipholunk. Valószínűleg az optikai csalódást Emi fejében az okozta, hogy ismeretlen terepen többnek tűnnek a lejárt kilométerek, mint a megszokott miliőben. Gondolta, hogy valami nem stimmel a fejében, hiszen sokáig Amszterdam volt a legnagyobb elosztó, már nem, de még mindig az élvonalban van, legalábbis Európában. Várakozás közben ezen morfondírozott.
AI barátunk adatai szerint Schiphol területe: 27,87 km2, éves forgalma: 68,77 millió utas. Fiumicino területe: 16 km2, éves forgalma: 51,31 millió utas. Nos, utasszámot tekintve jelenleg Európában Amszterdam a negyedik helyen áll, Róma a nyolcadik. Szóval semmi izgalom. Minden működik, érthető, megtalálható. Örök érvényű szabály:
– Csak hömpölyögj kifele a tömeggel, az lesz a jó irány. Persze a táblák még egzaktabb útjelzők. Az özönlő tömeg egy része amúgy abszolút írástudatlan és piktogram-analfabéta. Hiába mindenha szándék, a mozgólépcsők végén oszlopokkal próbálják megakadályozni, hogy a makrobőröndökkel utazó világtalan turisták a mozgólépcsők helyett a lifteket használják. Kitáblázva, hogy a bőröndökkel és babakocsikkal lifttel közlekedjenek, mert a mozgólépcső balesetveszélyes. Nyomatékul kis piktogramokkal is, az írástudatlanok kedvéért.
Aminek meg kell történnie, az amúgy meg is történik. Kis termetű ázsiai lányka 32 kg-os bőröndjét, meg egy-két kisebb táskáját nagy gyakorlattal keresztül küzdötte az oszlopok között. Látszott, hogy tapasztalt turista. A mozgólépcső már félúton járt, a bőrönd szélesebb volt, mint a lépcsőfok. A lány elővette a mobilját, és nyomkodni kezdte. S elengedte – csak egy pillanatra – a bőröndmonstrumot, amely ettől kezdve önálló életet élt, s vidám táncot járt lefele a mozgólépcsőn. Már elindult egy férfi felfele. A sípcsontját elkaszálta a súlyától felgyorsult bőrönd. A lány pánikolt, s egyre távolodott a mobiltelefonjával, a férfi meg összeszedte a túlméretes csomagot, és elindult vele felfelé. Emi várt kicsit lent, majd két kis hátizsákjának oltalmában fellépett a lépcsőre. Gondolatban fogta a fejét, mint a három majom. Van, akire nem lehet vigyázni.
Valójában legnagyobb római reptéri élménye mégis csak az a folyosó volt, amin egy konkrét kőtárat rendeztek be. S mert a kövek mellett mindkét oldalon áradt a tömeg, nem nagyon lehetett bámészkodni. Csak néhány etruszk és római gyönyörűséges szobor, szegletkő, faragvány lopta be a művészettörténeten felnőtté vált szívébe pillanatok törtrésze alatt magát. Érezte, hogy ez még csak a kezdet, jó helyen van.
Vonatos kalandok
Két kilométer gyaloglás után megjelent a feje felett a "vonat" piktogram. Mellette a nyíl, hogy arra. Emi megnyugodott, hogy ez is korrekt, nem lesz itt sztori. Amúgy pont olyan, mint Schiphol. A reptér alatt jönnek a vonatok. Fél óránként minimum, s bevisznek a Centraal Stationra. Ezt Rómában Róma Tiburtinára keresztelték. Nincs új a nap alatt. Emi gépe pontosan érkezett, egyszerűen lekászálódott a vonathoz, imigyen a rátartással előre interneten megvett összes vonatjegye másfél órával későbbi időpontra szólt. Elkezdett kavarni. A peronon álldogáló egyenruhás biztosokhoz elővette az általa úgy élvezett mix-nyelvet. Kiderült, hogy az a vonat, ott, épp indul két perc múlva, siessen, s majd jön a manager (kaller) s ő majd beszkenneli a jegyét, és ennyi. Itt csak az számít, hogy hamarabb mehetsz, a reptéri egeret nem érdekli, mikorra vetted a jegyed. Ha lekésed, akkor kell új jegy, mert becsekkol a jegyed magától. Nagyszerű volt a sok infót átfolyatni a fején. Élvezte a pillanatokat.
