Emerencia Wittelsbach: Sötét utcák 1.0

1954

    Furcsa festő az ősz. Hideggé, fáradttá, tette a falut. Az este is hamar leszállt, mintha hirtelen odaföntről valaki egy sűrű szövésű pokrócot dobott volna az utcákra. Ettől természetesen csak még sötétebb lett, és még hidegebb. A levegő erősen párás volt. A szél nyargalászott a tereken, fújta a száraz leveleket utcahosszon keresztül, hogy azután valahol kupacba rakja, s megint felkapja. Mintha a fentiek űznének tréfát velük. Az utca kihalt volt. Minden bezárt. Csak a szemközti Presszó ablakából szűrődött ki némi semmitmondó fény, s az utca végén egy lámpa pislákolt. Minden kifejezhetetlenül sejtelmesnek tűnt. Ilyen az, amikor az ősz kérlelhetetlen ridegsége és az éjszaka mogorva sötétje egy késői órán összebújik.

    Feljebb hajtotta a mókusbunda gallérját – amit még a tizennyolcadik születésnapjára kapott az édesapjától – megigazította fején a kalapot, kesztyűs kezeit zsebre dugta, s elindult. Nem érzett semmit, csak ürességet. Talán végleg elhagyták az érzelmei. Elsőszülött lányként jött a világra. Tisztában volt vele, hogy ennek puszta ténye hogyan befolyásolta kisgyermek-korát. A tizennyolc évvel ezelőtti tragédia járt az eszében. A kisöccsére gondolt. Ő volt a másodszülött fiú. Még most is elevenen élt benne a betegség emléke, amit ő kapott el az iskolában, s mire elvitték elkülöníteni a nagymamához, már a kisöccse is belázasodott. Apró 18 hónapos teste nem tudta legyőzni a kórt. Elvitte a torokgyík. Így mondták. Attól fogva mindig elevenen élt benne a bűntudat, hogy ő ölte meg a kisfiút, bár ezt így ki nem mondta senki. Inkább csak úgy érezte, hogy már nem szeretik a szülei úgy, mint régen. Egész életében vezekelni próbált. Persze ez nem mindig sikerült jól.

    Tűsarkú cipője kopogott a csillogó macskaköveken. A szél olykor ismét felkerekedett, hordta a leveleket a végtelenbe. Épp oly kicsinek érezte magát, mint az őszi levelek, s tudta, hogy egyszer őt is messze elfújja innen a hideg őszi szél. Itt kell hagynia azt az erőtlen kis próbálkozást, amit talán mások boldogságnak hívnak. Azt gondolta, hogy ez a valami már soha sem tér vissza. Nem lesz már gyereke, romokban a házassága. Mert erőtlen. Akkor még nem tudta, hogy egyedül a saját félelme erősebb nála. És valóban egész további életét a sötét utcáiban töltötte szülei mellett, behúzott függönyök, leeresztett redőnyök, kulcsra zárt díszrácsok mögött. Sosem jött rá, hogy a félelmeit egyedül a szeretet lenne képes elűzni.

    Olykor szembe jött vele néhányszor az ördög, s megvette tőle a lelkét egy kicsinyke örömért. Mindeközben minden tönkrement. A késői nem várt gyerek, erőszak és ellenkezés ellenére vakon, kopaszon, életképtelenül de megérkezett. Megmérettetett, kényszeresen szabadulni próbált. Egész életében szeretethiánnyal küzdött. S amikor megkapta – nem tudott már mit kezdeni vele. Azután sok év múlva megértett mindent, s boldogan élt, amíg meg nem halt. Egyszerű ez, akárcsak a mesében.

2014

    Már három hete csomagolt. Szétszedte a lakást. Bedobozolta, amit vinni akart, elajándékozta, amit nem. Búcsúzott az eddigi ötvenkét évtől, kicsit a fiatalságát is elsiratta. Ez már csak ilyen. Sokféle érzés próbálta volna eltántorítani, de már nem lehetett. Nem volt visszaút. Tudatosan így rendezte el, hogy ne legyen. Az erős arcát mutatta mindenki felé. Közben belül küzdött a félelemmel. Mindent, amit eddig felépített, azt maga mögött kell hagynia. Végig sétált a lakáson. Elárasztották az emlékek. Itt minden olyan volt, amilyennek szerette, ahogyan elképzelte valaha, amikor megvenni készült. Olyanná vált a tervei szerint, a saját kezei alatt. Kiment a balkonra. Rágyújtott. Lenézett. Az utca sötét és hideg volt. Ezen a késői órán már minden kihalt. Az egész látványtól megint félelem fogta el. Fázott. Lehet, hogy csak a fáradtságtól, hiszen az elmúlt hetekben akár szenet is lapátolhatott volna. Bizonyára az sem zsigerelte volna ki jobban. Gondolatai pont olyan sötétek és fagyosak voltak, mint odalenn az utca. Elnyomta a csikket. Becsukta maga mögött az ajtót. Jól esett még utoljára egy forró zuhany. Megtörölközött. Miközben kifésülte a haját, bekente az arcát a szokásos krémmel, egyre csak bámult a tükörbe. Tíz évvel ezelőtti énjét látta benne. Tudta, hogy holnap elindul az ismeretlenbe. Tudta, hogy a múltját nem viheti magával, de nem is akarta. Előre nézett. Látta maga előtt a hidat a pirkadatban, amin túl egy új élet kezdődik majd tiszta lappal, nulláról. Pontosan tudta, hogy felégetett maga mögött mindent, s visszaúszni már sohasem lesz lehetséges. Eddigi élete lezárult. Tudatosan zárta le. Később mindig nagy hálával és szeretettel gondolt azokra, akik ebben a projektben segítették, akik megerősítették, akik elfogadták, s nem szabtak feltételeket. Ők mind szerették. Bár akkor nem sejtette, hogy mennyi mindent cipel még magával.

2017

    Elkészült a vacsora. A kis lakást valami felfoghatatlan melegség járta át. A várakozás és az emlékek melege. Megterítette az asztalt két személyre. Fehér abrosz elegáns sötétkék- aranyszélű terítékkel.

    Gyertya, bor, a helyén. Még egy utolsó pillantást vetett az asztal közepére, a művészien roskadozó gyümölcstálra. Rápillantott az órára, felkapta a kabátját, szaladt lefele a lépcsőn, sietve szállt be az autóba. Egész úton a reptérig azon gondolkodott, hogy ennyi távollét után vajon kínál-e még illatos, friss gyümölcsöket kettőjüknek az élet. S ha meg is van még a régi ezüsttálca, képesek lesznek-e még egyszer együtt élvezni a látványt, az illatot, az ízeket. Ledobta az autót a parkolóban, lefényképezte fölötte a táblát, hogy még ma megtalálja ebben az útvesztőben. Szaladt végig a végtelennek tűnő mozgójárdákon. Valójában repült fél méterrel a föld fölött. Még néhány kanyar, folyosó, amit már kívülről tudott. Megállt a kijárat előtt, az utastájékoztató táblán már villogott a a „landed” felirat. A fotocellás ajtón hömpölyögni kezdett kifele a tömeg. Néhány perc múlva egymást ölelték olyan véget nem érő boldogságos összegabalyodásban. Nincs is ebben semmi különös. Ezt hívjuk reptéri érzésnek. Ez mindig az érkezési oldalon elfogyasztott első szőlőszem az ezüsttálról.

Olyan lenge fekete fátyolban lágyan elsuhanó majdnem szerelem volt. Árnyéka hangtalanul röppent végig a sötét parkoló sűrű utcáin.

Csak egy mélyről jövő sóhaj hallatszott:

– Szeress! Most! Gyógyítsd a sebeimet!

Megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett, s halkan ezt suttogta:

– Szeretlek. A sebeidet neked kell begyógyítanod. Mindenkinek a magáét.

    Ezután a háttérben még nyújtózott egyet a köztük tomboló romantikus szeánsz. Közben egyre csak szaporodtak a használt sebtapaszok, fáslik, üres fertőtlenítő-szeres üvegek. Lassan begyógyultak az előző életek sebei is. A bombatölcséreket, lövészárkokat, a romokat befújta homokkal a csípős tengeri szél. A dűnéket télen műhóval fedték be a síelők nagy örömére, tavasszal virágszőnyeg borította be.

Végül is mindez csak gyenge hazugság volt.

