2016. március 28., hétfő

Hogyan lesz tiéd a mai napod?

Minden reggel egy küszöb, egy lépcső, egy ajtó, egy ablak, vagy egy kanális az életünkben. Rajtunk múlik, hogy átlépünk-e a küszöbön, fellépünk-e a lépcsőn, bemegyünk-e azon az ajtón, kinyitjuk-e azt az ablakot, átmegyünk-e azon a hídon. Rajtunk múlik, hogy mekkorát lépünk, hány lépcsőt vállalunk be, becsukjuk magunk mögött az ajtót vagy nyitva hagyjuk, mekkorára tárjuk ki az ablakot, és meddig merészkedünk a hídon túl. Minden reggel egy új nap, egy új kezdet, egy új most, egy új ajándék, függetlenül attól, hogy ünnep, vagy munkával telik. Azzá lesz, amivé tesszük. Persze egy kalandpálya is egyben. Az  a nem mindegy, hogy hogy megyünk rajta végig. Lehet csukott és nyitott óriáskígyóként, mint a kis herceg rajzán, lehet szomorúan vagy vidáman, félelemmel vagy bátran, üresen vagy tele elhatározásokkal, vágyakkal és álmokkal. Ez mind rajtunk múlik, mint ahogy a megvalósulás is.


Ahogy kinyitod a szemed, az a nem mindegy. Indifferens, hogy téli vagy nyári időszámítás van, hogy Húsvét van, s most épp nem tudsz mit kezdeni vele. Mindenesetre megiszod a reggeli kávét, miközben az ikonikus márványasztal melletti kávézásokra gondolsz, átlendülsz a reggeli rutinon, mérleg, tükör, csendesség, zene, ima, meditáció, rápillantasz egy fényképre, levetíted a mai napot, sorra veszed a teendőket, az embereket, akikkel ma különböző szituációkban találkozol… egy telefon, egy email, egy chat, egy beszélgetés, egy találkozás. Jó reggelt kívánsz azoknak, akik ugyan messze vannak, de ez szertartás. A lényeg itt következik. Kilépsz az ajtón jókedvűen, bizalommal, magabiztosan, nagyra nyitva a lelkeden azt az ablakot, ahogy Rózsi is énekli, pont úgy, ahogy a zenében is kinyílik az az ablak, ha meghallod. Megint egy snitt. Indul a napod…


Vannak lazább és vannak nehezebb napok. Az egész egy pálya, tele helyzetekkel, amik mind a legkisebbtől a legnagyobbig a kiképzés részét képezik. Ez a legfontosabb, mert értünk van. Mert minden jól, vagy rosszul elvégzett vagy megélt feladat a lelkünk épülését szolgálja. Amíg ezt az egyszerű tényt nem vagyunk képesek megérteni, addig ülünk le egy számunkra megoldhatatlannak tűnő szituációban, és sírunk, hogy ez sok. Pedig nem sok, mert a megoldás is ott van bennünk, egy pár nap után mindent kitalálunk, megfejtünk, megoldunk.
Azután vannak dolgok, amiket évek alatt sem vagyunk képesek feldolgozni. Valami mindig hiányzik a végkifejletből… sokszor lehet, pont az elengedés a jó irány.
Nem úgy születtünk, hogy tudtuk a szorzótáblát. Az ember majdnem mindent újra tanul a születése után, és működik. Minden új napunk 24 óra kredit a boldogságra, a megértésre, a tanulásra, a fejlődésre, a szeretetre. Lehet, hogy szomorúság, nehézség, fáradság, fájdalom árán.


Ha változatlan vagy a boldogságban és a boldogtalanságban, a sikerben és a sikertelenségben, türelmes vagy, okosan mérlegelsz, tervezel, tanulsz, nem adod fel, nem félsz, nem ijedsz meg, ha túl magas a léc, mert tudod, neki lehet futni többször is, nem dühöngsz, nem bántasz meg senkit, nem szomorkodsz, mindig magaddal foglalkozol, nem keresed mások hibáit, akkor jó úton vagy saját jólléted felé. A belső egyensúly az ami meghozza a külső körülmények megváltozását.
Minden nap egy új lehetőség a tanulásra, a változásra, a boldogságra. Lehet vele élni vagy nem élni, ez rajtunk múlik. Az életünk milyensége is ennek a függvénye, tehát azért sem felelős senki, csak ki-ki a magáért.
Ez az első lépcső. Azután ott van még néhány dolog: a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás, az elengedés, az alázat, a nagyrabecsülés. Ezek lényegének megértése is olykor nehéz és sok idő, nemhogy eljutni odáig, hogy a napi gyakorlatban is jól éljünk velük. Gyakorolni kell. Mindig annyi és olyan szituációt kapunk az élettől, amennyi árán megtanuljuk mindezt.