Pont így képzelte el az egyedül utazás élményét. Belevetette magát az olasz „Dolce vita”-ba. A szemben lévő ülésen lerogyott egy idős házaspár. Sok 32 kg-os bőröndjük volt. Beszélgettek. Amerikából jöttek, északra tartottak. Vidámak voltak. Emi kiakadt, hogy hogyan is tud angolul. (Szorult helyzet = motiváció.) Működött, s kellemes volt a csevegés. Felemelő volt az érzés, hogy működik. Negyvenöt perc léleksimogató élmény. Majd mindenki ment tovább. Furcsa volt a tovább-utazás. Egy átszállás következett. Emi kezdett fáradni. Felmérte a terepet. Időben van – gondolta – itt sem lesz probléma a jeggyel. Az előző sztori megbízhatóan precedens jellegű volt. Majd keresett vonatot a jegyhez. A pályaudvaron próbált relaxálni, kávézni, s átsuhant az agyán barátja a Google.
Nos meglett a Ternibe menő vonat: Folignóba ment valójában, 56 perc menetidő, ötös vágány, két perc múlva indul. Futott. Amúgy a hatos lett, s beállt egy nagyon koszos, agyongraffitizett vonat. Emi zsigereiben előjöttek a szocialista magyar MÁV felejthetetlen élményei. Hezitált, hogy biztos-e, hogy fel akar erre a vonatra szállni. Végül sikerült lecsekkolnia a vonat mellett nem bőröndös turistáktól, hanem helyiektől, hogy ez a vonat megy-e Ternibe. Rápillantott a peron fölötti utastájékoztató táblára. Megvan. Az alsó sorban sorolják, hogy milyen állomásokon áll meg a vonat. S ott vigyorog Terni. Megérkezik egy óra alatt. Minden papírforma szerint. Ezt a szituációt mindig is kedvelte.
Végül is felsegítette magát a vonatra. Belül tisztaság volt. Csak kívülről tűnt retkesnek a környezet, de már nem is érzékelte. A szemben ülő „donna” elővett egy zacskóból gondosan fóliába csomagolt sonkás szendvicset kis golyó alakú zsemlékben. A szemben ülő „uomo” el is fogadta, majd jött még egy kör mandarinnal. Természetesen az idegen utazót is megkínálta. Mindezt annyira cukin adta elő, hogy Emi elsőre nem is értette. Ez a kedvesség Magyarországon már nem létezik. Hollandiában meg mintha nem lenne fontos dolog az állandó evés.
A vonatkocsira leszállt a tömény sonka-illat. Emi máris mosolygott, hiszen itthon érezte magát. Hazaérkezett a lelke. Eszébe jutottak a gyerekkori vonatozások. Ahogy mindenki, felszállás után maximum 3 perccel kibontották nagyapával a kolbászos szendvicset a szalvétából és elterült az erős, ínycsiklandó illat. A fokhagymás-köményes füstölt kolbász felejthetetlen nehéz illata. Utána mindenki evett egy almát. Nagyapával mindig ketten utaztak Pestre a gyerek-szemorvoshoz. Volt „hivatalosuk” is mindkettőjüknél, nehogy a soros szívinfarktus esetén ne tudja senki, hogy kik ők, merre s miért utaznak. A kis Eminek egész úton be nem állt a szája. Kedves, beszédes kislány volt. Mindig az asztal alatt kuksolva tanulta a felnőttek viselkedését, sztorijait. Később lemaradt a koravénségtől, mert nem nevelte, nem tanította senki a lány-, s a nőszerepre.
