Hogyan megy át a teve a tű fokán?

Ezt az írást sokkal inkább ihlették a szokásos heti baráti beszélgetések, útkeresések, mint a bibliai példabeszéd. Szóval nem vasárnapi igehirdetésnek szántam, még ha kicsit azzá is lett.

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Lukács 18:25.)

A kép igazán szemléletes: a tű fokán a tevét átvinni, mint ahogy az Isten országába a gazdagnak bejutni lehetetlen vállalkozás.

Milyen sokszor akadunk meg a feladatok előtt, s milyen sokszor tűnnek a dolgok egyszerűen paradoxonnak, mint ez a mondat is. Azután jönnek a lázas „miért”-ek, „hogyan”-ok, hiányzó láncszemek, a „nem értem”-ek. Majd a máz-kapargatás, hogy hátha alálátunk a dolgoknak, akkor majd érthetővé lesznek. És ott a 22-es csapdája.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy itt sem a nagymama varrógépének fiókjában kell keresnünk a megoldást. A tű fokán ugyanis a biblia korában azt a szűk kis kaput értették (innen ered a kiskapuzás fogalma is), amit a nagy városkapuk bezárásakor is nyitva tartottak, s melyek olyan szűkek voltak, hogy az emberek csak görnyedve, meghajolva, alázattal haladhattak át rajta, a teve meg teher nélkül, térden csúszva.

A példázat szerint még a tevének is könnyebb ezen a kapun átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.

A gazdag sem konkrétan a gazdagot jelenti, hanem engem, téged, mindenkit.

Miért is oly nehéz a bejutás? Mert a gazdag ragaszkodik a gazdagsághoz, mert mindent ennek az egy dolognak rendel alá, még gondolatban sem tud ettől elvonatkoztatni. Minden cselekedetét egy dolog uralja. Mindent döntését ennek rendeli alá. Állandóan mérlegel, mit nyerhet, mit veszíthet, s mialatt mérlegel, elmegy a lehetőség mellette ezerrel.

Isten országába nem mehet be, aki mérlegel. Ott nem számít az előny vagy a hátrány, nem számít a nyereség vagy a veszteség, nem számítanak a mérhető kilók, centik, vagy literek. Nincsenek mérőszámok és mértékegységek, amikben ugye mi emberek pontosan tudunk gondolkodni.

Valójában még mindig nem a gazdag emberről szól a történet, hanem rólad és rólam. A kettőnk kapcsolatáról. A mi barátságunkról, a mi szerelmünkről, a mi lelkeinkről.

A kapcsolatainkba sem léphetünk be ugyanis egyedül magunkban bízva, hanem végtelen hálával és nagyrabecsüléssel, megköszönve, alázattal az iránt az ember iránt, aki megmutatta azt a bizonyos szoros kaput.

Mindkettőnknek át kell menni a tű fokán… Nem vonszolhatsz át magaddal, és nem vonszolhatlak át én se téged. Meg kell várni a másikat, hogy akkor és ott tegye meg, amikor és ahol meg tudja tenni egyedül. Amikor készen áll rá.

A másik dolog, hogy nem tehetjük fel egymást a mérlegre. Ebben a szituációban nincsenek biztos mérőszámok, nincsenek egzakt mértékegységek… itt csak és kizárólag a megérzéseink vannak. Hát figyeljünk jól oda rájuk!

Amíg várunk egymásra, megküzdünk rendesen magunkkal is, mert a távollét mindig gyötrelem. Azután lassan ráébredünk, hogy így sem vagyunk egyedül. Először csak azt érezzük, hogy a másik olykor jön velünk az utcán, áll a hátunk mögött, figyel, érti a gondolatainkat, látjuk a mosolyát, érezzük a tekintetét, az ölelését, halljuk a hangját. Ez nagyon jó dolog. Készen azonban csak akkor leszünk, amikor már nem csupán velünk lesz, hanem bennünk. A lelkünkben, akkor is, amikor várunk rá. Amikor már ki tudjuk mondani, hogy „Ő nem velem van, hanem bennem!”

Amikor írok, Ő fogja a ceruzámat, ha bármire csak gondolok, érti, hisz az ő gondolatai is.

A teve is maga megy át a tű fokán. Térden csúszva… mert bizony vannak az életünkben méterek, amit térden csúszva kell megtennünk. Valakiért.

A terhet le kell tenni, azzal együtt nem megy. A súly a múlt, a rossz gondolataink, az egónk, a fájdalmaink, a dühünk, a szomorúságunk, a sértődéseink, a félelmeink.

A kapcsolatainkba is csak tisztán lehet belépni, máshogy nem, mint ahogy az Isten országába sem mehetünk be „gazdagon”. Megválva az összes fölösleges dolgoktól.

A tű fokán csak teher nélkül lehet áthaladni, tiszta lélekkel, egyedül.

Meddig maradsz magyar?

