2025. június 3., kedd

A három vendég



2024.október 2. Amszterdam


Az élet olykor akkorát lendít rajtad, hogy nem győzöd megérteni a csodákat.

Olyan ez, mint egy metróállomás. Ezen a peronon van a most, amely a jövőt jelöli ki irányként. Ha átsétálsz a szemben lévő peronra, az meg kíméletlenül visszavisz a múltba. Közte van két pár mozgólépcső. Mindkét oldalon mehetsz felfele is meg lefele is. Pofon egyszerű. Egy fel és le vagy le és fellépcsőzés dönti el, hogy visszamész a múltba vagy belefordulsz a jövőbe. Mindkettő csak a jelenből eredve kivitelezhető. Ha lekésed a járatot, akkor itt maradsz a jelenben. Legalább bámészkodsz kicsit kedvedre. Mindez grátisz. Néha halaszthatatlan dolgod akad a múltban, s a jövőben is. Vissza is merészkedsz egy kicsit, meg előre is egy kicsit. Máskor messzebbre is akár. Ez veszélyes dolog, ha túl sok időre, vagy sokszor próbálkozol. Ilyenkor csak ketyeg az óra, mert nemes egyszerűséggel a jelenben élésre vagy bekódolva. Itt ered a boldogság-forrásod.


Az innenső peronon Emerencia Wittelsbach áll fekete, sportos, csinos szabású, vízálló, szélálló, Wellensteyn őszi-tavaszi kabátjában. Ez egy nagyon vidám fekete kabát. Garantáltan elfeledteti velünk a szürke lóden tömeg jellegét. Minden lehet szép, divatos, kényelmes, egyszerű és meglepő is egyben. A ruhatervezők azt mondják, minél több részből szabtak egy ruhadarabot, az annál jobban passzol a viselőjére. Nos, ez a modell is számtalan darabból készült. Ezen kívül számos kedves apróság tette különlegesen szerethetővé. A cipzárak nem tudják bekapni az anyagot. A kisebb cipzárak pirosak, amivel némi vidámságot csempésztek a domináns fekete szín sötétjébe. Minden külső cipzárhúzó fekete-piros, a belsők színe: piros-ezüst , mind Wellensteyn logóval. A kabát hátának bélésén egy világítótorony képe rejtőzködik. Nagyon érdekes megoldás, mert erről csak a használója tudhat. Akkor látja, mikor fel vagy leveszi a kabátját. Az ő titka és öröme mindörökre. Nem kifordítható. Olyan, mint az őt viselő nő természete. Nem hordott soha kifordítható kabátot, s nem szívelte a köpönyeg-forgatókat sem.



Befutott a szerelvény. Betuszkolta Emit a kocsiba a tülekedő tömeg. Az ablakból nézte, ahogy elindul a metró a másik peronról. Felgyorsult, majd eltűnt a Centraal Station tábla is. Az alagút sötétjébe bámult. Gondolataiba merült. Olykor elmosolyodott. Az arcán nyugalom, kiegyensúlyozottság. A szemében hála. Az elmúlt hat hónapot tudatosan olyan intenzíven élte meg, a pillanatokra koncentrálva, amennyire csak lehetett. Lubickolt a jelenben. Élvezte mindazt, amit az utóbbi három év elfeledtetett vele. Nagyon izgatottan igyekezett megvalósítani a tervet, miszerint nyomasztó társas magányát kifordítja sarkaiból, s termékeny, nyugodt, kiegyensúlyozott egyedüllétre változtatja. Régebben is nyolc évenként igyekezett lecserélni a környezetét. Kíméletlenül leszanált ilyenkor mindent: pasit, munkahelyet, lakást, autót, valami új tanulmányba kezdett vagy egyszerűen határátkelő lett. Most meg azon kapta magát hazafele menet a metróalagút sötétjébe bámulva, hogy mosolyog. Mókásnak találta, hogy az idő múlásával a pasik már három év után csereszabatosakká lesznek számára.

Újra otthonról ment el reggelente és hazaérkezett esténként. Otthona meleg volt, békés, csöndes, meghitt. Kipihente éjszakánként a fáradtságát. Talán hiányzott egy ölelés, de nem volt az érzés viharos, csak jött és már ment is. Kimondhatatlan hálát érzett ezért az állapotért. A metró befutott a végállomásra. Mindenki sietett le a lépcsőkön, át az úton a buszokhoz. Az emberek igyekeztek haza. Emi is felszállt a buszra, nem akart gyalogolni. Tíz perc múlva nyitotta a zárat. Bement a lakásba. Levette a cipőt, mert már szorította a lábát. Hosszú napja volt a munkahelyen. Papucsba bújt. Kabátját ledobta az író fotelra. Uborkát szeletelt malackái tányérjába, mindkettő azóta csipogott, mióta bedugta a kulcsot a zárba. Éhesek is voltak, meg örültek is, hogy hazaért. Megsimogatta őket, beszélt hozzájuk. Ez szertartás volt. Sosem akart kutyát, macskát, így lettek a tengerimalacok.

Felfrissítette magát a mosdóban, hozott egy bögre kávét, elindított valami csendes zongora muzsikát. Beült a nagy fotelba, felhúzta a lábait. Melengette ujjait a bögrén és lassan kortyolgatott. Úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Boldogság öntötte el.

Becsukta a szemét. Mélyeket lélegzett. Beszéde volt a „három csajjal”. Ilyen ez, néha meghívja őket csevegni, kávézni. Most is időszerű lesz a találkozás. Azután ha összerakták közösen a puzzle darabjait, megint felszívódnak egy időre. Eleinte mindig egyesével beszélgetett velük, de ahogy öregszik, már elbír egyszerre hármukkal is. Hiszen élete fontos részei mindannyian. Lassan megtanulta kezelni őket. Már napok óta érezte, hogy itt az idő leülni velük. Amúgy is mindig ő kezdeményezett. Az élet hosszú. Régebben nehezen viselték el egymást, de mára már együtt dobogott a szívük, s egyszerre lélegeztek.

Kopogtak. Emi ajtót nyitott. Tudta, ki lesz az első.

– Örülök, hogy látlak, Isten hozott!

– Szia, drágám. Tudod, én mindig szívesen jövök. Ha nem hívsz, akkor is. – mosolyodott el.

Megölelték egymást. Az ölelés amolyan hosszú meleg, barátias volt, majd követte három csajos puszi is.

– Helyezd magad kényelembe! – invitálta kedvesen Emi.

Egón fekete Martens bakancs volt, kívül fekete, belül pepita fregoli kabátban érkezett. Alatta fekete farmert és királykék pulóvert viselt. Kis fekete táskáját kabátja fölé akasztotta a fogasra. A pulcsi színe meg a pepita remekül oldotta a sok gyászolós darabot. Magáért beszélt az összkép. Elegánsan kihívó volt, mint egy átgondolt nyitó lépés a sakkban. Hosszú göndör világosbarna hajkoronája méltón szegte be a jelenséget. Szeretett élő lelkiismerete lenni a világnak. Imádott emlékeztetni az elvárásokra. Meg volt győződve róla, hogy az élet egyedül elképzelhető mozgatórugója a teljesítmény-kényszer.

– Kérsz valamit?

– Köszönöm, majd később. Szusszannék egyet. Szétnézhetek?

– Persze. Itthon vagy.

Körbejárta a lakást, mindent tüzetesen feltérképezett. Az apró részleteket is megfigyelte. Ez volt a módszere. Alapos analízis, majd következtetés. Végül tűpontos vélemény. Még a többiekre vártak, egészen belemélyült a látványba. Nem sokszor érzett dolgokat hibátlannak, de most végig szaladt rajta a tökéletesség érzése. El is csodálkozott önmagán. Emi kétségtelenül nagyot nőtt a szemében. S most először az átalakulásban nem kérte ki senki véleményét. Csak a végeredményt mutatja meg. Hihetetlen a változás. Azon morfondírozott, hogy vajon mi jöhet még? Meglepetés-illatot érzett a levegőben.

Kopogtak. A folyosóról behallatszott a két lány vidám nevetgélése.

Emi ajtót nyitott.

– Sziasztok. Végre itt vagytok. – köszöntötte őket.

– Nem akartam elkésni, de rám csörgött Gréta, hogy felvesz a végállomáson. Mondanom sem kell, hogy még bementünk két boltba is. Ismeritek, mindig szalad. –nevetett a lány. – Most is csörög a halaszthatatlan telefonja.

– Gyere be addig is! Jó, hogy itt vagy. – ezzel megölelték egymást szelíden, szeretettel, majd három csajos puszi következett.