Elvackolta magát az ablakkal szemben, s hamar rájött, hogy egyetlen vonatablak sem lehet olyan koszos kívülről, hogy ne élvezhesd rajta át a tájat.
Így a hátralévő egy órában átadta magát az élvezeteknek.
A vonat százhatvanas pályán futott, nem lassított csak a megállóknál, és bár meg is állt minden nagy fánál, mégis haladt. A kalauz minden állomáson leszállt, mikor mindenki megvolt, megfújta a sípot, s egy férfizsebkendő nagyságú sötétzöld ronggyal integetett a masinisztának, hogy indulhat. Emi élvezte, hogy itt még ilyet is láthat. Azután jött ellenőrizni a jegyeket, 2 órával későbbi vonatra szóló jegyét szó nélkül beszkennelte, és ment is tovább.
A vonat hegyes-dombos vidéken haladt, általában a völgyekben kanyargott. Mindenfele kis falvak. A lankás dombok mind godosan megműveltek. A magasabb hegyek a háttérben egyre sötétebb kéknek látszottak. Az ég kékje is különleges középkék, kicsit a tenger vizére emlékeztette Emit. Az őszi nap sugara itt még melegített, és mindennek éles kontúrokat húzott, kiélesítette a színeket.
– Mi lesz itt a festményeken? – sóhajtotta. Gondolatai már végtelen freskókon s grandiózus vásznakon jártak.
A mélázást félbeszakította a bejelentés, hogy a vonat hamarosan Ternibe ér.
Furcsa kapcsolódások
Egy éppen frissen verbuválódott turistacsoport pusztán együtt utazik. Nem sok közös van bennük. Tematikus túránk ennél sokkal több volt. Eleve feltételezte, hogy valahol a részt vevőktől kicsit sem idegen az irodalom, a művészetek, és Olaszország sem. S a könnyek sem.
Emi életének gimnáziumi évei óta része volt Szerb Antal. Az Utas és holdvilág zsenge ifjúsága meghatározó olvasmányélménye. De most, hogy régebben volt már fiatal, újraolvasván a szöveg átértékelődött, átlényegült. Még mindig nagyon szerette, csak máshogy. Mélyebben. Ahogy a regény helyszínei megelevenedtek a következő napokban, úgy kapcsolódtak egymáshoz a túrázók is egyre mélyebb beszélgetésekben. Szaporodtak egyre a fényképek, az élmények. Azután az is világos volt, hogy egy kapura rúgják a labdát politikai elkötelezettségük tekintetében is. Így persze vállalhatatlan is volt nekik csendben kibírni bizonyos témakörök nem érintésével ötvenhat percnél tovább. Hab a tortán azok köre, akik már régebben úgy érezték, hogy nem jó nekik, és nem is lesz jó nekik s a gyerekeiknek még inkább nem lesz jó Magyarországon. Határátkelők lettek. Ahogy teltek a napok, egyre több dolog mert előbújni a lelkekből. Emiben napról napra kitartóan erősödött az érzés, hogy nincs egyedül. Sehol sincs egyedül ezen a földön.
Mi nők is sorstársak vagyunk például mindannyian. Az életünkben, a meneküléseinkben, a kitartásunkban, s a mindennapi harcunkban gyerekeinkkel együtt. Néhányan ezt különböző okból és különböző képességekkel papírra is vetjük, könyvet, blogot írunk, ilyesmi. S azon pedálozunk, hogy minél többen olvashassák. Mert az írás gyógyít. Mert az olvasás is gyógyít. A sorsközösség másokkal is gyógyít. Mint az anonim kitaszítottak, határátkelők, bántalmazottak, anyák, transzgenerációs traumák cipelői, írók, újságírók, nőjogi aktivisták és bloggerek klubja.
