2026. november 17., kedd

Képeslapok Umbriából


Repterek optikai csalódásokkal

    A modern repülőterek építését a világon mindenütt egy jól bevált séma szerint valósítják meg. A Róma Fiumicinó imigyen azt a benyomást kelti első látásra, mintha nagyobb lenne, mint a mi kis kedvenc Schipholunk. Valószínűleg az optikai csalódást Emi fejében az okozta, hogy ismeretlen terepen többnek tűnnek a lejárt kilométerek, mint a megszokott miliőben. Gondolta, hogy valami nem stimmel a fejében, hiszen sokáig Amszterdam volt a legnagyobb elosztó, már nem, de még mindig az élvonalban van, legalábbis Európában. Várakozás közben ezen morfondírozott.

    AI barátunk adatai szerint Schiphol területe: 27,87 km2, éves forgalma: 68,77 millió utas. Fiumicino területe: 16 km2, éves forgalma: 51,31 millió utas. Nos, utasszámot tekintve jelenleg Európában Amszterdam a negyedik helyen áll, Róma a nyolcadik. Szóval semmi izgalom. Minden működik, érthető, megtalálható. Örök érvényű szabály:   
– Csak hömpölyögj kifele a tömeggel, az lesz a jó irány. Persze a táblák még egzaktabb útjelzők. Az özönlő tömeg egy része amúgy abszolút írástudatlan és piktogram-analfabéta. Hiába mindenha szándék, a mozgólépcsők végén oszlopokkal próbálják megakadályozni, hogy a makrobőröndökkel utazó világtalan turisták a mozgólépcsők helyett a lifteket használják. Kitáblázva, hogy a bőröndökkel és babakocsikkal lifttel közlekedjenek, mert a mozgólépcső balesetveszélyes. Nyomatékul kis piktogramokkal is, az írástudatlanok kedvéért. 

    Aminek meg kell történnie, az amúgy meg is történik. Kis termetű ázsiai lányka 32 kg-os bőröndjét, meg egy-két kisebb táskáját nagy gyakorlattal keresztül küzdötte az oszlopok között. Látszott, hogy tapasztalt turista. A mozgólépcső már félúton járt, a bőrönd szélesebb volt, mint a lépcsőfok. A lány elővette a mobilját, és nyomkodni kezdte. S elengedte – csak egy pillanatra – a bőröndmonstrumot, amely ettől kezdve önálló életet élt, s vidám táncot járt lefele a mozgólépcsőn. Már elindult egy férfi felfele. A sípcsontját elkaszálta a súlyától felgyorsult bőrönd. A lány pánikolt, s egyre távolodott a mobiltelefonjával, a férfi meg összeszedte a túlméretes csomagot, és elindult vele felfelé. Emi várt kicsit lent, majd két kis hátizsákjának oltalmában fellépett a lépcsőre. Gondolatban fogta a fejét, mint a három majom. Van, akire nem lehet vigyázni.

    Valójában legnagyobb római reptéri élménye mégis csak az a folyosó volt, amin egy konkrét kőtárat rendeztek be. S mert a kövek mellett mindkét oldalon áradt a tömeg, nem nagyon lehetett bámészkodni. Csak néhány etruszk és római gyönyörűséges szobor, szegletkő, faragvány lopta be a művészettörténeten felnőtté vált szívébe pillanatok törtrésze alatt magát. Érezte, hogy ez még csak a kezdet, jó helyen van.





Vonatos kalandok

    Két kilométer gyaloglás után megjelent a feje felett a "vonat" piktogram. Mellette a nyíl, hogy arra. Emi megnyugodott, hogy ez is korrekt, nem lesz itt sztori. Amúgy pont olyan, mint Schiphol. A reptér alatt jönnek a vonatok. Fél óránként minimum, s bevisznek a Centraal Stationra. Ezt Rómában Róma Tiburtinára keresztelték. Nincs új a nap alatt. Emi gépe pontosan érkezett, egyszerűen lekászálódott a vonathoz, imigyen a rátartással előre interneten megvett összes vonatjegye másfél órával későbbi időpontra szólt. Elkezdett kavarni. A peronon álldogáló egyenruhás biztosokhoz elővette az általa úgy élvezett mix-nyelvet. Kiderült, hogy az a vonat, ott, épp indul két perc múlva, siessen, s majd jön a manager (kaller) s ő majd beszkenneli a jegyét, és ennyi. Itt csak az számít, hogy hamarabb mehetsz, a reptéri egeret nem érdekli, mikorra vetted a jegyed. Ha lekésed, akkor kell új jegy, mert becsekkol a jegyed magától. Nagyszerű volt a sok infót átfolyatni a fején. Élvezte a pillanatokat. 
    
    Pont így képzelte el az egyedül utazás élményét. Belevetette magát az olasz „Dolce vita”-ba. A szemben lévő ülésen lerogyott egy idős házaspár. Sok 32 kg-os bőröndjük volt. Beszélgettek. Amerikából jöttek, északra tartottak. Vidámak voltak. Emi kiakadt, hogy hogyan is tud angolul. (Szorult helyzet = motiváció.) Működött, s kellemes volt a csevegés. Felemelő volt az érzés, hogy működik. Negyvenöt perc léleksimogató élmény. Majd mindenki ment tovább. Furcsa volt a tovább-utazás. Egy átszállás következett. Emi kezdett fáradni. Felmérte a terepet. Időben van – gondolta – itt sem lesz probléma a jeggyel. Az előző sztori megbízhatóan precedens jellegű volt. Majd keresett vonatot a jegyhez. A pályaudvaron próbált relaxálni, kávézni, s átsuhant az agyán barátja a Google. 

    Nos meglett a Ternibe menő vonat: Folignóba ment valójában, 56 perc menetidő, ötös vágány, két perc múlva indul. Futott. Amúgy a hatos lett, s beállt egy nagyon koszos, agyongraffitizett vonat. Emi zsigereiben előjöttek a szocialista magyar MÁV felejthetetlen élményei. Hezitált, hogy biztos-e, hogy fel akar erre a vonatra szállni. Végül sikerült lecsekkolnia a vonat mellett nem bőröndös turistáktól, hanem helyiektől, hogy ez a vonat megy-e Ternibe. Rápillantott a peron fölötti utastájékoztató táblára. Megvan. Az alsó sorban sorolják, hogy milyen állomásokon áll meg a vonat. S ott vigyorog Terni. Megérkezik egy óra alatt. Minden papírforma szerint. Ezt a szituációt mindig is kedvelte.

    Végül is felsegítette magát a vonatra. Belül tisztaság volt. Csak kívülről tűnt retkesnek a környezet, de már nem is érzékelte. A szemben ülő „donna” elővett egy zacskóból gondosan fóliába csomagolt sonkás szendvicset kis golyó alakú zsemlékben. A szemben ülő „uomo” el is fogadta, majd jött még egy kör mandarinnal. Természetesen az idegen utazót is megkínálta. Mindezt annyira cukin adta elő, hogy Emi elsőre nem is értette. Ez a kedvesség Magyarországon már nem létezik. Hollandiában meg mintha nem lenne fontos dolog az állandó evés.

    A vonatkocsira leszállt a tömény sonka-illat. Emi máris mosolygott, hiszen itthon érezte magát. Hazaérkezett a lelke. Eszébe jutottak a gyerekkori vonatozások. Ahogy mindenki, felszállás után maximum 3 perccel kibontották nagyapával a kolbászos szendvicset a szalvétából és elterült az erős, ínycsiklandó illat. A fokhagymás-köményes füstölt kolbász felejthetetlen nehéz illata. Utána mindenki evett egy almát. Nagyapával mindig ketten utaztak Pestre a gyerek-szemorvoshoz. Volt „hivatalosuk” is mindkettőjüknél, nehogy a soros szívinfarktus esetén ne tudja senki, hogy kik ők, merre s miért utaznak. A kis Eminek egész úton be nem állt a szája. Kedves, beszédes kislány volt. Mindig az asztal alatt kuksolva tanulta a felnőttek viselkedését, sztorijait. Később lemaradt a koravénségtől, mert nem nevelte, nem tanította senki a lány-, s a nőszerepre.

    Elvackolta magát az ablakkal szemben, s hamar rájött, hogy egyetlen vonatablak sem lehet olyan koszos kívülről, hogy ne élvezhesd rajta át a tájat.
Így a hátralévő egy órában átadta magát az élvezeteknek.

    A vonat százhatvanas pályán futott, nem lassított csak a megállóknál, és bár meg is állt minden nagy fánál, mégis haladt. A kalauz minden állomáson leszállt, mikor mindenki megvolt, megfújta a sípot, s egy férfizsebkendő nagyságú sötétzöld ronggyal integetett a masinisztának, hogy indulhat. Emi élvezte, hogy itt még ilyet is láthat. Azután jött ellenőrizni a jegyeket, 2 órával későbbi vonatra szóló jegyét szó nélkül beszkennelte, és ment is tovább. 
    A vonat hegyes-dombos vidéken haladt, általában a völgyekben kanyargott. Mindenfele kis falvak. A lankás dombok mind godosan megműveltek. A magasabb hegyek a háttérben egyre sötétebb kéknek látszottak. Az ég kékje is különleges középkék, kicsit a tenger vizére emlékeztette Emit. Az őszi nap sugara itt még melegített, és mindennek éles kontúrokat húzott, kiélesítette a színeket.