Kicsin csinos bordó, térdig érő, esőálló, kapucnis kabát volt, meleg fehér szeptember-béléssel. Alatta szűk világos farmerhez egy kellemesen romantikus világoskék fodros blúzt viselt. Lábán fehér bőr sneaker, vállán kis kerek bőrtáska. Vékony egyenes hosszú barna haját lazán feltűzte. A kabátját felakasztotta a fogasra. A kis táskát maga mögé dugta a mély kanapén. Bevackolt a sarokba. Látszott rajta, hogy szüksége van némi stresszoldásra. Mindig visszafogott volt, ami nem jelentette azt, hogy nem volt véleménye. Ez a személytelen kütyüs világot a végzeteként élte meg. Romantikus lénye tele volt empátiával, szeretettel. Mindig ugyanerre a mély szeretetre vágyott maga is, de e tekintetben az élet nem bánt vele túl bőkezűn. Sokszor sírt.

– Amíg befejezi Gréta a telefonálást, addig legalább csend van. Kihasználom. Hozhatok neked valamit? – kérdezte Emi.

– Mindegy, csak erős legyen. – vágta rá Kicsi határozottan.

– Jól hallom? Valaki szíverősítőre szorul? – lépett be a nappaliba Egó.

Kicsi felugrott és a nyakába borult. Nagyon jól esett neki az ölelés, a puszik.

– Szuper, hogy te is itt vagy, legalább kiosztasz majd néhány pofont nekem beszélgetés közben.

– Én olyat sosem szoktam. De ha nagy szükségét érzed magad is, szíves-örömest megteszem. Bizonyára én legalább is élvezni fogom. – mondta, s hangosan nevetett.

– Mindig is két mondattal padlóra tudtad küldeni az önbecsülésünket. Valójában egy is elég volt, ha jól sűrítettél. Eljött azonban az idő, hogy más élvezeti források után nézz. – vágta oda Emi, miközben a konyhában pakolta fel a két tálcát. A szemei csillogtak aranykeretes Harry Potter szemüvege alatt. Érezhetően nagyon elemében volt.

Belépett Gréta.

– Csók a kis családnak! Bocsánat az intermezzóért. Kikapcsolom a telefont, ne is csörögjön véletlen se.

Gréta elegáns hosszú, bélelt, világoskék farmerkabátban érkezett. Nagy bőr vállra akasztós világos laptoptáskájában benne volt az élete. Nem tudhatja senki, hogy hány kilós irodát cipelt magával minden áldott nap. Most is volt még két nagy szatyor zsákmány az autó csomagtartójában, amit idefelé vásárolt be. Kabátját, meg a táskát lepakolta az előszobában. Kényelmes hasított bőr sportcipőjét szobapapucsra cserélte. Lewis farmert viselt bő fehér pulóverrel. Mosolyogva lépett be a többiek közé. Haját reggel hátul egybe fonta, de mostanra már mindenütt rakoncátlan kócos tincsek szegték be az arcát. Fáradt volt. Mindazonáltal számára sosem létezett lehetetlen. Probléma megoldó képessége és teherbírása az egekben. Mindig. Imádta ezeket a beszélgetéseket is. Mindenre volt a fejében megoldás-terv legalább három. A többiek példaképüknek tekintették, de nem is sejtették, hogy ez neki milyen fájdalmak árán működött.

Gréta érkezésével újabb önfeledt ölelkezés és csivitelés lett úrrá a társaságon. Igyekeztek körülnézni a lakásban is.

Emi és Egó tekintete összeért. Egyikük sem felejtette még az iménti pengeváltást. Mindkettőjük szemében valami akár aggodalomra is okot adó, perzselni készülő tűz lobogott. Nem először játszmáztak. Most azonban valami más volt a levegőben, s ezt mindketten érezték.

A többiek már kezdtek elhelyezkedni a mély tengerkék, gombos, bársony kanapén. Emi, ahogy észlelte a hangzavar csendesedését, kezébe vette a kis bambusz tálcát, amire négy talpas kristálypohárkát készített ki, meg egy fél literes áttetsző üveget.

– Azt csipogták a madarak, hogy van, aki valami szíverősítőre vágyik. Csatlakozunk hozzá? Hogy nagyobb legyen a késztetés, felajánlom kóstolásra az izlandi utamról hozott köményes pálinkát.

– Jöhet, nagy szükség van rá. – válaszolt Kicsi.

– Csak kóstolásra, hogy tudjam, ilyen is létezik. – mondta Gréta.

– De csak miattatok. – nevetett Egó.

Emi kitöltött három kóstolót, meg egy felest. Körbevitte, a többiek meg amint elvették a kis poharakat a tálcáról, mindjárt szagolgatni kezdték.

Egó ragadta magához a szót:

– Köszönöm, hogy itt lehetünk újra együtt. Nos, igyunk akkor erre! Egészségünkre!

– Én is örülök, hogy itt vagytok ismét. Egészségünkre!

– Egészségünkre!

– Egészségünkre!

Óvatosan kóstolgatták a nedűt.

– Engem a köményes sajtra emlékeztet. – mondta Ego. – Szuper az utóíze.

– Nekem a nagyi köményes, tojásos rántott levese jutott eszembe. – nevetett Kicsi.

– Én a köményes sós rudakra asszociáltam. Emlékeztek? Gyerekkorunkban mindig lepiszkáltuk róla titokban a magokat. Amúgy nagyon szeretem. – nosztalgiázott Gréta.

– Én meg az izlandi útra gondoltam. Csodás volt. Mélyen megérintett. Ha akarjátok, majd mesélek. Kész vagyok egy úti beszámolóra is. Lehetne az egy egész estés program is a jövőben. – ajánlotta fel Emi. – Most azonban tényleg csak csevegni hívtalak benneteket, hiszen hat hónapja nem voltunk így együtt. A konyhapulton kikészítettem némi harapnivalót, innivalót. Nézzetek szét, szedjetek magatoknak! Lehet enni az asztalnál, de ehetünk a kanapén is. Vagy össze-vissza. Természetesen kávé és tea a kávégépben csak arra vár, hogy megnyomjátok rajta a gombot. Nem mondom többször, mindenki szolgálja ki magát ügyesen! Hiszen itthon vagytok.

– Én nagyon éhes vagyok. Ránézek a felhozatalra. – szólalt meg Kicsi, és azzal a lendülettel felpattant szemrevételezni a lehetőségeket.

– Figyelem, tudósítok! Gyümölcssaláta, görög saláta, legalább tízféle sült, rántott, hal, rák, polip, kalmár, kagyló. Ezek itt meglapultak a dobozban, de forró, s remélem, ti is érzitek a nem elhanyagolható illatot. Emi a kedvenc törökünktől hozta a vacsit. Van itt még friss pogi, és – nem hiszem el – köményes és sajtos rúd. Ez is meleg. Uhh, most látom: öntet-orgia. Ezt a kék gyertyát meggyújthatom, ugye, itt az asztalon. Gyönyörű ez a delfti kék gyertyatartó. Ámen, Ámen, Ámen. – gyújtotta meg a gyertyát, tányért vett a kezébe, és szedett. Közben mindenből csipegetett. Feltűnt neki, hogy mennyire más hangulata lett a lakásnak. Ezen ketyegett az agya, miközben leült a nagy fekete asztalhoz. Fehér vasalt terítő volt középen, mint mindig. Meg a gyertyatartó és egy kis cserép vitorlásvirág.

A többiek is közben kiszivárogtak enni. Megpakolták a tányérjukat, és körülülték az asztalt. Elcsendesedtek. Evés közben saját gondolataikba mélyedtek. Úgy tűnt, mintha erőt gyűjtenének a további beszélgetéshez.

– Ez a török még mindig el tud varázsolni a haltáljával. – szólalt meg Gréta. – Pedig azt hittem, ma vegán kaját kapunk. Semmi extra! – kuncogott.

- Nem szentírás, ne gondold, hogy semmit nem eszem! Húst nem, csirkét sem, mert azt meg nem szeretem. Halat, na azt sokat. Meg zöldséget is mértéktelenül. A munkahelyen szuper a vegán séf. Olyan zöldségekkel zsonglőrködik, amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Kávéba búzatej. Alma-napok. Ennyi. – válaszolt Emi. – Jobban érzem magam. Ez a legfontosabb. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék még megenni azokat a zsíros kajákat amikkel három évig össze voltam zárva napi szinten. Szerettem, de nem mértéktelenül.

– Nos, kedveseim, itt az idő, hogy mindenki tankoljon fel kávét, teát, vizet. Puhuljunk el a kanapé, és a fotel bársonyos ölelésében, hogy átadhassuk magunkat a világmegváltó moralizálásnak. – vette át az irányítást Egó. Felkapta a sütis tányért, letette a kis asztalra.

– Arra az esetre, ha valaki bírna még nasizni, bár ezt kétlem.

A többiek követték a vezénylést, elhelyezkedtek kényelmesen. Emi letett az asztalra egy tál csokit, meg egy tál almát. A csokit nagy lelkesedéssel fogadták.

– Szót kérek! Hangosak vagytok, mint egy csoport óvodás. Ezennel megkezdem Emi barátnőnk kivesézését. Bevallom, hiányzott már az együttlét. Kérdezhetek? – tért a lényegre Gréta. Emi sejtelmesen mosolygott. Bólintott.

