Merre tovább, Amszterdam?

Ittlétem óta számtalanszor hallottam: „Hollandia nem Amszterdam, mint ahogyan Amszterdam nem Hollandia.” Nyilván számtalan kontextusban alkalmazható a mondás, idővel érthetővé is válik.

Valójában a város tényleg jellegzetes, egyedi és egyéni helyet foglal el Hollandiában, és világban.

A 860 000 lélekszámú főváros, agglomerációval együtt 2 400 000 emberrel élhető kisvárosnak tekinthető Európa, mindinkább világszerte. Az amszterdami megyeközpont: Haarlem, a kormányközpont pedig: Hága. Ez is erősen mentesíti a várost, tipikusan holland elgondolás szerint (igyekeznek a decentralizálással megóvni bennünket a mamutoktól). Ez valójában az erre vonatkozó ismét történelmi holland észjárást megismervén teljesen logikusnak tűnik.

Mindazonáltal ne felejtsük el, hogyan lett a 12.századi kis halászfaluból a 17. századra a holland aranykorra Európa, s a világ legnagyobb kereskedelmi kikötővárosa, majd pénzügyi és gyémántkereskedelmi központja. A GaWc szerint alfa világvárossá vált, a világ legnagyobb cégeinek központja lett. Ezen a számon az angol Brexit csak emelt, mert számos világcég ide helyezte át, vagy készül áthelyezni központját. Infrastruktúrája hagyományosan pazar: kikötője, repülőtere, autópályái, telekommunikáció… a háttérben a holland önellátásra törekvő energiaellátás, az újrahasznosítás, a mezőgazdaság, a hagyományok… S végül, de nem utolsósorban a világ egyik legélhetőbb városa, több felmérés szerint is.

Belvárosa az UNESCO világörökség része, kanálisokkal szabdalt, szigetekre épült mézeskalács házai, számtalan kis hídja, a biciklis és hajós közlekedés érdekes mindennapjai igazi gyöngyszemmé teszik. Mondják: „észak Velencéje”. Ennél azonban sokkal több. Tudott otthonunkká válni 50 év Magyarország után, 5 év alatt.

Nyilván nem vitatjuk, hogy mára a város egyértelműen a turisztikából él. Hotelek, éttermek, kávézók, múzeumok, hajós-, buszos városnézés, kereskedelem, ajándékboltok, kávéboltok (fűboltok)… piros lámpás negyed, melegfesztivál, király napja. Mindez épül egy hatalmas vendégmunkás bázisra.

Mi tagadás, nehéz elviselni a turista szezont, gyakorlatilag a belváros ilyenkor tele van, kerülgetni kell az elvarázsolt csodálkozókat, ügyeletes bámészkodókat, bérelt biciklivel mulatozókat. Minden teli van, nehezen ülsz le enni, kávézni. Évente 5-10 millió látogató. Most olvastam valahol, hogy 2020-ra rekordot dönteni szándékoztak 20 millióhoz közeli számmal. Ha jól belegondolunk, akkor nem is kérdéses, hogy a gyeplő az évek során túl lett engedve.

Szoktuk persze mondani mindig: Pszt, ebből élünk! Én is, te is, mindenki, az egész város. Kellenek ők ide, mert különben felkopik az állunk…

A mérleg másik serpenyőjében ott van a város tisztaságának megoldása napról- napra. A köztisztasági kiadások tetemes részét viszik el a költségvetésnek. A kanális-iszap feldolgozása is komoly problémákat okoz.

Azontúl az elmúlt években a lakáshoz jutás lehetősége hihetetlen mértékben beszűkült. Ez vonatkozik úgy a vételre, mint a bérlésre is. Szigorodtak a feltételek, kilométeres várólisták vannak, magas bevételt, állandó munkaszerződést kell produkálni. Vagy marad a magánembertől bérlés, szerződésben lefektetett, nem feltétlenül a bérlő számára előnyös feltételekkel, és nyilván drágábban. Természetesen épülnek lakások magas négyzetméter árakon, mert aki teheti, az megveszi, mivel a lakásárak oly mértékben növekednek, hogy minden bizonnyal ez egy kiváló befektetés.

 Gombamód épülnek az új szállodák is, hatalmas irodaházak is, egyenlőre ez sem állt meg.

S azután jött a még a hagyományosan sötét zöld legelőn bóklászó bocit is kettévágó karantén, és nemcsak a bocit, hanem mindenkit és mindent kettészelt. Azt is, aki csak bóklászott, és azt is, aki nem, csak épp ott volt, rosszkor, rossz helyen.

A karantén alatt, után, az élet meg csak próbálgat visszacsordogálni az eredetihez egyenlőre csak messziről hasonló mederbe.

A fizetéseket a nagyobb cégek korrektül kifizették, a kisebbek kaptak annyi támogatást, hogy a béreket fizetni tudják, a vállalkozók is kaptak többféle financiális segítséget. A határozatlan idejű szerződésekkel nem is kellett aggódni, a határozott idejű szerződések nagy részét azonban a karantén idején nem hosszabbították meg. A szálloda szektorra oly jellemző 0 órás szerződéseket meg alapból felmondták a munkáltatók. Szóval van azért baj itt is, nem kevés.

Minden olyan furcsa. Az áruházak, ahol dolgozom, az előző években ilyenkor a turistaszezonban annyira voltak csúcsra járatva, mint karácsonykor. Most meg eltörölgetünk, elfertőtlenítgetünk, vásárló alig van. Beszélgetünk a munkatársakkal, vásárlókkal, mert idő az van bőven, s mert minden rosszban van valami jó, az idő is így gyorsabban telik, meg nyelviskolának is remek.

Azután kimegyünk az utcára, és nincs tömeg. Nyitnak a teraszok. Virágos a város. Nincs turista, csak a helyiek. Nem mennek a sétahajók a kanálisokon. Van ellenben sok kacsa, vadliba, hattyú, gém, szárcsa, szarka, rigó, varjú, holló, sirály, papagájok és mindenféle énekes madárkák, olyan helyeken is, ahova eddig nem merészkedtek. Mi tagadás, szokni kell az érzést.

Polgármester-asszonyunk elgondolása, hogy nem szabad visszaengedni akkora mértékben a turistákat Amszterdamba, mint eddig. Nyilván mellette és ellene felsorakoznak majd az erők, s lesznek majd atrocitás-mondatok bőven. Nyilván igazán jó lenne megtalálni a határt, hogy a gazdaság se haljon bele, meg a város is élhető maradjon. Azután lehet majd tovább ötletelni, pl: hogy hogyan legyen a felesleges szállodákból, irodaházakból akár lakás, mert abból meg kevesebb van a kevésnél s.t.b. Bizonyára az örök ötletelő hollandok már ezeken a gondolatokon rég túl vannak, s a tervrajzok, ajánlások régen készen vannak.

Nagyon valószínű, hogy sokkal kevesebb munkaerőre lesz szükség.

Még 2 hét és nagyjából minden újra kinyit, végre pont kerülhet befejezetlen mondataink végére. Valójában még ki se hevertük, mégis olyan távolinak tűnik az egész, mint ahogy gyorsan igyekszünk felejteni a kettétört szerelmet. Végül is sok mindenbe bele lehet halni: coronába, öregségbe, betegségbe, boldogtalanságba.

Mivel nem haltunk egyenlőre bele semmibe, menni kell tovább, máshogyan, mint eddig.

Miközben nem kellene elsiklani azon tény mellett, hogy a boldogságba semmilyen statisztika szerint sem haltak még bele emberek...

Virágzó cseresznyefák

„A tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet.” (Reginald Heber)

Olykor a tavasz sem gondtalan, felhőtlen jó idő formájában érkezik. Sokkal inkább hideg reggelek, fényes viharnapok, erős szelek álruhájában környékez meg. A természet érzi a változást, amit éppen a kellemetlennek tűnő szelek fújnak közel. Mindenesetre, már nem lehet visszatartani semmit. Kibújnak a virágok, a fűszálak, s a fák csak a karmesterre várnak, hogy intsen, s pattannak a rügyek, bimbóznak az ágak. Színesedik, nevet, és szeret a természet. Ahogy a madarak hajnali éneke is visszatér, s minden reggel átjárja ébredező, álmodó lelkünket. Valóban nevet a föld. Színes vidámságba borul a természet. Hajnali szimfóniát csiripelnek a madarak, mintha csak egy nagy zenekarban játszanának. Úgy tűnik, még a vírusnak is tudnak örülni.