– Mi lesz itt a festményeken? – sóhajtotta. Gondolatai már végtelen freskókon s grandiózus vásznakon jártak.
A mélázást félbeszakította a bejelentés, hogy a vonat hamarosan Ternibe ér.


Furcsa kapcsolódások

    Egy éppen frissen verbuválódott turistacsoport pusztán együtt utazik. Nem sok közös van bennük. Tematikus túránk ennél sokkal több volt. Eleve feltételezte, hogy valahol a részt vevőktől kicsit sem idegen az irodalom, a művészetek, és Olaszország sem. S a könnyek sem.
    Emi életének gimnáziumi évei óta része volt Szerb Antal. Az Utas és holdvilág zsenge ifjúsága meghatározó olvasmányélménye. De most, hogy régebben volt már fiatal, újraolvasván a szöveg átértékelődött, átlényegült. Még mindig nagyon szerette, csak máshogy. Mélyebben. Ahogy a regény helyszínei megelevenedtek a következő napokban, úgy kapcsolódtak egymáshoz a túrázók is egyre mélyebb beszélgetésekben. Szaporodtak egyre a fényképek, az élmények. Azután az is világos volt, hogy egy kapura rúgják a labdát politikai elkötelezettségük tekintetében is. Így persze vállalhatatlan is volt nekik csendben kibírni bizonyos témakörök nem érintésével ötvenhat percnél tovább. Hab a tortán azok köre, akik már régebben úgy érezték, hogy nem jó nekik, és nem is lesz jó nekik s a gyerekeiknek még inkább nem lesz jó Magyarországon. Határátkelők lettek. Ahogy teltek a napok, egyre több dolog mert előbújni a lelkekből. Emiben napról napra kitartóan erősödött az érzés, hogy nincs egyedül. Sehol sincs egyedül ezen a földön. 

    Mi nők is sorstársak vagyunk például mindannyian. Az életünkben, a meneküléseinkben, a kitartásunkban, s a mindennapi harcunkban gyerekeinkkel együtt. Néhányan ezt különböző okból és különböző képességekkel papírra is vetjük, könyvet, blogot írunk, ilyesmi. S azon pedálozunk, hogy minél többen olvashassák. Mert az írás gyógyít. Mert az olvasás is gyógyít. A sorsközösség másokkal is gyógyít. Mint az anonim kitaszítottak, határátkelők, bántalmazottak, anyák, transzgenerációs traumák cipelői, írók, újságírók, nőjogi aktivisták és bloggerek klubja.


Amikor egyszerre két író is a átmenetileg mindennapjaid eleven részévé válik

    Itt van mindjárt Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva – az umbriai irodalmi kalandozás házigazdái. Emit elvarázsolta, hogy most akkor megölelheti majd őket hús-vér emberi alakban. Érezheti a valóságos kisugárzásukat. Olvasta régebbi és új köteteiket, s ezekből amit magába szippantott, meg az interjúkból felcsipegetett, azt magáévá tette. Persze, értette, felfogta a közös gondolatokat, a közös nézőpontokat. Olykor felismerte közös életszemléletüket is. Már megint elkapta az itthon vagyok- érzés.

    Akit érdekel, olvassa el a szerzőpár „élni és enni Umbriában” kötetét Todi, Assisi, Foligno városok bemutatásával. Ez „a” tankönyv a túrához. Személyes, kedves, szeretni való történelem, irodalom , művészettörténet és gasztronómia, tájleírás, novellák. S ott van benne, hogy miért éppen Todi, s miért éppen Umbria. Valójában benne van Umbria sava-borsa, az olaszok kedvessége, Mihály vándorlásának megelevenedett története. Kihallatszik a sorok közül az olasz dallamos beszéd . Alig tudta abbahagyni a felsorolást.
Nincs értelme zanzásítani, spoilerezni. Emi nagyon élvezte. Csak az első részt olvasta el az utazás előtt Todiról, utána az utolsó napokban esténként Assisit és Folignot.

    Gergelyről kirajzolódott a karizmatikus író. Emellett ott a tanár véna, az idegenvezető szerep, a két lábon járó tudás, az anekdotázás mestere, a nagyszerű felolvasó, és az őszinteség. Mindezt persze csúcsra járatja. Ez számára maga az élet. Emi szerette hallgatni, olvasni egyaránt. S akkor ott van Évu, a harcos nő, s a megtestesült nőies gondoskodás. Mindenről. Ami az úton az emberek számontartása, az odafigyelés a lassabbakra, a szeretet konyakos meggyek, a hátizsákból előkerülő Grappa, csoki- és pisztácia likőr és különféle rágcsák formájában. Akinek végig zokogta a könyveit, mert rólunk szól mind. Egyik nap könnyek között Gubbioból lefele jövet kinyíltak. Majd másnap reggelre Évu megálmodta a történetet. Tutira egy horror regény lett. Igen, üldözték őket és menekültek.

    Emi nem tudott soha erről írni. Most a könnyekbe vesző ölelésekért a pillanatokért élt. Az Umbriai lét egészen más perspektívákra nyitott ablakot. Itt felülről, a hegyek gyönyörű magasságából szemlélt mindent. A síkságon mindennel egy magasságban létezett eddig. Átértékelődött a dolgok jelentése és jelentősége. Volt ebben is valami hazatalálás.


Rózsaszín assisi érzések

    Emi hátradőlt a kényelmes buszülésben. Szívta magába Gergely szavait úton Assisibe, Assisiről. Tudatosan nem olvasta előre a „tankönyvet”. Megélni, átérezni vágyott a hely csodáját. Előre tudta, hogy az csoda. Ugyanez az érzés volt Bali is. Illatok formájában.
Istennek hatalmas köténye van. Aláfér a vallásos, a bigott vallásos, a keresztény, a keresztyén, az eretnek, a görög katolikus, a zsidó, a muszlim, a hindu, s ki tudja, még mi minden. S végül az ateista is. S most is itt vannak, akik még mindig azt gondolják egyetemesnek, hogy a föld bizony lapos. Természetesen ez mind okafogyottá válik, amikor végigjársz szent helyeket, hagyod, hogy az érzések elhatalmasodjanak rajtad. Jóllehet, nincs magyarázat, de ez már nem is fontos.

    Az egész élet nem más, mint egy hosszú zarándoklat, vezeklés, gyógyulás, ima, lelki megtisztulás. Fogadalmak, teátrális bizonyságtételek, megbocsátások, vagy megbocsáthatatlan terhek szegélyezik az utat. (Mondja ezt egy hithű eretnek.) Felkészülésképp szétosztod apád vagyonát a szegények között. A város főterén leveted ruháidat, odaadsz mindent a rászorulóknak. Hiszen épp így jöttél a világra. Meztelenül. Így is fogsz elmenni.
Útközben jó esetben csak háromszor kísért meg az ördög. Szomjazol, fázol és boldogtalanul egyedül érzed magad. Azután hóban, fagyban felépíted a templomod. Benépesíted követőiddel. Rálelsz a bizonyosságra, miközben véresre vernek. Ennyit jelent embernek lenni. Az mindegy, melyik században élsz. Szentnek lenni ennél több, bár a vázlat ugye hasonló.
Ha nő vagy, és nem vagy képes egyéb okokból apád gazdagságát választani, vagy az általa kiválasztott kérődet elfogadni, van megoldás. Ha levágod kopaszra nőiességed máig egyetemes szimbólumát, hosszú hajadat, garantáltan nem kellesz senkinek. Valljuk be ezután már teheted szabadon, amit csak akarsz. Élhetsz a szegényekért, leprásokat ápolhatsz. Taníthatsz. Gondoskodhatsz. Vegytiszta szeretetből.
Ilyesmikről is szól a szentté válás.

    Amíg végigsétálták Assisi utcáit, a San Francesco három emeletét, majd a Santa Chiarat minden új értelmet nyert a szentekkel kapcsolatban.
Assisit nyolcszáz éve szentjei tartják el. Bizonyára ez így van jól, mert szentjeik is így akarták.
    Ahogy közeledtek a székesegyház felé Emi gondolatai egyre nyomasztóbbak lettek. Mindenütt haladt a tömeg, lassan hömpölyögve. Próbált elmerülni érzéseiben. Ahogy lépkedtek araszolva lefelé a legalsó szintre, egyre nehezebbnek tűnt levegőhöz jutni. Egyre szánalmasabban bizonytalanul lépdelt a lépcsőkön. Mire ott állt Szent Ferenc sírja előtt, fejében csak az a gondolat motoszkált, hogy még mindig nem adott oda mindent, amije van. Nem számít, hogy mindenki elvett tőle mindig, mindent, amit akart. Minden bőröndöt letett vasútállomásokon, reptereken, országhatárokon, temetőben, drága Magyarországon, szíve-csücske Szegeden. Mindent szétosztogatott. Kiürítette a lelkét is. Testében fáradtság és fájdalom tombolt. S még mindig nincs vége, ennyi év után is cipel még valamit? Kipotyogtak a könnyei. Annyiszor próbálta megfejteni. Annyiszor próbált bocsánatot kérni. Mind kevés.
Az altemplom levegője forró és párás volt, mindazonáltal elviselhetetlenül nyomasztó. Ahogy kapaszkodott felfele a korlátba, nagy levegőket vett, letörölte a könnyeit, próbálta elmenteni agyában az érzést. Csak a kétszavas imára futotta, de az tiszta szívéből.