2024

    Ízig-vérig hedonista volt. Ez határozta meg minden percét. Rátelepedett a gondolataira is. Behálózta az egész életét. Valójában nem is tudta, hogy mióta is tart ez, mintha mindig is így lett volna. Szenvedélyesen hajhászta az élvezeteket. Meg volt győződve, hogy neki ez alanyi jogon jár. Az evés, az ivás, a tespedés, a szex. Mindez persze az általa elképzelt és kivitelezett formában és ebben a sorrendben. S a pénz, ami felülír mindent. Meg a státuszszimbólum-autó. Azt nem mondanám, hogy ennek a hozzáállásnak nem lettek soha kellemetlen következményei. Fura elképzelései voltak a nőkről. Malacot nem vitt az ágyába csak géppuska-lábút. Szeretett csöcsörészni. Ez utóbbi kijelentés utalt az elvárható minimum D-kosaras méretekre. Tökéletesen izgalomba hozta egy kiadós marha- velőscsontos húsleves. Egy tál pacaltól elélvezett, két tál pacaltól eltelt, három tál pacaltól meg jóllakott. Utána lecsapatta pár Whiskeyvel, lekísérte pár sörrel, pár szivarral. Majd éjszaka nem hallott semmit. Természetesen természetesnek vette, hogy ez így természetes. Azután arra lett figyelmes, hogy hallgat az asszony. Hamarosan ki is költözött aludni a másik szobába. Egyszer sem mondta neki, hogy jöjjön vissza, mert gondolta, úgyse jönne. Nem harcolt, nem dühöngött, nem akart máshogy élni. És csak egyetlen pillanatra érezte az egyedüllétet. 

    Valami olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy sötét, hideg macskaköves utcán sétálna, ahol már minden bezárt. Az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is fújta a szél.

2026.

    Mikor visszagondolt gyerekkorára, mindig sötét utcákon sétált hazafelé egy kihalt, csendes, falusi nyár-éjszakán. Sötétben járt a temetőben is. Egyáltalán nem volt ebben semmi félelmetes. Inkább minden letisztult, megnyugodott, s átlényegült megértéssé és elfogadássá. Persze csak óvatosan kúszott vissza a mindennapok véget nem érő sötét utcáiból. Már nem vágyott vissza. Gyermekkora a maga rideg, poroszos világával, véget nem érő magányával és a megvont szeretet utáni sóvárgásával soha nem volt érthető, és nem lett elfogadható sem, bárhogy is akarta, bármennyit is sírt, mikor nem látta senki. Azután még vagy ötven évig sétált kezében egy piros szívecske alakú léggömb madzagját szorongatva, mígnem egyszer csak váratlanul elengedte…

    Már tizenegy éve nem volt a temetőben, s négy éve nem volt Magyarországon sem. Az ajtók mind becsukódtak, nyikorogva, mintha egy elhagyott kastélyt őriznének az enyészettől. Bellül a bútorokon fehér vásznak voltak. Mindent vastag por lepett, pókhálókban pókok dolgoztak megállás nélkül, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. A porlepte csillárok még őrizték eredeti tekintélyüket.

    A plafon néhol már beázott, a víz lecsorgott a valaha mesés szépségű tapétákon. Az intarziás parketta is felpúposodott. Néhol lehullott a vakolat nagy darabokban. Kérdés nélkül tűntek el a rózsaszín-pasztell árnyalatok, a kontúrok is elhalványultak. A mozgalmas színeket átvette a szürke ötven csalóka árnyalata.

A titkos kert is simogatásért sóhajtozott.

„Csönd van. A dudva, a muhar,

Lehúz, altat, befed.

S egy kacagó szél suhan el.

A nagy ugar felett." (Ady)

Mintha a modern urbex- világban járnánk.

    Mindannyiunknak megvan a magunk sötét utcája. Fenti nagyon is emberi esetek is bizonyítják ezt, és tedd csak mellé a magadét, a párodét, a testvéredét, a szüleidét, s akkor kettőnknek már lesz is gyorsan egy könyve.

    Az azonban vállalhatatlan, hogy egy egész ország politikai elitje éjsötét sikátorokban élje alvilági életét tizenhat éven át. Mert azok már nem egyszerű sötét utcák. Egyik oldalán Ferrárik parkolnak, a másikon meg mosógépek, meg iratdarálók szépen elrendezve.

Nem gondoltam sok évig várni. Nagyon rossz előérzetem volt. A 2010-es magánnyugdíjpénztár államosítás nyomta ki a biztosítékot nálam, meg persze sok „apróság”. Végül 2012-2015 között az egész család határátkelő lett. Most teljes szívemből drukkolok -immár a pálya szélén- mindenkinek virslit és hideg sört kínálok. Fogadásokat még nem kötnék.

„A Kárpáthyék lánya ma kinn él Amerikába'

Van autója és New Jerseyben háza

A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába'

És látogatóba jön Magyarországra

A Kárpáthyék lánya elmegy a cukrászdába

És befizet harminchárom stefániára. ( Bródy János)

Bali illata

"Egy napon csendes lesz az ember.

Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát.

Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg...

Ennyi az egész.

Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom.

Ez is eljön."           (Márai Sándor)

2025. június 7. Amszterdam

    Emerencia Wittelsbach magától ébredt. Semmi óracsörgés, semmi zavar, semmi pörgés. Mindent beterített paplanával a meleg csend. Hirtelen nem is tudta, hol ébredt, mi ez a fényűző érzés, ami hatalmába keríti. Az elmúlt öt nap a visszazökkenés ideje volt, a három gyönyörű szabadságos hét után magába az életbe, a való világba. A Balin levés tényleg egyfajta egészen elképesztő létforma volt számára. Komoly megfontolást igényelt, hogy akkor az ő kis Amszterdamja, vagy Bali miliője a valóság. S akkor a másik az csak merő képzelgés? Bajlódott még a gondolataival. Próbálta rendezni a cetliket az íróasztalon. Matatott a fejében. Nem érzett mást, csak véget nem érő hálát, hogy mindezt megélhette, hogy mindenről a személyes megtapasztalás nézőpontjából gondolkodhat. Bár egyenlőre még nem tudott megszólalni sem. Eszébe jutott a pillanat, amikor két éve a laptopja mellett ücsörögve rácsapott az asztalra.

– Balira kell mennem!

    Igaz előbb még megláthatta Párizst, Izlandot, Newcastlet is. S már csendesen titkolva ott lapult laptopján a repjegy is Denpasarba majd egy évvel az utazás előtt.

Folyamatosan forgott a fejében „százéves” filmélménye a Lost. Határozottan mindenkit a sziget hívott el ott is. Nagyon éles, hangos és eltökélt volt a kihívás. Nem tudott elvonatkoztatni az „ott a helyem” és a „mennem kell” érzéstől.

    Mindeközben a repülőjegy, s az elhatározás csendesen összeölelkezett laptopja fölött, s egy grandiózus érzéssé növekedett, amit Emi végtelen szeretetnek hívott. Ez most sokkal nagyobb volt, mint amit valaha is tapasztalt. Mindig úgy érezte, hogy keveset kapott ebből az érzésből, s ha kapott is, sosem merte elfogadni. Mert annak mindig ára volt. A legnagyobb baj az lett, hogy nem tudott már jól szeretni sem. Most azonban a tér megtelt egyenlőre megmagyarázhatatlan, pezsgő, inspiráló energiával. Az érzést bármikor el tudta érni. Olykor félelmetes volt, olykor meg nyugtató. Érezte, hogy eljött a megértés ideje. Itt van az az út, amin most végig kell menni. Nem volt a fejében egyetlen gondolat sem, nem volt semmi kétség, csak a mámorító érzés. Ez az empátia körülölelte, mint Burns kockás takarója. Megbízott benne.

    Természetesen nem beszélt erről senkinek, mert megint csak osztották volna a fejét. Azt gondolta, ahhoz meg már elég bölcs, hogy meg se hallja, és elég határozott, hogy ne adjon módot ilyesmire senkinek. Arról meg, hogy spirituális megmozdulás is az utazás célja, szó sem eshetett. Shirley MacLaine-t sem fogadták kitörő lelkesedéssel spirituális útjairól visszatérvén, nem akarták annyira megérteni sem. Az, hogy a tapasztalásait le is írta, még inkább nem aratott elsőre osztatlan sikert. Persze az idő később megtette áldásos hatását. Bestsellerek születtek. C’est la vie.

    Emi konkrét kérésekkel érkezett. Meg akarta élni, személyesen megtapasztalni a sziget energiáit, amik létezéséről eddig csak sokat olvasott. Ennek valódi működéséről persze nem volt elképzelése sem. Nem tudta, hogyan kell, s egyáltalán hogyan lehet ezt megérezni. Sejtette, hogy mindvégig igyekeznie kell majd a mostokban maradni.

    Végre teljes békét akart a felmenőivel. Ezzel is megelőlegezve a békét a gyerekeivel. Úgy érezte, hogy az írásban bekövetkezett csomók oldódására is most végre eljött az idő. Elvégzett közben két író-kurzust is, amit nagyon élvezett. „bölcsész agyával” szivacsként szívta magába az új ismereteket. Persze azon a szomorú tényen, hogy ezzel sem tudta előcsalogatni csak az írás vágyát, ez sem segített. Ebben a tartományban is csak összekuszálódott minden az utóbbi időszakban. Egyetlen markánsabb érzése az volt, hogy a dolgokban minden mindennel összefügg. S ha van mód a gyógyításra, hát az bizony egyszerre fog megtörténni. Bár ez az elgondolás elég meredeknek tűnik így első olvasatra. 