Pontosan annyi kört fut le mindenki, amennyire szüksége van. Ezt nem lehet megúszni, mert az élet az út maga. Úgy kell rajta végig menni, hogy örömöd legyen benne, hogy boldogan éld meg minden percét.
Azután este lenulláz a kredited. A kihasználatlan idő elveszik, azt elvesztegetted. Ami reggel még a megélhető mostod volt, az már a múltaddá vált. Értékelj, mérlegelj, tanulj a mai napod hibáiból, mert holnap újra kapsz 24 órát, s a feladatod az, hogy minden nap egyre jobban és jobban csináld.



Holnap reggel vidáman lépd át a küszöböt, merj elindulni fölfele a lépcsőn, ne félj kinyitni az ajtót, tárd nagyra az ablakot, szaladj át a hídon, mert ott vannak a vágyaid, az álmaid, a boldogságod!

2016. március 13., vasárnap

Nincs semmi baj

Egyszer megérkezel oda, ahol mindig is lenni szerettél volna.
Lehet, hogy nem most, majd… A nyitott végű mondatokra is úton vannak a válaszok. Most még csak a lelkedben, majd egyszer váratlanul megérkezik a racionális végkifejlet is. Most legyen ennyi elég! Az üresség is elégséges megoldás ebben a pillanatban. Jön a helyére más teljesség, ha van hova. Talán most, talán máskor.

Tenger, napsütés, homok, kávé, mézes süti, mint az eltűnt idő nyomában. Ugyanaz a nap, ugyanaz az idő. És a végtelen víz… párnák közül, fotelból szemlélve az első tavaszi napon. Minden körülölel, a tenger önmagáért hullámzik, a nap is magáért süt, melletted a fotelban egy szarka ugrál… szemez a mézes sütivel… -Vidd, ha mered!… mókás. Minden élvezi a napot, még a természet is gyönyörködik magában. Mint egy festmény… a csend maga… nyugalom. Olyan lassú, kellemes, üres, magáért levő, várakozó… mint a lélek maga. Semmi Vivaldi… csak csend. És néhány mondat, ami a füledben cseng.

Ha már voltam oly bátor kimondani, voltam önző, egoista, megátalkodott, vigyázd azt a pillanatot, mi egyszer csak a semmiből eléd pattant, robbant… mert Téged is kötelez valamire, arra édes, arra utasít, hogy élj vele, éld át, éld meg és éld tovább!”

Igen, vannak dolgok, amire percre pontosan emlékszünk. Vigyázzuk azt a pillanatot, mert mindent csak egyszer mondunk ki először… és arra utasít, hogy megéljük és éljük tovább… már az sem számít, hogy a körülmények megváltoznak, mert az idő az ott megállt… sikerült megállítani. Azóta sok minden elmúlt, sok öröm jött és ment, történtek hihetetlen dolgok újra és újra, de a pillanat fénye bevilágít egyre mindent, kötelez, utasít hogy éld tovább, hogy éld jól az életet, de vigyázd azt a pillanatot.
Amikor bátorságból, önzőségből, egoistán vagy megátalkodottságból, kis öniróniával, de boldogan teszünk, vagy mondunk valamit, az örök érvényű egészen addig, még az ellenkezőjét ki nem mondjuk egy másik szituációban. Akkor is legalább ugyanilyen bátornak, önzőnek, egoistának és megátalkodottnak kell lenni.

Sokat gondolkodok rajta, hogy miért nem merjük kimondani a szavakat egyenesen, úgy, ahogy érezzük… miért is oly nehéz felvállalni magunkat, a helyzeteket? Köszönöm… kérlek… szeretlek… bocsáss meg... vége. Miért dugjuk homokba a fejünket?

Az az egy szó.... édesen veszélyes, kimondani határtalan félelem és határtalan boldogság, és mikor jön el a pillanat, amikor tényleg felemel, kiemel, repít, és már ki lehet, ki mered mondani. De közben egy örökkévalóság súlyát teszi bele az agyadba, a lelkedbe, amit óvsz nagyon, hogy ne bánja meg, mert törékeny szegény. S talán törékeny a másik lélek is, aki hallja alatta a zenét, érti a gondolatot, vezeti a táncot.