    Azután a „felső” templomba érve mindent átírtak Giotto freskói, amik ma is úgy élnek, ahogy a festő megálmodta. Él, tisztel és mesél. A legendás Szent Ferenc élete-ciklus. Monumentális, elragadó, eltörpül az ember, miközben bámulatba ejti ismét a festészet. Ne is próbálkozzunk! Nincsenek rá szavak. Ott a falon mindenki teszi a dolgát. Mindent átölel a természet és a rózsaszín assisi kövek. Káprázatos, felemelő, csoda, szeretet, hála.

    A női valónak még egy hatalmas megakadás nyolcszáz év után is Szent Klára. Amikor egy nő mer nemet mondani. Nyolcszáz évvel ezelőtti feminizmus. 
A Santa Chiara-ban ismét előjött  a zarándoklat-érzés, ruhák, dobozka, benne szőke, göndör hajtincsek. A női megérzés megint elhatalmasodott Emin. 
Nincs korabeli, vagy mai pletyka. Ők ketten „csak” lelki társak voltak, s ehhez ragaszkodjunk foggal-körömmel! Szentek voltak. S ez nem is hagy több kívánni valót maga után. A tisztaság bizonyára manifesztálódhat egyképpen férfiben és nőben. Az egy dolog, ha nekünk nem sikerül.

–Tudom, mostanság szkeptikusak vagyunk – gondolta.

    Felszabadultak a végtelenül nőies érzések benne. Klára előtt szeretet öntötte el a szívét és valami megmagyarázhatatlan nőies rózsaszín könnyedség. Pont az az árnyalat, mint a Monte Subasió ezeréves kövei, amiből Assisi házai és templomai is épültek. Nem véletlenül dominál ez a szín Giotto képein. Hiszen azt festette, amit látott, s amit érzett: három dimenziós világot, érzelmeket, arcokat. Próbálgatta a szárnyait, amik szinte észrevétlenül repítették át az emberiséget a reneszánszba.

    A Santa Chiara robusztus homlokzatát rózsaszín- fehér kövek csíkos váltakozása teszi szinte már játékossá. A hátsó oldalon még hihetetlenebb kockás falak különböző ütemre komponálva. Megirigyelhetné simán egy mai modern épület is.





Gubbio meséi

    Sajátos hangulatú város. Szerb Antal aprólékosan részletezi, pontos leírásokkal szolgál, és az Utas cselekményszálait is ide tereli, mint egy gondolati háló közepébe. Valamiért kedves neki ez a hely.

„ ...itt maga a város a látnivaló.

A legtöbb olasz város ezen a vidéken azt az érzést kelti, hogy a házai omladozóban vannak, még néhány év, és az enyészet elnyeli, mint annyi más régi várost. Ez azért van, mert az olaszok ott, ahol terméskőből építkeztek, nem vakolják be a házak falát, és a közép-európai szemlélő azt hiszi, hogy a házról vagy az egész városról leesett a vakolat, és úgy hagyták, teljes dezolációban, pusztulni.”

    Gubbióban a házaknak két ajtaja van. Az egyik a szigorúan vett bejárat. A másik a két lépcsővel magasabban lévő halottak kapuja, amit általában befalaznak, s csak akkor nyitják újra meg, ha meghal valaki a házban. A halottat ezen a kapun hozzák ki, majd újra befalazzák, hogy a holt lelkek ne találjanak vissza, ne kísérthessék az élőket. Milyen nagyszerű ötlet. Milyen találékony a néphit a világ minden pontján. Igazán meggyőző történeteket olvashatunk az Utasban is. Emi igyekezett fejben tartani a regény sorait. 
A hegytetőn ott magasodik a város felett a Sant Ubaldo kolostor, ahol Mihály megtalálta végre Ervin barátját - Pater Severinust. A kolostorba ma drótkötélpálya vezet fel. Nagyszerű élmény. A kerengőben természetesen tökéletes tájolással vannak jelen az energiák. A Szent Ubaldo oltárán üvegkoporsóban fekszik névadó szentje. Segítségét kérve zarándokolnak ide az emberek. Cédulákra írják kéréseiket, imádkoznak, s bedobják egy ládikába a cetliket, s buzgón figyelik, várják azok maradéktalan beteljesedését.

Emi úgy gondolta, hogy Gubbió egész valójában van valami megható. Ezt a többi városokban nem érezte, vagy nem így. Talán, mert könnyebben megnyílik itt az ember.


Tányérok, s ami bennük van

    Emi először csak a kirakatokban és az üzletek portáljainak falán csodálgatta meg a gyönyörű motívumokat. Ma is készítik itt a hagyományos színekkel és mintákkal az ólommázas kerámiát. Világszerte ismert központ: Gubbió. Nem is győzött elegendő tányért is fotózni. Azután meglett a kedvenc is. Élénk kék, sárga, zöld és vörös színek. A tányérokon megelevenednek az ősi etruszk geometrizáló és orientalizáló motívumok, az umbriai virágok, gyümölcsök, domboldalak, de fekete kerámiát is láttunk. A tányér-forma fentről fényképezve mintha egy egyszerű lapos tányér lenne, de a közepében nagyobb a mélyedés, mint egy közönséges leveses tányérban. Nos ez itt egy nagy adag tészta helye. Amely tészta csak amolyan előkészület a második fogásra. Az lehet vaddisznótól a csirkéig, frissen szedett gombáig bármi is. De sorolhatjuk a bruschettát, porchettát, gnocchit, pizzát, gombás bablevest, rántott cukkinivirágot. Azután kellemes borok. És persze Emi végigkóstolgatta a jobbnál finomabb házi söröket is. Bár ez eretnekségnek tűnt a helyi szemekben. Vagy legalábbis úgy érezte. S íme itt a tányér, amitől nem tudott elvonatkoztatni. S mellette kései porcelán rokona, de a forma megmaradt.




    
    A csoport reggel hazautazott. Csend lett. Emi maga maradt. Ez a négy plusz nap hasonlatos volt Mihály magányos bolyongásához. Mindennek megadta a módját. Bejárta Todi fellelhető múzeumait, gyönyörű festményekkel beszélgetett, freskókra tapadtak szemei, lemászott a ciszternákba, galériákban lógott. Megtalálta a nagy szemű etruszk szobrát. Még mindig volt mit fotózni. Néhány nagyon vidám képet is készített, Vespákról, fal mellé két centire parkoló autókról, mert Umbria maga is egy kedves, boldog mosoly. Minden nap bejárta még egyszer a város sikátorait. Délben leült a főtéren, rendelt valami finomat, borral, vagy sörrel, s nézte az embereket. Valóban meg- megsimogatott mindent a kezével, a szemével, a lelkével. Gondolatban búcsúzott. Folyton az járt a fejében, hogy két dolog van a világon, amit nem lehet megunni: a reneszánsz, és a sikátorok.


Hogyan lettem kettős állampolgár?

    Emi utolsó napi rendes mélázásra készült Todi főterén. Már messziről kinézte a teraszt, amit barátságosnak érzett. Két elegáns pincér terített az asztaloknál. Fehér ing, csokornyakkendő, fekete nadrág, piros nadrágtartó és bordó kötény. Mosolyuk az a különleges todi-mosoly. Vidám rendelés következett. Italok? Vagy tízféle sört sorolt fel, majd megegyeztek valami finom házi sörben. Szűretlen, umbriai fehér sör, 5,9% alkohol. Jó választás volt. Majd rátértek az ételekre. A pincér ajánlotta a konkrét tésztát, s Emi kért még egy salátát. Hamarosan megjött a fent részletezett két tányér. A kerámia, meg a porcelán. Ezt a pillanatot sem felejti egyhamar. Megdobogtatta a szívét.

Emi számára volt még egy nagy napja az ittlétének. Humber lett. Az Umbriai Magyar Köztársaság állampolgára. Ceremónia, eskü, kézfogás az elnökasszonnyal, s az útlevél átvétele. Minden, ami kell. Ez egy olyan gesztus volt, ami egyenesen átmelegítette a lelkét. Állampolgársága sokak szemében tüske volt és lesz is. Maga számára pedig mindig is a fosztóképző általi fájdalmas megerőszakoltságát idézte. Meg a büszkeséget is persze. És itt most ez a maga játékos komolyságában kompenzálódott. Csak el kellett ide jönni az érzésért.

„ Az Umbriai Magyar Köztársaság művészeti és irodalmi projekt. Az UMK a liberális demokrácia, a művészi szabadság, és az önmeghatározás autonómiájának hármas pillérén alapszik, elkötelezett az európai értékek és a gechetto, valamint a sagrantino iránt.”

Humbersége a pillanatnyilag elérhető magyarsága, annak egy többet gondoló, érző és kifejező értelme – gondolta.






2026. október 9., péntek

Hol is születnek a magyar gyerekek?

 Amszterdam 2025.04.04.