Valahogy így érzem én is. Lélegzethez jutottam az elmúlt egy hónapban. Egy csomó haszontalan dologra is jutott időm, amire több éve nem. Ez egyrészt jól esett, másrészt meg lesz mit javítani. Szerettem a karantént. Mégis igazán örülök, hogy a jövő héttől visszatér az élet, félgőzzel ugyan, de ez mindegy is, mert igazán semmit sem befolyásol. Ezért nem tudok elégszer hálát adni. Azt sem gondolom, hogy ez izmosan a projekt végét jelenti, mindenesetre jól esik. Amolyan éneklés-féle, mint a madaraké. Színesedik a lelkünk. Nem tudja, hogy tavaly hogy volt, békeidőben. Már felejt. Most jön valami új érzés, valami új boldogság, amitől megint színekben, illatokban és érzésekben szabad elmerülni. Más színekben, más illatokban, más érzésekben...és más ízekben.

Végre szabad megint a szívünkkel is gondolkodni, nem csak az elménkkel, s a kávézós egónkkal. Új mondatokban, új dallamokban, új harmóniában… A nagy játszmák helyett apró, és hangsúlyos, néha hányaveti, néha összedobott, néha elkapkodott, néha ölelésekkel teli érzésekben. Rég megálmodott ritka álmainkban, amiknek úgy lehet épp most jött el az ideje.

Kicsit hiányzik azért nagy szerelmünk: Keukenhof.

„Tudod, mi a virág?

A földnek a jósága;

Tudod, mi a jóság?

A lélek virága.” (Petőfi Sándor)

Petőfi nem az én legkedvesebb költőm, de ezekben a sorokban kitett magáért, s ezt elvitatnom tőle balgaság lenne… Tényleg semmi sem számít az életben csak a lélek virága. Az meg a jóság. A jóságot mindenki megérzi, mégis olyan furcsán viselkednek vele az emberek. Gyengeségnek tartják. Mint ahogyan az iskolában is verekednek a nagyfiúk, a Nemecsek Ernőket bántják. Mindig a gyengébbeket, mert ők maguk is csak nagyok, nagyhangúak, de a lelkükben gyengék. Támadnak, mert nem tudnak jók lenni. Titkon tudják, hogy a jók nem gyengébbek. Ernő erősebb volt mindannyiuknál. S áruló sem volt… Jó volt, és tiszta gyereklelke képtelen volt bármi másra. A jó az mindig jó marad, hiába vizsgálgatjuk több oldalról. (Hála Molnár Ferencnek.)

Olykor mégis elárulnak minket. Erre nincs mentség. Ilyenkor halni készül a jóság, fulladozik a szeretet. Próbál dühhé, haraggá, bosszúvá válni, de nem tud egyik sem. (Erre csak a gonosz képes.)

Elvonul hát, hallgatja a csöndet, varrja el a szálakat. Elüldögél még a lelkünkön esett bombatölcsér mellett… Majd ahogy ott elüldögél, egyszer csak kizöldülnek és virágba borulnak felette a cseresznyefák. Mint ahogyan Van Goghnak is, miután helyrehozta, amit addig elrontott, egy napon viszonozták a virágok a szeretetet, és a világ virágfestője lett.

A tavasz nem rendelésre jön, hanem csak úgy magától, senki nem duruzsol a természet fülébe, hogy változzon már meg. Mindig harcol valami jó valami rosszal. Persze csak bennünk, bár ezt nehezen vesszük észre. Nyáron túl meleg van, éget a nap, nem tudjuk hova tenni a gyerekeket mégis minden vakációnak valahogy mindig "Balaton-illata" van. Megunván az ősz tarka színeit szomorkodunk az elmúláson. Megcsodáljuk a havas tájat, és hamar dideregni kezdünk a zord télben. Gyorsan kiábrándulunk a gyönyörű, bár szeszélyes tavaszból is.

Pedig ez csak a csodás természet rendje… Nem is lehetne megállítani. Ezt egyáltalán nem azért teszi, hogy bosszút álljon egyik a másikon… Hisz minden évben eljön a tél, a tavasz, a nyár, az ősz. Valójában mind csodálatos, csak meg kell tanulni szeretni és megélni, változni vele tempósan. Olykor emberek formájában hoznak mindenféle érzéseket, érzelmeket, hideget – meleget, haragot – megbocsátást, elmúlást – újrakezdést, kudarcot – győzelmet, szerelmeket, átalakulást. Ahogyan az évszakok váltják egymást, valahogy úgy kell nekünk is változni szó nélkül, folyamatosan. Csöndben ülve meglátni a jót, s távolról szemlélni a rosszat. Hiszen mindenkinek szíve joga változni, jónak lenni, szeretni vagy az ellenkezőjével együtt élni, amíg meg nem hal. Mindazonáltal csak önmagunk lelkéhez kaptunk kulcsot… Másokéhoz egyedüli út a szeretet… Szükségünk van virágokra, napfényre, szeretetre… Mindenkinek...

„A virágot a napfény fejleszti ki, a lelket a szeretet.” (Gárdonyi Géza)

Science fiction (Határátkelő 2020.04. 23.)

„Annyi előrejelzésünk volt már, amely nem igazolódott be, hogy mi már nem akarunk újabb bejelentéseket tenni arról, ami nem fog bekövetkezni.”

(Eric Caumes - a párizsi Pitié Salpêtrière kórház fertőző osztályának vezetője)

Megválaszolandó kérdések: Mi is zajlik most itt körülöttünk? Miként változunk vagy nem változunk? Képes lesz-e átalakulni az értékrendünk ebben a katyvaszban? Mit látunk magunkban, másokban? Ki hogyan éli meg? Fontos-e, hogy melyik országban éljük meg? Mit gondolnak a barátaink? Hogy éli meg a környezetünk? S ami a legfontosabb, mit is gondolunk mi? Csak félünk, vagy tanulunk és alkalmazkodunk? Mit gondolunk az ezután következő létformánkról? Van-e, lehet-e jövőképünk? S ha igen, akkor milyen? Szükséges-e, lehet-e, változnunk? Miben? Merre? Hogyan? Mit kell feladni? És mit véletlen sem?

„A science fiction kifejezés jelentése eredetileg tudományos fantasztikus írás (a fikció jelentése: kitalálás, fantáziálás), tudományos (szép)irodalom, de magyarul a tudományos-fantasztikus (irodalom, művészet) megnevezés használatos. A tudományos-fantasztikus mű olyan művészeti (irodalmi, film stb.) alkotás, mely legtöbbször valódi vagy képzeletbeli tudomány(ok)nak a társadalomra, vagy egyes egyénekre gyakorolt hatását mutatja be. Ezeknek a műveknek a közös jellemzői, hogy zömében egy lehetséges jövőben játszódó képzeletbeli történetek. Megnyilvánulási formájuk lehet könyv, képregény, festmény, televíziós sorozat, film, rajzfilm, játék, színdarab és egyéb média.” (Wikipédia)

Miután ezeken nőttünk fel, s aki hozzá még tanult némi pszichológiát is, tudja mi az a tömegpszichózis, és a bezártság, a félelem mit vált ki az emberekből, igyekszik modellezni a fejében a jövőt. Ez a „mission impossible”.

Mire is gondolok? Under the Dome, Schutter Izland, Outbreak, Lost, Kaffka, Merle, Dennis Lehane, Stephen King, Steven Spielberg... a fémjelek.

Ahol a valóság és a modellezett elképzelés köszönő viszonyba sem kerül azzal, amit ép ésszel elképzelni képesek vagyunk. Hogy közben eljön az a pillanat is, amikor döntenünk kell, hogy fogytán az ellátás, az oxigén palack, az intenzív ágy, döntenie kell az orvosnak, hogy kinek jobbak a túlélési esélyei. 60 év felett egyéb krónikus bajokkal a lehető legrosszabbak. Az öregek mennek a „bűzösbe”. (Talán még emlékszünk mindannyian Sánta Ferenc: Sokan voltunk novellájára. Nekünk még érettségi tétel volt. Azóta is néha vergődök vele.)

