Rizskoch borsodóval, avagy az eltűnt idő nyomában...

„Csak akkor van szükséged hatalomra, amikor valami ártalmasat akarsz tenni, minden más esetben a szeretet elég, hogy elérd céljaidat.” (Charlie Chaplin)

Hollandiában most volt „Anyák Napja”. Egy hetes késéssel Magyarországhoz képest. Nyilván ez csak mentség számomra, hogy miért nem osztottam meg a gondolataimat „időben” vagy talán azt is jelenti, hogy már ide tartozom. Talán az utóbbi miatt az ihlet is most szállt meg. Ilyen lettem, ezt akartam, ezért harcoltam. Működik a tudatalattim. Valójában erre gyúrok 4,5 éve. Tudatosan. Tudom, különben már rég belepusztultam volna. Így meg élek, boldog vagyok, és küzdök az összes többivel. Mert a napi küzdés ugye itt sem marad el sosem.

A mai lencseleves mellé tehát bekedveskedtem egy adag rizskochot borsodóval, éppúgy, mint nagyanyám. Kicsit Marcel Proustos nosztalgia süti kerekedett imigyen belőle. Jóllehet, csak nekem, a többiek nem is szeretik. Nekik nem is jelent semmit, csak nekem… De nekem sokat, a gyökereket.

A konyhába az udvari lépcső vezetett. Vaskos betonlépcső, kétoldalt kis négyzet alapú pihenővel, ahol oly jó volt üldögélni, nekünk gyerekeknek is, a macskáknak is, és ide kapkodta ki nagyanyám a füstölő lábast, az égő tepsit, ha főzés közben olvasni szottyant kedve, s olyannyira belefeledkezett, hogy a nem létező füstérzékelő sikítani kezdett. Két oldalról meredek lejtő, mennyiszer lecsúsztam rajta. A nagy esővíztároló, mellette a hatalmas rózsaszín hortenzia bokrok és leanderek. 

Mindig ide költöztünk ki hetente a mosással. Még akkor is, amikor már volt keverőtárcsás Hajdú típusú mosógép +centrifuga kombó. Öblítés köztes műanyag babafürdőkádban. Most is érzem, a téli jeges víz érzését a kezemen. Pedig még csak gyerek voltam, mikor már egyedül mostam, teregettem télen, nyáron. Télen a vizes ruhák fél óra alatt csonttá fagytak, meg a kezünk is mosás, teregetés közben. József Attila is megmondta, a mosónők korán halnak... A mai gyerekek már csak internetről mosnak. Mindent onnan csinálnak, vagy nem csinálnak. Nem mutattuk meg nekik, hogyan kell. A mi hibánk, senki másé. Az is, hogy szétesik minden. Az is, ha nincs szeretet bennünk.

Ja, és igen, ne felejtsük el, hogy a lépcső és udvarsöprés, pincegereblyézés az tipikus gyerekmunka volt, ahogyan a vasárnapi rántott hús kisütése is, míg a felnőttek az istentiszteleten voltak. A keresztanyám az ő idejében pont úgy, mint én kb. 25 évvel később. Pacsáltunk a lépcső, veranda felsíkálásával. 
Lassabban haladt az idő. Vissza fogta a tradíció. Akkor mi, gyerekek igazodtunk a felnőttekhez, ma meg a felnőtteket igazgatják a gyerekek. Nagy baj.

A konyhában jobbra zománcos falikút volt, réz csappal, azután a sarokban faállványon a mosdótál, a következő falon a padlásfeljáró meredek lejtője, majd a sparhelt, kosárban fa, speiz ajtó, sötét barna. Következő falon nagyanyám stafirung konyhaszekrénye (ami anyukám életét is kiszolgálta). A negyedik falon előszoba bútor, fogasok, esernyőtartóval, ajtók a fürdő és a veranda felé. A mosdó felett feliratos falvédő. A szövegre már nem emlékszem. A plafonon kék-fehér zománcos lámpatányér. Mindennek sváb neve, pedig már senki se beszélte ezt a nyelvet, csak ezekben a foszlányokban, de a tartás az nem halványult. Alatta nagyra kihúzható asztal rétesnyújtáshoz, disznóvágáshoz, mosogatáshoz, zománcos vájlingban, Ultrával. És persze a mindennapi étkezéshez, az elmaradhatatlan viaszos vászonnal letakarva. A napi étkezés itt zajlott. Az ünnepiek az ebédlőben, ami később az én hatalmas szobám lett, vagy a verandán, mert annak is megvolt a maga hangulata. A családi beszélgetések is itt zajlottak. Azok a beszélgetések, amiknek értelmét olykor 40+ évvel később értettem meg. Ilyen az élet, egyszer mindent sikerül megérteni, ha elég türelemmel viseltetünk iránta, és az idő iránt, elegendő időt adunk a dolgoknak, hogy kiforrják magukat, s hogy szeretteinkkel azonos rezgésszintre kerüljünk. Nagy úr az idő, bár olykor rémesen türelmetlenek vagyunk. Pedig mindennek pontosan meghatározott helye és ideje van. Minden kérdésünkre megjön a válasz egyszer. Olykor pedig már nem is várjuk.

A csendélet ott volt az ebédlőben, most itt van velem a nappalim falán. Ki tudja, miért is hoztam el, s miért is kellett becsomagolva szunnyadnia két évig, mire azonosulni tudtam ismét vele, és boldog vagyok, akárhányszor ránézek. Mindig valami melegség jár át.

A határátkelés állandó dilemmája: le kell tudni tenni a múltad, majd szépen lassan megbékélni vele, feldolgozni, elfogadni, építkezni belőle.

"Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta. Sikerről ne fogadj el tanácsot attól, aki sikertelen, belsőről és tartalomról pedig nem hallgathatod olyan ember útmutatásait, akinek mindössze külsőségei vannak. Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva.
Mert mindenki csak abból adhat, amije van. Te gazdag vagy. Annak születtél, annak neveltünk. Rád felelősséget róttak. De ne adj magadból túl sokat és vigyázz, kitől mit fogadsz el. Emlékezz a szavaimra: üres kútból nem lehet vizet húzni." (Náray Tamás)

Útra való, amolyan hamuban sült pogácsa. Eleink szavai. Istenem, de nem kéne feledésbe vesszenek. A gyerekek persze Bercsényi utcának hívják, mert még nem értik. Talán majd egyszer felfogják, hogy mi hol hibáztunk, s ezzel mit hagytunk ki az ő életükből. Persze nem leszünk büszkék ismét magunkra. Ilyen ez a példamutatás. Üres kútból nem lehet…

Döntöttem. Így hát több, mint két év után mégis meglátogatom Magyarországot, s farkasszemet nézek vele, s magammal, már amennyire sikerül. Mindezt azért, hogy visszatérvén farkasszemet tudjak nézni majd ismét magammal, másokkal, s a jövőmmel. Remélem, sikerül. Mindennek ára van.

Minden utazás hatalmasra tárja az ablakokat a lelkünkön. Beengedi a változást, segít döntéseket hozni, segít elengedni, amit el kell, vagy éppen megerősít a kivárásban. Időt, helyet teremt a gondolkodásra. A döntések meghozatalára.

Kinőtt a szárnyunk...

Ez megint egy Határátkelős posztom, 2019. 04. 22. 12000-es olvasottsággal. Még a fizetett Orbán-trolloknak is szemet szúrt, de ez nem baj. Legalább művelődtek egy kicsit.

Miért álmodunk? 

„Az ormokra nem hívják az embert, oda fel kell kapaszkodni.” (Edouard Manet)

Az álmok két okból születnek: ha túl jól megy a sorunk, vagy ha túl rosszul. Ez

mindkettő zsákutca. Elsősorban azért, mert mindkét esetben véglet az élethelyzet, amiből kiindulunk.

Azontúl persze léteznek lelki egészségben megfogalmazott álmok is. Ezek életünk motivációs rugói. Tulajdonképpen ebben a kontextusban nevezhetjük őket vágyaknak is. Segítségükkel képesek vagyunk végig menni az úton, sikerre vinni projektjeinket, nem feladni idejekorán semmit, odatenni magunkat olyan helyzetekben is, amit nehezünkre esik, amikor fogytán az energiánk, a türelmünk.

Mindeközben megvilágosodunk, hogy mi mindent kell megtennünk álmaink beteljesüléséért. Mert ugye azt nem adják ingyen. Hovatovább hajlamosak vagyunk tolni kifele a határidőket, kibúvókat keresve elméleteket gyártunk le, hogy mit miért nem csinálunk meg most, ezzel persze elsősorban önmagunknak hazudunk, önmagunkat csaljuk meg. Saját magunk csigává lassulva romboljuk vissza az életünk. Legalább ezért csak magunkat hibáztathatjuk. Tehát a jól megfogalmazott álmok megvalósítása is még számtalan próbatételt követel.