    Emi igyekezett haza a munkából. Fáradt volt, fázott, próbált sietni, mert semmi másra nem vágyott, csak egy forró zuhanyra, egy fotelra és egy könyvre. Az utóbbi egy évben mindent nyomasztónak talált, munkájában is alábbhagyott az inspiráció, kevesebbet olvasott, nem járt el sehova, s csak akkor vett ki szabadságot, ha már abszolút lemerültek az akkumulátorai. Egyedül otthon tudott pihenni, olvasni, írni, megnyugodni, s felkészülni a következő hétre. Ez a langyos tapickolás egyáltalán nem elégítette ki.  

    Péntek este fél hét volt. Kilépett a metróállomás ajtaján, szaladt a buszhoz. Hűvös szél, mellé kis hódara, jégdarabkák hullottak. Íme a nem valami barátságos tavaszi amszterdami idő. Emi ismerős csippanást hallott a kabátzsebből. Elsőszülött a Whatsappon. Nem téveszthető senkivel. Szelíd jelzés. Érezte, hogy ez most nem mindennapi ráérős dolog. Elő kell venni a telefont.

    A végállomás fagyos nyüzsgése egyszerre meglassult, lehalkult a zaj. Lüktető szívdobogást hallott a fejében, a szívében, azt a csodálatos bugyogást, ahogy sok éve saját kisfiai szívhangját hallotta. Régen volt, de az idő nem tudta elhalványítani. Ezt egyetlen anya sem felejti el. Még akkor sem, ha a világ a legzordabb, leggonoszabb oldalát mutatta csak meg neki egyetlen percre. A többit úgyis megismerte idővel ha nem is magáért, a gyerekeiért legalábbis. A megérzések néha villámként, jeges esőként, fagyos szélként hasítanak ketté bennünket. Fél kézzel fogta a kapucnit, fél kézzel kivette a telefont a zsebéből. Agyonfagyott keze rosszul kommunikált a telefon kijelzőjével.

Rövid üzenet:

– Úgy néz ki, hogy nagymama leszel.👶️

Nyomatékul érkezett egy fotó is a kis három centis babáról. Kipotyogtak a könnyei. Egész teste remegett. S bár már hónapok óta beszédtéma volt egy baba esetleges érkezése, ez most vált valósággá.

    Ettől a perctől Eminek teljesen megváltozott az élete. Minden nap többször is sírt. Csak egy gondolat kellett, s zokogott örömében napjában többször is. Munkába menet, hazafelé jövet, metrón, buszon, az irodában, mindenütt. Meg amikor csak rágondolt a gyerekboldogságra. Olyankor is. Valójában állandóan ez járt a fejében. Folyamatosan sírt. Örömében. Eleinte csak mert apuka lesz a gyermeke, azután meg mert ő maga is nagymama lesz.  Azután meg mert örült, ahogy egészségesen kerekedett a baba. Mozgalmas időszakot élt, ahogyan azt illik. Jöttek menetrend szerint a kis vidámság-kártyák telefonüzenetben, melyek bájosan tájékoztatták a kis jövevény növekedéséről. Először olyan nagy volt, mint egy málna. Igaz-igaz jobban fedte volna a valóságot, ha inkább úgy fogalmaznak, hogy olyan picike, mint egy málna. Természetesen a harminckilencedik hét végére már mindenki a görögdinnyére asszociált. Végül egy gyönyörű kerek kislány született, és valóban olyan nagy volt, mint egy görögdinnye. Kerek és egészséges. A boszi nagyija pedig már ekkor nagyon szerette. Tisztán látta a feladatot. Nem kell nevelni az unokáját, azt majd megteszik a szülei. A nagyi feladata, hogy szeressen.




Amszterdam 2025.08.11. 


    Emi bedőlt a masszázsfotelba fél órára. Megadta magát a kellemes kényeztetésnek. A halk zümmögések, levegőpumpák hangja, néhány csipogás, s a kellemes relaxálás teljesen magába szippantotta. Becsukta a szemét, igyekezett minden percet maradéktalanul kiélvezni. Imádta ezeket a pillanatokat, s hálás is volt érte, hogy végre megteheti. Magával ragadták mindenféle jobbnál jobb érzések. Lebegett a valóság határán. Körbevették a gondolatai. Az egész egy nagy ölelés volt. Egy hosszú, véget nem érő puha ölelés. Mindig is erre vágyott.

    Először is átgondolta még egyszer, hogyan is legyen egyéni a babasarok. Elhatározta, hogy megkeresi az utolsó, több mint tíz éve bontatlanul álló banános dobozt nagyszülei házából. Megveszi az Ikeában a fűzöld babaágyat, kiegészítőket, s a vidám zöld kaktusz szobainast. Elégedett volt magával, hogy ilyen gyorsan kiválasztotta mindenből a befutót. A masszázsprogram is jelezte, hogy végére ért. 

    Felkelt, nyújtózott egy hatalmasat, majd kiment a teraszra, kinyitogatta a tároló ládákat. Kereste a banános dobozt. Ott volt, ahol gondolta. Kivette a kerti ládából, leporolta, majd bevitte a nappali közepére.  A csomagolás ugyan háborítatlanul megmaradt az elmúlt tizenegy évben, mégis izgult a pótolhatatlan darabok épségéért. Miközben csomagolta ki a sok tartozékot a selyempapírok közül, s rakosgatta szét a padlón, visszafordíthatatlanul törtek fel a gyerekkori emlékei. Jók és rosszak vegyesen. Minden újabb részlet után egy mély sóhaj, egy őszinte mosoly, s egy legyintés.

    Villámgyorsan kifényesítette a rézláncokat, súlyokat, a vázat, összecsavarozta. Murphy is elszégyellte magát, mert pont annyi piciny csavar is volt a csomagban, amennyi kellett. Nem maradt ki és nem hiányzott egy sem. 

    Elmosta a gyönyörű almazöld opál búrát, a Zsolnai lámpatartót, a lámpát is. Ezután egy kis izgalom: új kampó a plafonba, glett, új vezeték, foglalat, bekötések, némi piszmogás, próba. Minden a helyére került.  

– Ilyen egy precíz sváb lány. – motyogta magában. Nyomatékul kacsintott egyet a szemüvege alól.

    Az utóbbi időben tényleg minden a helyére került. Emi nem győzte érezni s élvezni saját életét. Lassan visszabújtak a történetek a tárgyak mögé. Olykor kivigyorogtak rejtekükből. Már nem lábatlankodtak a mindennapokban, és már nem bántották. Napról napra egyszerűsödtek a dolgok. Olyan volt, mint mikor felszáll a köd, és kisüt a nap. Csak sok- sok idő kellett. Olykor üldögélt a csöndben és bevárta türelmesen a lelkét.

    Délben már az Ikeában ebédelt. Szerette ezt a helyet. Sokszor nem is vett semmit, csak sétált, nézelődött, megevett egy salátát meg egy lazacot. Most is ejtőzött egy keveset, közben igyekezett összeszedni a babasarokba szánt dolgokat. Sikerült mellé egy csepp impulzus-vásárlást is véghez vinni. Alapvetően rühellt minden shoppingolást, plázacicázást, de ezt a helyet élvezte. 

   Bepakolt az autóba, majd otthon felküzdötte a lakásba a dobozokat, szatyrokat. Kibontogatott mindent, levitte a kartonokat a kukába, majd hozzákészült az imádott szereléshez.

    Talán azért szerette, mert olyan volt , mint a lego. Mindig is irigykedve nézte a fiúk játékait, vasutakat, szerelő-játékot, fémépítőt, Java dugdosós építőt, indiánsátrat, kardot, ilyesmiket. A lányoknak meg csak baba járt, meg a szájuk jobb esetben. 

Lassan, komótosan rakta össze a babaágyat. Közben Shakespeare-játékot játszott fejben a kis meduza-lánykával, aki egyenlőre még vidáman úszkált anya hasában. A játék egyre vidámabb és hangosabb lett, mint amikor egy osztály gyerekkel játszotta. Végül annyira belejött, hogy egyre gyorsabban és hangosabban  mondta ki a gondolatait.

Mi vagy te nekem?

– A reggeli kávémban a tej.

– A legjobb könyvem.

– A legizgalmasabb filmem.

– A legnagyszerűbb gondolatom.

– A legszebb muzsika a fülemnek.

– Babaillatú világ.

– Kesztyű télen hideg kezeimre.

– Ölelés, hogy tovább éljek.

– A világom mosolya.

– Guruló kacagás.

– A gyermekem gyermeke.

– A legmerészebb vágyam.

– A rendetlen íróasztalom.

– A legjobb írásom.

– A blogom.

– A kedvenc Spotify-listám.

– A cinkék éneke.

Emi kacagva terült el az ágy tetején. Az eredmény magáért beszélt.

– Jöhetsz kicsi lány. Nagyon várlak. – sóhajtotta.

Egész testében sajgott az izomláz a délelőtti létrázástól, a cipeléstől és a szereléstől.

Boldog volt.



Amszterdam 2025.11.30.


    Emi igyekezett a vasárnap reggeli kávé minden cseppjét kiélvezni, miközben alámerült az amszterdami depressziós szürkeségben. Ennyi év után már egyáltalán nem zavarta. Néha azon kapta magát, hogy  hiányzik egy kis eső, melankolikus szürkeség. Itt hamar megtanulja az ember, hogy a szürkének is legalább ötven árnyalata van. A szomorkásnak tetsző napoknak is megvan a maga varázsa.