Az emberek egymásnak esnek, konspirálnak, hazudnak, ölnek a túlélésért. Megeszik a lovaikat előbb, utána egymást.

Bármit is írok a vírussal kapcsolatban, az mind fikció, az mind az én teóriám, hiszen senkivel sem érintkezek, mindenki karanténban van, hogy országonként mennyire, az persze változó. Minden, ami információ, az a neten ér el, és erősen púderozott, mivel valljuk be, mindenki csak találgat. Mindazonáltal közben meg kell tanulnunk szelektálni a híreket az álhírektől, elvonatkoztatni, grafikonokat, szaporodási képleteket elemezni vírus-megkétszereződésekről, lapos görbékről. Olvasni a kórházi kapacitások beosztásáról, nyájimmunitás megszerzéséről, orvosi cikkeket a vírusról. Azután hosszasan elmerengünk, összehasonlítván arányszámokat halottak és túlélők tekintetében, levetítve kórházi ágyak és lélegeztető gépek számára, tesztelések mennyiségére, átlagéletkorra, szokásokra, helyi jellegzetességekre, állampolgárok habitusára, védőoltások rendszerességére az elmúlt 100 évre vonatkoztatva. Minderre ráküldjük, hogy a különböző országokban az intézkedések életbeléptetése is igazán sokféle elgondolás alapján zajlik.

S akkor az orvosok, mentősök, nővérek, kutató-orvosok küzdelméről ne is szóljunk, mert az sem kifejezhető sem szavakban, sem munkaórákban, sem fokozott kitettségben, hogy maguk is megfertőződnek, nagyobb eséllyel, mint aki biciklizik a pusztában.

Az élelmiszer -kereskedelemben, -logisztikában és -termelésben, a napi ellátásban részt vevőkről sem kellene megfeledkezni. Ők is erőn felül teljesítenek.

Karantén-életünk egyetlen hírforrása az internet. Kiegészítendő: közvetlen barátainkkal a telefon. Van időnk értelmezni, megérteni, szelektálni a katyvaszt. Kaptunk nagyon sok időt, talán soha meg nem álltunk globálisan ennyire. S ez egy hatalmas dolog azok számára, akik képesek megérteni, hogy ez egy lehetőség is egyben.

Karantén-gondolkodásunk egyedüli fokmérője a józanság. El tudjuk-e határolni a hazugságot az igazságtól, a demagógiát az igaz szótól, a barátot az ellenségtől? Ebben a tekintetben ugye nem mellékes, hogy egy jóléti társadalomban, demokráciában élünk, vagy egy diktatúrában. Persze a demokráciában élők személyi felelőssége nagyobb. Mivelhogy személyi szabadsága is biztosítva vagyon. S a védőháló is jól működik. A vírust azonban nem ez győzi le, esetleg tompítja, élhetővé, elfogadhatóvá teszi, ad időt átgondolni, megváltozni, persze csak annak, aki érti, változik, ahogy Darwin is leírta a természetes kontraszelekció működését. Aki képes változni, asszimilálódni bármilyen új életkörülményekhez, az életben marad, aki nem, az meghal.

Bármilyen sci-fi is ez, ezt éljük meg most különbözőképp a világ minden táján, de ugyanazokkal a tünetekkel, kihívásokkal, és senki sem tudja, tudhatja a helyes választ. Einstein a fizikára szavazna, Merle a képzeletre, Jézus a megbocsátásra, az ezotérikus magadra, Szentgyörgyi Albert a c-vitamin erejére, I. Viktor a parasztvakításra, Rutte meg megbízik a nyájimmunitásban, meg az északi országok is, enged biciklizni, sportolni a töltésen, bízik benne, hogy csak annyiszor megyünk le a boltba, ahányszor muszáj, hogy nem vásárolunk fel hülyeségig, hogy egyesével megyünk, és nem hisztizünk, ha várni kell, szájmaszkban vagy anélkül. Nem szabja meg az időseknek a bevásárlóidőt. Dönthetünk jól is, meg rosszul is. Ajánlanak dolgokat: 1,5 méter, 1 fő, maradj otthon! És persze, tesszük is, de nem kívánja tőlünk senki, hogy belezakkanjunk. Azt gondolom, könnyebb. Hányszor hallottuk már, hogy nem mindegy a tálalás az ehetőség szempontjából.

Igazából csak magamról nyilatkozhatok. Az utolsók voltunk, akik abbahagytuk a munkát, mivel profitorientált cégben dolgozom... sok emberrel kontaktusban, fokozottan bacis környezetben Hollandiában. Remélem átment már rajtam is a vírus tünetmentesen, mint ahogy az elmúlt 30 évben mindig minden vírus így tette, mindent kihordtam lábon, miközben dolgoztam, éltem, ennyi. BCG-re oltott vagyok. Ha nem, hát állok elébe, ismerem a c, d, egyéb vitamin ajánlásokat, mozgás, erőnlét, nem fogyasztottam antibiotikumot egyszer sem az utóbbi 20 évben. Gondolom nem rosszak az esélyeim. Még a korom sem éppen hajszál mentén.

Ezért elhatározásom, ha durvul a helyzet, s szükség lesz rá, megyek önkénteskedni, ha kell, a tűzvonalba.

Mindazonáltal kötöttem egy uitvaartverzekeringet, mert a hollandok mint tudjuk, mindenre kötnek biztosítást, arra az esetre is, ha meghalnak, s akkor nem terhelik itt a gyerekeiket horror költségekkel. A perifériális információkon mosolyogtam ugyan, de mégis kipipálva a sztori.

Az elmúlt időszak mindannyiunk számára tartogatott meglepetéseket, amik talán gondolkodóba ejtik az embert. Fontosnak tartom, hogy leginkább azt próbáljuk megfejteni, amit számunkra üzen a jelen időszak. Vajon mire kaptuk ezt a temérdek időt?

Elvagyunk otthon, karanténban, nettel, telefonnal, tv-vel. Sétálhatunk, biciklizhetünk, néha nincs a boltban liszt, néha nincs wc-papír, de ennek igazán nincs is jelentősége, ha lesz, akkor sem veszünk meg 1 egész raklappal, mert egyszerűen nincs rá szükség. Pedig az anyukám is mindig háborúra készült, speizolt, de már akkor sem értettem, miért. Most sem ez a fontos. Nem ez a feladat. Nem ez a sorsunk.

Az ezotérikus megoldás hajaz a keresztényre, az eretnekre, s lehet, még az ateistáéra is. Engedj el mindent, ideje kicsit lazábban kezelni az életet. Nincs düh, nincs rágódás, hiszen másnak igazán nem fáj, hogy bántott téged. El kell engedni, hogy becsaptak, hogy hazudtak, hogy megaláztak, s ha tartoznak neked. Ez nekik egyáltalán nem fáj. A régi, játszmás világnak vége. Az élet mindenkinek benyújtja a számlát. Nincs más lehetőség, mint kilépni, tovább állni, felejteni, letenni, s valami egészen másban elgondolkodni.

Mindig csak két út van: emelkedni, vagy süllyedni. A tudatos ember a változás mellett dönt, legyen bármilyen fájdalmas. A többiek vagy belehalnak, vagy önkéntes agóniára ítélik magukat. Tehát nincs itt az idő a halogatásra, lépni kell, s mindig az első lépés a legnehezebb.

Itt van a sok karantén-idő, amit szabad jól eltölteni: írással, olvasással, filmekkel, értelmezéssel, barátokkal, családdal, munka kereséssel, ha az előző nem volt jó, nyelvtanulással, vizsgákra készüléssel, megbocsátással, elengedéssel, visszaszeretni asszonyba, gyerekekbe, teljes valójában, s nem elfelejteni azokat, akik eddig elsegítettek az évek során. Elfelejteni vagy nem elfelejteni kiegyenlítetlen számlákat, amiket ugye a természet úgyis kiegyenlít. Krisztus a megbocsátást parancsba adta, az amnéziát nem. Nem kétséges, minden utolér bennünket, mint a vírus. Felteszi a maga kérdéseit... Mert most van rá sok idő, hogy kiforrják magukat a dolgok a fejünkben, s a világban egyaránt.

