„Mindenki
egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a
földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten
most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát
semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az
vagy.” (Osho)
Ki
vagyok?
Amszterdami
eső. Az a hosszan, lassan szitáló, ami nem áztat, csak permetezi
lágyan az arcodat. Vagy az, amely sűrű függönyként zúdul rád,
s ázott ürgévé varázsol egy perc alatt.
A híd, amelyen a múltadból a jövődbe haladsz. Akkor talán a mostod vagyok maga. Csak ez a pillanat.
Egy hajó, mely a túlpartra visz, vagy épp a kikötő, ahova megérkezel, s ahol magadra lelsz.
Egy ház, mely az otthonod. Ahova haza jössz. Ahol várnak. Ahol kíváncsian kérdezik: -Hogy telt a napod? Ahol a hús sül és a langyos víz csobog.
Egy kanális, melynek partján céltalanul kóborolsz. Leülsz, nézed a vizet, miközben rádtalál a nyugalom.
Vakító
téli nap, amely szikrázik a havon és ügyetlen melegével
versenyez a hideggel, mely csontodig hatol.
A
végtelen tenger, de az is melyik? Az a szürkés hidegféle
szélmalmos-dűnés parttal, vagy a tintaszínű napsütötte víz
pálmafákkal beszegve.
Az
óceáni bársony szél, amely még októberben is megérint
melegségével, nyugtató puhaságával.
Erdő, melynek csöndje pihentet. Mező, melynek határa kanális.
Egy regény, mely magával ragad. Egy zene, mely átjárja tagjaid.
Egy
egyéjszakás kaland, vagy maga a nagy kaland.
Barátság.
Szerelem. Szenvedély. Az amelyikben elégünk egy perc alatt, vagy
az a holtodiglan.
Egy levél, ami sosem ér célba. Egy meg nem hallott szó. Csak egy tévedés. Egy nem tervezett gyermek. Vagy
maga a végzet, mit elkerülni nem lehet.
A
fáradhatatlan változás, amely mindig hatalmas forgószéllel
pusztít el mindent, ami útjába esik. Sűrű porvihart kavar, majd
hazaérkezik, lazán leül a kertben a diófák alatt csak úgy,
hallgatni veled egy kicsit a csöndet, gyönyörködni az aratásban,
élvezni a csókokat.
Egy
úthenger, ami végig gázol az életen, és mindent kivasal maga
előtt, mert ez a feladat. Mindeközben elijeszti a szembe jövőt, s lelke egy erős monstrumként tűnik el a kanyarban.
A
korsós lány, aki addig jár a kútra, még a korsó el nem törik. Meddig korsó a korsó? Vigyáz rá a lány? Nehéz neki
cipelni vagy vidáman szalad vele? Esetleg épp elege van és jól
földhöz vágja azt? Íme néhány az élet nagy kérdései
közül.
Dorothy,
aki vidáman táncol végig a sárga köves úton, miközben
megtapasztal mindent, ami az életben fontos: igaz barátságot,
hűséget, próbatételeket, kitartást, önfeláldozást,
szeretetet…
Javíthatatlan
romantikus, nagyszerű álmodozó, aki mindenért lelkesedik, az
egész világot képes magához ölelni, jóra fordítani mindenféle
dolgokat.
Olykor
sír, olykor halálra gyötri magát, olykor meg őrült. Néha
duzzog, és kiabál is, azután lecsillapodik gyorsan, és újra
minden a régi.
Van,
akinek a középszerű. Másnak egyszeri és megismételhetetlen,
olyan világítós szentjánosbogárka-féle.
A
hétköznapi unalmas szürke felhő, vagy a lenyűgöző szürke fodrú hófehér a csodálatos kék nyári égbolton.
Van,
aki rám néz és elszalad, s van, aki leül velem szemben és
hosszasan mesél, mert szeret mesélni, vagy hallgat, mert egyszerűen
csak szereti a hangomat.
Van,
aki az írásaimból ismer, és van, aki azok által ismeri meg
önmagát.
Van,
aki tudja milyen vagyok… Van, aki azt hiszi, hogy tudja… Van, aki
egyáltalán nem ismer… és nem is fog soha.
Olyan
és az vagyok, amilyennek és akinek látsz. Olykor nem ugyanannak,
akinek eddig gondoltál. Ezáltal alakítasz, s alakulsz eközben te
is. Én is éppen valamilyennek látlak, és mindig éppen olyannak
szeretlek, amilyen vagy.
„Ne
másokat figyelj, hanem önmagadat. És hagyd, hogy ami belül van,
felszínre bukkanjon, bármilyen kockázattal is jár. Nincs nagyobb
kockázat az elfojtásnál.” (Osho)