    Felvette az asztalról a Haarlems Dagblad 2025. nov.18. csütörtöki számát. Hollandiában is szokásos a helyi lapokban közzé tenni az anyakönyvi híreket. Így lesz a kisbabákból itt is egy hét alatt helyi kis celeb. Minden nagyszülő is kap az újságból annak rendje-módja szerint egy példányt a családi archívumokba. 

    Emi  sokáig elrágódott az elé dobott csonton. Morgott is, miközben igyekezett gondolatait mindennemű düh vagy fájdalom nélkül körülírni.

Ezen a héten ebben a Szeged nagyságú holland városban két magyar kislány és egy kisfiú született. ( apa vagy anya magyar a nevek alapján). Azután van még ötvenegy hét, sok holland szülészet. Van sok más ország is, ahova tömegesen mentek ki a gyerekeink. Házat vettek. Egzisztenciát építettek. Fát ültettek. S most családot alapítanak. Ugye megvan még a holland közmondás: Huisje, Boomptje, Beestje.

Ugyanebben a forrásban a születések száma 58: 24 fiú, 34 lány. Többség holland vezetéknév, néhány marokkói, török, s két magyar.

Házasságkötések száma: 2. A holland lét anyagilag jobban kedvez az egykeresős családoknak. Ezért sokan el is válnak papíron, de legalábbis külön lakcímen élnek. Kézenfekvő, hogy nem is házasodnak.

Halálozási esetek: 12. (93,93,93,96,90,80,88,84,79,79,78,77 évesek) Beszédes számok. Ennyi. Talán nem is kell annyit panaszkodni a 67 éves nyugdíj-korhatár miatt. Van még idő. (A holland várható életkor is éppen öt évvel magasabb, mint Magyarországon.)

– Ez csak egy helyi napilap. – rágódott Emi. – A számok nem egzakt statisztikai adatok. Mégis érdemes elgondolkodni többször is felettük. Nem árt néha örömködni azokért a dolgokért, amiket magunkénak mondhatunk. Ugyanakkor szabad, hogy fájjanak is.

    Próbálta sorolni tovább a multikulti család-képletet. Fenti három kicsi celebgyerek közül a kék szemű, angyalhajú celeblányka apukája magyar, anyukája lengyel. Ez sem ilyen egyszerű, mert apuka már holland állampolgár. Így a gyerek szabályosan holland-lengyel kettős állampolgárságot kap. Anyanyelve: lengyel, apanyelve:  magyar. A szülők egymás között angolul kommunikálnak. A bölcsiben hollandul beszél mindenki. Ezt a négy nyelvet már nem nyelviskolában fogja megtanulni. Már nem lesz migráns sem. Itt született, itt jár majd iskolába és minden valószínűséggel itt alapít családot. No comment.

    Emi rápillantott az órára. 

–Hogy elszaladt az idő. – gondolta. Sietve összekapta magát, leszaladt az autóhoz s már repült is, hogy megölelhesse a kis celeblányt.


2026. szeptember 12., szombat

Úton



Amszterdam 2026. 09.12.


    Emerencia Wittelsbach letéve egy újabb csomagot, s egy embert is, akin már bizonyosan nem tud segíteni, becsukott ismét maga mögött egy ajtót. Kattant a zár. Csöndesen búgott a lift, még felért a másodikra. Utána ugyanez lefele. A parkolóban elpiszmogott kicsit. Berakta a cuccokat. Beült kedves kis meseautójába, beállította telefonján a kívánt zenét a Spotify-ról, elindította az autó nem hallható kis motorját, ezek ketten -Bori és a herceg- mindjárt össze is ölelkeztek. Majd Borinak csak ennyit mondott:

– Vigyél haza! – még néhány kattintás, biztonsági öv, indulás.

    Egy év után még mindig rácsodálkozott a technikára, ami alatta volt. Nos például sebességbe tette az autót, s otthon, mikor beállt a parkolóba, ott megint egyszer pihenő-üzemmódra váltott. Közben a vezetés átlényegült egészen fél kézre, fél lábra, a fényszórók, esőérzékelő már magától kapcsol fel, tolatáshoz már nem kell hátrafordulni. S még ezer apróság, amikhez kellett egy év, hogy Emi felfedezte, s örömmel kezdte használni is. Nehezen, de beadta derekát, mert ami jó azt azért egészen könnyű megszokni. A „Z”generációnak persze ez már nem ilyen katartikus élmény. 
    Emi elnevette magát, hogy milyen jó is ilyen antik darabnak lenni ebben a világban, mert így legalábbis értékelni tudja a modern idők bámulatos okos-termékeit. Olykor persze ha elakad, megkér egy gyereket, hogy igazán állítson már be ezt, vagy azt itt és ott. És akkor jön a kézrátétes gyógyítás: egy kattintás ide, két kattintás oda, s minden mosolyogva működik.

    Még az autópályára ért, vagy fél órát tekergett kis holland falvak, farmok mellett, 30-50 km/h sebességgel. Az utakon itt sincs egy kátyú sem, a szembejövő forgalom az frusztráló, mert tényleg csak az Isten háta mögött van ilyen Hollandiában. Már éppen kezdte felidézni a kétsávos 130 km/h-s magyar autópályákat, a kétsávos tele kamionnal-utakat magyarországi nyári kalandja alkalmával.

  Közben fejben ment az összehasonlítás. Beugrott a Liszt Ferenc reptérre vivő „gyorsforgalmú” út kátyúinak véget nem érő sora is. Nos, ezeken nem igazán segített a négy hónapos fullos bérelt autó sem, pedig az az érzése volt mindvégig, hogy az legalább  többet érdemelne.




    Farmok, legelők között kanyargott az út. A birtokokat kanális-kerítések határolták. Minden darab földön fű, ami haragos-zöld, a szomszédé meg mindig zöldebb (szeptember van, ne felejtsük). Mindenütt bocik legelnek. Sokan vannak. Magyarországon ilyet nem látsz. Se fű, se víz, se boci. Szomorúan vette észre, hogy már megint hasonlítgat.

    Végre felkanyarodott az autópályára, ami egészen a házig viszi. Minden oldalról szélgépek telepítve nagy számban az út szélén. Ebben a pici országban mindenfele sok szélerőművet telepítettek, telepítenek. Nagyon sokat a tengerbe is, mert ott igazán nem zavarják a kilátást. Tenger meg legalábbis van jó sok egész Hollandia teljes hosszában. Vannak persze napkollektor-mezők is, s errefelé is gond az áram eltárolása rosszabb napokra. Ausztria is ez a modell.
 
Magyarországon meg nem lehetett? 

    Továbbá a hollandok megszervezik minden évben a madarak vonulási útvonalán a szélkerekek ideiglenes leállítását. Azt sosem állította, hogy az erőművek még így is nem darálnak be néhány madarat, de tényleg úgy gondolta hogy a természetes kontraszelekció kompenzálni fog. Ezt Darwin elég jól leírta, elég régen. 
    Emi fejben röviden ki is fényesítette az evolúciós elmélet ide vonatkozó leegyszerűsített gondolatmenetét: Az a madár képes megmaradni, amelyik hamar észreveszi a szélgépet. Megtanulja érzékelni, mert hangos, forog, stb. Válasza rá, hogy kikerüli. Így azután az ő faja, mert alkalmazkodni képes, fennmarad. A többi elhullik.

  Továbbá a derék hollandok komolyan vízgazdálkodnak. Ma már ugyan nem szélmalmokkal emelik át a csatornák vizét, hanem hatalmas szivattyúkkal, és lássunk csodát: tudják folyamatosan azonos szinten tartani Amsterdam vízszintjét. Nagy úr ám a muszály, mert ha a facölöpök, amin a város áll, kilógnak a vízből, rohadásnak indulnak. Ki hinné, hogy a víz alatt, levegőtől elzárva nem korrodálnak.

Nos, akkor következik egy kattintás a netről:

AI-alapú áttekintés

A szélerőművek magyarországi telepítését maga az Orbán-kormány kaszálta el, méghozzá egy 2016-ban bevezetett szigorú rendelettel. Bár az első kormányzati intézkedés már 2010-ben megtörtént az új szélerőmű-pályázatok visszavonásával, a végső csapást a 2016-os szabályozás jelentette.

Az ellehetetlenítés mögött álló legfőbb tényezők és felelősök: 
Orbán Viktor személyes elutasítása: A szakmai és politikai elemzések szerint a korlátozások elsődleges oka az volt, hogy Orbán Viktornak személyesen nem tetszettek a szélerőművek, emellett a kormányzati stratégia a paksi atomenergiára és később a napenergiára fókuszált. 