Ezek most egyenlőre a káosz-gondolatok. Ki is tudja akkor, hogy mi zajlik itt? Merre is van akkor az arra? Mi is a jó irány?

Szándékosan a végére hagytam a manipulált és nem manipulálandó híreket, és azok valóságtartalmát. Ausztrál járványhajó, ami hetekig nem köthet ki, az antarktiszi kalandtúra után, mert a hajólakók elkapták a vírust.

Pesti úti idősotthon, majd Borsodnádasd, Rózsa utca… és nyugi! Amsterdam: Beth Shalom idősotthon 120 lakója közül 22 fertőzött. Igen, a vírus az időseket, betegeket fokozottan támadja. Mindegy, hogy melyik országban, milyen háttérrel. Ez a protokoll. Túlnépesedtünk, elöregedtek a társadalmak, és szaporodnak egyre a nyomorban élő népek, ahol nem hogy szappan, meg orvos, de még víz sincs, ivásra sem, nemhogy kézmosásra. Bennünket megtizedel, őket megfelezi a vírus. Erre akkor most hogyan is varrjunk gombot?

Mindenesetre Hollandiában nem kompléjnolnak, mentik az időseket, akik így vagy úgy megfertőződtek, nem keresik a rést a falon, mert nincs is, fel sem tételezik a véletlenen, a hülye víruson kívül eső megoldásokat. Nincsenek bűnbakok a politikai rendszerben. Nincs operatív törzs, valahogy megoldják a háttérben. Nincs tejhatalom szavazva Ruttenak. Nem cinemáznak. Feltételezhetően nem is hazudnak, csak alkalmazkodnak. Megpróbálnak összedolgozni, nem szét. Ennyi. No comment.

Itt nem küldenek el kórházi főorvosokat vészhelyzetben. Itt nincsenek Palkó Hetrák, akik le merik írni, hogy az intelligens más kárán tanul, Hollandia meg a sajátján sem. Itt keveset beszélnek Magyarországról, I. Viktorról. Mert ez igazán nem fontos, egyik fülön be, a másikon ki. Mindazonáltal követik a történéseket, meglepően jól tájékozottak, és tudják értelmezni, ami eljut hozzájuk. Oldják megfele a saját dolgaikat, a bűnbakkeresés távol áll tőlük. Így is lehet.

Mindazonáltal fizetik be a hatalmas lóvékat az EU-ba, amiből I.Viktor kap egy csomó segélyt, amivel nem is lenne semmi baj, ha azokra fordítanák, s arra, amire szánva van, s nem Kajmán-szigeteki számlákra vándorolnának.

És igen, Hollandiában nincs igazán szükség se diplomára, se nyelvvizsgára. Egy perc alatt tesztelik, hogy képes vagy-e megoldani a feladatot, hogy kommunikálsz-e, vagy nem. Mégis mindenki beszél 1-2-3 nyelven alapból.

Nem kell határozatot hozni 75 000 diploma kiadásáról, amik a nyelvvizsga hiányában évek óta szunnyadnak pecsét híján a különböző magyar egyetemek tanulmányi osztályain.

Itt csak egy dolog biztos: a lakosság 80 %-ának el kell kapni a vírust. Addig nem lesz vége. Mert hogy oltóanyag vagy gyógyszer lesz-e és ha igen, mikor – az egy újabb nagy kérdés. Egyenlőre a természet teszi a dolgát, mi meg találgatunk. Próbálunk prognosztizálni. De ez még csak a kezdet. Az első felvonás. S hogy hogy indulunk meg, mit veszít a gazdaság, az egyén, s mit nyertünk, ezek mind előttünk álló kérdések. Pro & kontra. Tulajdonképp nincs is más: csak kérdések vannak. Meg extra idő.

„A probléma nem az, hogy létezik a gonosz a világon. Az a probléma, hogy létezik a jó is, mert egyébként kit érdekelne...” (Fargo)

Újrakezdés (Határátkelő 2020.04.15)

Amíg csak Vuhanban tombolt a vírus, a világ többi részén utazgattunk, vakációztunk, vásároltunk, s vittünk mindent boldogan haza. Mert a reklámok percenként ezret vibrálva köhögtek bele az arcunkba, szájmaszkot nem viselvén, terjesztve a vírust, ami eleinte csak az elménket támadta meg, az egónkat hizlalta fel, majd kikezdte lassan a lelkünket is. Fogyassz, élj jól, utazz, vedd meg, dobd ki, vegyél másikat, még egyet, még többet, egyre többet! Teremts rá pénzt, áldozz fel ezen az oltáron egészséget, családot, gyereket, barátot, s végül önmagad! Mert megérdemled… ez a te életed. Ez a te boldog jövőd… Miközben felengedtük a boldogságlufijainkat milliószámra a levegőbe, amik hamarosan elpukkantak és a tengerbe esve rácsavarodtak egy-egy teknős orrára, lábára, ami ebbe bele is pusztult. Ahogy belepusztulni készült a föld is. Baj volt, ha a jóság szembe jött az életünkben, mert azzal nehezen tudtunk szembesülni.

Majd egyszer csak ránk csapódott a búra. Néhányan még nekihajtottak autóval, kamionnal, repülővel. De hamarosan rá kellett döbbennünk, hogy ahogyan egy pillanat alatt kettévágta a réten békésen legelésző tehenet, úgy hasította ketté addigi életünket és a világról jónak hitt elgondolásunkat.

2020.03.11. Kaptam egy emailt, hogy a holnapi nyelvvizsga- időpontom törölték, az állampolgársági vizsgáim többi időpontjait is, előreláthatólag április végéig, további intézkedésig a vírusra való tekintettel bezárnak a minisztérium vizsgaközpontjai. A befizetett vizsgadíjak nem vesznek el, majd kapok új időpontokat. Mint amilyen korrekt volt, mégis szörnyen rosszul érintett, hiszen erre a pillanatra készültem 5 éve.

2020.03.17. Érezhetően bezárni készült a munkahelyem. A főnököm kiírt szabadságra, hogy ne menjek be. A gyerekemnek mondta, hogy „Vigyázzunk anyudra!” Érdekes, eddig sosem akartak vigyázni rám… Másnap mindenki otthon maradt. Szóval kerek 1 napig voltam szabadságon.

2020.03.18. Ránk esett a búra. Valójában már nagyon fáradt voltam, beszorult egy hónapra való szabadságom, dolgoztam ezerrel, és nem akartam se jobbra, se balra nézni, munkaterápiára ítéltem magam, hogy magánéletem fájó pontjaira ne is gondoljak, s hogy a lelki és anyagi természetű bombatölcséreket feltöltsem gyorsan, s éljek tovább az én világomban végre, nem egy idegenben. Az elmúlt időszak alattomos patkányként rágcsálta meg a lelkem. Tiszta horror.

S most kaptam beláthatatlan időt, ennek újabb idő kellett, hogy rájöjjek. Két hétig pihentem. Aludtam, olvastam, filmet néztem, partiztam a gyerekeimmel, beszélgettük, nevettünk, felvettem a szálat egy régi, hangsúlyos barátommal. Panaszkodtam neki, hogy nincs ihlet, rúgjon már belém párat, hátha… Miközben egyre nyomkodtam a „delete” gombot az agyam különböző tartományaiban, mert így ítéltem helyesnek.

2020.03.16. Elkezdtem újra rendszeresen írni a blogomra. Hatalmas lemaradást kell pótolnom. Tele lett lassan a fejem gondolatokkal, hála a nagytakarításnak.

És persze a jövő tekintetében csak szaporodtak egyre a hatalmas kérdőjelek. Ezeket jól, rosszul igyekeztem feldolgozni. Nem könnyű, bár pihent aggyal kétségtelenül sokkal jobban működik. És igen, ha a jó oldalról közelítünk, fehér zászlóval, az még befutó stratégia is lehet.

