A vér nem válik vízzé

A nagyoknak semmi sem kicsi.

Képzeljük csak el, hogy I.Viktor rájön, hogy országa mennyire elmaradott. Odakint dúl a vírus. Eszébe jut, hogy volt neki egy cimborája, aki Hollandiában migránskodik kutatóként egy világszerte elismert intézetben, a felesége meg háziorvos. Történetünk főszereplője inkognitóban érkezik ebbe a furcsa országba, ami ugye királyság, alkotmányos persze, és működő demokrácia. Anyám, borogass! Mennyi idegen szó, s mennyi ismeretlen fogalom!

Hogy teljesen el tudjon vegyülni a holland hétköznapokban, azonnal kap vendéglátóitól egy biciklit, a háziorvos feleség elveszi tőle az eddig használt dilibogyóit, helyette ad neki egy vödör vitamint, s közli vele:
-Ha betegnek érzed magad, szólj, akkor adok majd Paracetamolt.

Azonnal elveszik tőle a sapkát, sálat, kesztyűt, télikabátját egy narancssárga béleletlen esőkabátra cserélik, eltalálván vele a rokonság színeit. Reggel futnak fél órát a kanális melletti töltésen, az esetek 80%-ában zuhogó esőben, és szembe szélben. 

Majd ezután bebicikliznek a kutatóintézetbe, ahol kutatócimbora kutat, főszereplőnk meg kémcsöveket, petri csészéket mosogat, mert semmi máshoz nem ért, mindenesetre így legalább alkalma van arra, hogy ellesse az apróbb fogásokat, kimerítendő ezzel a gazdasági kémkedés fogalmát. 

Alig egy hét után a hollandok gyanút fognak. Főszereplőnk lebuktatta saját magát. Futás közben átvágott a füvön, hogy lerövidítse az utat, majd kiköpte a tüdejét a biciklin, naphosszat panaszkodott, időjárásra, biciklire, kajára, fizetésre, háziorvos feleségre, ellopott két intézeti egeret, letaposott pár liliomot a piroslámpás negyedben, miután betért egy coffeeshopba, szétcsapatta az agyát, majd másnap beteget jelentett. 

Eközben a retkes kémcsövek és petri csészék halomban álltak a kutatóintézet mosogatójában... Másnap kirúgták. Most ez a kép engem kicsit arra emlékeztet, mikor egy középkori kosztümös filmben a mandzsetta alól elővillan egy Phatek Philippe karóra. Itt utalnék vissza Örkény Istvánra, miszerint ha meg akarjuk érteni a fejére állt világot, nekünk is tótágast kell állnunk.

Tokba bújt házikó – igazi múzeum-élvezet múzeum-fanoknak. Mindez csak azért jutott eszembe, mert a tuskó vírus miatt múzeumelvonási tüneteim vannak. Rajtam ez ütött ki először a karanténban. Előbb utóbb mindenkin kitör majd valami, csak az nem mindegy, hogy mikor és mi.

Tokba bújt ember – Csehov, orosz irodalom, történelem, holland-orosz kapcsolatok, a fenti fikció megértése, az előző életem, s az utolérhetetlen orrom, amivel kiszimatolok még mindig ilyen gyöngyszemeket: Czaar Peterhuisje- a nagy cár kis háza Zaandamban (12km Amsterdamtól), ami pedig egy igazi unikum.


A történet 323 éve kezdődött. 1697-et írtak. Ezidőtájt a Holland Köztársaság volt a világ egyik legfejlettebb országa. Mindenfelől érkeztek királyi küldöttségek, hogy tapasztalatot, tudást szerezzenek, és hogy tanúi lehessenek a holland csodának, gazdaságnak, gazdagságnak és tudásnak.

Oroszország 23 éves fiatal cárja Nagy Péter felbecsülvén és látván országa elmaradottságát, elhatározta, hogy modernizálni fogja, s felzárkóztatja azt. Tapasztalat szerzés végett 250 fős küldöttség élén Hollandiába utazott.