Amikor egyszerre két író is a átmenetileg mindennapjaid eleven részévé válik
Itt van mindjárt Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva – az umbriai irodalmi kalandozás házigazdái. Emit elvarázsolta, hogy most akkor megölelheti majd őket hús-vér emberi alakban. Érezheti a valóságos kisugárzásukat. Olvasta régebbi és új köteteiket, s ezekből amit magába szippantott, meg az interjúkból felcsipegetett, azt magáévá tette. Persze, értette, felfogta a közös gondolatokat, a közös nézőpontokat. Olykor felismerte közös életszemléletüket is. Már megint elkapta az itthon vagyok- érzés.
Akit érdekel, olvassa el a szerzőpár „élni és enni Umbriában” kötetét Todi, Assisi, Foligno városok bemutatásával. Ez „a” tankönyv a túrához. Személyes, kedves, szeretni való történelem, irodalom , művészettörténet és gasztronómia, tájleírás, novellák. S ott van benne, hogy miért éppen Todi, s miért éppen Umbria. Valójában benne van Umbria sava-borsa, az olaszok kedvessége, Mihály vándorlásának megelevenedett története. Kihallatszik a sorok közül az olasz dallamos beszéd . Alig tudta abbahagyni a felsorolást.
Nincs értelme zanzásítani, spoilerezni. Emi nagyon élvezte. Csak az első részt olvasta el az utazás előtt Todiról, utána az utolsó napokban esténként Assisit és Folignot.
Gergelyről kirajzolódott a karizmatikus író. Emellett ott a tanár véna, az idegenvezető szerep, a két lábon járó tudás, az anekdotázás mestere, a nagyszerű felolvasó, és az őszinteség. Mindezt persze csúcsra járatja. Ez számára maga az élet. Emi szerette hallgatni, olvasni egyaránt. S akkor ott van Évu, a harcos nő, s a megtestesült nőies gondoskodás. Mindenről. Ami az úton az emberek számontartása, az odafigyelés a lassabbakra, a szeretet konyakos meggyek, a hátizsákból előkerülő Grappa, csoki- és pisztácia likőr és különféle rágcsák formájában. Akinek végig zokogta a könyveit, mert rólunk szól mind. Egyik nap könnyek között Gubbioból lefele jövet kinyíltak. Majd másnap reggelre Évu megálmodta a történetet. Tutira egy horror regény lett. Igen, üldözték őket és menekültek.
Emi nem tudott soha erről írni. Most a könnyekbe vesző ölelésekért a pillanatokért élt. Az Umbriai lét egészen más perspektívákra nyitott ablakot. Itt felülről, a hegyek gyönyörű magasságából szemlélt mindent. A síkságon mindennel egy magasságban létezett eddig. Átértékelődött a dolgok jelentése és jelentősége. Volt ebben is valami hazatalálás.
Rózsaszín assisi érzések
Emi hátradőlt a kényelmes buszülésben. Szívta magába Gergely szavait úton Assisibe, Assisiről. Tudatosan nem olvasta előre a „tankönyvet”. Megélni, átérezni vágyott a hely csodáját. Előre tudta, hogy az csoda. Ugyanez az érzés volt Bali is. Illatok formájában.
Istennek hatalmas köténye van. Aláfér a vallásos, a bigott vallásos, a keresztény, a keresztyén, az eretnek, a görög katolikus, a zsidó, a muszlim, a hindu, s ki tudja, még mi minden. S végül az ateista is. S most is itt vannak, akik még mindig azt gondolják egyetemesnek, hogy a föld bizony lapos. Természetesen ez mind okafogyottá válik, amikor végigjársz szent helyeket, hagyod, hogy az érzések elhatalmasodjanak rajtad. Jóllehet, nincs magyarázat, de ez már nem is fontos.
Az egész élet nem más, mint egy hosszú zarándoklat, vezeklés, gyógyulás, ima, lelki megtisztulás. Fogadalmak, teátrális bizonyságtételek, megbocsátások, vagy megbocsáthatatlan terhek szegélyezik az utat. (Mondja ezt egy hithű eretnek.) Felkészülésképp szétosztod apád vagyonát a szegények között. A város főterén leveted ruháidat, odaadsz mindent a rászorulóknak. Hiszen épp így jöttél a világra. Meztelenül. Így is fogsz elmenni.