Emi rendíthetetlen volt. Egyre stabilabb volt az emóció. Egyre többet foglalkozott a gondolattal. Dédelgette, babusgatta, mígnem az gyökeret eresztett, majd szárba szökkent, virágokat hozott a szívében. Illatos, színes virágokat. Ez a virágillat egyenlőre megmagyarázhatatlan, leírhatatlan volt. Csak ott élt a lelkében. Tudta, hogy egyszer valami rejtett titkos magyarázatra lel. Ez az érzés egyre többször kerítette hatalmába, csak nem volt még itt az idő.

    Nagyon komolyan készült az utazásra egy teljes éven keresztül. Olvasott.

Először is szépirodalmat, családregényeket, kémsztorikat, bérgyilkosok, rablók, elhurcolt zsidók, svábok memoárjait, migráns-történeteket különböző korokból, a mindig aktuális irodalmi díjazottak köteteit, és persze mindent, amit eddig. Tudatosan fókuszált az emberi sorsokra. Egyre erősödött benne a hit, hogy saját sorsának elfogadása csak egy sziszifuszi megértési folyamaton keresztül lesz lehetséges. Egy percig sem kételkedett benne, hogy meg tudja csinálni. Sejtette, hogy fájdalommal is fog járni. Tudta, hogy írnia kell. Mindenáron. Egy családállítás meghozta az első nagy áttörést. Legalábbis annak érezte, de ahogy egyre mélyebbre ásott, egyre több kérdés bugyogott a felszínre, forró volt, megperzselte a gondolatokat is. Felmenői és saját múltja mint egy izzó boszorkány-üst tele borzalom-kotyvalékkal. Ingyenes vetítés a vallásos pokolról s a sorsról, ha kérdezünk.

„Via inferni bono proposito pavimenta.” 

    Ezen a ponton csapott át az olvasás a szakirodalomba. Előásta a modern pszichológia leírásait a transzgenerációs traumák témakörében. Nagyszerű felismerések voltak. Teleszamárfülezett, telejegyzetelt kötetek kerültek ki ebből a projektből keze alól. Na és a nagyszerű felismerések, hogy nincs egyedül. S végül a válaszcunami a nagy kérdésre:

– Mitől ilyen zakkant a mi családunk?

    A folyamatra két Noémi tette fel a koronát. Az egyikük ismert és elismert pszichológusunk több könyvvel előadással, podcastokkal… a másikuk ugyancsak ismert és elismert coach, mestertréner ugyancsak könyvvel, sok-sok előadással és podcasttal a háta mögött.

A sors kegye folytán indulás előtti este még előadást tartott egyikük Amszterdamban. Imígyen Emi kis salátává olvasott könyvét dedikálta is. Ez lett élete első dedikált könyve.

Ugyancsak a sors kegye folytán pedig másikuk kísérte a Bali utazás spirituális vonulatán a csoportot. Ez lett a második dedikált könyve. Nem nagyon gondolta, hogy ez akár a véletlen műve is lehetne.

Emi még az indulás előtt arra a pompás felismerésre jutott, hogy bár nézőpontjuk alapvetően más, de a kettőjük könyveit, gondolatait ha egymásra tesszük, abszolút fedésben lesznek.

Levezetésként, bár ez sem oly egyszerű olvasmány, Erika könyve az Istenek szigetéről szegte be méltósággal a felkészülés lebilincselő pillanatait. A végső útravaló:

„Az igazság az, hogy a pokol nem valahol máshol van, és a mennyország sem. A pokol is itt van, és a mennyország is. A pokol és a menny a te hozzáállásodat jelenti az élethez.”

Osho

Irány 16,5 óra repülés a Holland Királyi Légitársasággal!

2025. június 9.

    Világosodott. Emi kinyitotta a szemét. Ezzel a lendülettel vissza is csukta. Nem volt kedve még felkelni. Végül is csak sikerült magához térnie. Felrázta a párnákat a háta mögé, behozta a bögrében a forró kávét, visszabújt a meleg ágyba, magára húzta a paplant, szertartásosan melengette a kezét a kávésbögrén, miközben lassan kortyolgatott. Hátradőlt a párnákra, becsukta a szemét, vett néhány mély levegőt. Visszagondolt a szigetre.

    Felidézte a leszállás izgalommal teli pillanatait, a hatalmas épület zsivaját. A falakon plafonig nyújtózó barátságos vagy félelmetes faragott fa-díszeket, a vízumért kígyózó sorokat. Orrában érezte a különleges virágillatot. Déjá vu érzés kerítette hatalmába. Bali virágai-érzés. Lassan, csendesen lopózott be a mindennapokba. Minden percben, minden lépésnél körülvette. Egy idő után elválaszthatatlan volt az élet érzésétől. De nem is kellett naponta meghalni a hiányától, hiszen ott lebegett mindenütt az egész sziget fölött. S hogy minden érzékszerv pillanatok alatt le legyen foglalva, mindenfele szólt a kellemes balinéz meditációs zene. Emi így hívta legalábbis.

    Felidézte a forró, nehéz, párás levegőt, ahogy rátespedt, mikor kiléptek a denpasari repülőtér ajtaján. Ahogy végigfutott szeme a taxisok hadán, azon a végeláthatatlan zsivajgó tömegen, nem győzte fényképezni egyenlőre csak a retinájára. A képeknek tényleg nem volt szükségük semmilyen kütyüre, mert egy villanással örökre bevésődtek az elméjébe, megfogták a kezét és futottak, repítették. Az egész olyan volt, mintha egy feltartóztathatatlan energiagömb gurulna vele, s töltené újra az eddig fárasztó hülyeségekre elfecsérelt életét, energiáit. Ez afféle boldogság-gyanús állapot volt. Átrepülték gyalog is a repteret, meglett a taxihalmazban a saját sofőrjük is (a névtáblás ötlet a világnak ezen szigetén is remekül működik). Emi nyugtázta, hogy a sofőr helye a jobb oldalon van. Besötétedett. Kikanyarodtak az útra. Szűk, kétsávos közlekedés, rengeteg autó, köztük rengeteg motoros balettozott mindkét irányba. Na és egész úton a jobb oldalon jöttek szembe a többiek. Egyszóval: félelmetes volt. Ezt nem sikerült megszokni később sem. Amikor busszal mentek az még rosszabb volt. Talán mert közlekedési balesetben már volt része többször is, s az ember bizonyos fóbiáit hordozza magával mindenhova, oda is, ahol már igazán elfelejthetné.

    Előzetes információk szerint a repülőtér és a szálloda Ubudon másfél órányi autózásra van. Emi hamarosan kezdte érteni, hogy mit is jelent a szigeten a „Bali-time” kifejezés. Egészen pontosan: körülbelül. Pontosítsunk: csak nyugodtan, lazán, mosolygósan, nincsen abban semmi rossz, ha késve érkezünk.

Ez persze nem feltételezi, hogy a balinézek nem tisztelik egymást is, meg az ideérkezőket is. Ez csak annyit jelent, hogy itt A-ból B-be eljutni nem egyszerű mutatvány.

    Felidézte a szállodába érkezés pillanatait. A recepció épülete az utcán belül félkör alakban kialakított udvaron állt. A felhajtón be tudtak parkolni a taxik, buszok, meg volt itt egy kis nyolcszemélyes golfautó, amely igény szerint naponta háromszor levitte a vendégeket ingyen a központba, visszafele meg lehetett sétálni, vagy taxizni. De elvitt a közeli masszázs-szalonba is, melynek tulajdonosi érdekeltsége azonos volt szóban forgó szállodával. Este volt. Errefelé az egyenlítő mentén pillanatok alatt szakad le a sötétség „este” 6-kor, és ugyanilyen gyorsan pirkad reggel 6-kor. Egész évben egyformán. A nap is valami egészen más utat jár be az égen, mint Európában.

    Emi holt fáradtnak érezte magát. Mégis minden picinyke érzést igyekezett bevésni a memóriájába. Valami azt súgta, hogy ezekből a jelentéktelennek tűnő villanásokból fog majd összeállni egy új perspektíva. Soha sem felejti a csinos, fiatal, balinéz recepciós hölgy mosolyát, azt a mozdulatot: összetett kezeit, a meghajlást, ahogyan köszönt az itteni szokásnak megfelelően. Majd határozottan elegánsan elvette az odakészített tálcát az asztalról, s néhány hibátlan angol üdvözlő mondat kíséretében kínált.

    Hideg pohár jeges frissen csavart gyümölcslével, a szélén citromkarikával. Welcome drink. Fantasztikus eddig ismeretlen gyümölcsök kavarodó íze, illata, friss, enyhén édes, enyhén savanyú titokzatos zamatok kavalkádja. A pohár külső felületén gyöngyözve csurgott le le a pára. A forró, párás levegőtől felhevült testén lassan terjedt szét a varázslatos, hűvös érzés. Mintha valaki a fülébe súgta volna:

– Már vártalak.