A 12 kilométeres szabály (Lázár János): A tiltást jogilag egy 2016-os kormányrendeletben rögzítették (amelyet Lázár János akkor a Miniszterelnökséget vezető miniszter terjesztett elő és védett meg a parlamentben). A jogszabály kimondta, hogy beépítésre szánt terület határától számított 12 kilométeren belül nem épülhet szélerőmű. Mivel Magyarország településszerkezete sűrű, ez a kitétel a gyakorlatban az ország teljes területén felülírta és megtiltotta a szélkerekek létesítését

    Emi magánvéleménye persze most is az volt, hogy ezekből a csillmiliárdos beruházásokból, tekintve, hogy magyar kivitelező nem volt rá, külföldi versenyeztethető cégek kellettek. Ezektől nem lehetett oly könnyen kifejni a NER-részesedést, s akkor ezt betiltották gyorsan, s valami haszontalan sz*rból meg kivették a lovét. Kézenfekvő lenne első ötletként megemlíteni Paks II -t . Ott azóta is folyik a betonozgatós tili-toli, semerre sem haladt az építkezés, ellenben a pénznyelők fullra lettek járatva az orosz cimbikkel teljes egyetértésben. Pluszban még az a hülye Duna is kiszáradt, pedig semmi oka nem volt rá. Egyszerűen vérlázító. Talán a Kapitány ezt is mederbe tereli majd a többi kalózhajóval együtt.
 
    Emerencia a fentieket maga is erősen szubjektív véleményként kezelte, mert mi tagadás, állampolgársága szerint semmi köze sem volt már az egészhez.

    Volt is mivel foglalkozni a holland mindennapokban is. Például, már egy hete sztrájkolnak a szakszervezetek a szociális háló lebontása ellen. Ez szól az egészségbiztosítás, a munkanélküli járadék, a táppénz megnyirbálásáról, s a fizetések alacsonyan tartásáról. Namost reggel felébredsz, nincs busz, metró, vonat, van ellenben bicikli meg autó, meg parkolójegy. Olykor még a komp se jár. Senki sem mérges, mert legalább történik valami. Értünk.

    Emi elmerülve gondolataiban, kiélvezve a vezetés apró örömeit, hallgatta kedvenc zenéit. Szeretett egyedül autózni. Ha valaki ült mellette, nem figyelt, kapkodott, elnézett szituációkat, mert a valaki beszélt hozzá, s elvonta a figyelmét. Még nehezebb volt a szitu, ha hollandul, vagy azon a rémesen mókás mix-nyelven beszélgettek. Azért nagy szó az anyanyelv. Az az egyetlen amit nem lehet elhalványítani, és nincs miért bemixelni. Az mindig egzakt, pontos marad, azon az egy nyelven tudjuk maradéktalanul kifejezni az elvont gondolatainkat is, akár. Ezen az egy nyelven értünk mindig mindent tökéletesen. Ezen a nyelven tudunk a sorok között is írni, szemléletesen fogalmazni.

    Már majdnem otthon volt. Elhaladt a repülőtér előtt az üvegházvárosok mellett, a virágpiac előtt. Van ezekben valami nagyon holland érzés. Majd a híres Schiphol. Átgurult a két repülőgép-felüljáró alatt. Bár ritkán van ilyen, hogy mindkettőn éppen átmenjen repülő a fejed felett, most elkapta a nagyszerű pillanatot. Voltak olyan dolgok, amit sosem tudott elereszteni ebben a városban. Akárhányszor meglátta Vermer, Rembrant, Van Gogh képeit, a Hajózási Múzeum kincseit, a delfti alagutat, a dülöngélő belvárosi házakat, a vége nincs kanálisokat, a hangulatos hidakkal gyorsabban vert a szíve. Elöntötte ilyenkor a boldogság.  Pontosan tudta, hogy itt van az otthona.

    Beállt a parkolóba. Elüldögélt lassan, nyugodtan, aprólékosan kiélvezve a megérkezés kellemes perceit. Az őszi eső ütemesen kopogott az autó tetején. Becsukta a szemét, és átadta magát  képzeletének.

    Már előre a római reptérre gondolt. Még egy hónap az indulásig. Jövő héten megérkeznek a hiányzó könyvek is. Őrült tempóban kell olvasnia, de ez nem okoz gondot, csak örömöt. Minden nap többször is az umbriai tájakat idézi meg, az esti beszélgetések hangulatában lubickol, s mindent elképzel előre olvasmány-élményei alapján. Igazán fantasztikus.

    Megköszönte a kellemes utat a hercegnek, kiszállt és lassan elindult felfelé a lépcsőn. A "gyerekek" hangos csipogással fogadták.

2026. szeptember 11., péntek

Születésnap



Amszterdam 09.11.2026.

    Emerencia Wittelsbach még élettelenül feküdt az ágyában. Végre egy nap, amikor nem kell bemenni a munkahelyre. Hollandiában a születésnap bónusz szabadság. A nyitott teraszajtón át áradt be a friss, borzongató őszies levegő. Nem is tudta mi ez a szokatlan érzés. Három hétig minden nap 5-kor kelt, kis munkahelyi malőr miatt.

      Szomorkásan nyugtázta, hogy bizony a sötét és a hideg is immár téli bakancsot húzott, s hatalmas lépéseket tesz minden nap karácsony fele, hogy utána megint élvezhessük a napok hosszabbodását, minden nap egy jóakaratnyit. Ez ugye még nem most lesz. Nem győzi mindig elmondani, ha kérdezik a holland időjárásról, meg az esőről, meg a téli depresszióról, hogy igen, van, ebben a sorrendben. Hozzá lehet szokni, vagy meg lehet szökni.

Térjünk csak vissza szeptember tizenegyedikére! Próbálta visszacserkészni gondolatait a születésnapjára.


2001.09.11.

    25 éve az emberiség egy gigantikus sikolyra ébredt. Mára minden lecsendesült. Szökőkút áll a két felhőkarcoló helyén. Csendesen csobog le a víz, az áldozatok nevei között. Ők nem beszélnek már, s az összeesküvés-elméletek is lassan elültek.
Az idő benőtte indáival a világ legnagyobb tragédiáit is, mindet, kivétel nélkül. Ezt is.
Már Emi sem duzzog, hogy az ő kis születésnapján mindig gyászol az egész világ.



1989.szeptember 11.

    Horn Gyula, akkori külügyminiszterünk 00.00. órától megnyitotta az osztrák határt a kelet-német turisták előtt. Ez jelentette egyben Németország egységesítését, a vasfüggöny lebontását, a berlini fal lebontását, a német újraegyesítést. Erre meg főleg nem emlékszik senki, pedig mekkora nyüzsgés volt. Áradt a Trabant!





Bónusz+

    Ma van a második neve: Helga névnapja. Jelentése: szent, megszentelt. Társaságkedvelő, aki szereti és érti is a tréfát: többnyire jókedvű és segítőkész. Magas az igazságérzete: megveti a trükközést, a törvénytelen dolgokat.
Valami ilyesmi. És persze echt német név ez is, mint az összes többiek.


1962.09.11.

    Ez meg Emi hihetetlen születése dátuma, az azt megerősítő horrortörténetek sokaságával. Sokszor komolyan azt gondolja, hogy az anyakönyvvezető egyszerűen elírta a dátumot, mert az nem lehet, hogy ő már ennyire kimondhatatlanul sokéves.
Szóval semmi gyertya, semmi számolás, semmi tűzijáték. A kilencvenre gyúr.



2026.09.11.

    A születésnapi „meglepem egy kávéházi szegleten magam, magam”: egy irodalmi utazás Umbriába Szerb Antal nyomában Péterfyékkel. S megint marad pár napot, miután a csoport hazaindul. Szeret elbóklászni egyedül is ismeretlen helyeken a világban, figyelni az embereket egy kávé mellől, séta közben kiüresíteni a fejét, a szívét, gyűjtögetni a gondolatokat, s csak úgy bóklászni. Egyedül. Valójában meg elég kellemes útitársa lett az évek során önmagának. Persze a csajok: Kicsi, Gréta, Egó most is vele lesznek, mint mindig, mindenhol.

    A múlt héten rendelt egy doboz könyvet, egy része meg is érkezett. Elhatározta, hogy alaposan felkészül az útra. Persze megint sikerült kiváló válogatást összehozni. Ahogy kibontotta a csomagot, megcsapta orrát a könyvek bódító illata. Hősünkben felébredt a pátosz, és a kívánság. Mert makacs egy jószág a művészetek szerelme, de ez így van jól. Akit gyerekkorában megbolondít például az olvasás, az haláláig könyvmoly marad. Soha nem unatkozik, mindig van társasága, a világhoz való viszonya is örömteli. Azután meg egyszer csak maga is belekóstol az írás örömébe. Mindez határtalan élvezet és mámor: az élet felfoghatatlanul őszinte élvezete és mámora. Kiváltságos állapot.
Szerette, akivé lett.

    Ebben az Umbriában is van valami hirtelen megérzés, asztalra csapás, abszolút felindulás. S ez most ismét nem Egó csivitelése, hanem a szív kívánsága. Olyan érzés, mintha teljes bizonyossággal valamelyik előző életében itt lett volna az otthona. Ebben az örök olasz lüktetésben, közel a reneszánszhoz, a művészetekhez. Talán akkor ez a szépség volt minden napjának öröme: a szerelme, a reneszánsz alkotók, az operák, az érzékiség s az élet élvezete. Festő, szobrász, építész, zenész, költő volt bizonyára. Ebben gyökerezik a művészetek, kiváltképpen az irodalom iránti elképesztő lelkesedése, s az írás utáni vágya.
Gondolatban olvasás közben minden nap magához ölelte Umbriát.