– Elmondanád végre az elmúlt fél év tanulságait?

– Várj, várj! Ne válaszolj még! – vágott közbe Kicsi.

– Tisztázzuk, ezt a pöttyest már körülbelül egy éve rúgtad el. Emlékezz csak rá, hogy tavaly karácsony előtt hogy sírt a lelkem, hogy végre van valaki az életedben, és te nem hagyod hogy megöleljen. Hallgatsz. Kiköltözöl a hálószobából.

– Igen, kristálytisztán emlékszem, hogy Kicsi miképp kampányolt a romantikus pasid mellett, aki virágot hozott, aranyat vett, meg karácsonyi ajándékot. Mindig is ezt akartad. – tette hozzá Egó.

– Így van, és következett még három hónap szörnyű ráadás. Pedig egy kapcsolatnak akkor van vége, mikor a nő elhallgat vagy beáll a külön hálószoba szituáció. – helyeselt Emi.

– Ez azért van, mert te soha senkinek nem tudtál időben és határozottan nemet mondani, drágám. – érvelt Gréta a tőle megszokott határozottsággal..

– Bingó! És erre nem mentség az sem, hogy elcseszték a szülei, mert senki sem akarta őt. S azóta a mi drága Emink minden jöttmentet beengedett az életébe, hogy szegények ne éljék már át a kitaszítottság érzését. Mert azzal nagyon nehéz együtt élni. Nála jobban senki se tudja. Erre a hülyeségre azután rámentek a gyerekei is. Hát ennyi. – folytatta Egó.

– Mi tagadás szépen kiraktátok a puzzlemat. Miután ez ilyen gyorsan sikerült, címszavakban következnek az elmúlt fél év eseményei: elment az exem, azóta láttam Párizst, elolvastam 15 vaskos könyvet, megnéztem mindenféle spiri filmeket, sok interjút okos emberekkel, akik képesek máshogyan látni a világot, lenyugodtam. Közben oldódtak fel a blokkjaim. Nekifogtam a lakást felújítani. A munkaterápia már oly sokszor segített. Festőleckéket vettem, festettem, szereltem, megjavítottam, amit tudtam. Közben intenzíven kukáztam és sírtam. Először szavaztam holland állampolgárként az EP választáson. Vettem pár új dolgot, hogy jól érezzem magam: kanapét, olvasós fotelt, ágyat, szemüveget, kabátokat, Lewis farmert, pulcsikat, pólókat, fehérneműt, cipőket. Majd elmentem Izlandra. Repülőjegy az emailek között májusban Balira. Ezzel felkerül a pont az i-re. Mindezt azért, mert megérdemlem. – megint átcsillogott a szeme a szemüvege alól. Mintha lenne még valami titok.

– Ez most olyan volt, mint az egész életed. Valaki megint rányomott repeat gombra. Talán most nem annyira durván. – állapította meg Gréta.

– Te ne tudnád? A főhős kiszáll a darabokra tört autóból, leporolja a ruháját és tovább megy. A mentősök rohannak utána, hogy azt nem lehet. A lelke meg alig ért rá lemászni az autó tetejéről, s visszaerőlködni magát lezúzott testébe. – nevetett Emi.

– Elég morbid. Azután leül a járda szélén és pihen kicsit. Bevárja a lelkét. – tette hozzá Gréta.

– A pihenés az olvasás volt. Mit olvastál? Először is vettél egy pazar olvasó fotelt. Ezt azonnal kiszúrtam, mikor beléptem. Beleszerettem egyből. Emlékszel, mennyit álmodoztunk róla, hogy majd ha egyszer megtehetjük, olvasós hétvégét csapunk? Ezek a könyvek itt mind újak. Valami jó romantikus? Szerelmi bánatra orvosilag ajánlott Tövismadarak? Mit is beszélek, az már régen volt. Szép választék. – Kicsi belemerült a könyvekbe.

 





– Benéztem a hálószobádba is. Tetszik az új ágyad. – incselkedett Gréta.

– Tudom, a rossz emlékekkel ágyba bújni nem egészséges. Többen is érezzük így. Én például minden szakításom után lecseréltem a mosógépemet is. Mégsem moshattam abban a gépben a bugyijaimat, amiben eddig az exem szaros gatyái és büdös zoknijai pörögtek. Szóval igazán jól csináltad.

– Köszönöm. Ismét bájosan fogalmaztál. Vettem a bókot. – válaszolt Emi, miközben még egy darabig a pörgő gatyákon járt az esze. Feldobta a történet.

– Mondd csak, miért nem avattál be bennünket? Kétségtelenül magáért beszél a végeredmény. Miért csak most láthatjuk? – tette fel a kérdést Egó. Szembe fordult a kanapén Emivel, megfogta mindkét kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Lehetek őszinte? Mindig velem voltatok, de ezt most magam kellett letudni. Telik az idő. Öregszem. Most még egyszer – talán utoljára – felébredt bennem az erős nő. Feltámadt a bizonyítás utáni vágy, a teljesítmény-kényszer (amik amúgy egy életen keresztül nyomasztottak, rágcsálták a lelkem). S bár megcsináltam, de sok volt a sírás benne, meg a fájdalom. Élvezni akarom, amit létrehoztam. Magam, magamnak. Egész életemben valakit pátyolgattam. Nagyon sok hibát követtem el. Most csöndre vágyok és egyedüllétre. Nem harcolok tovább. Békében akarok élni.

Felébredt bennem a félénk, romantikus lány is, akit egész életemben rejtve hordoztam magamban. Akit sosem elégített ki az élet. Tudod, nem lubickolhatunk életünk végéig a szüleink hibái miatt elszenvedett borzalmakban, hiszen hibánk van nekünk is bőven. A saját életünk nagy kérdéseit egyedül kell megválaszolni. Nincs bűnbak. Mindegy, hogy miért estél bele egy kútba: akartál-e beleesni, véletlen volt, ugrottál vagy belelöktek. Egyedül kell kimásznod. Esetleg engedheted, hogy valaki segítsen. A te döntésed. Ennyi.

Felébredt közben az egóm is. Sokszor. Bocsáss meg, muszáj innom egy kávét.

– Hozz nekem is, kérlek. Addig kimegyek a mosdóba. Itt folytatjuk.

Pár perc múlva ismét farkasszemet néztek, miközben a kávéval piszmogtak.

– Valóban odatetted magad, nagyon jó lett a végeredmény. Egyénire sikerült. Azon gondolkodom, honnan jött ez a sötétkék-fehér ötlet. Nem láttam még ilyet lakásban. – vette fel a beszélgetés fonalát Egó.

– A sötétkék ünnepélyes, határozottságot, bizalmat, tiszteletet sugároz. Ugyanakkor van benne kis romantikus is, ha jó formát és anyagot választunk hozzá. A fehér jól kiegyensúlyozza és tágítja a teret. Amúgy meg bizonyára tudat alatt benne van a szerelmes vonzódásom is a delfti kékhez. A kiegészítők még mindig az őseim ereklyéi. Ezért lett ilyen. Szeretem. Sikerült hozni az elképzelést. Elégedett vagyok magammal. Örülök, hogy téged is megfogott. – mondta.

– Emi, mondd csak, ezt mind elolvastad? Ez egy hatalmas válogatás térben, időben, témában, eltérő műfajokban. – kérdezte Kicsi. Még mindig képtelen volt elvonatkoztatni a könyvespolctól.

– Nem, nem olvastam mindet, mert belassítottam. Karácsonyra érkezik a következő szállítmány, addig ki kell tartani ennek a kupacnak. – nevette el magát Emi. – Az igazság az, hogy egytől egyig mindet kiélveztem. A kielégülés felemelő érzése mellet meg rengeteget tanultam is megint.

Volt persze más oka is, amit egyenlőre nem akart felfedni, de Egó antennái olyanok, mint az izraeli hírszerzés. Valahogy kiszagolta. Most kezdett éppen összeállni a fejében a kirakós: Emi csöndre és egyedüllétre rendezkedett be. Igyekszik mindenkivel elásni a csatabárdot. Környezetét magára szabta, ahova kedve lesz bekuckózni, elbújni, elvonulni. Elege van a megfelelési-kényszerből. Kisimult, elégedett. Megvan! Vett két mély levegőt, és megszólalt.


– Hölgyeim, kis figyelmet kérek! A család esze megfejtette a titkot. Helyére tehetjük az utolsó puzzle darabkát. Emi alkotni akar ismét. Írni fog, vagy már ír is, csak még nem vallja be nekünk se. Emlékeztek, milyen mottót írt tíz éve a blogjához? Az első dolog az írás volt az életében, amiben nem motiválta sem az eredmény, sem a siker. Azt tehette, amit szeret, s amiben jól érzi magát.