A kulcs persze mindig a mi kezünkben van. A döntés szabadsága ugyanis mindig a sajátunk. Az volt, most is az, és az is marad.

Újratervezés 

„Hülyébb pókok maguk ellen szőnek hálót.” (Vámos Miklós)

Ha valami véget ér, csak hogy értelmezni tudjuk: újratervezés van. Új álmok, új vágyak, új útitársak.

Van, aki belefeledkezik a munkába, túlvállal, széthajtja magát, bár semmi szükség rá. Más leissza magát, elszív egy-két jointot, ezzel törölvén a memóriát. Egyesek elmennek egy boldogító shoppingolásra. Továbbiak esznek egy hatalmasat, amitől azonnal 5 kilóval többet mutat alattuk a mérleg. Megint mások ellopnak valamit, bolhát-e vagy elefántot oly mindegy, ha semmi szükség rá az se baj, de ettől boldogok. Másformák szexelnek egy olyan szenvedélyes - kiadósfélét mindjárt bárkivel. És van, aki belefog az éppen aktuális hazugságsztorijába, elhiszi, élvezi, hogy mindenki komolyan veszi, s mindig a kör közepén állhat. És ez mind, mind betegség. Szörnyű, hogy mindenki beteg.

Ettől persze többnyire senki se büszke magára, és nincs az a legjobb barátja, aki büszkeségből megveregetné a vállát. Ellenben így van ok rá, hogy mások számára elérhetetlenné váló, szúrós sünné gömbölyödjünk, miközben észre sem vesszük önkezünk által kivégzésre ítélt, leárazott és kiárusított énünket. Véletlen sem halljuk meg a kiabálást, amit a belső hangunk üvölt, meg azt sem, amit azok ordítoznak, akik szeretnek. Halkan vagy hangosan, türelmesen vagy olykor már-már fenyegetőzve.

"Az igaz szeretet nem más, mint arra irányuló vágy, hogy a másiknak segítsünk azzá válni, ami ő valójában. Akkor is, ha a másiknak ez az igazi énje nem annyira felel meg nekünk. És akkor is, ha megtalálva azt az igazi énedet, talán nem engem választasz, hogy együtt folytassuk az utunkat." (Jorge Bucay)

Maradjunk az álmoknál. Most tegyük félre az éjszakai álmokat! Ezeket van, aki megéli, és van, aki reggel ébredéskor és este elalvás előtt mindig arra a megvalósulni vágyott dologra gondol. Utóbbiak hihetetlen mértéktelenséggel képesek a vágyaikat éberen, a maga valóságában elképzelni és életben tartani. Miután kellőképpen sokat foglalkoznak velük, erősen gondolnak arra, elképzelik, levetítik 1000-szer... Ez pedig akarva, akaratlanul kezdete egy másfajta gondolkodásnak, melyet irányíthat a tudatalattink, de még inkább hasznos, ha tudatosan műveljük.

De vajon milyen álmok léteznek? Létezik-e holland álom? Létezik-e magyar álom? Létezik-e az én álmom? Létezik-e határátkelő álom?

Igen. Mindenféle álmok léteznek. József Attila mamájának proletár álmai voltak. A Gulágon is álmodtak az emberek, a gázkamrák kéményei alatt is. Ezek az álmok akár kollektív álmok is lehettek. Hitlert gyilkos álmok gyötörték. A diktátorokat megalomán álmaik kergették gyilkolásba. A sors fintora, hogy mindannyian a félelembe haltak vagy őrültek bele. Ez egy különleges koreográfia. A homokóra effektus. Bővebben kifejtve az Ágnes asszonyban. (Arany János)

Einstein, Madame Curie hipotéziseik megoldásáról álmodtak. Leonardo da Vinci arányokat, színeket, Leonard Bernstein hangversenyeket álmodott. Morgenstein fura verseket. Hamingway Santiagoja oroszlánokat.

Ezek az álmok, még inkább a megvalósításuk feletti küzdelem, megváltoztatnak minket. Nem az emberek változtatják meg egymást, főleg azok nem, akik szeretetben élnek. Mindenki maga változik, vagy nem. Azután az idő úgyis tovább lapoz, ha éppen aktuális mesénkre ráunt. Előbb vagy utóbb mindenkinek át kell menni a tű fokán.

Az álmokat mindig a szabadság utáni vágyunk szüli. Nehéz dolog ezt megfogalmazni, mert az emberek nagy része a szabadság szó hallatán csak egy eszmére gondol, amit sosem élt meg, ami elérhetetlennek tűnik számára. Ez egy elvont dolog, amit elképzelni fölöttébb nehézkes. Meg kell élni ahhoz, hogy megértsük.

A holland álom

A holland ember tudja, hogy mit jelent a szó a napi életben. Már az ősei, 400 vagy több évre visszamenőleg ezért küzdöttek. Számukra egyszerű a képlet:

„God schiep de wereld, maar de Nederlanders maakten Nederland.” (Isten megteremtette a világot, de a hollandok csinálták meg Hollandiát.)

Az Isten tényleg elkövetett miattunk valamit, de mi tettük, ami a mi felelősségünk volt, van és lesz, azzá tenni, ami nekünk fontos: szabaddá. Mindenki számára: migráns, meleg, fekete, muszlim vagy zsidó- élhetővé.

Számukra ez életforma. Ez a példa, amit követni mindenkinek a maga ügye. Hogy megértsd, ahhoz legjobb, ha egyenesen beleszületsz. Beleszületsz abba a végtelen nyugalomba, amivel az életet szemlélik. Azontúl ha igazak a statisztikák, akkor mégis csak az élvonalban vannak a boldog népek sorában.

A magyar álom

Legyen meg a trabantod, a paneled, az évi rendes SZOT üdülésed, s akkor jól is van. Ez a mozgástered, szabadságod nincs, minek az neked, kisebb dolgokkal is beéred, megalkudsz, meghajolsz, benyalsz úgyis, ez vagy te. Pelikán elvtárs jó elvtárs. Így szereted.

Később 60 évvel, ha nem tetszik a diktatúra, menj világgá, vagy maradj, s nyomorodj bele, abba, hogy rajtad kívül már mindenki elment.

Marad az álom, hogy majd egyszer jobb lesz. Hát nem lesz jobb. Az agymosás jól sikerült: lesz mindig annyi szavazó, aki a csalással együtt elég lesz. Nincs több esély. Az értelmiségi: orvos, tudós, színész, író, festő, tanár, egyetemista mind elment. Nem csinál már forradalmat. A koldus meg nem tud. A szabadság eszmévé silányul. Megélni sosem lesz mód. Nyertek, miközben hazug „hurránarancsokat” dobálnak magasra, s lentebb meg a végtelenségig álmodik a sötét, tétlen nyomor.

„Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.” (Ady Endre)

Az én álmom

Hála sváb nagyapám általi vonalas, ámbár nagyszerű neveltetésemnek: 16 évesen már megcsapott a szabadság szele. Nem tudtam már akkor sem azonosulni anyukám „ezittabékeszigete” „ezavilágközepe” világképével. Tudtam, hogy színes pletykákkal tarkított szürke falusi mindennapjaimból egyetlen kitörési lehetőség van, ha annyit tanulok, hogy biztosan felvegyenek az egyetemre. Az áldozat világos volt: éjt nappallá téve a szó legszorosabb értelmében gyúrtam erre az egyre. Ez volt az álmom. Sikerült.

Már akkor is szabad akartam lenni, bár pontosan nem tudtam még összerakni, hogy ez az elején mekkora egy favágás, majd általa mekkora fejlődés, szemléletváltás fog következni. Egyben megalapozása volt mindennek, amit azután valaha is szabadként éltem meg az életemben. Később még nagyon sokszor gyúrtam konkrétan valamire, de az valahogy mindig szegről végre rokona volt az én kis szabadságomnak. A folyamat máig tart. Az i betűre a pontot mégis a határátkelés tette fel. Ez is egy nagy álom. Kétségtelenül azóta már valóság. 

Az alábbi videó nekem, meg a gyerekeimnek is ikonikus, mert Szikora Robi már 1986-ban megmondta, hogy Amszterdamba megyünk, és kész. És benne a felvonulás, a múltunk, amivel majd le kell számolnunk. benne a jövőnk, a gyerekek, és a jelen: menni vagy maradni. A döntés, a sírás... 

Határátkelő álom

„Kinőtt a szárnyunk, ez volt mit vártunk.
Szabaddá váltunk, ki szól ránk meddig szálljunk?” (Demjén Ferenc)

Mindig mondom, hogy rossz tanácsadó az általánosítás. Addig biztos az álom, hogy a kalandvágyban, mindinkább az anyagi nélkülözésben, s még ennél is izmosabban a lelki nélkülözésben – az élet lassan ölő méreggé változik számunkra. S a pillanat -ha felismerjük, hogy mindez csak rajtunk múlik, s megnyílik az ajtó egyfajta szabadság felé, amit merünk vagy nem megcsinálni -nagy jelentőséggel bír. Azt gondolom, hogy erre a földre senki se félni született. Nem kell, hogy a vágyaink bújócskát játsszanak. Könnyen meglehet, az idő elszáll fölöttünk, s az alkalom nem jön vissza soha többet.