2026. augusztus 31., hétfő

Bali ereje



2026.augusztus 23. Amszterdam

    Emerencia Wittelsbach vasárnap reggeli rutinját élvezte. Magától ébredt, vagy talán malackái kérték már hangos csipogással a reggelit, nem ismeretes. Mindenesetre nyújtózott egyet az ágyban, kiballagott a konyhába, megnyomta a gombot imádott kávéfőzőjén, elkészítette kis kosztosainak a répa-reggelit. Amíg lecsurgott az elixír, megetette a türelmetlen csapatot, a hatás kedvéért illatos réti csenkeszt és müzlit is kaptak. A vasárnap az vasárnap náluk is. A táncrend-szerinti simogatás, beszélgetés, tányérborogatás után megnyugodtak.

    Emi fogta a bögrét és visszament az ágyba szertartásosan kávézni. A kellemes relaxálás közben eszébe jutott Bali. Több, mit egy év telt el azóta, hogy a sziget felejthetetlen esszenciáját magába szívta. Melegség öntötte el minden porcikáját, s valami elmondhatatlan nyugalom a lelkét.

    Bali után tulajdonképpen hetekig nem érzett semmit. Minden kiüresedett körülötte és benne. Nem érzett és nem akart igazán semmit. Tette a dolgát a munkahelyen, de ez is leginkább csak lehangolta a maga melankolikus egyhangúságával. A hétvégék olvasással, filmezéssel teltek, a munkanapok meg munkával. Hagyta, hogy a napok csak úgy maguktól elmúljanak felette. Hasonlított ez azokra az időkre, amikor még munkaterápiára ítélte magát. Valójában meg tudatalattijában jó mélyen egy fájdalmasan lassú megértés zajlott. Olykor értette is, máskor meg csak érezte, végül tudta, hogy a nagy kövek a helyükre kerültek.

    A sziget valóban egy határvonal volt. Lassan telt az idő, miközben a megértés is ólomlábakon járt. Idő kellett annak is, hogy ezt képes legyen átlátni és elfogadni. Tudta, hogy ezt az életet ő választotta magának. Tudta, hogy akármilyen veszteségeket is élt át, egyszer lehetséges lesz megbékélni a múlttal. Hatalmába kerítette a titokzatos ”már semmi sem lesz olyan, mint volt”- feeling.

    Nem is lett. Valójában csak leült a járda szélére. Miközben ott elücsörgött, érezte, hogy megöleli valaki. Az Univerzum ölelte jó erősen magához. Páratlan érzés volt forrongó érzelmekkel, szeretettel, bizalommal. Egész életében valami ilyenre vágyott. Nem is sejtette, hogy itt az idő a jó dolgok elfogadására. Valójában nem is tudta hogyan kell.

    Ahogy ott átadta magát a gondolatoknak, a távoli ködben meglátott egy alakot. Beérte a lelke. Mosolygott.

    Valóban, a következő évben hullott az áldás. Minden sarokban ült egy meglepetés, kacsintott és előbújt rejtekéből. Sokan voltak. Emi egyik ámulatból a másik örömbe pottyant. Nagyon boldog és tartalmas volt az élet. Ezzel a pörgéssel persze olykor lemerült az akkumulátora párszor. Ilyenkor vagy elrendelt két hét önkívületi pihenést magának, vagy elutazott pár napra óceánt, pálmafát, mindenféle sivatagokat látni.
Sokat olvasott, filmezett, jegyzetelt. Gyűltek a képek s a videók a telefonján távoli vidékekről, szeretett otthonáról. Sokszor eszébe jutottak múltja hiánypótló sztorijai . Ezek mindig egy lépéssel közelebb hozták a lezáráshoz. Csak utólag fogta fel, hogy minden egy irányba mutat, s ha a megértés, az elfogadás és a lezárás megtörténik, akkor majd fog tudni erről többet is írni. Ebben az egyben teljesen biztos volt.

Mindeközben történtek, – mert történniük kellett – a dolgok.

    Boldogan várta, izgulta és készülte végig a családdal a kilenc hónapot míg a kis medúza-lányka beúszott a mindennapjaikba. Végre nagyi lett. Ez persze így is lesz a világ végezetéig. Nagyszerű beszélgetéseket élt át hetente apává váló elsőszülöttjével. Látta maga előtt azokat az időket, mikor ő várta kisfiát. A sokkoló boldogság, a millió kétely, az elhatározás öröme.

    A mai modern mingliség értelmezése új feladat elé állította ugyan, de pontosan értette és elfogadta az életben efféle módon való berendezkedést. Valójában elkacérkodott azzal a lehetőséggel is, hogy mennyi kellemetlenségtől megóvta volna magát, ha így éli le az életét. Akkor még ez az opció nem volt ismeretes. Elfogadható meg még inkább nem lett volna. Most azonban világosan látta az elgondolás nagyszerűségét természetesen a megvalósítás nehézségeivel együtt. Szóval elindult imigyen két lakás felújítása, babaszoba kialakítása, festés, tapétázás, takarítás...megpihenés. Közben beszélgetések, sebek gyógyítása, ilyesmik. Nagyon szép időszak volt.

    Nem értette az érzést, csak érezte, hogy pont így álmodta meg. Elárasztották a fantasztikus pozitív emóciók, hogy valaha ezt pont így rakta össze lépésről lépésre.

Hatalmukba kerítették mindenféle fantasztikusan jó dolgok. Mégis valamiért ódzkodott tőlük, kapálózott ellenük. Egyik napról a másikra rászakadt az anyagi jólét baleset-biztosításítási kártérítése formájában.


Győzködte magát:

– Kaptam, megszenvedtem, megérdemeltem, az enyém, fogadjam már el, legyek már hálás.

– Kis hülye szeretethiányos, ne gondold, hogy ez neked nem jár!

Megalapozott volt kétkedése, hiszen soha semmi nem hullott az ölébe csak úgy. Mint ahogy hamar megtanulta, hogy „Ingyen ebéd nincsen.”- sosem volt.

Az ismeretlen érzést nehezen fogadta be, nehezen tudta elfogadni.

Remegést, zsibbadást, idegességet, pánikot produkált. Nem kapott napokig levegőt.

– Most hol vagy, Ego? Miért hagytál magamra? Ha ellopni akartam volna mindezt, azonnal csiviteltél volna a fülembe:

– Vedd el, lopd el! A tiéd lesz. – most meg sunyin magamra hagysz.

– Miért nem érted a dalt, amit hallasz, attól, hogy nem akarod érteni a nyelvet, amin énekelnek?

    Végül is Emi megadta magát. Lett egy okos autója , ami már magában is nagy falat volt számára, tekintve, hogy a mindentudó telefonja is olykor problémákat tudott okozni a mindennapokban. Azonkívül visszapótolta a magyar nyugdíjából 2011-ben elsikkasztott összeget, csak így egyszerűen, minden fájdalom és rossz érzések nélkül.

Közben becsúszott kis lakásfelújítás is, mert azt szeretjük, ugye, főként mester nélkül, egyedül csinálni.
Igaz a mondás: „Az élet olyan, mint a tenger, ha úszol benne, elfáradsz. De ha szörfözöl, élvezed.”

    Emi derűsen szemlélte a világot. Örömét lelte az egyedüllétben. Szerette és értékelte azt a miliőt, amiben élt, s amit legyünk egészen őszinték: maga teremtett meg. Senki nem tett hozzá, csak néha igyekeztek némelyek s némberek kiharapni falatokat belőle. Ez volt a tanulópénz. Mostanra azonban vidáman lubickolhatott a magának elképzelt és felépített világban. Sokat gondolt Grétára.

    A szeretetről fura elképzelései voltak. Mindenkit kiszolgált, gondoskodott, ápolt, nevelt, sütött, főzött, mosott, takarított, felolvasott, tanított. Sosem voltak hátsó gondolatai. Magát a szót „szeretlek” ritkán mondta ki, még ha úgy is érezte. Ha már nem lehetett tovább elodázni, akkor is csak félve és halkan. Hazugság-szagot érzett ilyenkor, ha más mondta, még inkább. A hazugságot az orrunk érzi meg először. Lefoglalja a teljes szaglóhámot, s duzzog, kötekedik egyre, biztat, hinti az igét. Okosol naphosszat a füledbe, mintha csak Egót hallanád.
Ha büdösnek észleled a hazugságot, az a jobbik eset. Ha ellenben egy hazugság igazán profi akar lenni, akkor fantasztikusan kellemes, bódító virágillata van. Talán itt lehet megfogni. Túl tökéletes. Túltolja magát. Mögötte, az árnyékába burkolózva a „szeretlek” is többnyire csak egy illatorgia halvány emléke marad.

Az őszinte az Bali illata volt, vagy a frissen kaszált szénáé a mezőn.

    Emi lassan megértette, hogy el kell végre engednie az áldozat-mentalitást, és mindent, amibe eddig kétségbeesetten kapaszkodott. Megértette, hogy ehhez elsősorban nem véget nem érő terápiák, tanfolyamok kellenek, hanem egyedül elszántság és elkötelezettség szükséges és egy nagy lépés. Enélkül egyszerű tunyaság az egész.



    Végül egy nem várt utazásra kézen fogta a benne élő gyermeket. A kis Emivel visszamentek abba a faluba, ahol felnőttek. A szeretetben, amit most ott éreztek, végleg begyógyultak a gyerekkori sebek mindkettőjük lelkén. Örökre elbúcsúztak gyermekkoruktól és felmenőiktől. Eljött a hála ideje.