Azóta lebegünk egy légüres térben, ahol nincs egyetlen biztos válasz, nincs egyetlen bizonyosság. Hacsak nem mi önmagunk számára. Mert megtanultuk, hogy minden regény 23. fejezetében, minden sorozat évadzáró epizódjában van elrejtve a lényeg, s a megértés okozta megkönnyebbülés. Ez azonban nem mindenki számára egyértelmű és érthető. Mert nem mindenki szeret olvasni, és nem mindenki sorozatfüggő. És persze mindig van másik út. Mindazonáltal gondolnunk kell azokra az emberekre is, akik valaha széppé, boldoggá tették az életünket. Még akkor is, ha nincs bizonyosság.

Meddig tart? Hogy vészeljük át? Ki megy el, s ki marad velünk? Kihez térhetünk vissza, s ki megy feledésbe? Az előző kérdésekben a ki mi-re is cserélendő második körben.

2020.03.24. Köremailt kapott mindenki a cégtől, melyben arról tájékoztattak, hogy akinek a karantén alatt jár le a következő 8 hónapos szerződése, annak nem hosszabbítják meg. Ez most konkrétan engem már nem érint.

Mindazonáltal nem tudok elégszer hálát adni, hogy migránslétem ötödik évében ért utol idegenben a vírus, amikor már konszolidálódtak körülöttem a viszonyok. Ez nem egyszerű, kivárás, türelem... Hivatalosan 2 év. Akkor nem is értem, miért is érezzük úgy, hogy hosszú nekünk a karantén.

2020.04.14. Az imént kaptam a hírt, hogy kedvenc üzletem, szeretett munkahelyeim egyike május 1-től kinyit. Pénteken már lehet menni dolgozni. Nos, vége a láblógatásnak. Lassan visszatérünk az életbe. Igazán nem bánom, bár tudom, ez egyáltalán nem biztos, hogy tartós lesz, mert a vírus itt liheg még a nyakunkban. Azt is gondolom, hogy korai a döntés.

Igazán hosszútávra terveztünk, home office-ban tanultunk dolgozni, a gyerekek online suliba jártak, egyesével mentünk le a boltba, nem is minden nap, csak hetente max. kétszer. Bezártak a múzeumok, koncerttermek, színházak. Kultúra nélkül maradtunk. Engem ez érintett a legrosszabbul.

Kaptunk azonban időt, hogy átgondoljunk, megálljunk, hogy odafordulhassunk azokhoz, akit szeretünk. Időt magunkra és a családunkra, a barátainkra.

Megtanultuk, hogy be kell osztani mindent, hogy lehet sokkal kevesebből ugyanolyan jól élni. Sokat beszélgettünk, nevettünk is, mert ezekre mindre jutott idő. A barátom hosszasan mesélt arról, hogy élete legszebb napjai voltak, mikor a gyerekei még kicsik voltak, és néhány napra áram nélkül maradtak, s hogy ültek esténként a sötétben anyu, apu a gyerekekkel, énekeltek beszélgettek, meséltek, játszottak. Valami ilyesmit kellene megélnünk most is.

Nyilván elgondokodtatott az is, hogy vannak, akik elvesztették a munkájukat, vannak gyerekek, akik most 24 órában vannak összecsukva alkoholista, bántalmazó szülőkkel, s vannak családok, ahol nincs mit enni. Sokkal fontosabb dolgok ezek annál is, mint hogy hányan haltak meg. Ezt vajon ki lehet majd heverni? Hozzá lehet-e szokni az állandó bizonytalansághoz?

Kellő visszafogottsággal. Talán…

Hiszek a mondásban, hogy soha semmi nem történik ok nélkül, mert mindennek értelme van, amit most még csak találgatunk. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy keressük majd eszetlenül, hogy honnan, kik szabadították ránk a vírust. Kína-e, vagy Amerika, vagy más, vagy csak a természet tette a dolgát. Vannak, akiket majd ez érdekel, de ez nem annyira fontos. A gazdaságok helyreállítása, lehetőleg sokkal kisebb gőzre, a fogyasztás visszafogása szükségtelen dolgok esetében, kevesebb szemét, káros anyag termelés, egészségesebb életforma, kevesebb munkaóra, a „home office” lehetőségeinek kihasználása. Kevesebb repülés. Kevesebb benzin. Kevesebb kidobott étel, kevesebb ruha, cipő. Kevesebb ember. Fájdalmas?…

Nos egészen addig, még meg nem értjük ezt, jönnek újabb és újabb vírusok, évente pár hónap karanténnal. Addig legalább lélegzethez jut mindig a föld, s lélegzethez jutunk mi magunk is. Azok, akik ezt nem értik, kényszerkaranténjukban dühönghetnek, míg jobb belátásra nem térnek. Miközben a természet lassan elvégzi a dolgát, gyógyítja a sebeit, és szelektál bennünket embereket.

Az újrakezdés mindenképpen feltételezi a változást. Átalakulást az értékrendünkben, a fejünkben, a szokásainkban. Átalakulást a gazdaságban, amely most még egy ki tudja mekkora válságon is keresztül fog menni. És az sem igaz, hogy a profitorientált, reklámoktól harsogó világnak nem lehet ellenállni. Bizonyára lesznek elsőre helyes irányba induló, és lesznek hisztisebb társadalmak. Utóbbiakra még sok karantén fog rácsukódni.

Végezetül egy kedves tanmese, ami ugye megint csak az irodalmi bölcselet kiváló műfaja, s kevésbé véresen fogalmaz mint napjaink trillerei.

Az idő

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Szeretet megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett: - Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni - válaszolta Büszkeség - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el: - Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang: - gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.

Amikor földet értek, az öreg elment. Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?- Az Idő volt- mondta a Tudás.- Az Idő?- kérdezte Szeretet.

Miért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az, hogy életben maradjon a Szeretet!

Fabergé tojások

Méláztunk az étkezőasztalnál. Nem igazán tudtuk abbahagyni a csevegést, mert mindig annyi megbeszélni valónk volt. Beszélgetni meg akkor lehet, amikor együtt vagyunk, mert nincs az az internet, s nincs az a telefon, ami valaha is pótolni tudja az ölelések, a szemrebbenések, az égető kíváncsiság erejét. Az izzó levegőt, amelyben mesélünk számunkra fontos dolgokról. Hazáról vagy éppen új hazáról. Budapestről vagy Amszterdamról. Ilyen ez.

Még sok év után is tudunk hosszú bakancslistákat írni ebben a pici országban. Persze, sosem fogy el. Az étkek tekintetében „halnap”-ra szavaztunk. Előkaptuk a nyers heringet, hagymakockákat, frissen sült zsemlét, füstölt makrélát, chilis garnélát, citromot, hát ennyi, vacsorára lazac. Igazán nagyszerű. S a feeling, amit a csatornamúzeumban éltünk át, hogy az igazi "egyben leküldeni a nyers heringet a torkon", mert itt ez a hagyomány. A lelkesedés sosem marad el. Sokan úgy vélik, ikrek vagyunk. Talán. Vagy minden bizonnyal.

Lecsaptam a laptop fedelét, nahh akkor most Hermitage, orosz cári udvar ékszerei, ruhái, „snemtudommégmi”, de ezt nekünk bizonyosan látni kell! Fabergé tojások, ott kell lenniük. Oroszos műveltségem, franciás elkötelezettségem, s örök múzeumozó orrom, amivel kiszagolom, ami említésre méltó, talán ma sem hagy cserben.

Majdnem cserben hagyott, de mégsem. Nos, a Hermitage Amsterdam 2019-ben ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. Állandó kiállításai mellett mindig egy a Szentpétervári Ermitázs gyűjteményéből származó időszakos briliánssal kápráztatja el a múzeumrajongókat. A 2019-es jubileumi kiállítás az orosz cári udvar ékszereit, ruháit mutatta be valami pazar felhozatalban. Az ékszerek, a divat, ruhaköltemények, a női budoárok titkai, s megannyi gyöngyszem a rokokó, empire, romantika és a szecesszió aprólékosan mesei világából.

Valóban megáll bennünk az ütő a látványtól. A cári udvarok báli hangulata, a pompa, a fényűzés tényleg elragad egy keringőre. Meggyőződésem, hogy nincs ember, akit ez a csillogás meg ne igézne.