Útközben jó esetben csak háromszor kísért meg az ördög. Szomjazol, fázol és boldogtalanul egyedül érzed magad. Azután hóban, fagyban felépíted a templomod. Benépesíted követőiddel. Rálelsz a bizonyosságra, miközben véresre vernek. Ennyit jelent embernek lenni. Az mindegy, melyik században élsz. Szentnek lenni ennél több, bár a vázlat ugye hasonló.
Ha nő vagy, és nem vagy képes egyéb okokból apád gazdagságát választani, vagy az általa kiválasztott kérődet elfogadni, van megoldás. Ha levágod kopaszra nőiességed máig egyetemes szimbólumát, hosszú hajadat, garantáltan nem kellesz senkinek. Valljuk be ezután már teheted szabadon, amit csak akarsz. Élhetsz a szegényekért, leprásokat ápolhatsz. Taníthatsz. Gondoskodhatsz. Vegytiszta szeretetből.
Ilyesmikről is szól a szentté válás.
Amíg végigsétálták Assisi utcáit, a San Francesco három emeletét, majd a Santa Chiarat minden új értelmet nyert a szentekkel kapcsolatban.
Assisit nyolcszáz éve szentjei tartják el. Bizonyára ez így van jól, mert szentjeik is így akarták.
Ahogy közeledtek a székesegyház felé Emi gondolatai egyre nyomasztóbbak lettek. Mindenütt haladt a tömeg, lassan hömpölyögve. Próbált elmerülni érzéseiben. Ahogy lépkedtek araszolva lefelé a legalsó szintre, egyre nehezebbnek tűnt levegőhöz jutni. Egyre szánalmasabban bizonytalanul lépdelt a lépcsőkön. Mire ott állt Szent Ferenc sírja előtt, fejében csak az a gondolat motoszkált, hogy még mindig nem adott oda mindent, amije van. Nem számít, hogy mindenki elvett tőle mindig, mindent, amit akart. Minden bőröndöt letett vasútállomásokon, reptereken, országhatárokon, temetőben, drága Magyarországon, szíve-csücske Szegeden. Mindent szétosztogatott. Kiürítette a lelkét is. Testében fáradtság és fájdalom tombolt. S még mindig nincs vége, ennyi év után is cipel még valamit? Kipotyogtak a könnyei. Annyiszor próbálta megfejteni. Annyiszor próbált bocsánatot kérni. Mind kevés.
Az altemplom levegője forró és párás volt, mindazonáltal elviselhetetlenül nyomasztó. Ahogy kapaszkodott felfele a korlátba, nagy levegőket vett, letörölte a könnyeit, próbálta elmenteni agyában az érzést. Csak a kétszavas imára futotta, de az tiszta szívéből.
Azután a „felső” templomba érve mindent átírtak Giotto freskói, amik ma is úgy élnek, ahogy a festő megálmodta. Él, tisztel és mesél. A legendás Szent Ferenc élete-ciklus. Monumentális, elragadó, eltörpül az ember, miközben bámulatba ejti ismét a festészet. Ne is próbálkozzunk! Nincsenek rá szavak. Ott a falon mindenki teszi a dolgát. Mindent átölel a természet és a rózsaszín assisi kövek. Káprázatos, felemelő, csoda, szeretet, hála.
A női valónak még egy hatalmas megakadás nyolcszáz év után is Szent Klára. Amikor egy nő mer nemet mondani. Nyolcszáz évvel ezelőtti feminizmus.
A Santa Chiara-ban ismét előjött a zarándoklat-érzés, ruhák, dobozka, benne szőke, göndör hajtincsek. A női megérzés megint elhatalmasodott Emin.