„A szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek”  (Jean-Paul Sartre)

     De mit kezdjek azzal, amit én tettem másokkal?

2026. augusztus 23., vasárnap

Emerencia Wittelsbach: Szeretetdeficites matrónák

 

Drága Emi!

    Tudjuk, hogy mennyire vártál bennünket. Nyilvánvaló belső lelki forradalmat éltél meg. Nagyszerű volt veled tartani útitársadul szegődve. Kicsit mint Dorothy mesés, bölcs barátaival a sárga úton. Vidám-táncot lejtve, énekelve, bölcselkedve-komolykodva, komolytalankodva, sírva-nevetve tettük meg a sokszor tízezer lépést. Együtt.

    Meg kellett értened végre, hogy mi négyen, a te másik énjeid: Ego, Kicsi, Gréta és Te mind egyek vagyunk, a te lelked darabjai. Talán nehéz volt rájönnöd. Kellett ötvenkettő plusz tizenkét év. Kellett egy hatalmas cezúra. Határátkelés. Akkor még így hívtuk. Azóta sokszor új nevet kaptunk, olykor magunk vergődtünk egzaktabb szinonimák keresésével. Négyünk sármja, félelmei, gondolatai, ereje és erőtlensége, haragja, szomorúsága, olykor megaláztatásai és egymásra utaltsága, a te rendíthetetlen elkötelezettséged az igazság megismerése s az életed darabjainak megértése iránt kétségtelenül izmos motiváció volt.

    S hogy végre felmenőiddel is békét köthess, vissza kellett térni a gyökereidhez. Utazásod során bájos, mosolygós, bevállalós voltál, mint amilyen mindig is akartál lenni. Persze a színfalak mögött mindig ott bujkált a fájdalom: éhséged a szeretetre. Jó volt veled lenni, s megismerni az igazságot végre.
Kérdésektől ólomsúlyú, szeretetre éhes gyerekkorod puzzle-darabkái most már passzolnak. Talán teljes a kép, s ha nem, már annak sincs jelentősége. Magaddal vitted a benned lakozó kicsi Emit.

    Jó volt látni, ahogy fogjátok egymás kezét, ahogy egymást ölelitek a temetőben, az osztályteremben, közös pajtásaitok, tanáraitok, tonnás történeteit hallgatva, a saját történetetek darabkáit megismerve, első szerelmeitek kellemes, de még mindig durván tomboló érzelmein keresztül.

    Van ebben kis sóvárgás, kis botlás, kis félresikerült tervezés, de a papírforma is bizonyára ugyanígy borotvaélen-táncolás lett volna. Mégis mindenki szíve megdobbant ott, ahol kellett. Visszajöttek az emlékek, a sztorik, s most is úgy öleltél meg mindenkit, mint vakarcs kislány korodban. Jó volt, s őszinte. Sosem gondoltad, hogy a gyerekkor ennyire őszinte és maradandó.
Használd hát bátran, inspiráljon végre ez az egyáltalán nem elhanyagolható korszakod!





Drága felmenőim!

    Itt állunk sírotoknál a kis Emivel, aki valaha voltam. Szorongatjuk egymás kezét, s egy piros szívecske lufi madzagjába is görcsösen kapaszkodunk.
Nem túlzás, egy életen keresztül kerestük a választ egyszerűen morbid kérdésemre:

– Miért volt az én családom ilyen zakkant?

A kérdést próbáltam sokszor árnyalni, de nem engedte magát semmiképpen se megerőszakolni. Szóval fogadjuk el, hogy családunk matrónái és életben maradt leánygyermekei előbb-utóbb mind erre a sorsra jutottak. Nem önszántukból, mindinkább tudat alatt megörökölték transzgenerációs trauma formájában. Ez így elég súlyos.

Egy szívemnek nagyon kedves gyerekkori barátom azzal próbált vigasztalni, hogy helyesbítsünk:

– Nem zakkant, hanem különleges.

Talán megtalálom egyszer a legjobb szót erre az érzésre is.



Drága Dédnagyanyám!

    Hogyan is tudtad azt a sok fájdalmat hordozni, amit rád rótt a teremtőd? A háborúkban minden férfit elvesztettél. Két férjet s a fiad. Csak a lányok maradtak, meg később a fiú unokák. A nagy családban mindig akadt probléma, amit gondosan igyekeztél a kötényed alá rejteni. Hatalmas kötényt is kaptál odaföntről a feladathoz.

    Látom, ahogy belépsz a kapun, nagyanyám tökfőzelékkel várt, mert ő főzte a legjobbat a világon. Hoztad-vitted a családi híreket, miközben szemüveg nélkül horgoltad a csipkéket százas cérnából. Nem is tudom, hogy van-e még ilyen a mai világban.

    Sokat beszélgettél. Mindenkivel. Bölcsességet és szeretetet hordtál oda-vissza közöttünk, s ez sokkal fontosabb volt a híreknél, ami valójában csak a csomagolóanyag volt. Gondoskodtál mindannyiunkról. Ott és azzal, amiből éppen a legnagyobb hiány mutatkozott a szívünkben. A családi tabukat betakargattad, a sebeket gyógyítottad, miközben cipelted némán a sorsod.




Drága Nagyszüleim!

    Már sokszor elképzeltem a képet, ahogy itt álltok a kisfiatok temetésén. Érzem, a hideget. A pillanat törtrésze alatt mindenki jégszoborrá fagy. Az anyák szíve leginkább menthetetlenné lesz. Láthatatlanul elpárolog a gyerekek iránti szeretet. És igen… csak a lányok maradnak. Az elsőszülött is lány. S ezen az se változtat, ha fiú nevet adunk a következőnek. 

Mindezek ellenére a kis Emi tőletek kapta a legtöbb szeretetet. Felfogtátok, hogy mennyire nagy szüksége van rá. Valójában meg egyedül ti tudtátok a tiszta igazságot.
Nagyanyánknak is hatalmas köténye volt.




Drága Szüleim!

Nehezen értem meg a fogantatásom és születésem körüli rémtörténeteket. Ezeket is betakarták a nagy kötények.

Drága Anyám!


    Kevés volt a szeretet, az ölelés, az őszinte beszélgetés. Volt helyette tiltás, búra fölöttem, s egy gondosan őrzött tabu-igazság.

    Irigy voltam a többi gyerekre, akik az anyukájukat szerették legjobban, akik minden buliban együtt voltak, akik elmehettek az osztálykirándulásokra. Mert én nem. Egyszer sem. Már tudom, hogy mit is cipeltél a múltadból. Megértettem, hogy ezer múltbéli sebből vérzett a lelked. Elegánsan nekem adtad hát a cipelendő bőröndöt, ami sokszor nehezebbnek tűnt, mint amit elbírtam. Semmi sem volt normális az életemben. Nem voltam mindig jó anyukája a gyerekeimnek. Ezt a fentiek ismeretében sem lett könnyebb elviselni.

Hiszem, hogy születésünk előtt ismerjük és bevállaljuk életünk összes boldog pillanatát és a soha véget nem érő horrortörténeteket is. A múltunkból hozottakat is.

Köszönöm, mindenkinek, hogy velem tartott, velem dolgozott a projektemen. Még az ördögnek is, akivel régebben sokat diskuráltam.



Drága kicsi Emi!

    Tudom, sokat szenvedtél. Azt gondoltad, hogy senki nem szeret, nem értékel, hogy téged mindenki mellőz. Mostmár értek mindent és te is. Nagyon szeretlek, te édes, kedves, cserfes, szemüveges, törpe-kislány. Klassz felnőtt lettél. Hoztad a kitartást, tűrted a fájdalmat, a megaláztatásokat, a verést. De mégis boldog felnőtt, erős és okos nő lettél. Imígyen el is ijednek tőled a pasik. Lehetnének visszafogottabbak mi tagadás.

    Megbocsájtanod nem sikerült, de tudod, az életben vannak dolgok, amit nem tudunk soha megbocsájtani. Nem vagy felelős a szüleid bűneiért. A gyerekeidnek sem kell vezekelni a te bűneidért. Van rá hatvan évük, hogy megértsék.

    Most, hogy mindent megértettél, lezárhatod a történetet. Nem kell többet félned. Te vagy családod nőágának utolsó matrónája. Az igazság felfedésével, és három fiad megszületésével felmenőid fekete báránya lettél. Jó értelemben. Megszakítottad szeretethiányos nő felmenőid vonalát. Eközben megtaláltad a zakkant, különleges szinonimáját: szeretet-deficites.



Drága Emi!

Engeddd el azt a piros szívecske lufit, amit eddig oly görcsösen őrizgettél! Hát rajta! Ne szorongasd tovább madzagon a múltat! Legyen ez most a hála pillanata!
Itt az idő: öleljük meg egymást és menjünk haza. Ne nézz hátra!




Drága Felmenőink!

Köszönjük az életünket, amit ti adtatok nekünk. Köszönjük a szeretetet, amit képtelenek voltunk meglátni a szemetekben. Mindent, ami történt, az maga az életünk volt. Fogadjuk el! Hagyjuk a sebeket, mert sosem gyógyulnak be!







I