Rizskoch borsodóval, avagy az eltűnt idő nyomában...

„Csak akkor van szükséged hatalomra, amikor valami ártalmasat akarsz tenni, minden más esetben a szeretet elég, hogy elérd céljaidat.” (Charlie Chaplin)

Hollandiában most volt „Anyák Napja”. Egy hetes késéssel Magyarországhoz képest. Nyilván ez csak mentség számomra, hogy miért nem osztottam meg a gondolataimat „időben” vagy talán azt is jelenti, hogy már ide tartozom. Talán az utóbbi miatt az ihlet is most szállt meg. Ilyen lettem, ezt akartam, ezért harcoltam. Működik a tudatalattim. Valójában erre gyúrok 4,5 éve. Tudatosan. Tudom, különben már rég belepusztultam volna. Így meg élek, boldog vagyok, és küzdök az összes többivel. Mert a napi küzdés ugye itt sem marad el sosem.

A mai lencseleves mellé tehát bekedveskedtem egy adag rizskochot borsodóval, éppúgy, mint nagyanyám. Kicsit Marcel Proustos nosztalgia süti kerekedett imigyen belőle. Jóllehet, csak nekem, a többiek nem is szeretik. Nekik nem is jelent semmit, csak nekem… De nekem sokat, a gyökereket.

A konyhába az udvari lépcső vezetett. Vaskos betonlépcső, kétoldalt kis négyzet alapú pihenővel, ahol oly jó volt üldögélni, nekünk gyerekeknek is, a macskáknak is, és ide kapkodta ki nagyanyám a füstölő lábast, az égő tepsit, ha főzés közben olvasni szottyant kedve, s olyannyira belefeledkezett, hogy a nem létező füstérzékelő sikítani kezdett. Két oldalról meredek lejtő, mennyiszer lecsúsztam rajta. A nagy esővíztároló, mellette a hatalmas rózsaszín hortenzia bokrok és leanderek. 

Mindig ide költöztünk ki hetente a mosással. Még akkor is, amikor már volt keverőtárcsás Hajdú típusú mosógép +centrifuga kombó. Öblítés köztes műanyag babafürdőkádban. Most is érzem, a téli jeges víz érzését a kezemen. Pedig még csak gyerek voltam, mikor már egyedül mostam, teregettem télen, nyáron. Télen a vizes ruhák fél óra alatt csonttá fagytak, meg a kezünk is mosás, teregetés közben. József Attila is megmondta, a mosónők korán halnak... A mai gyerekek már csak internetről mosnak. Mindent onnan csinálnak, vagy nem csinálnak. Nem mutattuk meg nekik, hogyan kell. A mi hibánk, senki másé. Az is, hogy szétesik minden. Az is, ha nincs szeretet bennünk.

Ja, és igen, ne felejtsük el, hogy a lépcső és udvarsöprés, pincegereblyézés az tipikus gyerekmunka volt, ahogyan a vasárnapi rántott hús kisütése is, míg a felnőttek az istentiszteleten voltak. A keresztanyám az ő idejében pont úgy, mint én kb. 25 évvel később. Pacsáltunk a lépcső, veranda felsíkálásával. 
Lassabban haladt az idő. Vissza fogta a tradíció. Akkor mi, gyerekek igazodtunk a felnőttekhez, ma meg a felnőtteket igazgatják a gyerekek. Nagy baj.