Senki sem szólalt meg. Emi egyenként megölelte mindhármukat. Kicsivel a szeretet mélységes érzéseiben tobzódtak, majd felrepültek a magasba, mint a sámán lelke madár képében. Azután már megnyugvás volt visszatérni is a valóságba. Grétát ölelni egyenlő volt az elektromos kisüléssel. Utána teljes csend, szótlanság, bénult végtagok érzése. Egóval meg, mintha egy vulkánt ölelne magához. Belül tüzelt, dübörgött, de a kitörésnek most nem volt itt az ideje...



Kinyitotta a szemét. A zene még mindig szólt. Szórt be egy kis szénát a malackáknak, megsimogatta őket. Dédelgetett vágya egyenlőre titok maradt. A nagy fekete asztal közepén kinyitva állt a laptopja. Benne egy készülő írás. Körülötte jegyzetfüzetek, tollak, teleírt cetlik hevertek szétszórva. Ez volt az egyetlen sarok a lakásban, ahol viszonylagos rendetlenség uralkodott. Végigsimított a billentyűzeten. Melegség fogta el. Lassan vette a levegőt. Boldogság járta át minden porcikáját. A fotelról felvette a ledobott kabátot, kivitte a fogasra. Tekintete rátévedt a világítótoronyra. Úgy érezte, valami titkot rejt.
 
 Hallotta a fülében, ahogy hatalmasat dobbant a szíve.




2024. november 1., péntek

Gyermekkorom egy napja



Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagyapám már várta, hogy felébredjek. Nem tudom, ő mikor kelt fel, de már felöltözött. Ült a konyhában. Újságot olvasott. Mikor meglátta, hogy pizsamában, kis papucsban álldogálok álmos tekintettel a konyhaajtóban, letette az újságot.

- Felébredtél, kicsi? Eredj, mosd ki a csipát a szemedből! Früstükölünk, azután megyünk a dolgunkra.

Nem volt ebben semmi különleges. Az ő házában mindig volt dolog. Neki is, nagyanyámnak is és nekem is. Anyámnak munkahelye volt túlórákkal. Akkor még szombaton is dolgoztak. Ő csak vasárnap volt itthon. Az én bébiszittereim a nagyszüleim voltak. Nagyapám születésem óta szívinfarktusokkal küzdött. A megengedett tempója nagyon passzolt az én gyerek tempómhoz. Nekünk kettőnknek azonban mindig volt dolgunk. Egész nap tettünk-vettünk. Hamar megtanultam, hogy unatkozni nem lehet. Ezt máig így gondolom.

Ezen a napon is gyorsan megmosdottam, felöltöztem, s már ültem is a székre. Az asztalon vasalt terítő volt, alatta viaszos vászon, de azon a legnagyobb illetlenség volt enni. Az csak a mai konyhapultot helyettesítette. Itt készítette elő nagyanyám az ebédet, és itt mosogatott a konyhaasztalon ebéd után. Az evéshez mindig tiszta abroszt terített, a főzéshez tiszta kötényt kötött.

Nagyapa nekem kis mély tányért vett elő, magának a hasas bögrét készítette ki. Kést, kiskanalat hozott.

- Anyus ma süt friss kalácsokat, lepényt, buktát. Mára már csak egy kis szilvás lepény maradt nekünk az aprítósba. Megesszük.

Rábólintottam. Mellesleg ez nem kérdés volt. Ki nem dobtunk ételt sosem. Szóval belevagdosta a kistányérba meg a bögrébe a szilvás lepény maradékát. Levette a meleg tejet a tűzhelyről, beleöntötte a macikávét, cukrot, elkeverte, majd ráöntötte az aprítósra. Várni kellett kicsit, hogy hűljön, addig jól elázott az egész. Ez volt minden reggel a mi früstükünk. Nagyanyám minden héten rákérdezett, hogy kinek mit süssön. Persze csak a forma és a töltelékek változtak, az összes egyféle kelt tészta volt. A kávé elkészítése nagyapám feladata volt. Hetente csinált egy hétre valót. A recept egyéni volt. Maláta kocka, maci kávé, a kotyogóból kivett kávézacc, ezt főzte össze. Később kakaó is volt, ugyanezzel a főzős technikával.

- Tudod, papa, mi lesz ma ebédre?- kérdeztem. Úgy ennék valami finomat.

- Kicsi, tudod, hogy nagyanyád mindig finomat főz. Mindenkinek kedvez, ma nekem, holnap neked vagy anyukádnak. Hidd el ránk kerül a sor. Ha valami nem jól sikerül neki, akkor is szó nélkül megesszük, megköszönjük, mert mindenkinek lehet rossz napja. Neki is. Az azonban egészen biztos, hogy minden nap belefőzi a szívét is az ebédünkbe.

Hallottam a hangjából és láttam a mosolyából azt a végtelen szeretetet, amit nagyanyám iránt érzett.

Jóízűen megreggeliztünk, nagyapa bepakolta a csetrest a vájlingba. Kiadta a menetrendet:

- Eredj, hozd a dobozt, postára megyünk.

Boldogan suhantam be a verandára, ahol az ablakpárkányon volt egy doboz, benne kincsekkel. Letettem az asztalra, s pakoltam ki belőle a szükséges dolgokat nagyapám elé.

Olló, kockás füzet, kerek papír-ragasztó, csomagfeladó, toll. A kockás füzetből kitéptem egy lapot, félbe vágtam, mindkettő darab tépett szélét kiigazítottam az ollóval, a sarkokat lecsíptem -ahogy nagyapa mutatta- majd ezeket is elé tettem, a felesleges dolgokat visszatettem a dobozba. A kockás papírra ráírta gondosan a címzettet, címet, feladót a megfelelő helyre. A körcímkékre ismét felkerült a feladó neve, címe. Kitöltött még két csomagfeladót is. Addig szó nélkül bementem a spájzba, levettem a polcról a csirizes kistányért, az ecsetet. Beletettem egy kanál lisztet, pár csepp vízzel elkevertem.

-Jó lesz így? – kérdeztem, s megmutattam, hogy valóban jó lett-e az állaga.

- Mehetünk. -intett a fejével, és mosolygott.

A pincelépcsőn már ott állt a két húsz literes kis boros hordó. Nagyapám korán kelt. Kiöblítette, megtöltötte borral, dugót ütött bele, s egyenként felcipelte mindkettőt a pincéből. Ráragasztottuk a csirizzel a hordó-végekre a kockás füzetlapokat, a dugókra meg a kerek címkéket. Azután szó nélkül előálltam a fogattal a kamrából. Nagyapa felpakolta a két kis hordót. Nagyokat szuszogott.

Ez a mi kis fogatunk annyira gyerekre volt szabva. A kis hordók is olyan kedvesnek tűntek méretükkel. Vidámak voltak csillogó piros abroncsaikkal. A dugó fölött bőrből készült fül volt rajtuk, hogy -mint egy szatyrot- vinni lehessen. Sokszor üldögéltünk is mi gyerekek rajtuk a pince sötétjében. Meséket szövögettünk, hűsöltünk, vagy épp csak elbújtunk, amikor nyáron kiegészült egyke létem az unokatesóimmal.

Nagyapa csinált nekünk egyforma szekereket. Mindenkinek saját névtáblája volt rajta, a címével, mint ahogy a lovaskocsikon szokás. Az egész kicsinyített mása volt a parasztszekérnek, szépen kidolgozva, lefestve. Nagyon sokat játszottunk vele. Talán ezért is szerettem annyira a postára menést. Játéknak fogtam fel. Valószínűleg így is volt ez elrendezve. Kis hordókkal, kis szekérrel, melegszívű, szívbeteg örök játszótársammal.

Szusszantunk még egyet a konyhában, miközben visszatettem a helyére a dobozt, mert idejekorán megtanultam, hogy a sváb háztartásban mindig rend van. Ha valamit elvettünk, mindig dolgunk végeztével vissza kell tenni a helyére, legyen az szerszám, tányér, bicikli, felmosórongy.

A posta ötszáz méterre volt. Odafele ketten húztuk a kis szekeret, rajta a két kis hordóval. Gyerek tempóban haladtunk. A kerekek minden lefolyón zöttyentek és zörrentek. Először az elsők, utána a hátsók. Hangjukat elnyomta nagyapám egyre erősebb szuszogása, fújtatása. Kétszer álltunk meg, hogy megtörölje homlokát a zsebkendőjével. A postaláda alatt leparkoltuk a szekeret. A csomagfelvételhez öt lépcsőn kellett felcipelni a küldeményeket. Váratlanul köszönt valaki ismerős.

-Jó napot, Jani bácsi! Álljon csak meg, majd én felviszem a két kis hordót, felrakom a mérlegre, aztán majd maga intézze csak a papírokat. Az üres hordókkal lefele már elbír. Hazafele meg már a kicsi is elhúzza a kocsit. Jó lesz így?

- Köszönöm, Imre. Nagyon jókor jöttél.

Kicsit strázsáltam még az utcán, majd megjelent nagyapa egy üres hordócskával, majd fordult még egyet. Ez volt a „hordó visszaváltás”. A bor árát is postán küldték.

- No, kicsi, ez már innentől a te napod. Pattanj föl a hordóra, s majd hazahúzlak, ahogy mindig.