Egy egészen piciny szépséghibája volt a történetnek számomra. Ha cári kincstár, akkor ott lennie kell Fabergé tojásoknak is, legalábbis az én földhöz ragadt olvasatomban. Nem volt. Egy igazi „élő” tojás sem volt. Voltak nagy képek, leírások, a Fabergé műhelyről, és a híres tojásokról is, mert jól gondoltam, hogy ezek nagyon is a történet részei.

Most így Húsvét előtt eszembe jutottak, s mert nekem nagyon kedvesek, igyekszem összefoglalni a történetüket, s találtam róluk egy fantasztikus videót is, amit közre is adok, a hangulat jegyében.

1885 húsvétja közeledvén III.Sándor cár valami kedves ajándék-ékszerrel kívánta meglepni feleségét. Akkoriban működött - mondhatnánk: alkotott – pétervári műhelyében a mesterműveiről méltán híres Peter Carl Fabergé. Nos, elkészült az első birodalmi tojás Maria Fjodorovna részére, amit azután még több, mint 50 követett.

Az első tojás tömör aranyból készült, belsejében egy miniatűr tojással, amiben egy miniatűr tyúk volt, az apró tojáson a cári korona apró mása. A későbbi tojások belsejében is mindig volt valami elrejtve. Engem konkrétan emlékeztet az orosz matrjoska-babákra, s talán nem is járok messze ezzel a valóságtól. Azután a cári család, hagyományosan minden Húsvétot Fabergé tojással ünnepelt, ezzel is növelve a cári kincstár gyűjteményét.

Az utolsó 1917-ben készült, egy igen komor, dísztelen tojás a világháborús frontra látogató cár tiszteletére.

Fabergé hírnevének, tehetségének azonban nem szabhatott határt sem tenger, sem háború, sem forradalom. Alapos ember volt, s beosztottjaitól is ezt az alaposságot, elkötelezettséget követelte meg. Olykor akár egy évet is elidőzött egy-egy alkotása fölött. Ezért sem kifejezhetőek semmilyen fizetőeszközben az értékek, amit alkotott. Hogy mégis mondjunk számokban valamit, - hiszen a Kis herceg óta tudjuk, hogy az emberek csak számokban tudnak gondolkodni – Az utolsó aukción gazdát cserélt Fabergé tojás értéke: 20 millió font volt.

Amit még tudni kell: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a bolsevikek igyekeztek pénzzé tenni mindent, a cári kincstárat is, így szétszóródtak a tojások is világszerte, amelyeket alapítványok, múzeumok igyekeztek, igyekeznek visszavásárolni. Fantasztikus sztorikat lehet olvasni a neten, bolhapiacokon fillérekért elkelt, konyhaszekrény polcain őrzött gyöngyszemekről.

Fabergé mester remekműveivel a Párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. A világ minden részéről volt megrendelése,  tehetsége mindenfelé hírnevet szerzett neki. Saját üzlete volt Pétervárott, Kijevben, Moszkvában és Londonban. A Faberge ház 1916-ban lépett a tőzsdére 3 millió rubeles tőkével, a sors fintora, hogy 1917-ben készült el az utolsó birodalmi tojás.

Tojások készültek még Marlborough hercegnőjének, az iparmágnás Alexander Kelchnek, és a Rotschild családnak egyaránt.

Az orosz forradalom után a mester kénytelen volt Rigába, majd Németországba, s végül Svájcba emigrálni. Családja szerint a szíve szakadt meg, mert nem tudta túltenni magát a történteken. 1920-ban halt meg száműzetésben, távol otthonától.

Ma is létezik a Fabergé, mint márka az ékszerpiacon, s az egyik legkedveltebb formája a tojás, medálok, függők, s ki tudja mi minden formájában. A történet így él tovább napjainkban. És persze az emlékezetben, bármily hihetetlen is.

A híres tojásokról talán 71-ről tud a művészettörténet. Ezekből talán 62 van meg.

Üzenet: a lelkünk is valamiféle tojás, bezárva benne valamiféle csoda, egy kis kedvesség, ajándék formájában, amivel eljátszik, amivel elüti az időt, amire rácsodálkozik valaki. Nem tudja megvenni, mert a vételára 18,5  millió $...

Amihez nyúlni csak fehér kesztyűben lehet, aminek adott a törékenysége, amin csak kis pálcikával szabad kinyitni az ajtócskát, a lépcsőt, ami csupa arany, drágakő, míves munka, miniatűr, órákban nem kifejezhető emberi munka, tervezés, megvalósítás, s kesztyűben, ugye hibátlanul visszacsukjuk, visszatesszük az üveg alá, lélegzetünket lehetőleg visszafojtva.

»Hol vannak ők, kiket nem láttunk rég?

Itt bent, a szívünk múzeummá vált.

Itt vannak mind, s velük próbáljuk még

Újra átírni egy régen elrontott szép harmóniát.

Elveszett gyémántok, elgurult gyöngyök,

Nem vagytok túl távol, mind visszajöttök.

Elveszett gyémántok, nem tűntök el,

Tudjuk hogy megvártok, tudjuk ha menni, menni kell.”               (Demjén Ferenc)

Ezekkel az eretnek gondolatokkal kívánok mindannyiotoknak boldog Húsvétot!

Holland csoda

Miközben naponta igyekszem beszámolni valamiféle holland csodáról, mindig próbálok rálelni mindenben az aranymetszés - és a mögötte meghúzódó tanítás - okozta plusz szépségre. Mindazonáltal megküzdök újra és újra a hozott anyagom miatt felbukkanó „atrocitásmondataimmal”.

Mi magyarok sűrűn érvelünk azzal, hogy pazar a génállományunk, imigyen előző állításunkat alátámasztandó gyakran példálózunk Nobel-díjasaink keretszámával: 13.

Namost, ki a fene kíváncsi arra, hogy a hollandok keretszáma: 20.

Adalékok: Magyarország utoljára tizenharmadikként 2004-ből Avram Hersko (Herskó Ferenc) magyar származású izraeli biokémikus személyét tiszteli, aki bár Magyarországon született, minden iskoláját Izraelben végezte, érdemes elolvasni a család életútját, s akkor megértitek, miről beszélek.

Hivatalos forrásom a Wikipédia. Barátom a Google. Ma reggel behoztam a laptopomat az ágyba. Ennyi.

Tudom, sokan megköveznek majd, s kivetítik a keretszámokat lélekszámra vagy négyzetméterekre csinos grafikonokkal és %-ban kifejezett adatokkal, mindazonáltal azt gondolom, minden magáért beszél. Nincs miért púderezni. Miért is kell nekünk mindig hazugságban élni? Miért nem lehet elfogadni, hogy ez van, s normális stratégiát kidolgozni, hogy ne így legyen? Mert mi mindig konspirálunk, lopunk, csalunk, hazudunk, alázzuk azokat, akik még mindig képesek tükröt tartani maguknak, s persze nekünk is. Kiváltságunk, hogy arra az asztalra szarjunk, ahol eddig enni kaptunk. De meddig? Hol van a határ?

Mai restanciáim törlesztendő írásom alapja egy holland sikersztori, amely átível 129 éven. Igen, profitorientált, mindazonáltal innovatív, s legyőzött pár „vírust” értünk. És igen, segített a fogyasztói társadalom néven ismert szörnyet is etetni, mindazonáltal az orvosi műszer fejlesztések, a világítás, távközlés, háztartási elektronikai innováció és gyártás úttörője maradt. Utolérték háborúk, volt hadiüzem, porig bombázták, jöttek gazdasági válságok, globalizáció, mégis itt van közöttünk, s mindvégig itt is volt Hollandiában és szerte a világon. Kicsit emberibb filozófiával, hihetetlen elkötelezettséggel, hogy mindig valami jó is szülessen nem csak luxus kategóriában, hanem mindenki által elérhetően, amivel persze hozzájárult a világ elszemetesedéséhez, a túlzott energia-felhasználáshoz, a globális felmelegedéshez... Pro és kontra, sorolhatnám.