Bizony nagyon lassan nőtt ki a szárnyunk. Nagyjából 2 év kell hozzá, hogy egy józan takarékossággal működő anyagi függetlenséget mondhassunk magunkévá határátkelőként. A szabadságot megélni, megérezni, megszokni, megérteni, ugyanennyi idő. Hogy már ne a pénz alakítsa az életet, mert érted, hogy amire szükséged van, az megvan. Nem vágysz semmi fölöslegesre, belátod, hogy semmi szükséged státuszszimbólumokra. Ugyanakkor az elromlott laptopodat már nem 24 havi részletre veszed, hanem ma megrendeled interneten, holnap kihozzák, leteszik az ajtódban és nem lopja el senki. S ha lelopja valami még nem ebbe a világba való értetlen az autódról az antennát, akkor ugyanígy rendelsz neten egy másikat, mert nem akarsz rossz napot másnak. Ergó nem lopsz magadnak helyette újat. Lecsippantod a kártyád a buszon.

Miközben egy csomó mindenről kiderül, hogy felesleges holmi. Például a múltad, amit időközben fel kell számolnod.

Képes vagy ebben úgy példát mutatni, hogy ki tudod várni, még ezt az életformát felismerik mások is. Addig terelgetsz... mást nem tehetsz. Kis dolgokban is alakulsz egy szabad országhoz.

Itt van például az EP választás.

Szülőhazám -melyből ismert okokból emigráltam- nem hagyja, hogy ugyanazokkal a jogokkal szavazzon az ideiglenes külföldön munkát vállaló, mint a határon túl élő magyar. Mindazonáltal még magyar állampolgár vagyok. Nem annyira szeretem a „kettős mércét”.

Ellenben Holland lakcímmel rendelkezvén megkaptam az illetékes holland Polgármesteri Hivatal levelét, melyben tájékoztatnak az esedékes EP választásokról, s hogy választhatok, hogy regisztrálok a Hágai Magyar Konzulátuson, vagy az alább megjelölt honlapon. Míg az előbbi opcióban a magyar képviselőkre szavazhatok, utóbbiban a hollandokra. Az ugye szóba se jött, hogy még nem is vagyok holland állampolgár csak egy állandó lakcímmel rendelkező „emigráns”. Summa summárum, érik bennem a gondolat, hogy nem az omnipotens Fideszre szavazok, inkább fontolóra veszem Judit Sargentini pártját.

Majd valóra váltva talán a legutolsó határátkelő álmom, 6 hónap múlva, letelvén itt tartózkodásom ötödik éve, beadom az állampolgársági kérelmemet. Mert számomra nagyon fontos a mondás:

„Aki kampó akar lenni, idejében görbüljön meg.”

Fegyverszünet...

„Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.” (Dan Milman)

Mióta elköltöztem szülőhazámból ebbe az általam sokkal szabadabbnak ítélt országba, tudatos agymosásom és lelki építkezésem eredményeképp nagyon sok dolgot átértelmezni kényszerültem, amelyek rendíthetetlen igazságában eleddig mondjuk azt: hittem. Még ha némelykor csak hellyel-közzel is, de mégis csak hittem.

Így vált lassan közhellyé például számomra, hogy „Az idő megszépít mindent.” Valójában az idő önmagában egyáltalán nem szépít meg semmit. Nem gereblyézi el a lelkünkön mások által elvégzett mélyszántás nyomait. Nem gyógyítja be a környezetünk által ejtett sebeinket. Nem gyógyítja meg a pszichopatát, a depresszióst, a szenvedélybeteget, a félelmet, az agressziót, a dühöt, a bosszúvágyat. Ez mindig a fejekben dől el. A felsoroltak egyikével sem lehet azonban hosszútávon együtt élni. Akkor sem, ha én szenvedek ezek bármelyikében, és akkor sem, ha a környezetemben valaki. Egyszerűen azért, mert magunkban és másokban akkora rombolást viszünk végbe, ami már ép aggyal nem magyarázható, nem visszafordítható folyamat, és nincs az az idő, ami képes lenne magától begyógyítani. Az idő például nem szépít meg egyetlen háborút sem.

Úgy hozta a sors, hogy karácsony napján Arnhemben jártam. Itt zajlott a 2. világháború egyik fontos, Montgomery tábornok által „jól” megtervezett, Market Garden névre keresztelt hadművelete. A történetet Cornelius Ryan A Bridge Too Far címen világsikert aratott „történelmi riportja” tette világszerte ismertté és az abból készült film nem kevésbé. (Mindkettő magyar fordításban ill. szinkronnal is létezik.) Nem találjátok ki, Richard Attenborough rendezte. Persze a szereposztás is pazar. (Dirk Bogarde, Sean Connery, Edward Fox, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Robert Redford, Liv Ullmann)

Párás, meglehetősen ködös, szürke karácsonyunk volt. Az előző öt hónap menetelése mindannyiunkat megviselt nem kicsit. Aranyszabály, hogy mindig csak egy fronton harcoljunk. Ez most nem jött össze. Túl sok fronton harcoltam. Felőröltem, bedaráltam magam, legfőképpen lelkileg, mindazonáltal szellemileg, érzelmileg és testileg is. Még valami makacs influenzaszerű vírus is betámadott (ami nagyjából húsz éve elkerült). Ilyenkor minden megborul. Eszetlenül hajszoljuk az igazságot, futunk az egyensúlyunk, a békénk után, hisztirohamot kapunk a hazugságtól, a tehetetlenségtől, a helyben járástól, és persze, semmi sem sikerül. Hogy elsőre nem, az még nem is lenne tragédia, de amikor egyáltalán nem, az már nem viselhető. Környezetünk persze épp ilyen hibás géneket hordoz, mert ha mi sikeresek lennénk, akkor ők is, ha mi boldogok lennénk, akkor ők is, és ha mi mosolyognánk, akkor ők is. Hiszen az ő tükrük vagyunk.

Miközben régi álmom teljesítvén a szitáló holland esőben sétáltam az arnhemi Rajna-hídon, arra gondoltam, hogy nem is akarok én már senkinek a tükre lenni. Miközben hallottam a puskaropogást, a tankok dübörgését, és vártam, hogy feltűnik majd egy tank is szemben velem. És hallottam a kiabálást a hörgést, láttam a füstöt, a vért, éreztem a fájdalmat, a reménytelenséget, a távozó lelkek suhanását.

A hídfőnél modern házak épültek. Mintha szeretett holland „mézeskalács házaink” sosem álltak volna ott. Az idő tette, mondanád. Hát nem az idő, a háború. Az a nagy hazugság, amelyet szükségszerű pusztításnak hívunk. Az az egyetemes hazugság, hogy van igazságos háború. Amely képes elhallgattatni ez emberek füle elől, eltakarni az emberek szeme elől, elrejteni az emberek érzései elől, és elzárni az emberek szíve elől az igazságot. Ezt az idő sohasem fogja megszépíteni.

"A test meg tud feledkezni arról, amit érez. (...) Az érzelmek azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és újra életre kelnek."

(Dan Millman)

Karácsonyi világháborús sétám másik állomása a Hartenstein Hotel Oosterbeekben. Itt rendezte be főhadiszállását a brit 1. légi hadosztály parancsnoksága 1944-ben. Igazi holland múzeum. Pazar ötletekkel teszik élővé az amúgy súlyos és szomorú történelmet. Itt azután még egyszer végig „élvezhettem” az arnhemi csatát. Az alagsorban egy egész város van felépítve, háborús övezet. Kilőtt autók, páncélosok, eldobált biciklik, romok, barikádok, fényeffektusok, puskaropogás, ágyúdörgés, bomba és kézigránát robbanás, viaszhullák. Majd felülhetsz egy ejtőernyősöket szállító repülőre, ahol megint csak hallod a gépek dübörgését, a géppuskaropogást, amivel már szedik is le azokat az ejtőernyős bajtársaidat, akik előtted percekkel ugrottak ki. Mindamellett egészen élethű, önkéntelenül húzod be a fejed, összerezzensz, bújsz, lapulsz a falhoz.

A filozófia: éld át a félelmet, a rettegést. Talán nem fogadsz el több egyetemes hazugságot. Talán akkor majd te sem akarsz sosem hazudni. Talán akkor meg tudsz majd bocsájtani, el tudsz majd engedni, nem akarsz többé bosszút állni senkin. Talán akkor közelebb kerülsz az igazsághoz.