A kerekek ugyanúgy zörögtek, mint idefele. A katolikus templom előtt már csorgott a veríték nagyapámról. Letörölte az arcát, matatott a zakója zsebében. Egy kis üvegcséből gyógyszert vett elő, a nyelve alá tette, majd leült a templomlépcsőre.

- Ezt nem mondjuk el nagyanyádnak. Érted ugye?

Bólintottam.

Ahogy hatni kezdett a gyógyszer, elindultunk haza. Engedte, hogy én húzzam a szekeret. Nagyanyám már kint várt a kapuban. Valószínűleg valaki már szólt neki, hogy ülünk a templomlépcsőn. Megölelték egymást. Dél volt. Harangoztak mindhárom templomban. Anyukám is megjött ebédelni. A konyhában tiszta terítőn megterítve, mint minden nap, kész ebéddel várt nagyanyám. Gulyás levest főzött. Mindenkinek szedett. Elmondtuk a „jővel Jézust”. Nagyapámnak nem volt egy sárgarépa sem a tányérjában. Nem szerette. Mindig így érvelt, mikor szóba került a sárgarépa kérdés:

- Anyus, főzzél minden évben egy hétig minden nap csak sárgarépát. Levest, főzeléket, salátát, mindegy megeszem. S utána egy évig semmibe ne tegyél.

Anyus ma is ügyesen szedett s belefőzte szívét az ebédünkbe.

Nagyapa nem bírta kivárni amíg mindenki jóllakott.

-Köszönöm az ebédet. Bemegyek, kinyújtom a hátamat kicsit a sezlonyon.

Mindenki csendben evett. A felnőttek sem beszéltek.






2024. szeptember 26., csütörtök

Odahallgatás



„Itt Tensóenben az egyik dolog, amit tenni lehet, hogy beleszagolunk a szélbe, és hallgatjuk a fák moraját. Figyelem a világ szavakat nem használó teremtményeinek nyelvét. Ezt nevezem »odahallgatásnak«.” (Durian Sukegawa)


A valóság azonban inkább csak arról szól, hogy nem is halljuk ezeket a hangokat. De ha az ember meg van győződve arról, hogy amennyiben figyel, egész életében odahallgat, s úgy is él: útja eredményeképp, fogja is hallani a természet hangjait kívülről ugyanúgy, mint saját hangját belülről. S ha igaz, ebben a lélektani pillanatban ragadja meg az ihlet is a művészt.

Amúgy meg, ha csak mindig a bennünket körülvevő valóságot látjuk, hát bizonyára hamarosan belehalunk. Mert abba egyszerűen csak bele lehet pusztulni… vagy felül kerekedni rajta.

Felülkerekedések... hát ezek mindig a lelkünkből jönnek… fájdalmak által jönnek. Szegény kis viharvert, mások által törölközőnek, rosszabb esetben lábtörlőnek behasznált, játékszernek elkönyvelt, kihasznált, eltékozolt, megalázott kis törött lelkünkből jönnek.

A felülkerekedést mindig megelőzi a hosszú odahallgatás, mikor is kővé meredt döbbenet jár át egyre többször, mikor rájössz, hogy ami körül vesz, az egy lepratelep, annak halovány köze nincs a valósághoz, s amiben élsz, annak még halványabb köze sincs hozzád. Az nem a te életed. Nem a te valóságod.

Manapság nem annyira hoznak virágot a pasik a nőknek. De aki hoz, az könyörgöm, ne ezzel kompenzálja már a hímsoviniszta dumáit, hogy kitúrt az életedből, az ágyadból, s a maga hedonista életének próbált szolgálójává tenni. És ne mondja, hogy többre képes, mert ő már férfi, mert van 100 kg. Csak a súlya másra sem kell, csak hogy lefele húzzon téged, megtévesztve némi virágillattal.

Csak odahallgatsz, s látod, hogy már hány alkalom lett volna, amikor véget kellett volna vetni az egésznek. Hát igen, valljuk be őszintén: nehéz egy szűz jegyűnek megélni, ha felforgatják az életét, ha szétzúzzák a számára oly fontos rendet, a csendet, az utakon szerzett élmények lehetőségét, velük együtt a fantasztikus ihletet, s az életet.

S hogy ez már nem az első. Istenem! Hányszor kaptam már vissza ugyanezt a labdát. Az egyik pszichopata volt, a másik narcisztikus, a harmadik hedonista, a negyedik alkoholista, kisebbségi komplexussal, kapcsolatfüggő, lehetne még sorolni.
Olykor sikerült berángatniuk az árkukba, s remélték, hogy onnan nincs számomra kiút...

Ez nem az én valóságom. Sajnos az én generációm még oly keveset hallott az effajta pszichés betegségekről. Mi csak megkaptuk csomagban, kipróbálásra.



Próbáljuk bevárni az erősen megfáradt, lemaradozott, sírdogáló lelkünket. Próbáljuk kibogozni a hibák által begörcsölt, életünket megkeserítő csomókat, kifésülendő gubancokat.

Hányszor és hol voltak azok a pontok, amikor a romantikus filmek tanúsága szerint ki kellett volna hajigálnod éppen aktuális párod cuccait az erkélyről az utcára? S miért nem tetted? Hiszen még a kis olaszos temperamentum is megvan benned, ha akarod, nem kell sokáig csalogatni elő.


Kedves csajok! Akkor most összeszedem pontokban (a netről tanultam) mikor van itt az idő a szakításra? Kihajigálni az utcára a cuccokat: nincs mire várni.


1. Az első erőszakos megnyilvánulásnál, mindegy, hogy kicsi vagy nagy.

2. Óvodás nyáladzásnál, szorongatásnál, egyszerű kedves érintések helyett.

A párkapcsolat nem kisdedóvó, és nem is boksz- ring.

3.Ha a párod megkérdezi, hogy minek mentél el szavazni, a te szavazatod se nem oszt, se nem szoroz.

4. 3+ megkérdezi tőled, hogy mi is az a politikai jobb és bal oldal? - netán ultrajobb, ultrabal, szélsőjobb, balközép... de tök mindegy is, mert minek is kell azt tudni…

5.Ha rájössz, hogy több okból is ki kell költöznöd a hálószobádból.

6.Ha rájössz, hogy alkoholista.

7. Amikor már nem vagy képes kielégíteni hedonista vágyait.

8. Rabolja az idődet.

9. A pornófilmek képkockáit követendő valóságnak képzeli.

10. Szállást adsz neki, s kiver a házadból.

11. Amiért régen beléd szeretett, abból már semmit se csinálsz. Leblokkolt, lebénította a gondolataid, az érzelmeid...

12. Ha megváltoztat, ha lefele húz, ha lassan mérgez. Az érzés, mintha beteg lennél. Valójában is sokszor kapnak el betegségek.


Van az úgy, hogy hónapokig csöndesen odahallgatsz. S egyszer csak mintha meghallgatták volna az imáid, sziporkáznak rád az áldások. Társas magányod termékeny egyedüllétre váltod. S ha a másik fél minden viszontagság ellenére, amit persze tudatosan okoztál neki, nehezen lódul meg, hát elég fárasztó.

S azután csettintésre bepörög a folytatás: lakásfelújítás, munkahely, utazások, pár hónap, s az ihlet – édes ihlet is befordul valahol a sarkon- s jön veled szemben végre. Ő is visszajött.

Nos, csapjunk a lovak közé! Hiszen rengeteg időt tékozoltunk el!

















2024. április 25., csütörtök

A büdös sajtok és mások filozófiája...

 



Némely sajtoknak izmos szaguk van. Illatnak egyáltalán nem nevezhető… Nincs mit szépíteni: borzalmasan büdös.

Innen megbámulva:
1.,Van az az ember, aki futva menekül… esetleg fujjog.
2.,Van az az ember, aki mindent megkóstol. Őt arra tanították felmenői, hogy amit valaha ember megevett, azt mindet meg kell ízlelni, főleg ha idegenben van… Az kizárt, hogy belehal.
3., Van, aki lazán legyűri az összes kulináris borzalmakat, miközben nagymértékben elélvez azok ízén, illatán, színén, s mindenen… Legyen szó „rohasztott fehérjéről”, sült tücsökről, rántott békacombról, csigáról, kagylóról, osztrigáról, nyers heringről, tintahalról, homárról, garnéláról, pacalról, birka- vagy kacsasültről… disznóvágásról, zsírsütéstől, marhavelőscsontról, kocsonyáról, csülökről, sóletről, töltött káposztáról… Ohh, az abált szalonna jó fokhagymásan-paprikásan majdnem kimaradt...


Van az a pont, amikor ki is tiltják konyhájukból némelyeket az emberek. Egyesek a tömény zsír vagy olajszagot nem engedik be: kacsasütés, tepertősütés, kolbász-hurka készítés (ezek persze régen is az udvaron üstben rotyogtak, kemencében pirultak, nyári konyhákban elterülő nehéz szaguk betöltötte a szomszéd utcát is). Legalább ekkora tabu a pacal is. Némelykor a halak, s a tenger gyümölcsei kerülnek tiltó listára, vagy éppen a „büdös sajtok”.