A Philipsről dióhéjban

Frederik (apa), és Gerard Philips (fia) 1891-ben 75000 gulden alaptőkével, tíz munkással izzólámpagyárat alapítottak Eindhovenben. Ekkor vásárolták meg a telket, az első épülettel, amely helyen található ma is a gyár központja. Az anyagi és szellemi hátteret az apa biztosította, aki sikeres dohány- és kávékereskedő, ingatlan-befektető, bankár volt. Gerard tanulmányait a delfti műszaki főiskolán, a glasgowi műegyetemen Lord Kelvin fizikus mellett végezte, majd több iparvállalatnál is megfordult tudását bővítendő. Ezek közül a legjelentősebb a német Edison Társaság.

Anton, a másik fiú gazdasági tanulmányokat folytatott, majd 1895-ben csatlakozott a családi vállalkozáshoz, feladata: az értékesítést felturbózni a direkt marketing fogásaival.

Bár az első termék, a szénszálas izzó (Edison villanykörtéje) nem volt saját szabadalom, a századfordulóra a Philips piacvezető gyártója és forgalmazója lett a távol-keleti gyarmatoktól Szentpétervárig.

1914-ben megalapították az első kutatólabort (ma már a holland mellett belga, brit, francia, német, amerikai, kínai és indiai kutatóbázisokkal is támogatott saját fejlesztési részleg). Szabadalmaik ettől fogva bejegyzettek és levédettek.

A világítástechnika állomásai: szénszálas- fémszálas- izzók, neon, energiatakarékos izzók, ledvilágítás. Miközben 1918-ban megvolt a röntgenfénycső is.

Azután gyakorlatilag minden, ami árammal működik.

1927-ben megindult a rádiógyártás. Az akkori reklám érdekesen működött. Hatalmas szenzáció volt, hogy a Távol-Keleti holland területeken megszólalt Vilma királynő hangja a rádióban.

Címszavakban: kondenzátortól a nagyfeszültségű generátorig, távirda, telefon, hangosfilm, studió s minden, ami még ezekhez tartozik.

A munkások számára 1909-ben felépítették a kor akkor elképzelhető legmodernebb szemléletével a „Philips falut”, szociális, kulturális kényelemmel és sok egyéb juttatással: nyugdíjpénztár, iskolák, nyelvtanfolyamok, fiatalok egyetemi tanulmányainak szponzorálása, s ami még belefér a focicsapattól a fúvós-zenekarig. És igen, a főutcákat a Philips család tagjairól nevezték el.

Azután az 1932-es világválság (Grote Depressie), majd a 2. világháború a maga sztorijaival, ahogy elköltöztették a céget, ahogy hadiüzemet csináltak belőle, ahogy a maradék életet is szétszedte és elvitte a német hadsereg, ahogy tornaszünetekkel lassították a dolgozók a munkát, -de legalább nem voltak deportálhatók koncentrációs vagy munkatáborokba- s ahogy fúvószenekari kísérettel visszatért majdan minden a helyére. Ilyen az élet. Kiegyenlít.

1938-ban készen volt az első villanyborotva prototípus, egyenlőre Csipkerózsika-álomra ítélve.

Persze a föld alatt, szerte a világon titokban folytak tovább a Philips- kutatások, ennek köszönhetően 1946-ban elkészült a televízió-studió Eindhovenben. Megindult a tv-készülékek gyártása is. Mindez köszönhető a tranzisztorok feltalálásának.

1949-ben elkészült a szinkrociklotron, amely a rákbetegség gyógyításában úttörő sugárkezelések első korszakalkotó találmánya volt.

Azután fej-fej mellett haladnak a gyógyászati és a háztartási és szórakoztató elektronikai találmányok:

1951 Első Philips porszívó.

1963 Kazettás magnó.

1965 Integrált áramkörök, hallókészülékek.

1972 PolyGram bakelit-üzletág.

1974 Első holland műhold.

1980 Energiatakarékos izzók.

1983 CD, Philips- Sony közös szabadalom.

1998 Echográf.

2001 Senseo kávégép a Douwe Egbertssel.

2004 LCD tv.

2010 MRI scannel

2012 Ledvilágítás…

Kis megtorpanás, olcsó munkaerő miatt komplett gyárak építése Kínában.

Ma újra megtorpanás, koronavírus. Átértékelés.

Nos, mindenkinek ajánlom a Philips Múzeum bejárását Eindhovenben. Hihetetlen a feelingje, persze, tudom, vonjátok ki belőle azt az el nem hanyagolható tényt, hogy én mindenért tudok lelkesedni. Fentebb igyekeztem azt a gigantikus információhalmazt összesűríteni címszavakban, s így is hosszúra nyúlt, de talán még érthető a gondolatmenet. Imígyen akkor aktualizálnám, s egyben személyre is szabnám a fenti halmazt.

Világítástechnika

Gyerekkoromban már a fémszálas izzók világítottak. Spóroltunk vele, ránk szóltak, gyerekekre, hogy ahol nem vagyunk, leoltjuk a lámpákat. Azután voltak a 25-ös, 40-es, 60-as, 100-as „villanykörték”, hogy mindenütt a minimálisan megfelelők legyenek. Pl. az íróasztali lámpámban, hogy tanulás közben ne vakoskodjak, az amúgy is rossz szemeimmel, mindig a fellelhető legjobb. Azzal nem spóroltak. Apropó „villanykörte” emléxetek nyelvtanból? Többjelentésű szavak: amikor egy hangalakhoz több jelentés is kapcsolódik. Pl. a gyümölcs körte, amelynek alakjáról kapta nevét a villanykörte is, tehát a két jelentés között kapcsolat fedezhető föl. (ld. még: tűz, levél, fal, nyúl, zebra…)

Neon, az iskolában, irodákban, s mindenütt, nagyon szenvedtem tőle, vibrált, s nagyon elfáradt tőle a szemem, amire ugye nekem mindig vigyáznom kellett. Azután az első energiatakarékos izzók, ugyanezzel bombáztak. Miután a ledvilágítás már igazán felüdülés. Közben átalakultunk, már nem wattban, hanem lumenekben meg színhatásban gondolkodunk. Ha új izzó kell, megállunk a polc előtt, s tétovázunk, hogy akkor most mit is kell vennünk…

Orvosi diagnosztika

A 20. szd elejének népbetegsége a TBC volt. Ezért oly korszakalkotó Anton Philips kampánya, hogy a frissen feltalált röntgengéppel elkezdi szűrni kollégáit, majd azok családját és egész Eindhoven lakosságát (1932-től). Magyarországon az 50-es évektől van szervezett szűrés. Emlékszem, még minden januárban megjelent egy nagy monstrum röntgengép a soltvadkerti tűzoltószertárban, abban a helyiségben állították fel, ahol egyébként lakodalmakat tartottak, s ilyenkor leszűrték a falu apraja-nagyját, majd szétszedték és bevagonírozták a monstrumot, s mentek a következő faluba.

Ma már ez sem létezik, mert a protokoll szerint, ha bizonyos előfordulási % alá esik a betegszám, nem szükséges a tömeges szűrés. Meg az 50-es évektől már védőoltás is van. A minap pl. azt olvastam, hogy valami tudóscsoport felfedezte, hogy azon országokban, ahol az 50-es évektől máig oltják a lakosságot TBC-re, ott a koronavírus élete és tombolása is lazább lefolyású. Okos cikkben azt mondják, hogy a franciák viszonylag későn kezdték el a TBC oltásokat, az olaszoknál meg semmi hagyománya nincs a védőoltásoknak. Persze még mindez csak hipotézis. Vagy az sem kizárt, hogy urbánlegenda, de most ezeknek van itt az idejük. Majd lassan minden a helyére kerül.

Azt gondolom, a röntgen, a sugárterápiás gépek, az echográf, az MRI, mind ugyanígy korszakalkotó találmányok a gyógyításban. Csak őket már igazolta az idő.

Távközlés, háztartási- és szórakoztató- elektronika

Bevallom, ez a múzeum azon része, amit úgy írnék le két szóban, hogy „retró élvezet”. Ezért inkább sok képpel illusztrálom, itt az lesz az autentikus forrás. És igen, a fogyasztói társadalom véres torkát etetik, mert elromlik, kidobjuk, újat veszünk, szeméthegyeket gyártunk le. S most se nem etetjük, se nem gyártjuk, se nem dobjuk ki, és újat sem veszünk. Most nem ennek van itt az ideje. Most elmélázunk nap nap után karanténunkban, tervezgetünk, hogy mi lesz majd ezután, de valljuk be, nem tudjuk. Talán visszaveszünk az agarainkból, talán vége lesz a fogyasztói társadalmaknak, s egy józan mértékletességgel, pazarlásmentesen élő világ jön, azután amíg nem, addig ismétlődik újra és újra a vírus. Ez, vagy másik, oly mindegy, tizedel vagy felez. Egyszer majdcsak megértjük. Mi talán… de a gyerekeink mikor? Fogalmunk sem volt róla, hogy mindez csak illúzió, s a biztonság csupán egy lehetőség, ami nem ebben a formában létezik.