A háború után nem jön el mindjárt a szabadság. A boldogság szintén várat magára. Miért? Mert a szabadság is, a boldogság is, mint minden, a fejben születik. A harcokban az emberek megölik egymást, elvesztik családjukat, szerelmüket, barátaikat. Bizalmatlanná, hitetlenné, hazuggá, hiteltelenné válnak. Az átélt félelem és/vagy a bosszúvágy kiöli bennük a szeretetet. A szabadság és a boldogság forrása pedig a szeretet. Aki ezt nem képes megérteni, az sosem lesz sem szabad, sem boldog.

„Semmi sem rendezettebb, mint amit a szeretet rendez el, és semmi sem szabadabb, mint amit a szeretet köt össze.” (Chiara Lubich)

Végül egy csendes karácsonyi séta az oosterbeeki katonai temetőben. Itt vannak eltemetve az angol, amerikai és lengyel ejtőernyős hősi halottak azonosítva és névtelen sírokban. Szám szerint 1691.

A film végén megható, ahogy a megmaradtak - elcsigázott tömeg, sebesültek zömében - várják, hogy leterítse őket valami golyózápor, s végre vége legyen.

Énekelnek. Ó, maradj vélem, az est közelget… (evangélikus énekeskönyv 121)

Ugyanez az ének zárja a múzeumi túrát is az utolsó teremben.

Sétálok a temetőben és én is ezt énekelem csöndesen. Meg még napokkal később is, amikor eszembe jut.

A csata mérlege: A szövetséges oldalon 1700 halott, 6500 hadifogságba esett. A német oldalon 1300 halott, 2000 sebesült.

Konklúzió: A történelmet azért tanítják, hogy tanuljunk belőle. Nem azért, hogy sok évszámot tudjunk, hanem azért, hogy az értékrendünk, a tisztán látásunk , az igazság utáni vágyunk kifejlődjön. A hazugságok megölik az embereket. Nincs az a demagógia, ami igaz lehet, ha emberi életeket követel. Kössünk fegyverszünetet, legalább annyit, hogy legyen időnk szétválogatni az élőket a holtaktól, eltakarítani a hulláinkat, bekötözni a sebesültjeinket. Hirdessünk szabad elvonulást! Kössünk békét! Ne akarjunk revansot! Mert a háborúban a nyertes is veszt, mindenki veszt, a legnagyobbat a civilek, az ártatlanok, az öregek, a gyerekek.

„Tegyük le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen büszkeségünk!” (Hobo)

Csecse-becse... mellyel meglepem... magam...magam

„A parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem” (Gobbi Hilda)

Jó, hogy feltalálták a hajfestéket, meg a ránctalanító cuccokat, vitaminokat, ginsenget; mégis a biciklizés, az életmódváltás meg a munkaterápia, ami igazán fitten tart. Meg a küzdés, ami - valljuk be-  már csak bizonyos korlátokon belül működik.

Egy biztos, ez a kis öregedő testünk nem mindig tudja kitartóan friss lelkünkkel tartani a lépést. Ezért azután kénytelenek vagyunk néha erőszakot elkövetni rajta, és nem tudomásul venni az örökös hisztijét. Beletuszkoljuk a lázadozó énünket naponta és megyünk tovább, lépünk tempósan. A parókákról nem tudok nyilatkozni. Egy biztos: egy idő után megáll a számláló, amitől ugyanis képessé válunk örökre 43 évesnek maradni. Imigyen nem kell semmit sem feladnunk.

Mindez a külsőségekben is megmutatkozik. Lakásunkban nemes egyszerűség és rend uralkodik. Az antik holmik csak kiegészítőként jelenhetnek meg. A modern, egyszerű stílust, és a kényelmet előnyben részesítjük. Fontos azonban, hogy legyen mindennek hangulata, kisugárzása, lehetőleg nyugalmat árasszon, és jó legyen belépni. Szeretjük mindenben és mindenkiben az extrákat.

Hasonlóképpen választunk autót is. Legyen kicsi, de felszerelt egyszerű tucatautó, viszonylag fiatal, lehetőleg sose kelljen szereltetni. Nagyon fontos, hogy valami különlegességgel is bírjon, ami oda vonzza a tekintetet. pl.: a színe. Lehet akár narancssárga.

Öltözködés, hajviselet, csak fiatalosan és egyszerűen.  Farmer, Nike cipő, póló, pulcsi… Ápoltság, semmi felesleges kiló, hosszú haj.

És tényleg képesek is vagyunk ugyanazokra a dolgokra amire pár tíz évvel ezelőtt. Mindez már egészen másként működik. Lazábban tudunk küzdeni. Felülről szemléljük a világot. Kivívjuk a saját kis nyugalmunkat, időnként elvonulunk feltöltődni. Igazán jó társaság vagyunk magunknak is, ettől azután másoknak is. Képesek vagyunk a hülye helyzeteket egyszerűen megmosolyogni, megtanulunk jól szeretni, és mindent gyorsan intézni. Az élet összes adódó lehetőségét megéljük, semmi sem szalad el mellettünk, hogy le ne ülnénk vele legalább egy kávéra, egy csevejre. Már az egónk is a barátunk, pedig ő igazán nehéz eset. Régebben sűrűn a fülünkbe súgta, hogy „Kevés vagy hozzá, hogy ellenállj a viharnak!” Ma viszont mi súgjuk a fülébe, hogy „A vihar én vagyok.” Tudjuk élni a mostokat, és ezek a dolgok nagyszerű nézőpontból mutatják meg az életet, mindenek értelmét, eredőjét és célját. Az sem számít, hogy ki érti és ki nem, amit mondunk, gondolunk. Szavaink, gondolataink, és érzelmeink tökéletesen tiszták. Likvidáltuk a haragot, a dühöt, a szomorúságot, a dacot, a gyűlöletet, féltékenységet. Föl se tűnik, hogy a szomszéd fűje zöldebb. Annyi minden mellett csak elmegyünk mosolyogva. Legfeljebb örömünkben sírunk. Kizárólag romantikus filmeket nézünk, meg vámpírmeséket. Mindazonáltal mindent elolvasunk, csak legyen elég rendelkezésre álló betű. Nem adjuk fel a tanulást, a művelődést. Azért sem, mert mélységesen szórakoztat, és gyönyörű mostokkal halmoz el.

Volt időnk különlegessé válni. Mindenben. Tudatosan adjuk el jól magunkat. Hűségesek vagyunk és nem hazudunk. Tudunk élni. Jól élni. Élvezzük az életet. Rajongunk nagyjából mindenért. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ezért megharcoltunk, elsősorban magunkkal, majd a világgal, végül az emberek javával. Tudjuk, hogy ebbe a projektbe mit tettünk bele. Ennyi.


Íme egy egészen egyszerű példa:  a napokban menetrendszerű böngészésem során véletlenül (mert ugye véletlenek nincsenek) rábukkantam Domján László 101 pozitív állítására. Régebben ronggyá hallgattam, s bár nem vagyok igazi agykontrollos, a módszert ismerem, autodidakta módon tanultam és használtam is, amikor szükség volt rá, kifejezetten jó eredménnyel. Egyszerűen szimpatikus volt, hittem benne. Azt szoktam mondani, hogy megnyugtat Domján László és András hangja. Valóban ennél sokkal többről van szó. Valahol a kezdetekkor úgy éreztem, hogy a 101 állítás töredékét mondhatom magaménak. Most meg úgy érzem, hogy tényleg az enyémek, és eszerint is élek. Örömmel tölt el a felismerés. A boldogság 1003. arca. Megvilágosodott, hogy honnan indultam el, és hova jutottam. Tudom, mennyi áldozat, munka és tudatosság van ebben. Megérte. Persze máskor, más szituációkban Popper Péter, Müller Péter, Esther & Jerry Hicks, Echkhart Tolle, Osho és ki tudja mennyi minden és ki mindenki segített át a kátyúkon. Sosem adtam fel, hogy hozzáváltozzak a világhoz, tudjam élvezni a mostokat. Fontos nekem, hogy akivel összehoz az élet, az boldogabb legyen a velem való találkozás után. Ez például Teréz anya mondása. Mondjuk, szent nem vagyok. Már nincs szükségem napi szinten széthallgatni a 101 pozitív állítást, mert egyszerűen rólam szól, amiért nagyon hálás vagyok. Kinek is? Jó kérdés. Lehet, hogy leginkább magamnak. Nyilván úgy, hogy ezeknek a módszereknek csodálója és tisztelője maradok mindvégig. Mert mindezek ragyogó eszközök számunkra, hogy azzá váljunk, aki lenni szeretnénk...

Sokáig azt gondoltam, hogy a kor meghatároz. Már tudom, hogy egyáltalán nem.