Természetesen mindenki elélvez valamin… kulináris aspektusban értettem.




Legyek egészen őszinte? - Ha felém gurul egy konkrétan 20 cm átmérőjű camembert, nem futok el… nem hajolok el, nem tartok pajzsot magam elé, hanem a dolgok legegyszerűbb lehetőségét választva kinyújtom a kezem, elegánsan elkapom a felém tartó fürge sajt-korongot. Már most is érzem kellemesen erős penészes illatát a levegőben. Gondosan becsomagolom, hogy a hátizsákban békében hazaguruljon velem, s a metrón se támadjanak le a kóbor kutyák a szerteszálló illat miatt.

Hazafele menet, bár még éreztem a puha penészes külső réteg bársonyos tapintását, már elképzeltem, hogy ebből bizony rántott camembert lesz áfonya szósszal, rózsakrumplival, friss zöldségekkel, ha már az Istenek is így akarták. 
Hazafele menet elborítottak a gondolatok. Magamtól biztos nem vettem volna egy ekkora sajtot, még inkább nem rántottam volna ki. Mert macerás, mert mindenki azzal ijesztene el, hogy kifolyik sülés közben, pedig nem is folyik ki. Meg mert nagymamám konyhájában sem volt rántott sajt, a camembert meg végképp ismeretlen volt. Azon túl ahogy emlékszem, nem kevertem soha édeset a sóssal. 

Valószínűleg semmi édeset nem ettem gyerekkoromban, imigyen ami egyszer sós volt, azt véletlenül sem akartam elrontani holmi édességekkel. Azután sokkal később megismertem a francia , a holland sajtokat, kivilágosodott, hogy a sokféle sajtokat dióval, lekvárral, olajbogyóval egyaránt lehet szeretni, hogy a borkóstolás kelléke az ínyencségekkel megpakolt sajttál. Persze gondosan összeválogatva a borok és a sajtok fajtánként. Mint ahogy a borok sem voltak részei az életemnek… Ennek is oka volt. Abból az időből, mikor már majdnem lepotyogott a tojáshéj a hátamról, s be-be jártunk egynémely unokatestvér, barát apja, nagyapja, keresztapja pincéjébe megkóstolni annak borát, s nagy beszélgetés, nevetgélés közben iddogáltunk is rendesen. Persze azon a vidéken (abban a híres háromszögben a Duna – Tisza közén), ahol én is felcseperedtem, nem csak szőlőből készítettek bort. Ezen szocializálódni merész dolog. Sokat betegeskedtem utána. Azóta nem is iszom meg a borokat, még pezsgő formájában sem. Kóstoltam később hősiesen jó borokat is, mivel van az a helyzet, amikor a kedves invitálást neveletlenség visszautasítani. A módszer persze mindig az volt, hogy egy óvatlan pillanatban a mellettem ülő poharában landolt az én poharam tartalma is.

Mindig is a söröket szerettem. Az egyszer volt nagy szerelmemmel, s egyben három gyerekem apjával gyűjtöttük a sörösüveg- címkéket, s ezekkel tapétáztuk ki a konyhát-étkezőt. Mondanom sem kell, anyukámnak nem tetszett, mert mint mondta: kocsma jellege lett a szép új lakásnak. Volt viszont benne egy adrenalin növelő gyűjtő szenvedély is, mert a szabály az volt, hogy két egyforma nem lehet, és csak az kerülhet be a gyűjteménybe, amiből mindketten ittunk is… Amúgy meg nem volt rossz az a „pub-feeling”.

Mikor kiköltöztünk Amszterdamba, 1 évig rengeteg sajtot ettem, nem tudtam betelni a sokféle, finomsággal. Meg ugye a jó házi főzésű amszterdami söröket is igyekeztünk feltérképezni. Lássunk csodát, sajtkocka, minden sörözőben ott van, sörkorcsolyaként...Először nem tudtuk, hogyan kell kérni.

Hazafele menet, már éreztem orromban a mennyei illatot, ami majd lehetőség szerint a szomszédokat is belepve beteríti a folyosót teljes hosszában.

Nos perceken belül panírozódott be a sajt, és sült ki a teraszon az olajsütőben, a szomszédok nagy örömére… Nálunk amióta van olajsütőnk, mindig a teraszon, függőfolyosón, erkélyen volt száműzetésben, mire a „mindennapsültkrumpli” korszakon is átestünk a gyerekekkel már megszoktuk, hogy ott a helye.

A rózsakrumpli már az airfryerben sül, egyre több minden, olaj nélkül, egészségesebben és olajszag sincs, nem kell télen lefagyni sem a teraszon. „Változnak az idők, velük változom én is…”  (Dred).

Miközben buborékol a kisfazékban az áfonya sok cukorral, vaníliával, fahéjjal, szegfűszeggel, mire másra is emlékeztetne, mint a lekvárfőzés illatára gyerekkoromban. Mekkora buli volt az üvegmosás befőzések előtt! Igazi vicces gyerekmunka, szabad pacsálás a kerti csapnál a bádog babafürdőkádban meg mindenféle lavórokban és vájlingokban. 
Nem volt kütyünk, amit nyomkodtunk, de volt helyette minden, egy egész világ, ami hozzánk volt méretezve, s benne minden nap tanulni kellett, és poroszosan neveltek. Megvolt az eredménye... S ha elfogytak a tenni valók a ház körül, volt sok könyv. Ez természetes volt. Nem volt kötelezve rá senki, csak ezt látta otthon, hogy mindenki olvas. Mindenki olvasott a családban. Ebbe nőttünk bele mi gyerekek is…

Nos a sajt tökéletesen ropogós bundát kapott, kukoricadarásat. Az első harapás ropog, a második már a belsejében elfolyósodott, lágyabb, zsírosabb állagot, nehezebb illatot, az áfonyával együtt valami pazar párost produkált. Hozzá a krumpli jelentéktelensége éppen elég volt, ahogy a háttérben meghúzódott. A friss zöldséget meg lassan megszokjuk, hogy mindig mindenhez együk. Napi fél kilót. 
Itt Hollandiában már nagyon sok a vegetáriánus, sok a vegan. Gondolom, mindenütt a világon. Szoknak le az emberek a cigarettáról, van persze kampány is. És van még az alkohol is, na meg a drogok, meg az elhízás. Ezekről való leszokásra is lesz kampány. Szóval nagyon sok mindenről le kell még szoknunk. Semmi másért, a saját egészségünkért. Némely európai országokban a társadalombiztosítók kedvezményeket adnak a díjakból, ha egészségesen élsz... Nyilván ebben az esetben majd kevesebb kezelést, gyógyszert kell finanszíroznia öregségedre. Talán érdemes lenne begondolkodni, elolvasni a WHO ajánlásait, meghallgatni a dietetikusokat: 0 tolerancia a dohányzásra, alkoholra, drogokra. Lehetőleg max 2x hús, csirke, pulyka. Vörös húsok nem… Fél kg zöldség naponta, lehetőleg nyersen... Vegan konyha megszeretése… Nem kell napi rendszerességgel a meleg étel. Napi 2x meg főleg túlzás… Kiterjeszteni a minél hosszabb koplalási időszakot, vagy egész napokra, vagy napi szinten 18/6 órás időkre. Működik…

Sokszor nem elégít ki bennünket, ha valakivel együtt vagyunk, mert egyszerűen úgy érezzük: csak többen vagyunk vele eggyel, jobbak nem… Ha nem tudod, mit gondol a másik, nem is tudod elrontani a gondolatait…Mindannyiunk számára fontosak a saját szokásaink, elhatározásaink. Ezeket kapcsolatainkban akkor és csakis akkor lehet kivitelezni, ha mindkettőnk pl:"ornitológus". Mert ebben az esetben a számunkra szabadabb, élhetőbb, szerethetőbb, nyugodtabb, egészségesebb, és ki tudja, még mi minden... életünkben van legalább egy nem elhanyagolható egyezés: a madarak szeretete.





2024. április 14., vasárnap

„Ha jó, ha nem jó… akkor is hajó.”



Hollandiát éppúgy jellemzi a hajó, mint a szélmalom, a faklumpa, a delfti kék, a tulipán, a boci, a sajt, a kakaó, a bicikli, a kanális.