Milyen nehéz kimondani, ha valaminek vége. Milyen nehezünkre esik megválaszolni kérdéseket. Helyette nem válaszolunk… nem vesszük fel a telefont… igyekszünk nem emlékezni azokra a szavakra amiket pedig kimondtunk, leírtunk, hogy azok ott vannak kimondva, leírva. Azt gondoljuk, ha nem veszünk róla tudomást, akkor könnyebb. Csak azt felejtjük el, hogy a kommunikáció mindig két embert érint. Ott velünk szemben is van valaki. Mitől félünk? Hogy nem hallja... hogy nem érti meg… hogy visszaél vele… hogy megbántjuk vele... vagy magunktól, az átléphetetlennek tűnő hosszú árnyékunktól… az emlékeinktől... vagy ebben a sorrendben mindentől. 
Így öli meg lassan bennünk a félelem a szeretetet.

Nem kell félni kimondani egymás után három negatív szót sem, mert egymás mellé téve pozitív mondattá válik akár, de a költészet már csak ilyen. Melegíti a lelket, megdobogtatja a szívet, olykor bátorít, olykor vigasztal, segít letörölni a könnyed.
Nincs semmi baj.” (Fodor Ákos: Három negatív szó)


2016. március 3., csütörtök

A szétfolyó idő...

Ki ne ismerné Salvador Dali képét. Ez is egyszeri, megismételhetetlen, azt akkor, ott, abban a pillanatban, abban a lelki állapotban, abból a szemszögből odatette elénk a festő. És mint minden valódi, a világ nagy dolgairól diskuráló műalkotást csak egyszer kell létrehozni, az örök érvényű marad számunkra. A lecsorgó torz óra azt mutatja, hogy az idő nem szétfolyik, hanem elmúlik, elmegy, elfogy. De ez az élet rendje. Amit gondolunk róla, ahogy megéljük rosszul az idő múlását, az a torz. Az ember ugyanis kitalált maga számára egy számolható, észben tartható rendszert, azért, hogy a mindennapjait élni tudja, ez hasznos, de egy mesterségesen legyártott korlát, amely a valóságot egyáltalán nem tükrözi. Az idő ugyanis relatív, nem egyformán telik. Néha szalad, néha meg ólomlábakon jár. Milyen csodás pillanatok azok, amikor sikerül megállítani! Adalék hozzá, hogy nem azonos az emberek biológiai órája sem. Vannak, akik lassabban élnek, vannak, akik őrült tempóban… Azt már tudjuk, hogy mindkettővel nehéz együtt élni.
Akik ismernek, tudják, hogy a tempósak közé tartozok. Képes vagyok egy év alatt megélni annyi mindent, mint más több év alatt… s már felismertem, hogy tudatosan lassítanom kell, mert egészen egyszerűen kihullanak az emberek mellőlem. Mert másnak sokkal több az alvásigénye, mert más egyszerre csak egy dolgot csinál, egy dolgon gondolkodik, egy laptopon dolgozik és persze úgy is remekül működik, csak lassabban. Meg kell tanulni tolerálni, hiszen az alma ettől kerek. Nálam meg a hatékonyság az alapvető. Ez sokszor praktikus, de nem mindig helyes. Az „évek meg a rutin”, a tudatalatti, a készség szintre kifejlesztett dolgok birtokában tényleg hegyeket mozgathatunk el pillanatok alatt, akár párhuzamosan több dologban is multitasking üzemmódban. Élvezet számomra a száguldás, a repülés minden pillanata és formája. Élvezem a kihívásokat, az őrültségeket, amikor magasan van a léc, amikor pörgök egy projekten, kell az adrenalin szint. Talán ez okozza azt is, hogy szeretek írni, mert ezt is egyfajta száguldásként néha őrültségként élem meg… és ettől boldog vagyok. Ez egyben félelmetes is, főleg a környezetünkben élő embereknek, sokszor a családunknak, a barátainknak is, de nem tesz jót egyetlen kapcsolatunknak sem. Pedig jó mélyen belénk van kódolva. Minden nap meg kell küzdeni, és tudni kell együtt élni vele. Hozzá még kaptam grátiszba a nagyon racionális gondolkodásmódot, amivel megint nem könnyű, mert az embernek a lelke a fontos, meg a megfelelő alázat, és a magamfajtában az bizony sok réteg máz alatt húzódik. Egy idő után persze kezelhetővé válunk saját magunk számára, innentől fogva pedig elviselhetővé mások számára is, de ez egy elég hosszú tanösvény, tele buktatókkal és zsákutcákkal. Racionális magyarázat meg ugye nincs mindenre, de erről majd máskor. Ennyit az egyéniségről…