Vegyük példának Brigitte Macront. Egyszerűen jól néz ki a nála 24 évvel fiatalabb sármos francia elnök oldalán. Valószínűleg nem csak jól néz ki, hanem egy sor tulajdonsággal bír, amivel túlszárnyalja a többieket. Ebből is látszik, hogy tud valamit, amit a nála ifjabb nők nem annyira. Lehet, nem csak egyetlen dolgot, hanem sok mindent. Azt sem kell feltételezni, hogy ez túl bonyolult.

Hiszitek, vagy nem, a szakirodalomból megtudhatjuk, hogy már neve is van az 50+ generációnak, s mi több, egyre inkább átértékelődünk minden téren, még a munkaerő piacon is. Mire jöttek rá a „Perennial generáció” (évelő) fedőnévvel emlegetett 50-es korosztállyal kapcsolatban? Munkabírók, nem nyafognak, simulékonyak a munkahelyen, nyugodtak, átlátnak mindent, tapasztalataikat jól használják fel, felhalmoztak magukban nem kevés tudást, amit használnak, forgatnak a mindennapokban, nem feltétlenül direktben, akár áttételesen is. Jó emberismerők, jól feltalálják magukat a váratlan helyzetekben, ilyenkor is képesek dönteni, a felelősséget felvállalják. Hidegvérrel szerelik le a túl hangos munkatársakat. Nem rohannak haza, mert felnőttek a gyerekeik. Így azután a tanulmány szerint a HR-esek szívesen választják az idősebbeket, s ez tendencia. Na jó, Orbániában nem, de kicsit nyugatabbra már igen.

"El kell fogadnod, nem mindenkinek ugyanannyi a lejárati ideje. És ha el kell köszönni, mosolyogva köszönj el. Élj úgy, hogy azzal a tudattal tudj elköszönni, hogy érdemes volt élni!"
(Vándor lélek foszlányok)

Igazság és más állatfajták

„A dolgok megkülönböztethetetlenek, meghatározhatatlanok és megismerhetetlenek. Éppen ezért sem tapasztalatainkról, sem véleményeinkről azt se mondhatjuk, hogy igazak, azt sem, hogy nem igazak... Semmi nem szép, semmi nem rút, semmi nem igaz, semmi nem hamis. Mindez csak a véleményekre vonatkozik. Semmi sincs úgy, ahogy azt a vélemény állítja; az emberek hiszik csak úgy, mert megszokták.” Pürrhón (i.e. 360-270)

Az igazságot az életben magában találjuk meg. Ez afféle kavics és kagylógyűjtögetés a tengerparton. A tudás és a tapasztalás csak eszközök a hozzá vezető úton. A sokrétű tudás sokféle nézőpont, egyfajta alkalmazkodó képesség, rálátás a világra több irányból is. A tapasztalás -ha jól értelmezzük, s készek vagyunk hálával és alázattal elfogadni a sikert ugyanúgy, mint tanításként felvállalni a kudarcot- megint csak építi személyiségünket. Mindkettőnek hatványkitevői: az évek, meg a rutin, a befektetett energia, mert az mindig megtérül, és végül de egyáltalán nem utolsó sorban a „szeretetráfordítás”. A tengerpart és a természet végtelen. Így sosem mondhatjuk, hogy már eleget gyűjtögettünk. Legfeljebb halálunk pillanatában lesz meg az érzés, hogy nem maradt ki semmi. Sikerült rendszerezni, megérteni és szeretni mindent. Sikerült legalább egyszer tiszta szívből megölelni a világot.

Ez a fajta tudás, tapasztalás, és szeretet által megszerzett képességünk teszi lehetővé, hogy megtaláljuk az igazságot először magunkban, majd ezután a világban, és végül az emberekben. Így válunk alkalmassá arra is, hogy ne fogadjunk el semmiféle igazságtalanságot: szálljunk szembe azzal, vagy inkább álljunk odébb.

Az ekképpen szerzett lelki intelligencia már képes egyfajta éleslátásra. Sorban újabb kapukat nyit meg az igazság felé. Ha azonban nem párosul szeretettel, gyöngédséggel, képtelen az empátiára, akkor meg sem próbálja megérteni, vagy legalább is megérezni mások igazságát. A történetet ugyanis erősen megbonyolítja, hogy mindenkinek megvan a maga (ráadásul!) vélt vagy valós igazsága.

A párunkat is ez alapján választjuk. Van aki az igazit keresi. Van, aki az igazat. A kettő közt széles kanális csordogál. Sokszor lehorgonyozunk az igazi mellet, s elfelejtjük, hogy van igaz is. Van, aki nem éri be ennyivel. Addig keres, amíg az álmai valóra nem válnak. Mások ennél sokkal kevesebbel is megelégszenek. Mindenkinek megvan a maga kis igazsága, meg a nagy igazsága is. Megérteni úgy lehet, sosem tudjuk. Elfogadni azonban mégis helyes.

Azt mondják, a szerelem vagy a pokolba juttat vagy a mennyországba. Mivel mégis csak létezésünk alapfeltétele, újra és újra bepróbálkozunk. Addig, míg ki nem kötünk a legigazabb mellett Ha nem ezt tesszük, akkor éhen halunk a fa mellett, amely roskadozva kínálja érett, illatos gyümölcseit. Aki ezzel tisztában van, egyedül az képes a másikért bármiféle őrültségre. Más szóval: feltétel nélküli szeretetre.

Vélemény – legalább olyan relatív, mint az idő, vagy a tér. Legfeljebb ezt nem írta körül a nagyszerű Einstein. Mint ahogyan relatív a szépség is, a kor is és a szeretet is. Mert az a legszebb számunkra, akit igazán szeretünk Egy idő után tök mindegy, hogy hány éves vagy, kevesebb már úgysem leszel. Szeretni meg lehet sokféleképpen. Mégis, mikor magad jutsz el addig, hogy már nem kötöd feltételekhez, az már maga a boldogság. Akkor már vidáman tudsz meghalni is, mert mindent megkaptál.

Visszatérve a véleményre. Itt van például a bloggerkedés. Nagyeszű véleményvezérek szertetrollkodnak egy igenis intellektuális, stílusos, egyedi posztot, az most mindegy, hogy az enyém, vagy másé. Mindenesetre ez nem más, mint a fejekben lévő sötétség és tudatlanság megfűszerezve némi butasággal és hozzá társuló hatalmas arccal… Szegény Magyarország. Főzőmosáson agymosott fejekkel. Hajdu Energomat 2F program. Emlékeztek még rá? Az én drága 2 éves kisfiam is kimosta vele a gyapjúpulcsikat. Segíteni akart anyának. Nem jött össze. De legalább ő jót akart. Mert gyerek volt, mentes minden eltökélt gonoszságtól. A diktatúra meg magabiztosan tudatos. Az ilyenfajta agyatlanságot hála Istennek akkora morbidra és hatalmasra hizlalták, hogy az én ajtómon már be se fér, így kívül is marad egészen egyszerűen. Szóval igaz a mondás: Mindig jól nézd meg, hogy ki mondja, amit mond, és annak megfelelően gondolkozz be rajta, vagy lépj tovább! Hiszen minden szó annak az embernek az egyéniségét tükrözi, aki mondja.

Van itt még valami. A hazugság. Azt tartjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok, és vannak a statisztikák… és vannak a kegyes hazugságok, amik bizonyos szempontból magyarázhatók... és vannak azok is, amiket ugyan teszünk, de senkinek sem ártunk vele… Állandóan magyarázzuk ennek helyességét, és megtanuljuk idővel, hogy úgy kell hazudni, hogy magunk is elhiggyük, amit mondunk, akkor mások is elhiszik, s abból baj nem lehet. Igen. S egyszer azon kapjuk magunkat, hogy piszkosul belekeveredtünk mindenbe. Az meg már a végjáték, mikor elkezdjük élvezni, ahogyan nem kételkedik senki bennünk. Miközben ezáltal legfőképpen magunknak sem mondunk igazat.

A mai kor gyakori pszichés betegsége az impulzuskontroll zavar (kleptománia, shopaholic és egyéb mániák). Ezek hasonló függőségeket produkálnak, mint az alkohol, a dohány, a drogok.

A negatív következmények az embert nem tartják vissza. Sem az ellenőrizhetetlen kiadások, sem a túlköltekezés, sem a lebukás esélye, az egészségkárosítás: egyre többet és többet akar. Akárcsak a drog- vagy az alkoholfüggő esetében, az euforikus érzést utána felváltja a szégyen, a bűntudat, a szorongás.

Persze mindezek legalább annyira feldobnak, mint egy kevésbé veszélyes raftingolás, vagy egy száguldozás lefele a sípályán, vagy az autópályán. A sebesség is ilyenfajta élvezet. Talán nincs is ezzel semmi baj, ha tudjuk, hol húzódnak meg a határmezsgyék jó és rossz között. Meg ott van még a sánta kutya és egyéb példázatok. Hamar kiderülnek ezek a dolgok családban, barátságban, iskolában, munkahelyen. Lehet, érdemes változni. Nem érdemes naponta próbára tenni szeretteink bizalmát, lojalitását, hűségét. Nem érdemes kísérletezni a szeretet tűrőképességével. Még akkor sem, ha az, mint tudjuk: hosszútűrő.