A konyhában jobbra zománcos falikút volt, réz csappal, azután a sarokban faállványon a mosdótál, a következő falon a padlásfeljáró meredek lejtője, majd a sparhelt, kosárban fa, speiz ajtó, sötét barna. Következő falon nagyanyám stafirung konyhaszekrénye (ami anyukám életét is kiszolgálta). A negyedik falon előszoba bútor, fogasok, esernyőtartóval, ajtók a fürdő és a veranda felé. A mosdó felett feliratos falvédő. A szövegre már nem emlékszem. A plafonon kék-fehér zománcos lámpatányér. Mindennek sváb neve, pedig már senki se beszélte ezt a nyelvet, csak ezekben a foszlányokban, de a tartás az nem halványult. Alatta nagyra kihúzható asztal rétesnyújtáshoz, disznóvágáshoz, mosogatáshoz, zománcos vájlingban, Ultrával. És persze a mindennapi étkezéshez, az elmaradhatatlan viaszos vászonnal letakarva. A napi étkezés itt zajlott. Az ünnepiek az ebédlőben, ami később az én hatalmas szobám lett, vagy a verandán, mert annak is megvolt a maga hangulata. A családi beszélgetések is itt zajlottak. Azok a beszélgetések, amiknek értelmét olykor 40+ évvel később értettem meg. Ilyen az élet, egyszer mindent sikerül megérteni, ha elég türelemmel viseltetünk iránta, és az idő iránt, elegendő időt adunk a dolgoknak, hogy kiforrják magukat, s hogy szeretteinkkel azonos rezgésszintre kerüljünk. Nagy úr az idő, bár olykor rémesen türelmetlenek vagyunk. Pedig mindennek pontosan meghatározott helye és ideje van. Minden kérdésünkre megjön a válasz egyszer. Olykor pedig már nem is várjuk.

A csendélet ott volt az ebédlőben, most itt van velem a nappalim falán. Ki tudja, miért is hoztam el, s miért is kellett becsomagolva szunnyadnia két évig, mire azonosulni tudtam ismét vele, és boldog vagyok, akárhányszor ránézek. Mindig valami melegség jár át.

A határátkelés állandó dilemmája: le kell tudni tenni a múltad, majd szépen lassan megbékélni vele, feldolgozni, elfogadni, építkezni belőle.

"Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta. Sikerről ne fogadj el tanácsot attól, aki sikertelen, belsőről és tartalomról pedig nem hallgathatod olyan ember útmutatásait, akinek mindössze külsőségei vannak. Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva.
Mert mindenki csak abból adhat, amije van. Te gazdag vagy. Annak születtél, annak neveltünk. Rád felelősséget róttak. De ne adj magadból túl sokat és vigyázz, kitől mit fogadsz el. Emlékezz a szavaimra: üres kútból nem lehet vizet húzni." (Náray Tamás)

Útra való, amolyan hamuban sült pogácsa. Eleink szavai. Istenem, de nem kéne feledésbe vesszenek. A gyerekek persze Bercsényi utcának hívják, mert még nem értik. Talán majd egyszer felfogják, hogy mi hol hibáztunk, s ezzel mit hagytunk ki az ő életükből. Persze nem leszünk büszkék ismét magunkra. Ilyen ez a példamutatás. Üres kútból nem lehet…

Döntöttem. Így hát több, mint két év után mégis meglátogatom Magyarországot, s farkasszemet nézek vele, s magammal, már amennyire sikerül. Mindezt azért, hogy visszatérvén farkasszemet tudjak nézni majd ismét magammal, másokkal, s a jövőmmel. Remélem, sikerül. Mindennek ára van.

Minden utazás hatalmasra tárja az ablakokat a lelkünkön. Beengedi a változást, segít döntéseket hozni, segít elengedni, amit el kell, vagy éppen megerősít a kivárásban. Időt, helyet teremt a gondolkodásra. A döntések meghozatalára.

Kinőtt a szárnyunk...

Ez megint egy Határátkelős posztom, 2019. 04. 22. 12000-es olvasottsággal. Még a fizetett Orbán-trolloknak is szemet szúrt, de ez nem baj. Legalább művelődtek egy kicsit.

Miért álmodunk? 

„Az ormokra nem hívják az embert, oda fel kell kapaszkodni.” (Edouard Manet)

Az álmok két okból születnek: ha túl jól megy a sorunk, vagy ha túl rosszul. Ez

mindkettő zsákutca. Elsősorban azért, mert mindkét esetben véglet az élethelyzet, amiből kiindulunk.

Azontúl persze léteznek lelki egészségben megfogalmazott álmok is. Ezek életünk motivációs rugói. Tulajdonképpen ebben a kontextusban nevezhetjük őket vágyaknak is. Segítségükkel képesek vagyunk végig menni az úton, sikerre vinni projektjeinket, nem feladni idejekorán semmit, odatenni magunkat olyan helyzetekben is, amit nehezünkre esik, amikor fogytán az energiánk, a türelmünk.