Nincs korabeli, vagy mai pletyka. Ők ketten „csak” lelki társak voltak, s ehhez ragaszkodjunk foggal-körömmel! Szentek voltak. S ez nem is hagy több kívánni valót maga után. A tisztaság bizonyára manifesztálódhat egyképpen férfiben és nőben. Az egy dolog, ha nekünk nem sikerül.
–Tudom, mostanság szkeptikusak vagyunk – gondolta.
Felszabadultak a végtelenül nőies érzések benne. Klára előtt szeretet öntötte el a szívét és valami megmagyarázhatatlan nőies rózsaszín könnyedség. Pont az az árnyalat, mint a Monte Subasió ezeréves kövei, amiből Assisi házai és templomai is épültek. Nem véletlenül dominál ez a szín Giotto képein. Hiszen azt festette, amit látott, s amit érzett: három dimenziós világot, érzelmeket, arcokat. Próbálgatta a szárnyait, amik szinte észrevétlenül repítették át az emberiséget a reneszánszba.
A Santa Chiara robusztus homlokzatát rózsaszín- fehér kövek csíkos váltakozása teszi szinte már játékossá. A hátsó oldalon még hihetetlenebb kockás falak különböző ütemre komponálva. Megirigyelhetné simán egy mai modern épület is.
Gubbio meséi
Sajátos hangulatú város. Szerb Antal aprólékosan részletezi, pontos leírásokkal szolgál, és az Utas cselekményszálait is ide tereli, mint egy gondolati háló közepébe. Valamiért kedves neki ez a hely.
„ ...itt maga a város a látnivaló.
A legtöbb olasz város ezen a vidéken azt az érzést kelti, hogy a házai omladozóban vannak, még néhány év, és az enyészet elnyeli, mint annyi más régi várost. Ez azért van, mert az olaszok ott, ahol terméskőből építkeztek, nem vakolják be a házak falát, és a közép-európai szemlélő azt hiszi, hogy a házról vagy az egész városról leesett a vakolat, és úgy hagyták, teljes dezolációban, pusztulni.”
Gubbióban a házaknak két ajtaja van. Az egyik a szigorúan vett bejárat. A másik a két lépcsővel magasabban lévő halottak kapuja, amit általában befalaznak, s csak akkor nyitják újra meg, ha meghal valaki a házban. A halottat ezen a kapun hozzák ki, majd újra befalazzák, hogy a holt lelkek ne találjanak vissza, ne kísérthessék az élőket. Milyen nagyszerű ötlet. Milyen találékony a néphit a világ minden pontján. Igazán meggyőző történeteket olvashatunk az Utasban is. Emi igyekezett fejben tartani a regény sorait.
A hegytetőn ott magasodik a város felett a Sant Ubaldo kolostor, ahol Mihály megtalálta végre Ervin barátját - Pater Severinust. A kolostorba ma drótkötélpálya vezet fel. Nagyszerű élmény. A kerengőben természetesen tökéletes tájolással vannak jelen az energiák. A Szent Ubaldo oltárán üvegkoporsóban fekszik névadó szentje. Segítségét kérve zarándokolnak ide az emberek. Cédulákra írják kéréseiket, imádkoznak, s bedobják egy ládikába a cetliket, s buzgón figyelik, várják azok maradéktalan beteljesedését.
Emi úgy gondolta, hogy Gubbió egész valójában van valami megható. Ezt a többi városokban nem érezte, vagy nem így. Talán, mert könnyebben megnyílik itt az ember.