    Emi úgy érezte, hogy ez lehetett a nap fénypontja. Élt a gyanúperrel, hogy nem csak ezé a napé. Közben megérkezett két mosolygós boy, felkapták a bőröndöket, a szobakulcsot és elnavigáltak mindenkit a kis házba, ahol lakni fog. Emi érezte, hogy elég sokat gyalogoltak, jó néhány lépcsőn mentek lefele és felfele, kanyargós keskeny utakon vízcsobogás és hangos békakuruttyolás kíséretében. Az utak mellet fáklyák világítottak. A két oldalon volt vagy fél méter szintkülönbség. Elég félelmetesnek tűnt az egész, ugyanakkor hangulatos is volt egyben. Lassan elérték a házat. A hatalmas teraszt frissen locsolták fel. A bejárattal szemközti dzsungelt kerti lámpák világították meg. Meglepetés-gyanús reggelre számított a látvány tekintetében. Csodálatos volt. Elbúcsúztak kísérőik. Csend lett. Hogyan került ágyba, arra nem tudott már visszaemlékezni.

    Alvás közben többször is hallani vélte az eső hangjait. Olyan érzés volt, mintha soha többé nem akarna elállni. Amszterdamban megszokta a mindennapos esőt, ez azonban valami más volt. Ott egyszerűen csak esett. Hangtalanul volt része az életének. A hideg eső is meg a 80%-os páratartalom is. Volt idejük egymáshoz simulni. Itt volt valami susogás is az észlelés mögött. Jetlag ide vagy oda, hét óra alvás után kinyitotta a szemét. Már pirkadt. Az ismeretlennek tűnő esőhangok egyre valóságosabbá szelídültek. Közben mintha beszéd szűrődött volna be a teraszról. Csajos csevej, nevetgélés. Mintha Gréta, Kicsi és Egó hangját hallotta volna. Felkelt az ágyból. Elhúzta a verandaajtót. A teraszon nem volt senki. Csak a szíve szólalt meg.

– Ó, hát ti is itt vagytok? – mosolygott.

    Emi készített egy kávét. Próbálta visszaterelni agyát a valóságba. Ez a tizenhat és fél óra repülés és hat óra időeltolódás után szinte reménytelennek tűnt. A verandán két hatalmas faragott fotel, egy ugyanilyen kanapé, és hozzáillő nehéz asztal állt.

Leült az egyik fotelba, a másikra feltette a lábait, még az alvás után is kéredzkedtek felfele, mert a hosszú utat lógatva vészelték át. A zsibbadás még mindig kísértett. Mellé szegődött a „sosem fog ez elmúlni” cudar érzése. A kávéfüggőkkel azonban mint tudjuk egy csésze reggeli elixír csodát művel. Lassan kortyolgatta a forró kávét. Ahogy kezdte átjárni az íze, illata, melegsége, úgy nyílt egyre nagyobbra a szeme és vele az összes érzékszerve. Átszellemülten nézte a dzsungelt: a természet bujaságát, a hatalmas fákat, a lecsüngő élősködőket, a virágos bokrokat, füvet, alacsony virágokat, a zöld ötven árnyalatát, a változatos formájú, nagyságú viaszos leveleket. S természetesen a fa nagyságú, nálunk pár nyomorék levelet hozó színes szobanövényekkel is elidőzött. A fákról még csepegett le a víz. A levegő telített páratartalma huszonhat fok meleggel párosult. A lecsorgó vizek, a tócsák, a járdák mind melegek voltak. Kilépett a papucsból, átadta magát az érzéseknek. Átsétált a ház másik oldalára, amit az esti sötétségben nem látott. Nos, a szálloda sok kis balinéz házból állt, amely házak a szépen megművelt rizsteraszokon sorakoztak. A házak mögött meg a dzsungel maga. Sétált még egy kicsit, nézte a rizst, a szépen rendben tartott kerteket, házakat. Minden olyan volt, mintha állandóan simogatná valaki. Mintha itt ezen a kis szigeten a szeretetből, kedvességből és mosolyból minden és mindenki többet kapna az általa megszokottnál. Még a növények is.

    Olyan érzése volt, hogy Balin még rizsnövénynek lenni is jó. Visszament a házhoz. Élvezte, hogy itt még a lába sem fázik. Gondolatait alig tudta kordában tartani. Sehol az otthoni kavargó érzések. Mindent átmelegít az ittlét. Bizony, nagy valószínűséggel egyszer sem fog fázni, vizes ruhában sem. Csak szokni kell. Persze meglepetésekkel minden nap szolgált a sziget. Nem volt könnyű feldolgozni.

A mezítlábas meleg tócsákon járás nagyszerű élményével feltöltődve indult vissza a ház felé. A pára nem zavarta. A monszun meleg cseppjeiben kívánkozott áztatni magát. Pazar érzés.

Belépett a verandaajtón. Attila még mindig aludt. Kavart neki is egy kávét. Keltegette, pont úgy pajkoskodott vele, mint gyerekkorukban.

– Ébresztő, hasadra süt a nap! Előhűtve a kávéd, igaz, csak bekeverős lötty. Egyenlőre csak ezt sikerült prezentálnom. Bizakodom, hogy legalább a semminél jobb érzésben lesz részed. Amúgy van még annyi időd magadhoz térni, még én is átküzdöm magam a fürdőszobán. – ezzel a lendülettel finoman böködni kezdte.

– Jól, van, ne ilyen hevesen, Hugi! Most az következik, hogy ráugrasz a hasamra, és ott ugrálsz, amíg fel nem ébredek? – aggódott Attila, de már mindketten nevettek.

– Kedves Micimackó! Engedd meg, hogy ezen az üde korareggeli órán bemutatkozzak. Tigris vagyok, két „s”- „y”-nal. – kezét nyújtotta, majd halálos komolysággal tette hozzá – A tigrisek pedig szeretnek ugrálni. Sőt a tigrisek legjobban ugrálni szeretnek.

– Kedves Tigris barátom, olybá tűnik, másként nem tehetek. Leküzdöm ezt a borzasztó kávét. Addig foglald be a fürdőszobát, utána megyek én is. Mindazonáltal kérlek, ne ugrálj a hasamon, amúgy is már rettenetesen korog.

    A kis balinéz házikóban gyakorlatilag egy ajtó sem volt, csak amin a verandáról belépsz. Minden amúgy kényelmes, de egy légtérben vannak az ágyak, a nappali, a fürdő. Ennek persze nézzük a jó oldalát: nem kell abbahagyni a beszélgetést. Ők ketten pedig tudtak beszélgetni. Számtalanszor megváltották már a világot estétől reggelig s azután meg reggeltől még le nem ment a nap. Közös gyerekkori csínytevéseiket lázadó tinikorukra felváltotta a barátság. Mindig szerettek együtt lenni. Egyszerre volt a születésnapjuk, amit általában egy hétig ünnepeltek. Ilyenkor adtak a kultúrának egy hatalmas pofont. Mozi, színház, múzeum, képtár, utazások bolondulásig. Hosszú beszélgetések.

– Készen vagyok, tied a fürdőszoba. Haladjál, kérlek!

– Igyekszem.

Összenéztek. Emi mosolygott a szemüveg alól. Attila legyintett a kezével, és bevette magát a tusolóba.

Elkezdett piszmogni tusolással, öltözéssel, ideje volt lemenni felfedezni a rizsföldek alján az éttermet, reggelizni, megtalálni a csoportot...

    S ezzel elindult számukra egy felejthetetlen spirituális élményvihar, amiben az eddig ismert és számunkra fontos dolgok egyszerre mindennel együtt el is vesztek, degradálódtak, majd felkapta őket a forgószél, s rendre lehajigálta a lábuk elé a kövekre. Sorban, rendezetten, tisztán.

    Talán ezt nevezzük spirituális tisztulásnak, ami nem egyszerre csap le ránk, hanem egy hosszú folyamat, mint ahogy a tenger naponta kitartóan gereblyézi fel a tengerpartot, mióta számlálja az időt...

Miközben sok csöndes befele-fordulás alkalmával maradéktalanul megértünk sok mindent:

– Minden csak nézőpont kérdése.

– A víz képletesen is és fizikálisan is megtisztít.

– A tűz ereje számtalan borzalmat, rontást elűz az életünkből.

– A gyógyítók a lelkünket gyógyítják, nem a karunkat, lábunkat, mert nincs csak fizikai fájdalom, mindennek lelki oka van, s nem a testet kell gyógyítani, hanem az okot, a lelket.

– A természet energiái értünk vannak, el kell fogadni őket.

– Mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk.

– Mi a felmenőink álma vagyunk. (Burt Helinger)

    Nem baj, ha valamiben te -hivatásos eretnek- nem hiszel, ha megtapasztalod, majd beengeded. Az Univerzumnak nem feladata, hogy meggyőzzön téged, azt magadnak kell megdolgoznod magadon.

    Ez nem egy tűzijáték nagy durranásokkal, hanem egy hosszú csöndes folyamat, ahol eleinte még a végkifejletet sem tudhatod. A hited és a kitartásod azonban mindenkor iránytűddé lesz.

    Köszönet Balimama, sziget, vizek, kövek, tüzek, szentélyek, templomok, mindenféle energiák, könyvek, utitársak, amik-akik  tovább segítettetek az úton.