Mindeközben megvilágosodunk, hogy mi mindent kell megtennünk álmaink beteljesüléséért. Mert ugye azt nem adják ingyen. Hovatovább hajlamosak vagyunk tolni kifele a határidőket, kibúvókat keresve elméleteket gyártunk le, hogy mit miért nem csinálunk meg most, ezzel persze elsősorban önmagunknak hazudunk, önmagunkat csaljuk meg. Saját magunk csigává lassulva romboljuk vissza az életünk. Legalább ezért csak magunkat hibáztathatjuk. Tehát a jól megfogalmazott álmok megvalósítása is még számtalan próbatételt követel.

A kulcs persze mindig a mi kezünkben van. A döntés szabadsága ugyanis mindig a sajátunk. Az volt, most is az, és az is marad.

Újratervezés 

„Hülyébb pókok maguk ellen szőnek hálót.” (Vámos Miklós)

Ha valami véget ér, csak hogy értelmezni tudjuk: újratervezés van. Új álmok, új vágyak, új útitársak.

Van, aki belefeledkezik a munkába, túlvállal, széthajtja magát, bár semmi szükség rá. Más leissza magát, elszív egy-két jointot, ezzel törölvén a memóriát. Egyesek elmennek egy boldogító shoppingolásra. Továbbiak esznek egy hatalmasat, amitől azonnal 5 kilóval többet mutat alattuk a mérleg. Megint mások ellopnak valamit, bolhát-e vagy elefántot oly mindegy, ha semmi szükség rá az se baj, de ettől boldogok. Másformák szexelnek egy olyan szenvedélyes - kiadósfélét mindjárt bárkivel. És van, aki belefog az éppen aktuális hazugságsztorijába, elhiszi, élvezi, hogy mindenki komolyan veszi, s mindig a kör közepén állhat. És ez mind, mind betegség. Szörnyű, hogy mindenki beteg.

Ettől persze többnyire senki se büszke magára, és nincs az a legjobb barátja, aki büszkeségből megveregetné a vállát. Ellenben így van ok rá, hogy mások számára elérhetetlenné váló, szúrós sünné gömbölyödjünk, miközben észre sem vesszük önkezünk által kivégzésre ítélt, leárazott és kiárusított énünket. Véletlen sem halljuk meg a kiabálást, amit a belső hangunk üvölt, meg azt sem, amit azok ordítoznak, akik szeretnek. Halkan vagy hangosan, türelmesen vagy olykor már-már fenyegetőzve.

"Az igaz szeretet nem más, mint arra irányuló vágy, hogy a másiknak segítsünk azzá válni, ami ő valójában. Akkor is, ha a másiknak ez az igazi énje nem annyira felel meg nekünk. És akkor is, ha megtalálva azt az igazi énedet, talán nem engem választasz, hogy együtt folytassuk az utunkat." (Jorge Bucay)

Maradjunk az álmoknál. Most tegyük félre az éjszakai álmokat! Ezeket van, aki megéli, és van, aki reggel ébredéskor és este elalvás előtt mindig arra a megvalósulni vágyott dologra gondol. Utóbbiak hihetetlen mértéktelenséggel képesek a vágyaikat éberen, a maga valóságában elképzelni és életben tartani. Miután kellőképpen sokat foglalkoznak velük, erősen gondolnak arra, elképzelik, levetítik 1000-szer... Ez pedig akarva, akaratlanul kezdete egy másfajta gondolkodásnak, melyet irányíthat a tudatalattink, de még inkább hasznos, ha tudatosan műveljük.

De vajon milyen álmok léteznek? Létezik-e holland álom? Létezik-e magyar álom? Létezik-e az én álmom? Létezik-e határátkelő álom?

Igen. Mindenféle álmok léteznek. József Attila mamájának proletár álmai voltak. A Gulágon is álmodtak az emberek, a gázkamrák kéményei alatt is. Ezek az álmok akár kollektív álmok is lehettek. Hitlert gyilkos álmok gyötörték. A diktátorokat megalomán álmaik kergették gyilkolásba. A sors fintora, hogy mindannyian a félelembe haltak vagy őrültek bele. Ez egy különleges koreográfia. A homokóra effektus. Bővebben kifejtve az Ágnes asszonyban. (Arany János)

Einstein, Madame Curie hipotéziseik megoldásáról álmodtak. Leonardo da Vinci arányokat, színeket, Leonard Bernstein hangversenyeket álmodott. Morgenstein fura verseket. Hamingway Santiagoja oroszlánokat.