Ez az írásom 2016. 02. 08-án a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre 12000 felett az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!

http://hataratkelo.blog.hu/2016/02/08/meddig_maradsz_magyar

„édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Évek óta motoz a fejemben a kérdés, hogy miért nem kellek én neked, a hazámnak. Miért nem vagyok én elég jó? Fél évszázad nagy idő, ez a mi közös múltunk neked is már itt-ott történelem. Nekem a vidám gyerekkorom, a boldog egyetemista éveim, az első nagy szerelem, az első munkahelyem, az első lakás, az első autó, a három gyerekem sorban, az ő gyerekkoruk, az első szavak, az első lépések, a kibontakozó egzisztenciám, a zsákutcáim… az életem. Jól mondtam az előbb, a múltam, az én hozott anyagom, a génjeim, a borzasztó egóm. Az a vastag máz rajtam, ami alá senki nem látott, mert én voltam a kék harisnya, az erős nő, a szingli, akinek mindig minden működik. Sosem akartad tudni, hogy ki is vagyok én.

Valójában nagyon sokba kerültünk mi egymásnak. Te adtál nekem és a gyerekeimnek összesen 7db diplomát, meg jó pár szakmát, amire legalább mi építhetünk, te meg már nem. Ez nagy hiba.

Emlékszel Széchenyi Istvánra?… Tudod, róla mondta Kossuth Lajos, hogy a legnagyobb magyar. Hát ő már 200 éve megmondta nekünk, hogy „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Ezt te valamiért nem akarod megérteni.

Hogy én mit adtam neked? 30 évig voltam rendes adófizető polgár, szültem három gyereket magamnak meg a páromnak elsősorban, akkor ebből még nem csináltál ekkora kampányt. Felnőttek, és ők sem kellenek neked. Miért is nincs jövőjük veled?

Alattomosan emésztettél fel, hosszú évek alatt, lassan, belülről. Először elvetted az egzisztenciámat, azt a csodát, hogy taníthattam anyanyelvet, magyarságot, költészetet, irodalmat, művészetet, a te történelmedet, erkölcsöt, tartást azoknak a gyerekeknek, akikből a te jövőd épülne. Sebaj, építettem nekünk újat, sikeres voltam, de te ezt is ellehetetlenítetted. Kisöpörted a padlásom az általad bomba üzletként aposztrofált hitelekkel, lenyúltad a nyugdíjamat. Azután szép lassan robotot csináltál belőlem, kiölted a gondolataimat, elvetted tőlem a kultúrát, mígnem csaknem belehaltam. Ennyire értéktelen voltam számodra. Lehet, közben megöregedtem, és te nem kedveled az öregeket. De ott vannak a fiatal gyerekeim, ők is értéktelenek számodra. Ez mind-mind nagy hiba.

Nem fordultam ellened, nem mentem az utcára forradalmat csinálni, és nem gyávaságból. Becsukni magam mögött az ajtót, ahhoz is bátorság kellett. Tudod, olyan ez, mint egy szétcsúszott házasság. Beadod a válási papírokat a bíróságra, megfogod a gyerekeket, és angolosan távozol. Közben nagyon fáj, mert akit elhagyni készülsz azt nem is olyan régen még szeretted bolondulásig, valamennyire mindig is így lesz. Eddig a mostjaid, innentől a múltad.

A szomorú az, hogy nem csak velem tetted ezt, hiszen a határon túl már nagyon sokan vagyunk. Kíváncsi vagy a számokra? Nemsokára egymillióan.

„Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.”

Tudod, milyen rosszul esett, hogy még a személyi igazolványomat is elvetted mikor elhagytalak?

Már csak mosolygok rajta, hiszen már csak az útlevelem magyar. Már csak négy év és dönthetek úgy, hogy lecserélem azt is. Akkor az sem lesz már magyar.

Itt befogadtak. Ez az ország egy év alatt átformált, adott célokat, kihívásokat naponta. Nem szívja a véremet. Tudod itt a demokrácia egészen mást jelent, mint neked, és a tolerancia nagy úr. Az ember érték, hiszed, vagy nem én is az vagyok, a gyerekeim is. Itt mindegy, ki honnan jött. Nem elvesznek tőle, hanem adnak neki… lehetőséget. Nem halat, hanem hálót, és megtanulhat halászni. Itt is küzdünk de nyugodtan. Ez nagy dolog.

Az utcán, villamoson mosolyognak az emberek, egyenes gerinccel járnak, odafigyelnek egymásra. Ez Hollandia.

Látod, már a fejem sem magyar, mert csúnya idegen szóval: asszimilálódok… kezdek az itteniek fejével gondolkodni. Ezt nem volt könnyű elsajátítanom. A napjaim, bevallom sokkal boldogabbak így. Már nem vagyok igazi magyar, nem panaszkodok és nem káromkodok.

Egy dolog marad meg nekem, az anyanyelvem, semmi más, de hogy az unokáim beszélnek-e majd magyarul, azt nem tudhatom. Ha rajtam múlik igen… ki tudja.

Most tedd fel a kérdést nekem: „Meddig maradsz magyar?”

Egyszerű a válasz: örökre.

Addig még hazafele menet eszembe jutnak verssorok, amelyeket egyetlen nyelven sem tudnak szebben kifejezni mint az én kedves költőim és íróim... magyarul... az anyanyelvemen.

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,”

(József Attila: Hazám)