Az idő múlását hajlamosak vagyunk a jeles napokhoz is kötni. Persze ezeket sem egyformán éljük meg. Ott vannak a születésnapok. Az ötvenediken megtiltjuk mindenkinek, hogy ne merészeljen felköszönteni senki, azután meg a többi annyira időtlen lesz, hogy észre sem vesszük. A névnapok talán kötetlenebbek ennél, viselhetők bármely életkorban. Vannak még a nagy ünnepek, az Ádvent, a Karácsony, a Húsvét, ezeket is lehet szeretni is meg nem is, attól is függ nagyban, hogy épp milyen közeget teremtünk magunknak köré, hogy van-e üzenete számunkra vagy nincs. Azután ott vannak a Nőnapok, Valentin-napok, Halloween, Apák napja, Anyák napja, Halottak napja. Néhányukat szeretjük, van amelyikhez rossz beidegződések kötnek. És ott a derék Facebook, ami naponta feldobja, hogy mi volt 1-2-3-4-5 éve. Ez is egy érdekes dolog eljátszani a gondolattal, hogy hol is voltam, hol is tartottam, mi járt a fejemben ekkor és akkor. Használhatjuk akár az önismereti tréningünk részeként. Annyi mindent felszínre hoz, megdöbbentő, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel sok évvel ezelőtt is foglalkoztunk, azóta mennyi minden a helyére került, vagy nem került.


Vannak még a nagy találkozásaink, amiknek napjait, perceit borzalmas számmemóriánk dacára is fejben tartjuk, egyszerűen csak azért, mert akkora barázdát húztak a lelkünkbe, hogy bár elengedtük, de el nem felejtjük őket soha, nem is fakul meg azon pillanatok tarkasága. Velük kapcsolatban nincs már létjogosultsága az időnek, mert az ott megállt, és vár, még ha nem is történik semmi. Múlt... talán jövő. Egyszerűen próbáljuk megélni a mostban: elmegyünk pont azon a napon abban az órában évente ugyanarra a helyre. Mert megnyugtat, mert romantikus, mert ott „állni látszik az idő”, újra és újra átéljük azokat a pillanatokat. Pótcselekvés, de gyógyítja a lelkünket.

Azok a kedves tengerparti szelek, amik mentén vihart lehet aratni! Azok a verssorok!
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!” (Robert Burns)

Azok a sinusgörbék soha nem egyenesednek ki. Az az érzés egyszerűen átjön az éteren is, megáll, nem köszön udvariasan csak odajön hozzád, megölel, és pörög a film… final cut. Átrepül a falakon is, mint a zene. Hát ezekre az együtt töltött percekre kell tudni emlékezni mindig! Ami jó volt, azt nem kell elengedni egészen. Hadd jöjjön velünk!

Az idő harmadik dimenziója a jelenben élésünk. Hogyan is lobbizunk a múltunk és a jövőnk között, hogy szenteljük meg a jelent az emberekkel és Istennel avagy az Univerzummal való kapcsolatunkban. A következő idézetet először Domján Lászlótól hallottam. Nagyon megfogott.

Az én nevem az, hogy vagyok. Megállt. Vártam. Egy idő múlva újra megszólalt.
Tudod, amikor a múltban élsz, annak minden hibájával és bánatával, az bizony nehéz dolog. Ott ugyanis nem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy voltam.
Amikor a jövőben élsz, annak minden gondjával és félelmével, bizony az is nehéz. Ott sem vagyok veled. Az én nevem nem az hogy leszek. Ha viszont a jelen pillanataiban élsz, könnyű a dolgod. Ott veled vagyok mert az én nevem: vagyok.”
(Helen Mallicoat, A Föld álma…)

Gyönyörű bibliai gondolat. Azt gondolom, nincs is mit magyarázni rajta. Ami a legfontosabb azonban, hogy éppúgy, ahogy az Isten is csak a jelenedben, a mostodban tud veled lenni, a szeretteiddel is csak a mostokat tudod átélni, a múltat és a jövőt lehetetlen. Egyszerűen azért, mert csak a jelenben vagytok együtt. A többi csak illúzió.


A legtöbb időt arra vesztegetjük, hogy időt akarunk nyerni.” (Jonathan Swift)