A bizalom megtart a szeretetben. Ha meginog, sosem hajlik vissza eredeti állapotába. A kiegyensúlyozottság egyre közelebb hozza egymáshoz az embereket. A hazugság, az eljátszott bizalom egyre távolabbra viszi őket. Ha a megérintettség érzése nem kérdés, és fentiek mindegyikétől kétséget kizáróan elhatárolódik, akkor nem befolyásolja sem idő, sem távolság.

"Hinni azt jelenti - élni: higgy magadban és másokban, remélj szép napokat, és bizalommal szeress. A szeretet mindig bizalommal szeret. "

(Tatiosz)

Minden egér szereti a sajtot

„Van egy lejárati dátum arra vonatkozóan is, hogy a szüleinket hibáztassuk azért, mert rossz irányba terelték az életünket: a pillanat, amikor már elég erősek vagyunk hozzá, hogy belássuk, a felelősség csakis a miénk.” (J.K.Rowling)

Minden reggel rémes. Kaotikus. Teljesen mindegy, hogy 12 óra aktív alvás, vagy 3 óra gyors alvás után ébredsz. Még az is mindegy, hogy fél 5 vagy délután 3 van. Az óracsörgés az mindig olyan Pearl Harbour-ös. Nem függ a pihenés hosszától és milyenségétől. Felülírni ezt a „verthelyzetű” érzést talán egy álom tudná. Sajnos szerfelett ritkán kerül rá sor, pedig tudom, hogy az álmok mindig valóra válnak. Igen és felülírja az egy ágyban ébredni a szerelmeddel- érzés. Ettől most tekintsünk el. Marad tehát az életmentő kávé.

Reggel, amint „mindegymennyi” és „milyenmély” alvásomból riasztott az ébresztő, kitámolyogtam a kávégépig, és tényleg nem tudtam, hol vagyok, miért, és milyen napot írunk. Azután a konyhában valami motozást hallottam. Átvillant az agyamon, hogy tegnap tv nézés közben átsétált egy egér a konyha közepén, majd vissza is fordult, és vélhetőleg, ahol jött ott távozott is: a nyitott teraszajtón. Megvan! A kenyeres zsákban motoz, valószínűleg megzavartam az álmát. Ő is az enyémet, a másodperc törtrésze alatt kijózanodván, szemüveg nélkül! elkaptam a farkát. (mondjuk nem volt nagy mozgástere, az is igaz) Ahogy nagyapám tanította: megpörgettem, és hozzácsaptam háromszor a betonhoz, majd kihajítottam a terasz melletti tetőre. Láthatóan eredményes voltam, mert mint egy kis esernyő szétterült a bitumenen a szemerkélő esőben. Nagyjából büszke is voltam magamra, bár azután napközben mindig vissza-visszatért a fejembe a történet, és sokfelé el is vitte a gondolataimat.

Minden csak nézőpont kérdése. A tengerimalacot mikor végelgyengülésben kimúlik, megkönnyezzük. Az egereket lemérgezzük, agyoncsapjuk. Így az állatmentés is csak egy hülye kampány. Mert mi jogon döntjük el, hogy a kutya, a macska a barátunk, az egér meg a patkány meg nem. És ki vagy mi döntötte el, hogy melyik állatot háziasítottuk, és melyiket nem. Mitől szeretni való a katica és a szentjánosbogár, és mitől nem az a szarvasbogár és a cserebogár. Mert az ember azt mondja. Amelyik nem mond semmit, az meg követi az előzőt. Gondolkodás nélkül. Mert az ember szeret ítélkezni egerek, patkányok, legyek, szúnyogok és emberek felett. Persze azok között is szelektál, különböző általa helyesnek vélt szempontok szerint. A maga beteges nézőpontjából.

Továbbá, miért kell félni egy nőnek az egértől, a békától, a gilisztától, egy fiúnak meg miért illik megfogdosni őket mindenképpen. Sajnos ezekben a kérdésekben sem a józan elménk győz, hanem a konvenciók, a megszokás és a minták. Pillanatok alatt dobozokba rakjuk és címkékkel látjuk el a világot: az állatokat, embereket, barátainkat, munkatársainkat, szüleinket, gyerekeinket, párunkat, cigányt, migránst, határátkelőt, feketét, eretneket, kendős muszlim nőt, szinglit, gyerektelent, elvált szülőt… mert ez mind nem a mi kutyánk kölyke. Ilyen alapokon neveltünk/nevelünk fel egy nemzetet, generációkat. Ez már inkább baj. Másrészt meg egyáltalán nem kell a korpa közé keveredni, és akkor nem esznek meg a malacok. Lásd nagyapám, aki lány létemre megtanított az egérfogás rejtelmeire… Mint ahogy arra is, hogy soha semilyen pártba ne lépjek, inkább kutyaszarba az utcán, mert az legalább szerencsét hoz...

Vajon mikor dől el egy kislányról, hogy neki bizony hisztizni kell mindenért. Ki dönti el, hogy egy valamire való tinilány modellalkatú, szőke, affektáló, plázacica, s lehetőleg sikítva ugorjon fel egy székre, ha meglát a lakásban egy egeret.

A kisfiú meg ugye nem félhet semmitől, nem sírhat, és nem hisztizhet, tudnia kell egeret irtani.

Ez persze mind csak azért van, mert meglévő erős előítéleteink szerint neveljük a gyerekeinket, és akarjuk megnevelni egymást mi felnőttek. Agyonaggatunk mindenkit címkékkel, és az egyiket imigyen simogatjuk, a másikat meg ütjük, miközben magunk is erősen korlátolttá válunk.

Szerencse, hogy nem mindenütt van ez így a világon, sőt már Európában sem. Itt van már megint Hollandia, amivel szoktam volt példálózni. Az általam spártainak titulált holland nevelés, amelyben nincs helye a majomszeretetnek, a betegségnek, a gyógyszereknek éppúgy, mint a drága ruháknak, kütyüknek. Mindazonáltal van helye az önállóságnak, önismeretnek, önbizalomnak, nyelvtudásnak, kommunikativitásnak, kreativitásnak. A szabad ember ugyanis ezekkel él gyerekként és felnőtt korában egyaránt. Valamit azért mégiscsak tudnak, mert minden felmérés egybehangzóan azt mutatja, hogy a holland gyerekek a legboldogabbak a világon. No comment.

„Aki régóta harcol az ellenfelével, az többé már nem tud nélküle élni.” (Ezel, Bosszú mindhalálig)

Amszterdam egyesek szerint persze a bűnös város. Egy biztos, annyi egér van az első emeleten is, mint egy falusi házban. Így a harc tovább folytatódott, ugyanis besétált egy újabb lakótárs is. Egy hétig kóstolgattuk egymást, rafkósan leevett mindent az egérfogókról reggelre, először sajtot, majd csokit. Az egérfogókat napról napra élesebbre állítottam, eredménytelenül. Majd egy hét után éjjel kettőkor csak sikeres volt az akció. Most várom a következő betérő szemfülest. Tulajdonképpen nagyon mókás dolog a vadászat. Mindenesetre nem szeretném ha az egerekkel való harc mindennapjaim részévé válna, mert akkor kiderülne rólam, hogy nem vagyok igazi nő. Megjegyzem, egyesek szerint tudok hisztizni is. Így azután talán beleférek a tucatba. Vagy nem. Ki tudja. Mindenesetre tudatosan nem keveredek a korpa közé, mert utálom, ha megesznek a malacok. Valójában meg szeretek egyáltalán nem beleférni egyetlen tucatba és egyetlen dobozba sem. Különlegesnek lenni élvezetes dolog, és nagyon jó érzés. A boldogság ki tudja hányadik arca.

Mialatt ezeket a sorokat írtam, felnézvén a laptopomból ismét egy futkosó egéren akadt meg a szemem. Kis barátom a konyhapulton jön-megy az egérfogók között. Valóban nem tudok elvonatkoztatni tőle. Így harcolunk mindhalálig.

Csöndesen kóstolgatjuk egymást, feszegetjük a határainkat, bontogatjuk a korlátainkat. Rádöbbenünk, hogy nincsenek győztesek és vesztesek. A vesztes is nyer, mert tanul belőle. Hiába fogsz ki egy egeret nagy nehezen, percek múlva jön a következő. Mígnem egyszer sok év múlva letesszük a fegyvert és képesek leszünk még szeretni is. Ilyenek ezek az egerek.

