Igen. Tudom. Utoljára január 9.-én írtam a blogomba. Tudtam, hogy várjátok. S láttam, ahogyan mégis áttoltátok a számlálót az ötvenezren lassan, észrevétlenül, olykor csöndesen visszaolvasva a régi bejegyzéseket. Mindig hagytatok magatok után pár lábnyomot, ujjlenyomatot, érzést, kérdést, országhívószámot. Megkaptam mindet hiánytalanul. Ezért nagyon hálás vagyok nektek kedves olvasóim szerteszóródva a világban. Kisebb hála még az internetnek is. És egyszerűen-természetes hála annak a gyönyörű magyar nyelvnek, ami még mindig az anyanyelvünk maradt, s marad mindig is. Amin fél szavakból vagy a sorok közül is pontosan értjük egymást. Ahol még mindig helye van a pontnak és a gondolatjelnek…
Az újévi varázslásokkal akadt némi baj: folyamatosan szembe jött velem az élet. A világgal meg szembejött a történelem millió részletben megismételve önmagát...
Borzasztó gyorsan telt el az év. Télre tavasz, nyár, ősz, és megint itt a tél. Vártunk sok mindent. Az idei tavasz fokozottan olyan volt, mint kirepülni a kalitkából. Kivirágoztak a tulipánföldek. A napsütésben ismét egyre színesebb lett a város. Az ékszerdoboz életre kelt. Azt gondolná az ember, hogy majd szép lassan bújik elő a földből, körül néz, pont mint a tulipánhagyma, nyújtózik egyet, s majd kinyílik minden nap csak egy kicsit, azután esténként visszacsukódik, reggelenként meg incselkedik, flörtöl, csábít. Élvezi a hosszú, világos, napos napokat.
„Az elmúlt 12 hónap eseményeinek fényében talán több mindent kell átgondolnom, mint másoknak.”
A január csöndesen zajlott, a gyógyulás lassú volt és még nem voltam elég okos, de erről majd máskor, most még nem publikus.
A február bedobta a bombát. 24.-én megkezdődött az orosz-ukrán háború. Azóta ez is átszövi napjainkat, bármerre járunk.
Március 10.-én indultunk szabadságra. Krakkó, Auschwitz, Wieliczka majd Komárom, Győr, Budapest. Az autópályákon már csúcsra volt járatva a segélyforgalom. Belga, holland, német lengyel kamionok, furgonok, személyautó- konvojok felcímkézve vagy anélkül. Krakkóban már első este sok ukrán autó parkolt a belvárosban, egyenlőre csak amolyan nagyobb- és újabbfélék. Mindenfelé ukrán beszéd. Nagyjából a vízcsapból is a háború folyt mindenütt. A főtéren kék-sárga zászlókkal fiatalok énekeltek, tüntettek. Az utcákon kisebb csoportokban amerikai katonák jöttek mentek, mintha kimenőjük volna. Egyenlőre nem tudtuk még megszólalni. Elindult a menekült-áradat.
Mindazonáltal végre turistáskodtunk, végre értek impulzusok, élmények, ölelések, lett sok gyönyörű fotó. A kulináris élvezetekről és sörélményekről meg megint csak ne feledkezzünk meg!
Néhány dolgot kiemelnék:
Menjetek el egyszer Auschwitzba - csak egyetlen egyszer - kell a megértéshez. Mert nincs az a film vagy regény, nincs az az író vagy rendező, és nincs az a dokumentum, fénykép ami már be nem járta volna az egész világot, mint amikor azon a sínen sétálsz, vagy a szöges drótok között, érzed a barakkok szagát, hallod a susogást, megpróbálsz azonosulni a megalázás ilyenfajta kifejezhetetlenségével, s talán meglesz a „házfalakról csorgó vöröslő fájdalom” jelentése is.
Tanulságok Szlovákia mentén.
Van Komárom, Révkomárom, Komarno, Öreg-Komárom, Szlovák-Komárom, Észak-Komárom, Dél- Komárom és Túl-Komárom. Hogy melyik név mit takar? Segítek: nem mindegy, hogy a híd melyik végén állunk, és az se, hogy merre nézünk. Mert ugye minden nézőpont kérdése is egyben. De segít Jókai is. Ja, és még mindig ott folyik köztük a Duna.
Továbbá figyelmetekbe ajánlom a következő magyar népmesét. Egyszer volt, hol nem volt,volt egyszer a fentebb említett Duna, ami ugye most határfolyó Magyarország és Szlovákia között. Nem volt az mindig így, csak Trianon óta. Namost derék atyafiak túloldalon innen és túl összedugták a fejöket s elhatározták a Bős-Nagymarosi Vízierőmű megépítését. Eredeti formájában sosem valósult meg. 1989-ben (Németh Miklós) a magyarok leállították az építkezést, 1992-ben (Antall József) szerződést bontottak, mire a szlovákok a Duna vizének 83%-át néhány hónap múlva egyszerűen átterelték az ő oldalukon már megépült erőmű medrébe, szlovák felségterületre. A folyó azóta is átfolyik kicsit Szlovákiába. Azóta is termelik nekik a turbinák az elektromos áramot, ugye, még jelen ínséges időkben is. A magyar atyafiak meg azóta is atomerőművön törik a nagy marhatök-fejüket.
Mindenesetre a Dunalopás ügye a Nemzetközi Bíróságon eddig volt leghosszabb ügy, amit hivatalosan máig sem zártak le. Mindössze mindkét felet elmarasztalta a bíróság.
„Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.” (Arany János: A Fülemile)
Ha a Duna vize visszafele folyna, az én mesém is tovább tartott volna.
Tanulságok Magyarország háza táján.
A kultúra mindig feltölt. Minél többet szívsz fel belőle annál jobban érzed magad. Célirányos helyek: Kereskedelmi és Vendéglátó Múzeum, Sziklakórház és atombunker, Landler gépjárműjavító (romturizmus), Rózsavölgyi Szalon, Az utolsó óra. Kulináris barangolások Krúdyval a Kéhliben, élményfőzés Eszterrel a zsidó konyhában, Pléhcsárda mamut rántott hús… Hosszú, éjszakába nyúló nevetésbe vagy sírásba fulladó beszélgetések...
A diktátorok nagyon egyszerűen gondolkodnak. Nem azért nem értjük őket, mert túl bonyolult az észjárásuk, hanem hazugságul beszélnek. Ezen a nyelven nem létezik fordító, nem létezik tolmács. Olyan ez számunkra mint valami idegen nyelv, amelyben természetesen a hazug mondatok ugyanabból a szavakból, ugyanazon nyelvtani szabályok szerint épülnek fel, mint az igazságból növekedők vagy a valóságról szólók. Ahhoz, hogy valaki megértse azaz magáévá tegye ezt a hazugságnyelvet, agymosáson kell átesnie. Ez tulajdonképpen jelen esetben a tanulás folyamata. Addig örüljünk, míg a mosógépen kívül tudunk maradni.
Volt már bemelegítő gyakorlat útközben. Mégis értetlenül hallgattam a rádiót, néztem a tv-t, olvastam a híreket. Egészen komoly zavar támadt a fejemben. Magyarország keleti határa nyitva van az ukrán menekültek előtt. Tudom, megint a civil és a segélyszervezetek, meg a magánemberek vannak csak talpon. Nagyon egyetértek a segítséggel, mindazonáltal emlékszem még a pár éve tomboló szír menekülthullámra.
Érdekes, velük kapcsolatban már csak az erősen pejoratív tartalommal mesterségesen felfújt „migráns” szót használjuk.
Próbálom megfejteni saját kérdéseimet. De mégis miért kellett félelmet, gyűlöletet kelteni a szíriai menekültek ellen intézményesen? Miért nem voltak ők is ugyanígy befogadhatók? -ahogyan a többi uniós ország is tette velük. Tessék mondani, nemsokára ugye szögesdrótot építenek az elítéltek a keleti határra is? S most megint itt egy nép. Ugyanúgy vízumot kell kiadni számukra. Egyformán háborús övezetből jöttek. Egyik csoportban terroristák, másikban maffiatagok bújhatnak meg a gyerekek és az asszonyok között. De ilyet még nem láttunk.
Csak két különbség van köztük… a bőrük színe és a vallásuk. Élek a gyanúperrel, hogy megtaláltam a megoldást, hiszen az Ukrajnából érkezők közt is csak a cigányokat nem akartuk sehogyan se befogadni. Szégyelljük már el legalább egy kicsit magunkat! Na pont ezt nevezik rasszizmusnak.
Kis nyelvészkedés útmutatásul:
A migráns, migráció szó eredetileg nem volt köznyelvi használatban. Nem is ismerte nagyjából senki, legfeljebb néhány tudós történész, néprajzos, régész. Eredeti jelentése: vándorlás, költözés. Valaki nagyon okos előhúzta a kalapból. Megbélyegző jelentését a lejárató plakátkampány alatt nyerte el.
A migráns lehet menekült, vagy bevándorló. Nos akkor a könnyebb megértés végett a migráns az én vagyok, aki nem üldözött, csak magától elmegy, s másutt bevándorol. A többieket hívhatnánk végre mind menekültek?
Konklúzió: „A migráns én vagyok!”
Végezetül ajánlom a következő mondát:
A budai hegyek lankáin a Duna fölött élt a derék Gül baba, szultánok jólelkű dervise.
Buda elfoglalásakor megsebesült, majd meghalt. Temetésén maga I.Szulejmán is részt vett. A mai Rózsadombon temették el, tiszteletből türbét emeltek sírja fölé, és rózsákat ültettek köré. A rózsák atyjának is nevezték a turbánját díszítő rózsa miatt. Nyughelye a legtávolabbi európai muszlim zarándokhely lett.
Később élt két megalomán diktátor, egyik török, másik magyar. Gondoltak egy merészet, hogy nincsen már jó helyen az a türbe, építsünk már köré az adófizetőink pénzéből (mert ezt már nem lehetett sehogyan sem megcsinálni EU-s pénzből) egy monstrumot kilátással a Dunára. El is készültek vele, emléktáblát is avattak maguknak a tájékoztató központ falán. Ezen kőbe vésték Orbán és Erdogan nevét és az avatás napját: 2018.október 9.
Már megint az én magyarságommal van baj, mivel én semmiképp sem a 150 éves török uralomnak állítottam volna emléket, hanem Zrínyi Miklósnak vagy Dobó Istvánnak. Bár amúgy is minek, hisz mindkettőjüknek megénekelte dicső haditetteit valaki. Egyiknek dédunokája, a költő Zrínyi Miklós, másiknak meg Gárdonyi Géza állított méltó emléket. A szigeti veszedelem és Az egri csillagok mindig kötelező olvasmány volt. Már meg sem merem kérdezni, hogy része-e még a nemzeti alaptantervnek, ha még van egyáltalán olyan.