Péter azonban gondolt egy merészet, s lelépett alattvalóitól az idevalósi Gerrit Kist kovácsmester barátjával, akit még Moszkvában ismert meg, s Pjotr Michajlov álnéven bevitorlásozott egyenesen  Zaandamba. A városban ugyanis hajóácsok laktak, s mindenféle kis és nagy hajókat gyártottak. Péter ki akarta tanulni a hajóépítés mesterségét, mégpedig úgy, hogy beállt inasnak, ugyanolyan kis faházban lakott, mint az itteniek. Csak hogy a feeling is meglegyen.

Abban az időben ugyan még se posta, se internet, se vírus nem volt, csak a pletyka terjedt, de az szélsebesen, így szeretett cárunk lebukott. Egy Moszkvában élő ács hazaüzent apjának Zaandamba, hogy a cár holland földre indult. Akkor is már kicsi volt a világ. Az alattvalók hamar észrevették, hogy Péter lelépett, a zaaniaknak pedig feltűnt a 204 cm magas ember, mivel a hollandok átlag magassága 165 cm volt. Attól fogva, hogy fény derült a turpisságra, kígyót békát kiabáltak rá a helyiek, s mivel a cár nem bírta tovább a megaláztatást, csatlakozott az akkor Amszterdamban tartózkodó orosz küldöttséghez. (Ennyit a holland migráncsbefogadásról.)

Valójában a cár csak egy hétig lakott ebben a kis faházban, mégis a mai napig megvan, ugyanazon a helyen áll, s a holland-orosz kapcsolatok emlékműve lett az idők folyamán. Hajófából épült 1632-ben, s ez a legrégebbi Hollandiában épült faház, ami máig megmaradt.

Fantasztikus! Mindenfele lejt, padló, plafon, falak, nincs benne egyetlen derékszög sem, kívülről vasalások tartják egyben. Leírhatatlan érzés. Mióta felfedeztem a helyet, elcipeltem már sok mindenkit oda, egyszerűen azért mert nem kell ehhez akkora lelkesedés sem, mint amivel én viseltetek az efféle gyöngyszemek iránt, egyszerűen lélegzetelállító mindenkinek.

A kis faház fölé pedig 1895-ben egy csodálatos tokot építettek, hogy megóvják az időtől, ez egy szintén páratlan épület, engem a bizánci, mór stílusra emlékeztet.

Ennek a házikónak a másolatát a hollandok felépítették valahol Oroszországban, s ha emlékezetem nem csal, Szentpétervárott is van egy ilyen tokba bújt ház, talán a cár valamelyik nyári háza.

A múzeumban mindig ugyanaz a hölgy van, kifogtam már vele holland vezetést is, meg természetesen oroszt is, ne is mondjam, mekkora élmény volt.

Amúgy azt mondják, Napóleon is meglátogatta a házat, s neve kezdőbetűjét bevéste a deszkába, de ez talán csak legenda.


Itt van pl.  a sakktábla, amin minden szabályok szerint zajlik, ahol minden egyszerű, mert minden bábu csak ugyanazt lépheti. Mégis bonyolult észjáték az egész. Azután ott van az élet, ami megint csak egy játszma. Bonyolult észjáték. 323 éve is az volt, miért is lenne most más...

A vér nem válik vízzé.

Gondoljátok csak meg! Mi mindent épített még ezután a sztori után Nagy Péter, csak hogy Szentpétervárt említsem, vízre, mint a hollandok Amszterdamot.

I. Viktor meg szép lassan eltűnik majd a süllyesztőben, mint szürke szamár a ködben. A stadionjait éppúgy belepi majd a gaz, mint Stadlerét Solton. El se hiszem, de bizonyára vele se fordul majd csak egyet a halottas kocsi.

Meghollandulásom gyöngyszemei karanténszemüvegen át

„A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.” (Lewis Caroll)


Ezt a tavaszt az állandó „Ki hinné, ennek is már öt éve!”- apró de elégedett sóhaja járja át úton-útfélen. Igen, öt éve lettem migráncs, persze ezt a szót ezzel a hanghordozással itt nem ismerik. A „gyütt-ment” fogalomra a holland nyelvben is sok szó van, sőt jut eszembe még annál is több, de ők azért ebben a kérdésben valljuk be, profik. Errefelé mindenki látott már legalább néhány hús-vér migráncsot is. Imígyen itt ha valaki kimondja ezt a szót, hát elsőre senkinek sem az operaház fantomja ugrik be. Íme az emlegetett, napi használatban lévő rokonértelmű szavak: buitenlander, inburgering, vluchteling, immigrant (külföldi, betelepülő, menekült, bevándorló) Ide tartoznak még ugye békeidőben, amikor nem harcolunk a vírussal a felsorolásból ki nem hagyható külsősök, a touristen (turisták), akik olykor nagyságrendekkel megemelik a népsűrűséget, erősen akadályoztatva a bármilyen irányba történő haladást. Karanténidőben még az is lehet, hogy hiányozni fognak.