A repülőgép ugyan felszállt velünk, de talán akkor még nem éreztük, hogy ez majd mekkora utómunka is lesz.

Emerencia Wittelsbach: Karácsonyi dallamok

   Két hete szokásos csinnadrattával, Péterek kíséretében megérkezett a Mikulás Amszterdamba. Mint mindig, Spanyolországból gőzhajózott ide, majd fehér lovon járta be a várost. Nos, az itteni gyerekeknek ez igazi népünnepély. Itt szereznek évről-évre bizonyosságot a minden kétséget kizáró valóságról: a Mikulás él, egészséges, és megkezdte a felkészülést. A mézeskalács- keksz- kakaó- és csokigyárakat is csúcsra járatják. Zaandamból Amszterdamig is elfújja a szél az ünnepi „mézeskakaós” illatot. Ádvent első vasárnapján, de legkésőbb Mikulásra állnak a karácsonyfák a lakásokban is. Persze a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy van itt még szép számmal pravoszláv, zsidó, muszlim, arab, hindu … lakosság. Ők máskor, máshogyan ünnepelnek.

A kereskedelem is turbóra kapcsolt. Ordít a „Vedd meg! Vidd haza most! Egyet fizet- kettőt vihet akció!” Szemünk előtt elsuhanó hangos, agresszív őrület.

   Ahogy múltak az évek, felnőttek lettek a gyerekekből, egyre grinchebb lettem karácsonyra. Annyira találónak éreztem magamra nézve a zöld morcos, ugyanakkor nagyszívű, karácsonyi giccses túlpörgés-ellenes figurát. Minden porcikámban együtt rezegtem vele. Néha még büdösnek is éreztem magam. Az ünnepi maraton része volt évek óta. Annyira átjárt a grinch-lélek mélyen belül, hogy még a gonoszkodásokban is együtt dobogott a szívem vele. Persze tökéletesen tudtam olykor azonosulni a kislány karakterével is. Utoljára talán akkor éreztem így, mikor még éltek a nagyszüleim. Később vágytam egyre vissza erre az érzésre, de az egyszerűen eltűnt. Hiába kerestem.

    Egy biztos: nagyon sokféle karácsonyunk volt. Örömünkben sírós, bánatunkban sírós, nagy családdal, kis családdal, repülőtéren várakozós, Hollandiába-költözős, hangos, csöndes, kifelé vágyakozó, befelé-fordulós, összeölelkezős és elválós. Pont úgy, mint a többi 364 napon. Valójában teljesen mindegy, hogy tél van, vagy nyár, december huszonnegyedike vagy szeptember tizennegyedike, ha boldog vagy. Az lett a hagyomány, hogy nincs hagyomány. Úgy teszünk mindent, hogy mindenki boldog lehessen.

   Valójában több okból is nagyon várom a karácsonyt. A legfontosabb, hogy innentől kezdve minden nappal egy „jóakaratnyit” hosszabbodnak a nappalok. Ez egy csodálatos szó. Szoktam forgatni a gondolataimban, abban az aspektusban, hogy az ember is tud változni. Minden nap egy jóakaratnyit. Szoktam kóstolgatni az ízét, élvezni az illatát, mint a gyöngyöző ünnepi húslevesnek, hosszasan, még órák alatt elkészül. S jóllehet, már nem főzők ilyesmit, az érzés megvan tűpontosan. Mostanában szeretem megadni az érzéseim körül mindennek a módját. Ráébredtem, hogy minden nappal, ahogy múlik felettem az idő, egy jóakaratnyival közelebb kerülök magamhoz és az univerzumhoz is egyformán. Boldog vagyok. Naponta teszek érte, hogy amit csak tudok, felgombolyítsak, megértsek, elengedjek vagy féltőn dédelgessek tovább. Úgy érzem, ahogy a gondolatok, az ízek, az illatok, az érintések érzése megfiatalodik, átalakul a gondolataimban, úgy fiatalodok meg velük minden nappal egy jóakaratnyit. S hogy mindez valóság vagy fikció? Eljön majd az a perc is, amikor ezt is el kell dönteni. Legfőképpen meg kell érteni.

   Azért is szeretem a karácsonyt, mert elővehetem a delfti kék díszeket, ami valójában megint csak egy nagy álom beteljesülésének szimbóluma lett. Vágyálomnak is nevezhetnénk. Ez is mutatja, hogy sosem gondolkodtam nagy dolgokban. Sosem volt bakancslistám. Éjszaka inkább aludtam, mint álmodtam. A jövőre előrelátóan készültem, terveztem, tanultam, számoltam, a dátumokat előre kijelöltem. De bizonyos dolgokban hagytam, hogy jöjjön el megérzéses alapon.

   A karácsonyfám így lett meghollandulásom útjának és eredményességének szimbóluma. Lépésről lépésre. Amíg minden évben feldíszítem a fát, ölelgetem, babusgatom, s együtt élek vele másfél hónapig. Minden egyes porcelánnak története van, mint ahogy minden határátkelőnek, vagy a gondolattal csak kacérkodóknak is. Először csak egy darabot vettem, és simogattam évekig. Szempont volt még az is, hogy milyen drága. Meg kellett várni, még megtehettem, addig legalább megértem rá. Ennek is voltak stációi. Ezek voltak az én sztorijaim. Ezek az én büszkeségem. Ezek az én új életem. Az örömeim, a sikereim, a harcaim, a helytállásom. A mai életminőségem alapjai, ami már távol áll az előző életemtől. Nehéz volt elfogadni, hogy ez is az enyém, s így is lehet. Igazából lehetne ez is a hála az elmúlt tizenegy évért.

   Letisztultak a karácsonyok. Más hagyományok jöttek. Már nem pörgünk a konyhában. Nem zúzzuk szét egymás lakását három nap alatt. Elmegyünk valahova enni, amit szeretünk. Ajándékot akkor veszünk egymásnak, amikor tudunk olyat venni amire tényleg szükség, vagy vágyódás van. Így kevesebb dolgot dobunk ki. Nincs amerikaias díszítés. Van ellenben november végén holland karácsonyfám szolid, elegáns, kék-fehér porcelán és üveggömbökkel. Ő maga egy ikon, teli ízekkel, imákkal és szerelmekkel. Ami pedig alatta van, az az elmúlt évem boldogsága. Emlékeztetőül: egy grinch-es papucs, és három könyv, mert könyv nélkül nincsenek ünnepek.

   Végül azért is szeretem a karácsonyt, mert lesz két hét téli szünetem. Nagyon várom az aktív pihenést. Bekuckózom a fotelba olvasni. Lefogyasztom a sok ötletcetlit az íróasztalomon. A laptopom se szunnyad túl sokat. Továbbá listám van a legújabb kiállításokról, amiket meg kell néznem, filmekről, amik várólistán pihegnek. S még mindezeken kívül maradt valaki, aki minden örömöt felülír, és minden tervet megváltoztat innentől, ünnepet és hétköznapot egyaránt.

     Ha egy percre se engedjük magunknak azt érezni, hogy itt van a nyakunkon a karácsony, észrevétlenül visszaköltözik a szívünkbe. Közben persze hosszú éveken keresztül naponta egy jóakaratnyit változnunk kell.

Emerencia Wittelsbach: Boldogan, körültekintően

A névadás nem egyszerű dolog. A nevünk egy életen át meghatároz bennünket. Sőt, még a végén olykor márványtáblába is belevésik, s ott még pár száz évig túlélő üzemmódban elálldogál.

Fontos a hangzása, dallama, illeszkedése a vezetéknévhez, jelentése. Átgondolandó a becézhetősége, csúfolhatatlansága, s nem utolsósorban viselhetősége 93 éves korunkban is. Élnek még mindig eleven családi hagyományok: az elsőszülött fiúgyermek az apja nevét kapja. Így lesz majd ő például XIV. Lajos. Multikulti társadalomban fontos, hogy legyen megfelelője több nyelvben is. Az se baj, ha nem okoz gondot kimondani a nagyszülőknek sem. Bizonyos idő elteltével fény derül a családi archívumban jó mélyre lementett történetek miértjeire a névadással kapcsolatban. Boldog-szomorú történetek ezek, olykor horrorisztikus múltbéli terheket hordoztatnak viselőjükkel egy életen át. Jó esetben időt szánunk a mögöttes tartalom felfejtésére, majd amikor már megértünk az elfogadásra.

„Nomen est omen.” A latin mondás igazán nagyszerűen tömörít. Vegyük sorra a fordítás lehetőségeit: A név egy jel. A név előjel. Nevében a végzete. A név maga a sors. A név kötelez. A név maga az ember.

Boldogan, és körültekintően válasszunk tehát nevet!

Evezzünk vidámabb vizekre! Itt kiélhetjük fantáziánkat, humorunkat, pajkosságunkat.

Nevükön szólítjuk házi kedvenceinket is. Ez is rémesen fontos. Gyerekkoromban a családban minden kutya vagy Fifi vagy Buksi volt. Persze őket nem számozták, mint a királyokat meg a pápákat. A macskákra nem emlékszem, hiszen sokan voltak.