„Feladatod nem a szeretet hajszolása, hanem egyedül az, hogy felkutasd és megtaláld a belső korlátaidat, amelyeket vele szemben felállítottál.” (Victor Hugo)

Roxfort in Amsterdam

A Határátkelő blogon 2018.  08. 01-én megjelent mesés írásom.

Sok minden történt velem, míg eljutottam a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskoláig. Történetem arról szól, hogy miképp sikerült legyőznöm Voldemort, aki megpróbálta meghódítani a varázslók világát csakúgy, mint hatalma alá vetni a varázstalan embereket, a muglikat.

A varázslók és a muglik között egyaránt voltak, akik felmérvén helyzetüket, veszélyben érezték szabadságukat és/vagy megélhetésüket. Önként hagyták el eredeti lakóhelyüket, és szétszóródtak a világban. Szerencsét próbálni. Ez volt a feladat. Volt, akinek sikerült. Volt, akinek nem.

Aranyvérű kontra sárvérű

A kérdést a mai napig nehéz eldöntenem. Apámról keveset tudok, de őt leginkább az intelligens mugli vonalba sorolnám. Anyám, hát az nehéz eset. Volt benne valami boszorkányság sajnos nem kevés gonoszsággal párosítva. Nos ebből a keverékből születtem meg a családi közmegegyezés hiányának ellenére. Szoktam is viccelkedni vele, hogy rosszul bűbájolt anyukám. Kapott egy kicsi, csúnya, vak lánygyereket, aki megtanult végül is szeretetben élni a világgal, varázslótehetségét sok tanulás és sok bukás után jóra fordítani. Ezzel azután önmagát is széppé varázsolta. Ekképpen megszerzett egyfajta belső látást, amitől a jóság árán végül is felülkerekedett a gonoszságon. Így lett képes a boldogságra.

Nagyanyám és nagyapám számtalan jó varázslatra megtanított. Ilyen elsődleges dolog volt a tudás megszerzése, mert nagyon jól tudták, hogy a magamfajta vézna, hibás lánygyereket egyedül ez tesz majd alkalmassá az életre. Megtanítottak a betűk és a számok szeretetére, olykor kemény gyakorlással. A mai világban már ez is varázslatnak számít. Igen, én második osztály végére vágtam a szorzótáblát oda-vissza, így azután az osztás sem volt már nagy mutatvány. Sok verset is tanultunk. Később azután olvastunk és olvastunk. Nagyanyámmal átolvastunk nagyon sok éjszakát. Mert a művészet is igézet. Hamarosan megigézett.

Ugyancsak ők tanítottak meg a takarékos életre, úgy spórolni a pénzzel, hogy maradjon arra is, ami boldoggá tesz. Vannak dolgok, amivel nem spórolunk.

És íme még néhány boszorkányság: Mindent lehet szeretettel gyakorolni. Ha így csinálod, akkor nincs olyan munka sem, ami megöl.

Bármit is dolgozol, abban legalább egy kicsivel jobbnak kell lenned a többieknél. Akkor megélsz.

Varázsigéik nem hagytak beleszürkülni a szocializmus lódenjébe, és agymosásállóvá tettek.

Igen, ők valódi aranyvérűek voltak. És szigorúan fehér mágusok.

A sötét oldal

Voltak mindenféle harcolni valóim életem során. Valós és vélt gonoszságok ellen, amiket egyrészt kivédeni rendelt az élet és/vagy megtanulni élni velük. A saját démonaim, mások rontásai, dementorok, vámpírok, visszatérő gonosz lelkek. Ezek mind arra hivatottak, hogy megtanuljunk nem félni. Sem a kis, sem a nagy dolgoktól. A félelem akárcsak egy döntésben is, megöli a bennünk lakozó szeretetet. Olyan ez, mint ahogy a vámpír kiszívja a véred, vagy a rontás indái fogva tartanak. Ezekkel bizony előbb-utóbb meg kell küzdeni. Jobb, ha mielőbb, akkor kevesebb az áldozati vér, amit elpancsolunk.

Azután felbukkannak mindenfele a világban és az időben Voldemortok. A félelem sötét egét parancsolják az élők fölé. A történelem számon tart nem kevés diktátort a legrégebbi időktől napjainkig. Gyorsan megtanítják alattvalóiknak az igét:

„ ... nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék...” (J.K.Rowling)

Ezek az időszakok azután bekerülnek az emberiség fekete könyvébe tanulságul. Megosztják a varázslóvilágot is. A muglik agyát teljesen átmossák, talpnyaló szerencsétlen tudatlan masszává bűvölik őket. Egy kettőnek patkánnyá változva sikerül elmenekülni, miközben a nagyurak gátlástalanul ölnek.

Azon varázslókra és boszorkányokra, akik nem hajolnak meg a gonosz előtt, lassú halál, vagy száműzetés vár. Egyesek önként választják a határátkelést.

Imígyen szóródnak szét a menekülő muglik, patkányok, varázslók és boszorkányok a világban, és próbálnak szerencsét mindannyian. Olyasvalami ez, mint a „házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”, vagy az ötszáz walesi bárd éneke. Csöndes, fájdalmas, mégis túlharsog mindenen: médián, plakátokon, migráns-híreken, üres kórházakon, tudatlan- és nyomorékképző oktatáson, bezárt gyárakon, csendes Balatonon. Túlharsogja a kampányokat, a betiltott előadásokat, a pihenőre tett művészeket. Túlharsogja a tánczenét, a Bevonulási indulót, és az Örömódát is.

Azért van ilyen nagy hangja, mert már legalább egy ember van mindenki családjában, barátai közt, akitől konkrétan 1600 km-re él, és ezt nem lehet megszokni. Legfeljebb kibírni valahogy, ameddig valami megoldás nem születik.

9 ¾ – Ha félsz egy kicsit, fuss neki!

Amszterdamba költözésem első évében ténylegesen szükségem volt arra, hogy kipihenjem egész „előző életemet”. A 36 év szolgálati időt, amit munkában és tanulással töltöttem. A mérhetetlen szellemi és testi fáradtság-érzést, amit a kilátástalanság és a napi robot okozott. Azután a sötét erőkkel folytatott örökös harc okozta kiégettséget. Tudom, így fogalmazva: tudatosan felejtettem, rosszul hangzik. Valójában a varázslás éppen erről szólt. Aktív pihenés volt ez. Sok időt töltöttem a tengerparton, a természetben, szívtam magamba a kultúrát, nyelviskolába jártam. Ahogy kezdtem rájönni az itteni gondolkodás másfajta minőségére: az életről, halálról, munkáról, gyerekről, mindennapokról, ünnepekről, emberekről, másságról és ki tudja még mi mindenről, tudatosan vettem át ezt a gondolkodást. Azóta sokféle emberrel találkoztam itt. Van, akinek ez nem sikerül, az egyet tehet, visszaköltözik. Rémesen egyszerű képlet: mintha egy ferrárit trabant alkatrészekkel akarnánk jól megszerelni. Az se fog működni soha.

Egy év után félve, de nekifutottam a munkának. Ezek voltak a próbatételek, amin minden boszorkány és varázsló átesik, ha be akar jutni a szakképző iskolába. Nem egyszer volt sírhatnékom, de igyekeztem nem meggyengülni és nem panaszkodni.

Eleinte olyan helyeken dolgoztam, ahol magyarok is voltak. Előkerültek a muglik is, meg a patkánnyá változtatott menekülők is. És persze varázslók is akadtak, meg egyszerű normálisok is. Nagyon semmi volt a nyelvtudásom. Ettől azután mindig és mindenhol függtem valakitől és nem tudtam megvédeni magam. Felfogtam, ha mögöttem rólam beszéltek, és éreztem, hogy butának tartanak. Nem volt könnyű leküzdeni. Megalázó szituációk sorát jelenti ez, csak hogy értsük pontosan.

Azon kívül, nyilván nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz fizikai munkák voltak. Újságkötegek pakolása egy futószalagra raklapokról, a szalag diktálta tempóban, egy zajos hangárban, 3 műszakban, 8 órában.

Ugyancsak hasonló körülmények között olajszagban egész nap forró chipset számolni a futószalagról, vagy tortillát egy másik gépsoron, 70 km-re egy másik városban. Mindezt egy hozzánk hasonló, de talán még prolibb gondolkodással megáldott nemzet fiaival, akik feszt azt gondolják, hogy nekik azért rossz, mert neked biztosan jobb. Ahova bekerülnek, gyorsan odaviszik az egész ismerősi kört, hogy többségben legyenek, majd fúrják először a nem közülük valót, közben meg egymást is. Még a főnököt is segítenek megfúrni. Ezt a koreográfiát azután többször is volt szerencsénk látni tőlük máskor, máshol is.