Az itt eltöltött idő tanulságát ebbe az egy mondatba lehet jól összesűríteni: Az a nem mindegy, hogy képes vagy-e a hála szemüvegén át nézni a világot, s tekinteni azokra a dolgokra, amit lassan, kitartással elértél, vagy a hiány szemüvegét hordod minden nap, és azt képtelen is vagy levetni.

Gyűjtöttem is szorgalmasan amolyan „atrocitásmondatokat”, amiket itt most közkinccsé is teszek.

- Öreg vagy te már ehhez.

- Örökre csak jött-ment maradsz.

- Autót venni, felejtsd el!

- Sosem lesz itt lakásod.

- Nem lesz normális munkád, állandó munkaszerződésről ne is álmodj!

- Nem lesz nyugdíjad.

- Mindig másoktól fogsz függeni.

- Ha nem vagy képes megtanulni a nyelvüket, egyet tehetsz: visszamész oda, ahonnan jöttél, ott legalább az anyanyelvedet beszélik.

- Minek neked a holland állampolgárság, igazán meghalhatnál magyar állampolgárként is, nem mindegy?



És valóban, néha erősen pokolíze, síráshangja, verejtékszaga volt a dolgoknak. Nem okoltam soha senkit, beálltam a sorba, csöndben tettem a dolgom. Nagyon lassan jó lett minden. Sok mindenkitől kaptam segítséget, tanácsot, ez fontos volt. Mindig csak akkor kértem, ha nagyon elakadtam, egyre ritkábban.


„A győzelemnek semmi köze a versenyhez. A legtöbb nap nincs is semmilyen verseny. A győzelem a küzdelemről, erőfeszítésről, optimizmusról szól, és arról, hogy soha - de tényleg soha – ne add fel.” (Amby Burfoot, maratoni futó)

Nem volt kivel versenyezni, hisz magamért nem adtam fel. Persze azokért az okokért sem, amik miatt itt vagyok. Erről már számtalanszor írtam. Nem érzem, hogy öreg lettem volna bármihez is, itthon érzem magam, autót venni könnyű, van lakásom, normális munkahelyem, szerződésem, nem függök senkitől, lesz nyugdíjam is. A nyelvtudásom hagy még némi kívánni valót maga után, de a karantén ezen sokat lendít majd. Megkezdtem az állampolgársági vizsgáimat is, ha a vírus közbe nem szól, túl is lennék rajta, most várom, hogy kinyisson a vizsgaközpont.


Közben emberek jöttek-mentek az életemben. Azt tartja a mondás, hogy akinek helye van az életedben az marad, vagy visszatér. Aki örökre elmegy, annak nem volt ott a helye. Mindent megkaptam, amit kértem, sokszor többet is annál, és mindennek mindig ára volt. Nagyjából úgy és abban a sorrendben, mintha a „Ha én rózsa volnék” versszakzáró sorait hirtelen felindulásból összeolvasnánk. Vannak ellenben gyerekeim, akik már állnak a lábukon, részben a közelemben vannak. A velük megélt lelki piknikeknek nincs párja. Ahogyan a barátokkal folytatott intellektuális csevegéseknek sem. Mindazonáltal hálás vagyok. Ezzel a szemüveggel élesen látok. Látom azt is, amit mások nem látnak. Megtehettem és megtehetek mindent s még annál is többet, amiket az „atrocitásmondatok”-ban mások lehetetlennek tüntettek fel.



Az állampolgárság megszerzése rémesen egyszerű dolog, mondják azok, akik már áthajóztak az Ijon 5-10-15 éve. Azután persze a kanális innenső oldalán egyre csak kiabálnak az „atrocitásmondatosok”:


- Minek az neked? Csak nem leszel képes lemondani a magyar állampolgárságodról?