Kis családom tengerimalac-részlegében például mindenki egységesen olyan fiúkról kapta a nevét, akik „megértek néhány ajtócsapkodást” s „receptre írták fel a dokik őket a nőknek”.

Seep és Simon után mindenki megfordult a munkahelyen. Justin (Bieber) cuki sármja miatt lett névadó. Dewa a balinéz helyi idegenvezetőnk hasonlóan. Nem részletezném tovább, csak még egy kicsit. Szóval kidolgozott felsőtest, kockahas, humor, lehet sötétebb a bőrszín, intellektus egyáltalán nem hátrány. Összegzem: kívánatos, sármos nem lehet nem legeltetni rajta a szemet, s pihentetni rajta a lelket.

A mosógép mindig Zsuzsi. A navigáció mindig Bori. Csak hogy el ne tévesszük.

Az autók neve is produkál sztorikat.

Első családi autónk egy öreg Dacia volt még Renault motorral Romániában szerelve. Sose kopott el. Ceausescu névre hallgatott, de éppen beszélni tanuló kisfiunk gyorsan átnevezte Csincsanára, mert a diktátor nevét nehezére esett kimondani. Nem tudom mit kezdett volna Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Ho Si Mihn, Yakubu Gowon, Mengisztu Hailé Mariam, Todzsó Hideki vagy Joszif Visszarionovics hallatán. Ezek mind megfeleltek volna egy-egy nagyszerű névadáshoz.

Később volt még Bogarunk, Malacunk, Kacsánk, Tökhintónk Cinderellából kölcsönözve. Néhányan pedig névtelenek maradtak.

Az autó nálunk mindig családtag volt. Olykor munkaeszköz. Soha nem volt státusszimbólum. Gondolom, akkor sem vennék Hammert, ha kényszerítenek rá.

Mindig arra veszek autót, amire használom, egy centivel se nagyobbat, mint amiben jól érzem magam. Szeretem a jó színt, a jó dizájnt, a sok extrát. Meggyőződésem, hogy a biztonságomat egyre több minden védi. Este megállok a parkolóban, végigsimítom a kormányt és hangosan megköszönöm, hogy vigyázott rám. Természetesen a karbantartás nagyon fontos. Inkább viszem el a szerelőhöz, mint lemosni. Simogatom. Ilyen az, amikor a tárgy a szívünkhöz nő. Meghallgatja útközben a hosszú monológjainkat, az éppen aktuális hisztijeinket. S az is előfordul, hogy az árokban landolva mindketten összetörünk. Van totálkáros autó is és jó esetben van túlélő vezető is.

Meghollandulásom első és legnagyobb álma egy sárga rendszámos autó volt. Majdnem újonnan vettem. Narancssárga színe jól illett hazája uralkodóházának királyi dizájnjához. A keresztségben a Tökhintó nevet kapta. Az elmúlt tíz évben része lett az életemnek. Eszembe nem jutott, hogy másikat vegyek, pedig már sokszor tehettem volna. Valójában a státuszszimbólumokban gondolkodó családtagjaim, ismerőseim feszt győzködtek, hogy ez nekem miért is lenne jó. Én meg csak mosolyogtam csendesen.

Persze ember tervez, az Univerzum meg szervez. Így történt, hogy egy teljesen átlagosnak induló napon váratlanul rám szakadt a biztosító. Ezt a könyvelő listája követte a teendőkkel, hogy jelen adóévem is a legoptimálisabban könyvelhető legyen.

Ennek a folyamatnak része lett egy takaros kis elektromos autó, amit bár nehezen fogadtam el, azóta rekord idő alatt igazán a szívembe lopta magát. Ez az egészen egyszerű projekt ismét sok mindent tanított nekem.

• Ami látszólag rád szakad, az nem mindig rossz. A jó dolgokat fogadd őszinte szeretettel. Mindenért megdolgoztál, fájdalomdíjba kaptad, vagy még az is megeshet, hogy csak úgy. A tied. Élvezd!

• Örülj a technika pazar csodáinak, tanuld meg használni, értékeld, hisz ez mind érted van. Fiatalodj a világgal!

• Legyél büszke magadra, mert képes vagy körültekintően egyedül eldönteni és lebonyolítani nem tökéletes hollandsággal például egy autóvásárlást.

• Ha végleg elakadsz, kérj segítséget, de csak akkor.

• Ne mondogasd folyton, hogy hány éves vagy! Az sem fontos, hogy kicsi vagy, hiszen mindig is ott lakozott benned Gréta erős énje.

Van mit emésztgetni. Nagyon boldog és hálás vagyok. Végül a Tökhintó is a családban maradt, örömet szerezvén ismét. Ezért az én kicsi de teli extrákkal, elegáns megjelenésű, azonnal szerethető, automata, öko családtagom igazán megérdemelt egy impozáns nevet.

Boldogan és körültekintően választottam.

Így lett ő hosszas gondolkodás után: Simon Basset szerepében szabadon, Regé-Jean Page, úgyis mint Hastings hercege, aki maga sem elhanyagolható karakter.

Röviden: Regé, a hercegem.

Emerencia Wittelsbach: Ötven szavas novellák 1.0

A szeretet próbálkozik az ész-érvek megkerülésével. Zseniálisan settenkedik, s a szíven áthaladva mutatja meg magát. Erre egyedül a szeretet képes.

Valójában neki is négy lába van, mégis olykor megbotlik.

Kedvességünket anyós meny kapcsolattá érlelte az idő. Igazad van. A legnagyobb hibám: nem tudok nemet mondani. Ezért kihasználtak sokszor sokan. Egyszer beálltál te is a sorba. Malackáim és magam jóllétét bebiztosítván zárat cseréltem a lakásajtón.

Fölszereltem egy tálca billenős tojást a bejárat fölé, s kiírtam hatalmas betűkkel: Nem! Nem! Nem!

Ridegtartásra ítéltél. Rossz anya voltam. Közben megértettem: miért. A felmenőim is voltak rossz anyák. Én meg tudatlanul, görnyedezve cipeltem a hozott mintáimat a hátamon. Csendes egyedüllétem, kutatásaim, tematikus utazásaim, meditálás, ásás, írás – elkísértek a megértés útján.

Igen, mi mindannyian vagyunk, voltunk, leszünk jó és rossz anyák.

Ürítsd ki a zsákod, s megtelik a boldogságkosarad.

Nem lehet mindig bűnbakot keresni. Ha lenne sok egyforma dobozunk, és mindegyikbe beletennénk egy embert, azt tapasztalnánk, hogy mindegyikből kilóg valami: kéz, láb, fül, orr, lélek, gondolatok, stb. Ezt nem vághatja le egyetlen boszorkányüldöző, diktátor sem. A megoldások: tűzpróba, vízpróba, pallos, kötél, ólomgolyó, gázkamra, mosógép.

Egyszer minden elmúlik. Mindenki homokórája lepereg. Csak a vámpírok halhatatlanok.

A megbocsátást csak a keresztények kapták parancsba. Persze amnéziát ők sem fogadtak. Törekedjünk megérteni mások magasságait és mélységeit, jó esetben elfogadni! Nem megy? Engedjük el! Bármelyiket is választjuk, mindnek lesznek további mellékhatásai a jövőben. A választás abszolút szabad. Ellenben a döntés súlya a te válladat nyomja.

Az igazság az, hogy magadért teszed.

– Engem szeressenek úgy, ahogy vagyok! Én már nem tudok megváltozni.– mondod.

– Te hallod, amit mondasz?

– Szeress, ahogy kinézek, háborgok, amikor erőszakos vagyok, hangoskodok. Ha nem tetszik, el lehet menni. – mondod.

– Szóval nem akarsz megváltozni magad és szeretteid örömére? Akkor barátom jobban teszed, ha szeptemberben beiratkozol az óvodába. Ott lesz még elég időd átgondolni. Addig sem szívod a vérüket.

Egész életemben jutalomfalatok formájában adagolták nekem a szeretetet. Feltételekhez volt kötve, például ha valamit túlteljesítettem. Mindez ritkán, csepegtetve, kis időre érkezett egy ölelés vagy dicséret formájában. Végül árveréseken nyomott áron eladtam a lelkem az ördögnek egy kevéske szeretetért. Többször is.

Mire megvénülök, megtanulom lassan, döcögve, feltétel nélkül osztogatni a szeretetemet. Még nagyobb vargabetűk által tanulom elfogadni mások szeretetét. Már nem konzultálok az ördöggel.

Ma ismét eleget tettem állampolgári kötelességemnek. Elmentem holland parlamentet választani. Valójában ez nekem természetes, hiszen még az egypárt-rendszerben is elmentünk "választani". Mert így neveltek. Még soha nem szavaztam OV-ra. Most már tuti nem is fogok. Foszladoznak el a szálak. A kemény szavak úgy kopognak, mint tetőkőn az  októberi  amszterdami eső. Így döntöttem.

Zo waarlijk helpe mij God almachtig! (Isten engem úgy segéljen!)

Emerencia Wittelsbach: Hazafelé

Amszterdam  2024. október 21. 