Majd jöttek a szállodák, hajnali bártakarítás fél éven keresztül. Van, aki évekig csinálja. Nehéz. Itt mindenki ezzel kezdi, és ha lesz jobb, hát odébb áll. Az interjún már átcsúsztam magam, kis felkészüléssel. Mindazonáltal a hely emberileg normális volt. A fizikai fájdalmat azonban nem lehetett kipihenni, amit okozott. Ezzel mások is küzdöttek, a nálam sokkal fiatalabbak is.

Azután jött a lehetőség. Belevágtam. Eddigre már képes voltam megérteni, amit mondtak, rövid tőmondatokban válaszolni, de beszélgetést nem kezdeményeztem. Mégis rám mosolygott a szerencse, lett magyar főnököm, igazi védőháló volt. Bekerültem egy áruházba, ahol azóta is vagyok 1 éve. Nevezhetnénk bárhogyan, én mégis leginkább boszorkánysuliként éltem meg.

A munka kipihenhető, nem fáj semmim. Már kezdeményezek beszélgetést is. A hotelhez képest szanatórium. Olykor helyettesítek a környékbeli hozzánk tartozó üzletekben is. A védőháló típusú főnököm már nincs velünk. Távozását is úgy éltem meg, hogy semmi sem történik ok nélkül. A feladat: a magam lábán álljak ettől a naptól kezdve a munkahelyen is.

Reggelig tudnám mesélni a boszisulis anekdotákat, néha szoktuk is, és persze dőlünk a nevetéstől.

Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola

Soha sem söprögettem még életemben ennyit. Pedig gyerekkoromban nagyon szerettem. Az amolyan gyerekfeladat volt. Meg falevél mindig hullott, naponta akár háromszor is lehetett udvart söpörni.

Az elsőnapos tréning tényleg seprűórával kezdődött, hiszitek, vagy nem. Ez nem egy egyszerű megszokott régi vesszőből vagy cirokból készült közlekedési eszköz. Ez az új Nimbusz 2000-es versenyseprű. Első látásra egyszerűnek is tűnik a dolog. Mindenesetre kell pár vezetéstechnikai tréning, és sok gyakorlás. Egy idő után tényleg boszorkányság. Valójában meg jó célszerszámokkal és gépekkel vagyunk ellátva, ami egyrészt megkönnyíti a munkánkat, másrészt meg szebb az eredmény, harmadrészt egy hatalmas cinemázás.

Itt van például „ghostbusters” tipusú porszívó, ami praktikus, mert akkus, fel lehet venni, mint egy hátizsákot, és remekül használható tömegben is. Nagyon vicces jószág. Nem ritkán fényképezik a vásárlók, és persze mindenkinek a szellemirtók jutnak az eszébe róla. Körbeállnak és örömködnek, hogy „nahát!”... Ilyen lény a turista.

Említésre méltók a különböző típusú „csodaszarvasaink” (felmosógépek) is. Na ők ténylegesen nagyon jó játékok. Van, amire fel lehet ülni, és driftelni a sorok között. Van, amit meg beteszel sebességbe és nagyjából csak szaladni kell utána. Valójában élvezni szoktam, ahogy legyártom reggelente az éppen aktuális 200 m2-padlóra a boszorkányköröket. Olyan vidámpark-feelingje van.

Vannak itt egyéb csodák is: a gőzborotvától a mozgólépcső-kefélőig, a vizes és száraz porszívókig, az imopoktól az egyszerű kézi mopokig, a tükörmopokig, de például a felmosóvödör az ismeretlen, mert mindennek a nyelében van a víz, akár elektromos, akár kézivezérlésű eszköz. Mindannyiukra jellemző, hogy a napi karbantartásuk, feltöltésük, kitakarításuk nagyon időigényes varázslat, és ezért a muglik némelykor csak lehajítják őket a sarokba, mert lejárt a munkaidő és szaladnak haza, hát ebből azután hatalmas háborús helyzetek is alakulnak ki naponta.

Technika ide vagy oda, a varázslóiskolában csak szenteltvízzel takarítunk. Ennek a kétséget kizáró hatásossága nem kérdés. Hogy egészen világos legyen mindenki előtt: a wc-t is. Ez itt teljesen elfogadott, mert a tisztitókemikáliák nem környezetbarátok, az ember immunrendszere meg alkalmazkodik, erősödik, ha meg nem, hát így járt.

Mindazonáltal van nekünk egy mosógépünk is, amiben a koszos mopokat, rongyokat mossuk. (azokat, amivel ugye hadd ne mondjam hol és miket takarítunk össze, mosunk fel). Eme mosógép ugye azért eddig min 60, de olykor 90 °C-on járt, ismert okokból. Azért a forró szenteltvíz valóban többre képes. Most éppen 2 hónapja meghalt benne a fűtőszál, és azóta hideg csapvizet használ. Ennyit erről. Vannak kontrasztok itt is.

Végül néhány szó a tükrökről. Ez nagyon fontos dolog, mert sok van belőlük. Ma reggel például 60 db tükröt takarítottam le. Természetesen csak szentelvízzel és az ide való technikával ez 20-30 perc alatt meg is van. Gyakorlatilag egész nap tükrök között járunk. Furcsa dolog állandóan szembe jönni önmagaddal. Határozottan elősegíti az elfogadást, az önértékelést, az önbizalmat. Kerestem közöttük Edevis csodatükrét, de itt csak egyszerű hétköznapiak vannak. Ezek mindig azt mutatják, ami van. Semmi káprázat. Csak a valóság. Maradnak nekünk a vágyak, az álmok továbbra is a fejünkben, egészségesen, illúzióktól mentesen.

Miért ne lehetne? - hisz a pálca választja a varázslót.

Természetesen pezsgő élet van az Alma Mater falai között. Már születtek barátságok is. Voltak nagy beszélgetések. Mindenkiről kiderült, hogy miféleképp került ide, és mi volt az előző életében. Sokszor faggattak arról, hogy hogyan bírom ezt a „favágást” csinálni a szellemi munka, az intellektuális elfoglaltság helyett. Hogy nem bolondulok meg benne. Valóban, erősen túlképzett vagyok a takarításhoz. Bevallom, nekem ez borzasztóan nyugalmas. Nincs tétje, nincs felelőssége, nem függök semmitől. Nincsenek betartandó határidők, 6 órát dolgozom naponta. Megcsinálom, jól, jobban, mint a többiek. Ez is csak azért van, mert mindent lehet szeretettel csinálni, s akkor megy a szekér előre. Akkor bármiben tudsz több lenni másoknál, és megbecsülnek. Most már jókat beszélgetünk, szeretnek, és én is bevallom, szeretek itt.

Az olvasás még mindig a legkedvesebb időtöltésem. Egyszerűen gyerek vagyok, amikor meséket olvasok, s mert a téma megkívánta újranéztem, fontosabb részeknél újraolvastam a Harry Pottert is. Eszembe jutott, amikor a harmadik- negyedikes osztályom a katolikus iskolában a hét köteten tanult meg jól olvasni. A hivatalos álláspont szerint meg boszorkányságot oktattam Fekete István helyett. Miközben 25 gyerek örökre megszerette az olvasást, mint a világon létező egyik legnagyobb varázslatot.

Én még meséken nőttem fel, a gyerekeim is. A fantasy érdekes, rejtve ott van benne a valóság mélyen, ami csak annak bújik elő, aki elég mélyre sétál a tiltott erdőbe, aki nem ijed meg a boszorkányságtól. Képes meghallani az erdő hangját és beszél a kígyókkal. Szembeszáll a gonosszal, és önmagával is, ha arra van szükség. Tud varázsolni. Néha fél is, de szembenéz a félelmeivel és legyőzi azokat.. A barátság egészen fontos kincs, megkérdőjelezhetetlen varázserő számára. Hiszen épp ezektől válik az ember szerethetővé, mások számára is érdekessé.

A mese maga az élet. Lehetsz te a legkisebb, a leggyöngébb. Megtanít hogyan legyél jó, hogyan győzheted le a gonoszságot, hogyan álld ki a próbákat. Végül a legfontosabb: hogyan légy boldog, és tégy boldoggá másokat… Mert a történet végén meglesz a kincs. A gonoszságot legyőzi a jóság. Az élet is erről szól, a jók teszik a dolgukat. Türelemmel, kitartással, ésszel, álmokkal és szeretettel.

Az írás szintén egy egészen nekem való bűvölet. Megtaláltam benne azt a szükséges pluszt, ami kompenzálja a munkám „favágás” jellegét, elfeledteti velem a nyelvi korlátaimat, és olykor megállítja kicsit az időt. Valószínűleg ez volt az a varázslat, ami rosszabb pillanatokban nem hagyott megbolondulni.

Mindeközben jut időm élni, szeretni.

És valóban: a varázspálca sok mindenre kiválaszt minket.

A végszó pedig hadd legyen Edevis tükrének igazsága:

„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat s közben elfelejt élni.” (J.K.Rowling)