Színház
a világ
„Színház
az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Fellép
s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” (Shakespeare)
Életünk
során megannyi szituációban vagyunk jelen, sokszor egyszerre
többen is. Vannak jól bejáratott típusaink, rutinszerepeink, amik
mindig bejönnek. Ezek néha unalmasak és laposak. Olyanok, mint mikor
a macska játszik az egérrel. Azt gondolnánk kiszámíthatók,
biztonságosak. Mégis megesik, hogy az egér elszalad, mielőtt
szeretetteljesen megropogtatnánk a gerincét. Ilyenkor dühöngünk.
Közben megélünk ismét egy csodát. Azután rájövünk, hogy az
élet cseppet sem kiszámítható. Nem az író írja az életet.
Ellenben ha megfelelően alámerül benne, egészen jó drámák,
regények születnek.
A
mai világ kikényszerít belőlünk egy csomó szerepet a
hagyományosnak tekinthetők mellé. Mire gondolok? Egy gyors
felsorolás: gyerek, iskolás, tini, egyetemista, felnőtt,
családfenntartó, férj, feleség, apa, anya, nagyszülő, barát,
szerető, elnyomott, lelki szegény, depressziós, határátkelő,
pereskedő, válófélben lévő, hajléktalan, munkanélküli,
eladó, vevő, felszámoló, újrakezdő, megalázott, megcsalt, átvert, szeretett…
„Olyan
világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki
tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A
tehetség provokáció. És a jellem merénylet… Mert most ők
jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik
vitriollal a szépet.” (Márai Sándor)
Hogy
az értékrend ennyire felborult, az csak egy dolog. A saját
életünket éljük, nem másét. Éld az életet magadért! Legyen
élmény mások számára a tehetséged! Kápráztasd el őket a
szépségeddel! Legyen számukra garancia a jellemed! Bátran
provokálj, inzultálj, és kövess el merényletet, ha úgy érzed!
Akkor majd nem fog a szépségeden a vitriol. Aki érti, észre fogja
venni, és épp ezt fogja szeretni benned. Mi több, szavakba is önti,
amit eddig senki nem tett. Mert mások kevesek voltak hozzá. A
legmagasabb rendű boldogság magadért szeretve lenni.
A
minap elkapott a romantikus hangulat, s ilyenkor keresek egy filmet
kedvenceim közül, amit már néhol kívülről tudok. Szóval
Pretty Woman-t néztem. Tipikus 21. századi városlakó: a laptopon
megy a film, a telefonon meg chatel. Csak hogy képben legyünk.
Összegezve a rövid párbeszédet:
-
Mit csinálsz? Mit nézel? Nyálas!
-
Épp a zongora tetején szeretkeznek. Láthatóan élvezik. És Rihard
Gere szeme!
-
Színészek!
Hát
ez az! Ők eljátsszák jól, hihetően, csillog a szemük… mert ez
a mesterségük. Mi meg beleéljük magunkat a szituációba. Vagy
azért, mert eszünkbe jut, hogy milyen jó is volt a zongora tetején
szeretkezni. Vagy azért, mert csak gondoljuk, hogy ez jó, bár sose
fordulna meg a fejünkben, hogy megtegyük. Vagy épp most kaptunk kedvet hozzá, filmnézés közben. Vagy nem dob fel az
ilyesmi egyáltalán. Pedig pont ez a lényeg. Az életünk nem
szerep, azt megéljük. A színész eljátssza, mi meg megtehetjük.
Mindent, egyenesben, élesben. Micsoda különbség! Akár a zongora
tetején, hogy a példánál maradjunk, de bárhol, bármikor, ahol
és amikor megkívánjuk. Nem számít a hely, az idő, csak a kivel,
az az egyedül nem mindegy. Mert mindenkor az minősíti a helyzetet.
Tehát
nem az élet veszi a mintát a színházból, hanem a színház az
életből. A darabban kötött a szöveg, a szereposztás, ott a
forgatókönyv. Az életben csak te vagy. Teszed, vagy nem? Mered,
vagy nem? A te döntésed. Csak rajtad múlik.
"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz." (Márai Sándor)