A holland - mint tudjuk – történelmi hajós nép. Ennek a történetnek számos epizódját ismerjük … fahajó építés, (Nagy Péter cár is a holland hajóépítőktől tanulta) kereskedelmi flotta, Holland Kelet-indiai Társaság, majd a Holland Nyugat-indiai Társaság, rabszolga-kereskedelem, a biztosító társaságok és bankok megjelenése, hadiflotta, halászhajók, vitorlások, jachtok, lakóhajók és úszóházak, sokemeletes luxus-óriások, hatalmas vastepsi szállító- monstrumok, s méretekben még ezektől is nagyobb katonai gigantikumok. S az őrült fejlődést mutató grafikon egyre csak az ég fele mutat…

Azt se felejtsük, hogy Hollandiába még a Mikulás is (gőz)hajóval érkezik, s majd itt vált át fehér lóra... Az amszterdami városképnek éppúgy részét képezik a légies, üvegtetős városnéző hajók, mint a szövevényes sötét vizű kanálisok, az őket átszelő számtalan romantikus külsejű híd, a soha meg nem unható, minden irányba dülöngélő csatorna-házak. De ugyancsak városképi jelentőségűek a lakóhajók, úszóházak szerte a városban. Ki nem maradhat a felsorolásból a komp, amely több viszonylatban is éjjel-nappal ingyenesen szeli az Ij vizét. Ha az időd engedi, felszállhatsz a palacsintázó hajóra is... vagy elmehetsz a Hajózási Múzeum szépséges gyűjteményét végig nézni (1nap), az előtte levő téren áll a királyi protokoll-hajó, a kikötőben pedig horgonyoz egy hatalmas régi kereskedelmi hajó, ami a gyerekeknek is kiváló felfedezni valókat tartogat.
A Rijksmuseum hajózási gyűjteménye is hasonlóan pazar.



Márpedig ahol van hajó, ott van hajójavítás is. Kicsiny királyságunk hosszú tengerpartja mellett Harlingentől Amszterdamon át Rotterdamig, és még túl azon is. Óperenciás tengeren innen… de tényleg. Valódi valóság… hagyományosan… máig, nagyban.




Mekkorában is kell gondolkodnunk?

A hajózással kapcsolatban méreteiben Balatonhoz, Dunához ragadt gondolkodásommal bizony szoknom kellett az itteni méreteket, darabszámot, a hajók tekintetében.




A témában gyűjtött információk kicsiny szeletkéjét írom le, mert vannak itt még sztorik, amik most nem publikusak. Viszont van sok fénykép, amik talán nem hozzák vissza azt az érzést, amikor ott sétálsz a dokkok mellett, vagy éppen a toronydarukat pásztázod végig, hát mégis ezekből is válogattam.


Jön a hajó orra.

Jó sok zsebkendő kell neki, ha taknyos. Bizonyára nincs megelégedve az orrával, s hogy visszanyerje önbizalmát, mikor tükörbe néz, hát plasztikai műtétre jelentkezett be. Hiszen mindenkiben van olyan rész, amit nem szeret magában. Ezt, mint valami súlyt cipeli naponta az útján... A szerencsések rájönnek, hogy dönthetnek úgy, hogy leteszik. Ekkor – reményeik szerint - láthatják majd úgy a dolgokat, amilyenek valójában látni szeretnék.

Olykor meg csak évek múltán derül ki, hogy durván elszabatták magukat a relatív szépség oltárán.



Orrtalan hajó

Ez az előző darabka negatívja. Ez akkor egy „hanemjó” nem egy hajó. Szárazon szomorkodik a dokkban a maga orrtalanságán, mint egy partra vetett halacska. Csak egy picivel nagyobb, imigyen a depressziója is nagyobb.

A régi orr nehezebb, bár rövidebb, semmiség 17 t vas. Ez csak egy hajóorr csupán. S jön még hozzá a teljes hajó, a rakomány… nehéz elképzelni a konyhamérlegben gondolkodva. Valószínűleg a „húzós kiló” is értelmét veszti. De a szobamérleg is kiakad, megadja magát a gondolkodásban.

A szike az esetünkben lángvágó, lézerrel bemérik, hogy hol kell vágni, ha sikerül nekik. Ha nem, akkor nem jó, mégis hajó, de kezdik elölről.



Az új orr történetesen nem annyira öncélú megoldás - pusztán szépészeti beavatkozás – mindinkább haszonelv. A csere valójában azért jött létre, mert a hegyesebb orrvonal előnyösebb a jeges tengereken, a pontos tervezésnek köszönhetően az orrforma érdekesen képez örvényt, s a jégdarabok nem keverednek bele a hajó propellereibe, egyéb irányító egységeibe… Tervezői bravúr... bár bizonyára ebből is csak az elsőt volt nehéz kitalálni.


A hajók persze folyamatosan áldozatul esnek az idő, a vihar, a sós víz vasfogának, vagy valami nekik megy… nehéz elképzelni ilyen közúti féle tengeri baleseteket, mert azt hinné az ember, hogy a vizeken van hely bőven… persze, a Titanicnak is volt, meg a jéghegyeknek is… gondolnánk. És azután van még az az eset is, amikor a kapitány: Simán Béna, elszámolja, benézi, nem tud betolatni a parkolóba, erősködik, nagyjából ennyi.

A kikötők, dokkok méretei is a hajókhoz vannak igazítva. S ha mégis bejönne egy túlméretes hajó, akkor gyorsan kotornak, szélesítenek, mélyítenek az Ij-on és ennyi. Még így is megéri… Bizonyára nem aprópénzzel gurigáznak.


Nyilván a 7-8 évvel ezelőtti brigádok (hegesztők, lakatosok, gépészek, villanyászok) egy része is vendégmunkás volt. Képzett vendégmunkás. Ma a jellemző a kevés szakképzett irányításával dolgozó munkaközvetítőn keresztül állandóan cserélődő képzetlen, alacsony munkamorállal rendelkező, alkohol és drogok tekintetében gyorsan akklimatizálódó külföldi vendégmunkás munkaerő.


A régi hajógyár épületeit kiállításokkal, irodákkal, programokkal népesítik be. Mindenütt meghagyták benne a plafonon a darukat, láncokat, festékbe merítő kádakat, síneket, súlyokat, eredeti vaskapukat, ...amit csak lehetett... Az egyik daruban pl. szálloda üzemel. A terület NDSM Noord néven sok Ij-parti kávézót, hangulatos éttermeket, bolhapiacot is befogadott. Nagyon sok új, színes, hangulatos lakóházat építenek itt, enyhítve Amszterdam lakásellátási gondjain. A Polgármesteri hivatal építkezési tervei miatt a mai hajójavítók is 5-6 év múlva költözésre kényszerülnek. Ezek még csak tervező asztalon létező elképzelések.


Ami vasból van, azt a végtelenségig lehet foldozni… Legalábbis ezt mondják a hajójavítók. Nyilván a szakértelmük, meg az esőben, fagyban, szélben, vagy éppen a tűző napon feladathoz edződött testük és lelkük mondatja velük.

Én meg azt gondolom, hogy legalábbis azt, ami nincs vasból, azt nem lehet a végtelenségig foltozni. Ilyen például az ember. Nem lehet belőle kiflexelni egy kisebb vagy nagyobb nem tetsző darabot, majd proli módon bepótolni valami oda nem illővel, - mert már csak olyan van, vagy csak olyat szabad-  megcsiszolni, lemaratni rozsdagátlóval, majd lefesteni valami hasonló színűre, mint az eredeti... „Jól van az úgy!” Azután letakarjuk egy új ruhával, egy aranyékszerrel, egy csokor virággal vagy egy utazással... még egy bocsánat-kérés is belefér talán… A másik lelkén szántott barázda azonban így nem hegeszthető ki.

Egyszer persze minden zsilip kinyílik s - ha jó, ha nem jó - akkor is elhajózunk csendesebb vizeken.





2023. február 24., péntek

A nehéz utak gyakran csodás helyekre vezetnek


Egy bekezdés nosztalgia...

Hosszú téli estéken a felnőttek beszélgettek. Összejöttek a testvéreik, unokatestvéreik, természetesen gyerekestől, családostul. Akkor még a rokonok egy faluban laktak. Nem költöztek fel a fiatalok Pestre max. azt is csak kis számban. Nem is mindig fogadták volna ezt kitörő lelkesedéssel a szülők. De a világ kereke haladt előre, és akkor is „bátrak voltak, akik nyertek”.

Mi gyerekek piszkáltuk a cserépkályhában a tüzet, az asztal alól hallgattuk a bölcsességeket a hosszú, kemény, vagy enyhe telekről. Mennyi fa maradt a színben, vagy épp minden elfogyott?… Hogy viselte a szőlő, a gyümölcsfák, az őszi vetés a telet?… Hogy vészelték át az idősek, a betegek a hideget, a téli bezártságot?… Miért és hogyan cseréltek gazdát a családi hordók?…Legendákat és igaz történeteket migráns őseinkről: Hogyan érkeztek Württenberg környékéről a Dunán ulmi skatulyákon Hartáig, majd telepedtek le az Orczy birtokon Soltvadkerten?…

Azután megjelentek a konyhaablakban a palántás-ládák… Örültünk a hosszabbodó napoknak, és szemmel tartottuk a kikelő növénykék lassú növekedését…Ahogy a nap kisütött pár órára, mentünk ki a levegőre. Egy csapásra rengeteg tenni valónk akadt nekünk gyerekeknek odakinn, nem számított az sem, hogy még hideg volt.