    Péntek délután Gréta hazafelé ment a munkából. Valójában kellemes fáradtság vett erőt rajta. Őrömmel nyugtázta, hogy a metróállomáson nincs tömeg, nem kell sokat várni. Hamarosan otthon lesz, és átadhatja magát a jól megérdemelt hétvégi otthon levés örömének. A lakást reggel már kitakarította. Házi kedvencei is friss alomban szundikáltak, még várták, hogy hazaér. A mosógép meg majd teszi a dolgát éjfélig. Érezte az olvasó fotel hívogató kényelmét. Alig várta, hogy beszippanthassa végre a megkezdett regény. El is határozta, hogy reggelig olvasni fog. A metró megérkezett, le is huppant az első szabad helyre. Még két megálló volt a végállomásig. Megszokásból azonnal nyomkodni kezdte a telefonját. Vette az üzeneteket, e-maileket, lehallgatta a hangpostát. A metró lassított. Felnézett a telefonból. Tekintete egyenesen a szemben ülő lányra tévedt. A szép arcú, jól öltözött lány láthatólag maga alatt volt. Kendője alól kicsúsztak kócos, hosszú tincsei. Zaklatottnak tűnt. Sírt. Gréta belülről érezte, hogy valami nem egészen normális dolog terjeng a levegőben. S ez a szorító érzés mintha ránehezedett volna az egész világra, mint egy titokzatos szürke köd. Gyorsabban vert a szíve. Élete legsötétebb időszakában a kapucsengő csippanására rándult mindig így össze. De mikor volt ez már? Maga is azt hitte, hogy sikerült elfelejteni. Mégsem.

– Talán segítségre van szüksége a lánynak. De hogyan szólítsam meg?– hezitált.

    Közben befutott a szerelvény a végállomásra. A lány nehezen állt fel, majd megindult a mozgólépcső felé. A lefele menő éppen nem üzemelt. Így elindult gyalog a lépcsőkön. Egyesével lépdelt. Görcsösen kapaszkodott a korlátba. Láthatóan minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Grétát rossz érzés öntötte el. Valami rég elfelejtett kép vágott az agyába. Ennyi épp elég volt, hogy összeszedje magát. Odalépett a lányhoz.

– Szia, Gréta vagyok. Szomorúnak látszol. Figyeltelek. Látom, fájdalmaid vannak. Tudok segíteni? Ne ijedj meg tőlem. Akarsz beszélni a dologról, ami bánt? Itt lakom a közelben. Megiszunk egy kávét, beszélgetünk, s meglátjuk hogyan tovább.

A lány megölelte Grétát, és könnyeit nyelve a fülébe súgta:

– Köszönöm. Elfogadom.

Mindkettőjükön úrrá lett az érzés, hogy éppen az imént ment át rajtuk egy úthenger.

    Hazafelé Grétát elfogta a félsz, hogy most akkor egy ismeretlen lányt felvisz az ő lakásába, amit egy idő óta mindenkitől óv, mint egy titkos szentélyt. Ahol végre sok idő után nagy erőfeszítések árán rend, nyugalom és béke van. A lány meg borzalmasan érezte magát, hogy képes egy idegen életébe belépni. Ami a mai napon történtek fényében persze egyáltalán nem volt elítélendő. Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötétben a parkon át, be a házba, fel a lépcsőn, végig a folyosón.

– Megérkeztünk. – mondta Gréta, miközben kinyitotta a lakásajtót.

– Tedd le a kabátod, cipőd, találsz az előszobában papucsot. Mosdó jobbra van, ha felfrissítenéd magad.

Közben felakasztotta a kabátját, hátizsákját a fogasra, papucsba bújt, megsimogatta a kedvesen csipogó két malackát, szénát szórt be nekik, a tányérkájukba sárgarépát szeletelt, miközben beszélt hozzájuk. Ez szertartás. Közben életet lehelt a kávégépbe, csészéket vett elő, egy kis tányérra mézes kekszet rakott ki. Az asztalon meggyújtott egy fehér mécsest. Megérkezett a lány is a mosdóból. Láthatóan megnyugodott kicsit.

– Bocsásson meg, kérem, hogy így beestem ismeretlenül az estéjébe. Anna vagyok.

– Tegeződünk. Rendben? Kész a kávé. Gyere, ülj le, érezd otthon magad!

– Köszönöm. – mondta a lány, miközben ismét könnycseppek gördültek le az arcán.

– Mesélj valamit magadról! – szólalt meg Gréta.

– Mi bánt ennyire? Tudsz róla beszélni?

– Valójában egész úton idefele azon járt az agyam, hogy egy ismeretlen hölgy vállán sírtam ki magam. Majd feljövök még a lakására is. Milyen morbid ez? Sosem gondoltam, hogy ilyesmire képes leszek. Nem tanítottak nekem ilyet a szüleim.

– Mint ahogy én sem tudhatom, hogy rendes lánynak neveltek-e vagy nem. Ettől függetlenül, ha már így történt, beszélgethetünk kicsit ismeretlenül is. – mosolyodott el.

– Mesélj valamit magadról!

A lány arcán ülő fájdalmat is legyőzte egy futó mosoly. Megnyugodott. Érezte, hogy biztonságban van végre. Mesélni kezdett.

– Egyetemista vagyok. Négy éve élek ebben a városban. Nagyon nehezen viselem a távollétet szüleimtől, családomtól, barátaimtól. Mindent nulláról kezdtem itt. A tanulás jól megy, azzal nincs gond. A haverokkal néha el-elmegyek bulizni, koncertre, kocsmába. Lassan szoktam meg az itteni életet. Amúgy meg tudom, hogy itt sokkal több lehetőségem van, mintha otthon maradtam volna. A szüleim nagyon büszkék rám. Ez nagyon jó érzés.

A lány miközben beszélt, melengette kezeit a kávés bögrén. Csak úgy megszokásból tette, hiszen nem volt hideg. Kortyolgatta a kávét.

Gréta figyelmesen hallgatta őt, s az volt az érzése, hogy a szép történet mögül majd előbújik még valami, amiért az előbb még annyira sírt a lány. S az se hagyta nyugodni, hogy mi miatt vannak fájdalmai.

– Ez eddig csupa pozitív dolog volt, ami megtörtént veled egy idegen országban. Tudnál nekem mesélni a mai napodról? – kérdezte.

– Azt kicsit előbbről kell kezdenem, hogy megértsd, valójában mi is történt.

– Hallgatlak.

Anna arcára megint valami meghatározhatatlan szürkeség borult.

– Három éve ismertem meg Dexet. Tizennégy évvel idősebb nálam, PHD vizsgáira készült az egyetemen. Kedves, okos, sármos, humoros pasi. Karrierje sínen van. Sebész. Nagyszerű ember. Társasági lény. Egymásba szerettünk. Eleinte minden jól ment, bár amikor beszélgettünk sokszor éreztem úgy, hogy hazudik. Azután még párszor lebukott, igyekezte kibeszélni magát, s egyre több lett a nyilvánvaló hazugság, olyankor is, amikor semmi szükség nem lett volna rá. Egyre rosszabb lett a helyzet. Fenyegetőzött, igyekezett megfélemlíteni, s ezzel az érzéssel magához láncolni. Ma reggel is megkaptam a magamét. Valami apróságon robbant be, azután megütött, a másik oldalon a konyhaszekrény adta a következő ütést. Belenyilallt a fájdalom a gerincembe, nem kaptam levegőt, lecsúsztam a földre, ütött még egy darabig, kiabált, őrjöngött, majd egyszer csak csend lett. Elment.

A lány zokogni kezdett.

– Csak ennyire emlékszem:

– Nem bírom elviselni a hisztit. Érted? Mindent elcseszel. Mindig mindent túlagyalsz. Nélkülem még mindig senki lennél ebben a városban.

– Hát ez történt ma velem.

Gréta fölállt, levette a zsebkendős dobozt a polcról, letette a lány elé. Megölelte, miközben a sírás egyre fojtogatta a torkát. Elöntötte testének minden szegletét a tehetetlen düh, rázni kezdte a hideg. A lány is felszisszent. Minden porcikájában tombolt a fizikai fájdalom.

– Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, mi folyik körülöttem? Hogy nem éreztem meg minden drága ajándék mögött a palástolni kívánt hazugságot?

– Nyugodj meg, kedves! – vigasztalta könnyeivel küzdve Gréta.

– Még lenne pár kérdésem. Voltál orvosnál?

– Igen, nagyon rendesek voltak a kórházban. Csináltak röntgent és CT-t. Nincs eltörve semmim, a fejemen a púp is felszívódik néhány hét alatt magától. Sok zúzódás van csak. A doktornő láthatóan nem hitte el, hogy otthoni baleset volt. Finoman megkért, hogy tegyek feljelentést. Kihívja a rendőrt. Mondtam, hogy felesleges. Így van esélyem hogy ha nem talál meg, akkor nem áll bosszút rajtam. Amúgy sincs nagy szükségem rá, hogy még húsz év múlva is mutogassanak rám. Nem tudnám elviselni, hogy még a parkban a fák mögül is azt kiabálják, hogy egy pszichopata kurvája voltam.