A vér nem válik vízzé

A nagyoknak semmi sem kicsi.

Képzeljük csak el, hogy I.Viktor rájön, hogy országa mennyire elmaradott. Odakint dúl a vírus. Eszébe jut, hogy volt neki egy cimborája, aki Hollandiában migránskodik kutatóként egy világszerte elismert intézetben, a felesége meg háziorvos. Történetünk főszereplője inkognitóban érkezik ebbe a furcsa országba, ami ugye királyság, alkotmányos persze, és működő demokrácia. Anyám, borogass! Mennyi idegen szó, s mennyi ismeretlen fogalom!

Hogy teljesen el tudjon vegyülni a holland hétköznapokban, azonnal kap vendéglátóitól egy biciklit, a háziorvos feleség elveszi tőle az eddig használt dilibogyóit, helyette ad neki egy vödör vitamint, s közli vele:
-Ha betegnek érzed magad, szólj, akkor adok majd Paracetamolt.

Azonnal elveszik tőle a sapkát, sálat, kesztyűt, télikabátját egy narancssárga béleletlen esőkabátra cserélik, eltalálván vele a rokonság színeit. Reggel futnak fél órát a kanális melletti töltésen, az esetek 80%-ában zuhogó esőben, és szembe szélben. 

Majd ezután bebicikliznek a kutatóintézetbe, ahol kutatócimbora kutat, főszereplőnk meg kémcsöveket, petri csészéket mosogat, mert semmi máshoz nem ért, mindenesetre így legalább alkalma van arra, hogy ellesse az apróbb fogásokat, kimerítendő ezzel a gazdasági kémkedés fogalmát. 

Alig egy hét után a hollandok gyanút fognak. Főszereplőnk lebuktatta saját magát. Futás közben átvágott a füvön, hogy lerövidítse az utat, majd kiköpte a tüdejét a biciklin, naphosszat panaszkodott, időjárásra, biciklire, kajára, fizetésre, háziorvos feleségre, ellopott két intézeti egeret, letaposott pár liliomot a piroslámpás negyedben, miután betért egy coffeeshopba, szétcsapatta az agyát, majd másnap beteget jelentett. 

Eközben a retkes kémcsövek és petri csészék halomban álltak a kutatóintézet mosogatójában... Másnap kirúgták. Most ez a kép engem kicsit arra emlékeztet, mikor egy középkori kosztümös filmben a mandzsetta alól elővillan egy Phatek Philippe karóra. Itt utalnék vissza Örkény Istvánra, miszerint ha meg akarjuk érteni a fejére állt világot, nekünk is tótágast kell állnunk.

Tokba bújt házikó – igazi múzeum-élvezet múzeum-fanoknak. Mindez csak azért jutott eszembe, mert a tuskó vírus miatt múzeumelvonási tüneteim vannak. Rajtam ez ütött ki először a karanténban. Előbb utóbb mindenkin kitör majd valami, csak az nem mindegy, hogy mikor és mi.

Tokba bújt ember – Csehov, orosz irodalom, történelem, holland-orosz kapcsolatok, a fenti fikció megértése, az előző életem, s az utolérhetetlen orrom, amivel kiszimatolok még mindig ilyen gyöngyszemeket: Czaar Peterhuisje- a nagy cár kis háza Zaandamban (12km Amsterdamtól), ami pedig egy igazi unikum.


A történet 323 éve kezdődött. 1697-et írtak. Ezidőtájt a Holland Köztársaság volt a világ egyik legfejlettebb országa. Mindenfelől érkeztek királyi küldöttségek, hogy tapasztalatot, tudást szerezzenek, és hogy tanúi lehessenek a holland csodának, gazdaságnak, gazdagságnak és tudásnak.

Oroszország 23 éves fiatal cárja Nagy Péter felbecsülvén és látván országa elmaradottságát, elhatározta, hogy modernizálni fogja, s felzárkóztatja azt. Tapasztalat szerzés végett 250 fős küldöttség élén Hollandiába utazott.

Péter azonban gondolt egy merészet, s lelépett alattvalóitól az idevalósi Gerrit Kist kovácsmester barátjával, akit még Moszkvában ismert meg, s Pjotr Michajlov álnéven bevitorlásozott egyenesen  Zaandamba. A városban ugyanis hajóácsok laktak, s mindenféle kis és nagy hajókat gyártottak. Péter ki akarta tanulni a hajóépítés mesterségét, mégpedig úgy, hogy beállt inasnak, ugyanolyan kis faházban lakott, mint az itteniek. Csak hogy a feeling is meglegyen.

Abban az időben ugyan még se posta, se internet, se vírus nem volt, csak a pletyka terjedt, de az szélsebesen, így szeretett cárunk lebukott. Egy Moszkvában élő ács hazaüzent apjának Zaandamba, hogy a cár holland földre indult. Akkor is már kicsi volt a világ. Az alattvalók hamar észrevették, hogy Péter lelépett, a zaaniaknak pedig feltűnt a 204 cm magas ember, mivel a hollandok átlag magassága 165 cm volt. Attól fogva, hogy fény derült a turpisságra, kígyót békát kiabáltak rá a helyiek, s mivel a cár nem bírta tovább a megaláztatást, csatlakozott az akkor Amszterdamban tartózkodó orosz küldöttséghez. (Ennyit a holland migráncsbefogadásról.)

Valójában a cár csak egy hétig lakott ebben a kis faházban, mégis a mai napig megvan, ugyanazon a helyen áll, s a holland-orosz kapcsolatok emlékműve lett az idők folyamán. Hajófából épült 1632-ben, s ez a legrégebbi Hollandiában épült faház, ami máig megmaradt.

Fantasztikus! Mindenfele lejt, padló, plafon, falak, nincs benne egyetlen derékszög sem, kívülről vasalások tartják egyben. Leírhatatlan érzés. Mióta felfedeztem a helyet, elcipeltem már sok mindenkit oda, egyszerűen azért mert nem kell ehhez akkora lelkesedés sem, mint amivel én viseltetek az efféle gyöngyszemek iránt, egyszerűen lélegzetelállító mindenkinek.

A kis faház fölé pedig 1895-ben egy csodálatos tokot építettek, hogy megóvják az időtől, ez egy szintén páratlan épület, engem a bizánci, mór stílusra emlékeztet.

Ennek a házikónak a másolatát a hollandok felépítették valahol Oroszországban, s ha emlékezetem nem csal, Szentpétervárott is van egy ilyen tokba bújt ház, talán a cár valamelyik nyári háza.

A múzeumban mindig ugyanaz a hölgy van, kifogtam már vele holland vezetést is, meg természetesen oroszt is, ne is mondjam, mekkora élmény volt.

Amúgy azt mondják, Napóleon is meglátogatta a házat, s neve kezdőbetűjét bevéste a deszkába, de ez talán csak legenda.


Itt van pl.  a sakktábla, amin minden szabályok szerint zajlik, ahol minden egyszerű, mert minden bábu csak ugyanazt lépheti. Mégis bonyolult észjáték az egész. Azután ott van az élet, ami megint csak egy játszma. Bonyolult észjáték. 323 éve is az volt, miért is lenne most más...

A vér nem válik vízzé.

Gondoljátok csak meg! Mi mindent épített még ezután a sztori után Nagy Péter, csak hogy Szentpétervárt említsem, vízre, mint a hollandok Amszterdamot.

I. Viktor meg szép lassan eltűnik majd a süllyesztőben, mint szürke szamár a ködben. A stadionjait éppúgy belepi majd a gaz, mint Stadlerét Solton. El se hiszem, de bizonyára vele se fordul majd csak egyet a halottas kocsi.