Egy bekezdés átalakulás...

S akkor még nem is álmodtunk tavaszi tulipánmezőkről, kanálisokról, hidakról, alagutakról a vizek alatt, végtelen haragos zöld marha- és birkalegelőkrőkről sem. A füstölt halat nem ismertük… az érett sajtot sem… a babatápszert sem… a kakaó illatát sem… a fűszereket igen, a kávét is, szerecsendiót, borsot pl... Miért pont ezek és ebben a sorrendben, de pont így eljutottak hozzánk... Természetesen egy csomó dolog csak min. 50 éves késéssel… vagy 100… vagy 400… Banánt, narancsot csak karácsonykor ettünk, de csak mi, gyerekek, azt mondták: „pult alól”…  szerettük az almát, körtét, a télire felkötözött szőlőt … A génkezelt, kamionban meg repülőn érlelt gyümölcsökről sem álmodtunk… Mondjuk erről nem is kellett volna.

Nem tudtuk ki az a Johannes Vermeer, nem szerettük még ennyire Rembrandt arcait, Van Gogh napraforgóit, cseresznyefáit, s nem ismertük Aletta van der Maet kilétét... Pedig legalább ezt az egyet illett volna... Nem tudtuk, hogy kell élni a szabadsággal, mit is kell gondolni róla… nem tudtuk, mit jelent a kevert nemzet valójában… hogyan zajlott a rabszolga kereskedelem... s hogy mit is jelentenek az egyenlő jogok… Miért hívjuk aranykornak az aranykort, s mi az a delfti kék?… Miért, s mióta fontos a biztosítás?… Hogyan épültek a csatornaházak?... Miért állandó a kanálisok vízszintje?... Miért nincsen 8-as villamos Amszterdamban?… S egyáltalán: mi mindenben volt első Hollandia?… S hogy a 21. században hogyan és hol és miért (legalább Európában) élnek tovább a királyságok… Valamint, hogy miért is nem tanultunk mi nyelveket, amikor felette szükséges lett volna… De azt sem tudtuk, hogy 180 év múlva „visszaúszunk a Dunán”...


Egy bekezdés határátkelés-bibliográfia…

Migráns létünk alatt a mai napig elolvasok, megnézek mindent, ami bármely okból külföldet választó emberekről szól. Bizonyára bocsánatos bűn ez, hiszen ebben élek. Ahogy telik az idő, nem gondolkodom kevesebbet a témáról, hogy is tehetném, hiszen ez a létforma keretezi be mindennapjaimat. A rosszakat, s a jókat egyaránt. Ebben a milliőben élem meg az örömeimet, a szomorúságaimat, a sikereimet, a kudarcaimat, itt ér baleset, itt küzdök a munkában, itt megyek este haza. Itt nevetek, itt vagyok dühös.

Valójában a „Határátkelőn” itt nőttem fel anno, rendszeresen írtam is erre a blogra.
Saját blogomat is a költözés ihlette. Nagyon érdekes visszaolvasni az évekkel ezelőtti írásokat. Megnyugtató, hogy mindent ugyanúgy gondolok, ahogyan akkor leírtam. Mindeközben csak rakodtak le újabb rétegek, vagy éppen sikerült néhány dologban egyre mélyebbre ásni. Folyamatos tanulás volt.
Mostanában mélyen megérintett a Litera.hu sorozata itt határátkelő költőinkkel, íróinkkal. Sajnos ők is sokan vannak. Kötelező olvasmánnyá tenném ezeket az írásokat elmenőknek és maradóknak egyaránt.
S ha valaki nem szeret olvasni, de szeret a tv elé órákra leragadni, akkor Friderikusz Sándor reptéri történeteit érdemes megnézni. itt és itt Egy kis ízelítő attitűdökből és repülőtéri sírós-ölelkezős, hazajövős-hazamenős megható feelingekből, amit ugye már oly sokszor átéltünk.
A kedvenceim közé tartozik még Róna Egon Náray interjúja. itt Nem is mondok mást: a szívemből beszél.

Mindegyikük kivétel nélkül felvillantja a múlt és jelen kontrasztját, a migráns lét nagy kérdéseit: Miért mentél el? Hogyan asszimilálódtál? Milyen volt a megszokott rosszat az ismeretlen jóra cserélni? Hogyan motiválod magad naponta? Mennyi idő a beilleszkedés idegenben? Honvágy kontra nem honvágy… Nyelvismeret felette fontossága… Áldozatok… Alázat... Szabad-e visszanézni? Plusz sok-sok fantasztikus sztori, amiket hasonlóképpen, más szituációban mindannyian megéltünk. A sikerszituk örömteli, büszke pillanatai és helyzetek, ahol megalázottnak és elveszettnek éreztük magunkat. Ez is a történetek része, hisz nem lehet kikerülni… Senkinek...

Egy bekezdés magyarság…

A migráns magyarságának megítélése nagyon összetett, bonyolult, sikamlós pálya. Mindannyian megértünk sok vitát efelett a kérdés felett elharapózni itthon és otthon, konyhaasztalnál, sörözőben, születésnapon, karácsonykor, nyári szabadság idején… Jelen magyarországi politikának köszönhetően - ahol mindenki mindenkinek ellensége - bizony nem mindig büszkén kiáltjuk, hogy „magyar vagyok”- ha megkérdezik. Ha nem kérdezik, az a legjobb.
Jut eszembe: változik a világ. Engedjetek meg egy kis humort! Magyar vagyok, Európába tartok.



Nemzetisége: magyar – minden olyan személynek, aki bármikor Magyarországon született (Budapesten, Szegeden, Bócsán, Felcsúton). Ezt a születési anyakönyvi kivonatunkba be is rögzítették, életünk végéig ez az okmány végig kísér bennünket. A nevünket utólag lehet változtatni több okból is (örökbe fogadás, névváltoztatás saját kérésre). Ilyenkor a megváltozott születési nevünkkel kapunk új okiratot, az eredeti anyakönyvi bejegyzést pedig széljegyzetezik. A nemzetiség nem változtatható meg.

Anyanyelve: magyar. Ez sem változtatható. Még a migráns gyerekeimé is. Akkor is, ha az angolt, vagy a hollandot már anyanyelvi szinten beszélik. A harmadik generációs unokáim anyanyelve már lehet angol, vagy holland. Ez a szülők döntése.

Állampolgárság… igen, ez megváltoztatható. Az mindegy, hogy a derék migráns költő, író, festőművész, magyar vagy történelem tanár-e, őket sincs miért másképp mérni - mert a magyarság tanítóit látjuk bennük - mint az utcaseprőt, a kazánkovácsot, vagy az ékszerészt. Másrészt az állampolgárság megszerzése 5-8 év a különböző országokban, mindenütt nyelvismerethez és egyéb vizsgákhoz kötik. Mindenkinek tehát szíve joga, hogy milyen útlevéllel utazik, milyen személyi igazolványt használ, melyik országban él.

Visszatekintve 188 évet, az én derék Katzenbach migráns őseimre, nemzetiségük: német, anyanyelvük: német, állampolgárságuk: magyar volt.

Én úgy érzem, hogy a migránssá válás kerete, az utolsó pont az i betűn az állampolgárság megszerzése. Számomra ez így tekinthető kereknek. Még akkor is, ha bizonyos dolgokban már nem is tudok majd meghollandulni. Tekintsük akkor ezt egy szívből jövő gesztusnak a jövőt illetően!


Egy bekezdés megvilágosodás…

Az elmúlt 8 év minden napja - még a legnehezebb, legkilátástalanabb is – arról szólt, hogy jól döntöttem. Ez az érzés eleinte félénken ki sem mondva lapult meg a legfelső polcon a sarokban, majd később egyre izmosabban, kigyúrva dagadt az olykor elég szűk póló alatt. Mára természetes lett. Se polc, se póló... Fel sem merül a kérdés. Másoktól olykor még mindig záporoznak a rosszallások, a miértek.


A migránslét legszebb pillanata, amikor rájössz, hogy örökre és visszavonhatatlanul migráns maradsz, de számodra ennek a szónak már csak a pozitív jelentése létezik.

Egy bekezdés jelen…

Könnyű telünk volt. Jól jött az energia-ínséges időkben. Eltűnt a Covid. Egyszerűen nem is láttuk. Lett helyette vihar meg földrengés. A háború még mindig kilátástalan.

A teraszon bújnak elő az eper friss tavaszi hajtásai. Két hete fényképeztem hóvirágot is. Az utak mellett virítanak a sárga nárciszok, krokuszok mindenféle színben. Tudtátok, hogy ez a növényke a sáfrány?  A tulipánok is várják a tavaszt. Lehet metszeni a rózsabokrokat, a szőlőt. A legelők is benépesülnek bocikkal, birkákkal. Hamarosan kiülhetünk kávézni a friss levegőre, kinyit Keukenhof, kivirulnak a tulipánföldek. S ez a várakozás mindig nagy örömmel tölt el.