Ezek az álmok, még inkább a megvalósításuk feletti küzdelem, megváltoztatnak minket. Nem az emberek változtatják meg egymást, főleg azok nem, akik szeretetben élnek. Mindenki maga változik, vagy nem. Azután az idő úgyis tovább lapoz, ha éppen aktuális mesénkre ráunt. Előbb vagy utóbb mindenkinek át kell menni a tű fokán.

Az álmokat mindig a szabadság utáni vágyunk szüli. Nehéz dolog ezt megfogalmazni, mert az emberek nagy része a szabadság szó hallatán csak egy eszmére gondol, amit sosem élt meg, ami elérhetetlennek tűnik számára. Ez egy elvont dolog, amit elképzelni fölöttébb nehézkes. Meg kell élni ahhoz, hogy megértsük.

A holland álom

A holland ember tudja, hogy mit jelent a szó a napi életben. Már az ősei, 400 vagy több évre visszamenőleg ezért küzdöttek. Számukra egyszerű a képlet:

„God schiep de wereld, maar de Nederlanders maakten Nederland.” (Isten megteremtette a világot, de a hollandok csinálták meg Hollandiát.)

Az Isten tényleg elkövetett miattunk valamit, de mi tettük, ami a mi felelősségünk volt, van és lesz, azzá tenni, ami nekünk fontos: szabaddá. Mindenki számára: migráns, meleg, fekete, muszlim vagy zsidó- élhetővé.

Számukra ez életforma. Ez a példa, amit követni mindenkinek a maga ügye. Hogy megértsd, ahhoz legjobb, ha egyenesen beleszületsz. Beleszületsz abba a végtelen nyugalomba, amivel az életet szemlélik. Azontúl ha igazak a statisztikák, akkor mégis csak az élvonalban vannak a boldog népek sorában.

A magyar álom

Legyen meg a trabantod, a paneled, az évi rendes SZOT üdülésed, s akkor jól is van. Ez a mozgástered, szabadságod nincs, minek az neked, kisebb dolgokkal is beéred, megalkudsz, meghajolsz, benyalsz úgyis, ez vagy te. Pelikán elvtárs jó elvtárs. Így szereted.

Később 60 évvel, ha nem tetszik a diktatúra, menj világgá, vagy maradj, s nyomorodj bele, abba, hogy rajtad kívül már mindenki elment.

Marad az álom, hogy majd egyszer jobb lesz. Hát nem lesz jobb. Az agymosás jól sikerült: lesz mindig annyi szavazó, aki a csalással együtt elég lesz. Nincs több esély. Az értelmiségi: orvos, tudós, színész, író, festő, tanár, egyetemista mind elment. Nem csinál már forradalmat. A koldus meg nem tud. A szabadság eszmévé silányul. Megélni sosem lesz mód. Nyertek, miközben hazug „hurránarancsokat” dobálnak magasra, s lentebb meg a végtelenségig álmodik a sötét, tétlen nyomor.

„Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.” (Ady Endre)

Az én álmom

Hála sváb nagyapám általi vonalas, ámbár nagyszerű neveltetésemnek: 16 évesen már megcsapott a szabadság szele. Nem tudtam már akkor sem azonosulni anyukám „ezittabékeszigete” „ezavilágközepe” világképével. Tudtam, hogy színes pletykákkal tarkított szürke falusi mindennapjaimból egyetlen kitörési lehetőség van, ha annyit tanulok, hogy biztosan felvegyenek az egyetemre. Az áldozat világos volt: éjt nappallá téve a szó legszorosabb értelmében gyúrtam erre az egyre. Ez volt az álmom. Sikerült.

Már akkor is szabad akartam lenni, bár pontosan nem tudtam még összerakni, hogy ez az elején mekkora egy favágás, majd általa mekkora fejlődés, szemléletváltás fog következni. Egyben megalapozása volt mindennek, amit azután valaha is szabadként éltem meg az életemben. Később még nagyon sokszor gyúrtam konkrétan valamire, de az valahogy mindig szegről végre rokona volt az én kis szabadságomnak. A folyamat máig tart. Az i betűre a pontot mégis a határátkelés tette fel. Ez is egy nagy álom. Kétségtelenül azóta már valóság. 