Tányérok, s ami bennük van
Emi először csak a kirakatokban és az üzletek portáljainak falán csodálgatta meg a gyönyörű motívumokat. Ma is készítik itt a hagyományos színekkel és mintákkal az ólommázas kerámiát. Világszerte ismert központ: Gubbió. Nem is győzött elegendő tányért is fotózni. Azután meglett a kedvenc is. Élénk kék, sárga, zöld és vörös színek. A tányérokon megelevenednek az ősi etruszk geometrizáló és orientalizáló motívumok, az umbriai virágok, gyümölcsök, domboldalak, de fekete kerámiát is láttunk. A tányér-forma fentről fényképezve mintha egy egyszerű lapos tányér lenne, de a közepében nagyobb a mélyedés, mint egy közönséges leveses tányérban. Nos ez itt egy nagy adag tészta helye. Amely tészta csak amolyan előkészület a második fogásra. Az lehet vaddisznótól a csirkéig, frissen szedett gombáig bármi is. De sorolhatjuk a bruschettát, porchettát, gnocchit, pizzát, gombás bablevest, rántott cukkinivirágot. Azután kellemes borok. És persze Emi végigkóstolgatta a jobbnál finomabb házi söröket is. Bár ez eretnekségnek tűnt a helyi szemekben. Vagy legalábbis úgy érezte. S íme itt a tányér, amitől nem tudott elvonatkoztatni. S mellette kései porcelán rokona, de a forma megmaradt.
A csoport reggel hazautazott. Csend lett. Emi maga maradt. Ez a négy plusz nap hasonlatos volt Mihály magányos bolyongásához. Mindennek megadta a módját. Bejárta Todi fellelhető múzeumait, gyönyörű festményekkel beszélgetett, freskókra tapadtak szemei, lemászott a ciszternákba, galériákban lógott. Megtalálta a nagy szemű etruszk szobrát. Még mindig volt mit fotózni. Néhány nagyon vidám képet is készített, Vespákról, fal mellé két centire parkoló autókról, mert Umbria maga is egy kedves, boldog mosoly. Minden nap bejárta még egyszer a város sikátorait. Délben leült a főtéren, rendelt valami finomat, borral, vagy sörrel, s nézte az embereket. Valóban meg- megsimogatott mindent a kezével, a szemével, a lelkével. Gondolatban búcsúzott. Folyton az járt a fejében, hogy két dolog van a világon, amit nem lehet megunni: a reneszánsz, és a sikátorok.
Hogyan lettem kettős állampolgár?
Emi utolsó napi rendes mélázásra készült Todi főterén. Már messziről kinézte a teraszt, amit barátságosnak érzett. Két elegáns pincér terített az asztaloknál. Fehér ing, csokornyakkendő, fekete nadrág, piros nadrágtartó és bordó kötény. Mosolyuk az a különleges todi-mosoly. Vidám rendelés következett. Italok? Vagy tízféle sört sorolt fel, majd megegyeztek valami finom házi sörben. Szűretlen, umbriai fehér sör, 5,9% alkohol. Jó választás volt. Majd rátértek az ételekre. A pincér ajánlotta a konkrét tésztát, s Emi kért még egy salátát. Hamarosan megjött a fent részletezett két tányér. A kerámia, meg a porcelán. Ezt a pillanatot sem felejti egyhamar. Megdobogtatta a szívét.
Emi számára volt még egy nagy napja az ittlétének. Humber lett. Az Umbriai Magyar Köztársaság állampolgára. Ceremónia, eskü, kézfogás az elnökasszonnyal, s az útlevél átvétele. Minden, ami kell. Ez egy olyan gesztus volt, ami egyenesen átmelegítette a lelkét. Állampolgársága sokak szemében tüske volt és lesz is. Maga számára pedig mindig is a fosztóképző általi fájdalmas megerőszakoltságát idézte. Meg a büszkeséget is persze. És itt most ez a maga játékos komolyságában kompenzálódott. Csak el kellett ide jönni az érzésért.
„ Az Umbriai Magyar Köztársaság művészeti és irodalmi projekt. Az UMK a liberális demokrácia, a művészi szabadság, és az önmeghatározás autonómiájának hármas pillérén alapszik, elkötelezett az európai értékek és a gechetto, valamint a sagrantino iránt.”
Humbersége a pillanatnyilag elérhető magyarsága, annak egy többet gondoló, érző és kifejező értelme – gondolta.