– Rendben, ez a te döntésed. Kell-e valakit értesíteni a történtekről?

– Felhívtam a bátyámat meg a barátnőjét. Ahogy tudnak, jönnek. Ez persze beletelik pár napba, még iderepülnek.

–Tudsz addig hova menni?

– Igen, arra gondoltam, szállodába megyek. Nagyon félek, hogy megtalál.

– Ennek csak egy esetben nincs realitása, ha elfogadod, hogy itt maradsz nálam.

Megágyazhatok neked a kanapén?

Anna megint zokogni kezdett.

– Ne sírj! Menj, egy forró zuhany jót fog tenni. Viszek mindjárt tiszta törölközőt, pizsamát. Ennél valamit?

– Jaj,egy falat sem menne le a torkomon. Esetleg ha egy teát kaphatnék.

Gréta feltette a teavizet, elkészítette az ágyat, majd vitte a törölközőt és a pizsamát Annának. Bekopogott a fürdőszobába.

– Gyere be! – szólt ki Anna.

Háttal kifele állt a zuhanyzóban. Mosta a hajába beleszáradt vért. A gerincén, hátán két nagy csíkban piros folt, és sok-sok lila és sötétkék zúzódás teljes hosszában és széltében. S a jobb combján hasonlóan. Ezért volt olyan nehéz a lépcsőzés.

Gréta letette a tiszta kupacot a szennyeskosár tetejére. Sírva kihátrált a fürdőszobából. A konyhában elkészítette a teát, és bevitte a szobába. Megállíthatatlanul hömpölygött felfele a múltja. Azt hitte, hogy már soha nem látja viszont ezeket az érzéseket. Most döbbent rá, hogy vannak dolgok az életben, amit nem tudunk elég mélyre temetni. Hallotta, ahogy jön be Anna. Befészkelődött a paplan alá csak úgy keresztben. Gréta odaadta neki az ágyba a teát, majd mellé ült az olvasó fotelba. Maga alá húzta a lábait, és nézte a lányt, ahogy kortyolta a teát. Közben nem tudta kiverni a fejéből a lány hátát, és a saját múltja szörnyű emlékeit. Rázta a zokogás.

– Mi a baj? – kérdezte Anna, miközben letette az üres bögrét az asztalra. Lefeküdt. Megfogta Gréta kezét.

– Hosszú ideig éltem három gyerekkel és egy pszichopatával egy fedél alatt.

Még fogták így egymás kezét ki tudja meddig, de megszólalni egyikük sem tudott.

Emerencia Wittelsbach: Így kerek a világ

 Amszterdam 2024. október 12. 

Amióta világ a világ, a nők helyzete csak kicsit sem megnyugtató benne. Olykor csak örülni tudok, hogy a hóvirág védetté nyilvánításával eggyel kevesebb szimbólum létezik, ami a nőnapra emlékeztet még sokakat. Ifjonti lelkesedésemben persze volt idő, amit szinte kékharisnyás korszakomnak is nevezhetnénk. Erősen ragaszkodom hozzá, hogy nekem 365 nőies napom kell legyen. Minden évben. Ez alap. Meg se hallom azokat az érveléseket, hogy minek verik magukat a nők, hogy fáradtak, kiégnek, hogy sokkal többet dolgoznak, mint a férfiak, hogy ott a láthatatlan munka, tanulás, meg karrier. Családon belüli erőszak? Mintha nem is akarnánk a létezéséről se tudomást venni. Van helyette áldozathibáztatás. Hát tessék, megkaptátok, ti akartátok, harcoltatok érte. Ki mit főzött, egye meg!

Kezdjük az elejéről. A nagyanyám háztartásbeli volt. A nyugdíját is mindenféle machinációkkal lehetett csak kieszközölni. Őrizte otthon a családi tűzhelyt. Csak akkor pihent, ha olvasott. Igaz, akkor intenzíven. Imádott olvasni. Anyám végig dolgozta az életét „felelős” munkakörben. Ellenben az elvált asszony státusz akkor még maga után vonta a megkülönböztetést. Nem mindig ő volt a befutó. Nekem nem lehet egy szavam sem, hiszen tanulhattam, amennyit csak akartam, építhettem karriert, miközben azért lett három gyerekem is, akiket nagyrészt egyedül neveltem. Tele volt az életem buktatókkal. Megtanultam erős nőnek tűnni, akitől elijedtek a férfiak, mert láthatóan nem volt szükségem semmire, mert mindent megoldottam magam. Mindent előteremtettem magam. Mindezek az állandó teljesítmény-kényszer és bizonyítási vágy lélekromboló mókuskerekében keltek életre. Miközben sok hibát is elkövettem. Nem mindig voltam jó anya. Egyben folyamatosan bátorítottam a bennem lakozó másik énem: a törékeny, romantikus, ölelésre vágyó lányt. Amire – ha szánt a máz kapargatásra némi időt – rátalált néhány férfi. Csak kevesen. Volt, aki rájött még arra is, hogy az írás az, ami bennem lakozik, s tennem kell, mert kiaknázhatatlan örömforrás lesz számomra. Tehát nincs veszve mindig minden. Azután persze volt, aki sarlatánságnak tartotta. Aki mellett egy sort sem tudtam leírni évek alatt. S volt, aki inspirált, aki megérezte, hogy valahol a jobb agyféltekémben is van egy erogén zónám. Rajzolta láthatatlanul elém a fekvő nyolcasokat. Ilyenkor volt 365 nap nőnapom.

Az egyik „bestseller-sorozatban” hangzik el a következő anya- lánya párbeszéd:

„ – A nőknek nincsenek álmaik. A nőknek férjük van. Mindenben szolgálnod kell az álmait, minden vágyát, legalább eleinte.

– És az én álmaim?

– Szerencsés esetben megeshet, hogy amit te szeretnél, az is megvalósul.”

Nos, ne felejtsük, hogy ezeket a sorokat is napjainkban vetették papírra, még ha a történet kétszáz évvel visz is vissza. Azt se felejtsük, hogy a regény női szereplői egytől egyig harcolnak ez ellen a maguk hihetetlenül találékony és hatékony módján. Van, aki részt vesz a nők egyenjogúságáért folytatott harcban, és van aki a saját házasságában vívja meg a harcot. Egy közülük titokban író lesz. Helyzetét ő maga imigyen látja:

„Az a mondás járja, hogy minden szukák közül, - legyenek élők vagy holtak – a betűvető nők a legkutyábbak. Amennyiben ez igaz, e sorok írója szeretné kimutatni a foga fehérjét.” No komment. Ars poetica.

Most térjünk vissza ahhoz a gondolatmenethez, hogy mit is értek el a nők, hol is tartunk mi az egyenlő jogainkkal?

Az EU még mindig csak küzd a nők egyenlő elbírálásáért a munkahelyeken, a fizetések, a nők elleni erőszak terén stb.

Van azonban néhány ország, ahol jó nőnek lenni (és persze férfinak is). Ki gondolná, hogy a Világgazdasági Fórum 2023-ban tizennegyedszer a nemek közti egyenlőség tekintetében világelsőnek jelölte Izlandot. Az ország nem csak egy szemünk előtt megelevenedő természeti csoda. Nemrég sikerült személyesen is megtapasztalnom, hogy miről is szól a történet.

Az izlandiak azt mondják, hogy az országuk a nők és a férfiak paradicsoma. Hosszú utat tettek meg idáig.

Most lehetne sorolni, hogy leküzdötték a fizetésbeli különbségeket, 20% -ról 53%-ra emelkedett például a rejkjaviki városi tanácsban dolgozó nők száma, 2009-ben lett Izlandnak női miniszterelnöke, aki egyébként nyíltan felvállalta melegségét is, az kormánya az első a világon, amelyben egyenlő arányban voltak férfiak és nők, a gyereknevelési szabadság például 12 hónap, amit a két szülő egyenlő arányban használhat fel.

Miben áll a titok? Az izlandiak büszkék a témában elért sikereikre. Az egyenlő társadalomra úgy tekintenek, mint állandó feladatra. Sikerük kulcsa az, hogy felismerték azt az egyszerű igazságot: a nemek közti egyenlőség nem csak a nőknek kedvez, hanem az egész társadalomra pozitív hatással van. Ez tehát lehetne is egy modell. Lehetne egy követendő példa. Remélem ennek tudatában mindenkinek egyszerűbb lesz megérteni a következőket.

Nem léteznek tehát külön férfi és női álmok, nők egyenjogúságáért folytatott harcok. Vannak helyette közösen megvalósítandó álmok, az most indifferens, hogy melyikünk fejéből pattant ki. Van ellenben egyenlő társadalom, amely nemcsak egy eszme, hanem a világon mindenütt folyamatos karbantartást igénylő feladat. Olyan, mint a házasság. A csodálatos Izlandnak pedig nemcsak magasztos történelme, fantasztikus természeti csodái, termikus energiával fűtött házai és utcái vannak, hanem létezik ott egy modell, mely átgondolásért kiállt.