Az alábbi videó nekem, meg a gyerekeimnek is ikonikus, mert Szikora Robi már 1986-ban megmondta, hogy Amszterdamba megyünk, és kész. És benne a felvonulás, a múltunk, amivel majd le kell számolnunk. benne a jövőnk, a gyerekek, és a jelen: menni vagy maradni. A döntés, a sírás... 

Határátkelő álom

„Kinőtt a szárnyunk, ez volt mit vártunk.
Szabaddá váltunk, ki szól ránk meddig szálljunk?” (Demjén Ferenc)

Mindig mondom, hogy rossz tanácsadó az általánosítás. Addig biztos az álom, hogy a kalandvágyban, mindinkább az anyagi nélkülözésben, s még ennél is izmosabban a lelki nélkülözésben – az élet lassan ölő méreggé változik számunkra. S a pillanat -ha felismerjük, hogy mindez csak rajtunk múlik, s megnyílik az ajtó egyfajta szabadság felé, amit merünk vagy nem megcsinálni -nagy jelentőséggel bír. Azt gondolom, hogy erre a földre senki se félni született. Nem kell, hogy a vágyaink bújócskát játsszanak. Könnyen meglehet, az idő elszáll fölöttünk, s az alkalom nem jön vissza soha többet.

Bizony nagyon lassan nőtt ki a szárnyunk. Nagyjából 2 év kell hozzá, hogy egy józan takarékossággal működő anyagi függetlenséget mondhassunk magunkévá határátkelőként. A szabadságot megélni, megérezni, megszokni, megérteni, ugyanennyi idő. Hogy már ne a pénz alakítsa az életet, mert érted, hogy amire szükséged van, az megvan. Nem vágysz semmi fölöslegesre, belátod, hogy semmi szükséged státuszszimbólumokra. Ugyanakkor az elromlott laptopodat már nem 24 havi részletre veszed, hanem ma megrendeled interneten, holnap kihozzák, leteszik az ajtódban és nem lopja el senki. S ha lelopja valami még nem ebbe a világba való értetlen az autódról az antennát, akkor ugyanígy rendelsz neten egy másikat, mert nem akarsz rossz napot másnak. Ergó nem lopsz magadnak helyette újat. Lecsippantod a kártyád a buszon.

Miközben egy csomó mindenről kiderül, hogy felesleges holmi. Például a múltad, amit időközben fel kell számolnod.

Képes vagy ebben úgy példát mutatni, hogy ki tudod várni, még ezt az életformát felismerik mások is. Addig terelgetsz... mást nem tehetsz. Kis dolgokban is alakulsz egy szabad országhoz.

Itt van például az EP választás.

Szülőhazám -melyből ismert okokból emigráltam- nem hagyja, hogy ugyanazokkal a jogokkal szavazzon az ideiglenes külföldön munkát vállaló, mint a határon túl élő magyar. Mindazonáltal még magyar állampolgár vagyok. Nem annyira szeretem a „kettős mércét”.

Ellenben Holland lakcímmel rendelkezvén megkaptam az illetékes holland Polgármesteri Hivatal levelét, melyben tájékoztatnak az esedékes EP választásokról, s hogy választhatok, hogy regisztrálok a Hágai Magyar Konzulátuson, vagy az alább megjelölt honlapon. Míg az előbbi opcióban a magyar képviselőkre szavazhatok, utóbbiban a hollandokra. Az ugye szóba se jött, hogy még nem is vagyok holland állampolgár csak egy állandó lakcímmel rendelkező „emigráns”. Summa summárum, érik bennem a gondolat, hogy nem az omnipotens Fideszre szavazok, inkább fontolóra veszem Judit Sargentini pártját.

Majd valóra váltva talán a legutolsó határátkelő álmom, 6 hónap múlva, letelvén itt tartózkodásom ötödik éve, beadom az állampolgársági kérelmemet. Mert számomra nagyon fontos a mondás:

„Aki kampó akar lenni, idejében görbüljön meg.”