-Nem tudod megcsinálni. Kevés vagy hozzá.

- Nyelvvizsgát kell letenni.

- Nem is gondolod, hogy mennyi hülye kérdésre kell megválaszolnod, politika, kultúra, szokások, egészségügy, oktatás, gazdaság, királyság és még ki tudja mikből.

- Sok pénzbe kerül, és ha nem tudod megcsinálni, akkor bukod a lóvét.

- Egy örökkévalóság még megkapod.



Amúgy tényleg bonyolult, és azt gondolom, hogy mindez csak a kiképzés része. Aki átrágja magát azon a különböző holland honlapokon, ahol leírják, hogy mit, hogyan csinálj, megérti és megfigyeli (olvasás utáni szövegértés) az apró betűs szövegeket is, hogy akkor mi is vonatkozik rá, mikor, hol, mi alól szerezhet mentességet, azt hogyan és hol kell kérvényezni, – szintet léphet. 

Ezután jönnek az újabb feladatok: e-mailek, nyomtatványok kitöltése, regisztrálás itt meg ott, becsekkolás a vizsgákra (íráskészség) – újabb szintlépés.

Hollandiában általános, hogy a beadványokra, kérvényekre a 30. napon válaszolnak. Tehát a türelem igazán fontos. Ezen idő alatt nem haszontalan egy-két telefont megejteni, hogy halad-e, látszik-e, átküldték-e egyik sóhivatalból a másikba, nehogy elakadjon (hallás utáni megértés, beszédkészség). -újabb szintlépés.

Végül ha ezen képes vagy egyedül, segítség nélkül átvergődni, akkor képes vagy intézni minden egyéb ügyeidet is. Tehát az állampolgárság megszerzésének egyik legfőbb kritériumát teljesítetted.

Tovább nem is részletezném, hogy leülni a vizsgán és bejelölgetni a helyes válaszokat ezek után senkinek sem jelenthet kihívást.

Mindenkire más vonatkozik, mert lehet mentesülni mindenféle vizsgák alól. Például hogy mióta, milyen munkát végzel, milyen a munkahelyi státuszod és milyen állampolgár vagy, van B1-es nyelvvizsgád, vagy jártál Hollandiában iskolába. Ha akarod be is iskoláznak, erre kérhető támogatás is, de magadtól is letehetsz minden vizsgát.

Az egész történet legrosszabb esetben hét vizsgából áll. Ebből kettőre megkaptam a mentességet. A többi ötre megvoltak az időpontjaim, kettőt sikeresen megcsináltam, majd jött az e-mail, hogy a vírus miatt április 6-ig (azóta már június 1-ig) bezártak a vizsgaközpontok is. Majd értesítenek az új időpontokról. Ha mindezzel megleszünk, akkor cca. egy hónapra rá meg is kapom a bizonyítványomat, amelynek birtokában beadhatom végre az állampolgársági kérvényt, aminek az ügyintézése 1 év (a fiam több, mint 1 éve adta be). Majd egy ünnepélyes ceremónia keretében leteszem a hűségesküt a holland királyra. Újabb néhány hónap alatt kérhetem a holland okmányaimat, és köteles vagyok lemondani a magyar állampolgárságomról. Ez az én döntésem. Tudom, hogy így lesz jó, és ezt is, mint itt tartózkodásom kicsit több, mint 5 évében mindent, az idő igazolja majd.


„Sosem késő azzá válni, amivé már válhattál volna.” (George Eliot)

Előszó, avagy a határátkelés és a nagy szerelmek filozófiája tanmeséken által

„Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.

– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.

– Athéni vagyok.

– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom.

Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.”

Azt gondolom, a tanmese magáért beszél, de aki ismer, tudja, hogy a határátkelői létre vonatkoztatva is ez a hivatalos hitvallásom. Valószínűsítem, a vírushelyzetre is igaz. Semmi másról nem szól, mint arról, hogy tudunk-e alkalmazkodni vagy nem. Tudunk-e asszimilálódni vagy nem. Tudunk-e megérteni, felfogni, elfogadni és alkalmazni magunkra nézvést dolgokat, amit mások már helyettünk pár száz éve leírtak, s remekül működik azóta is, tehát helytállónak tekinthető… Vagy nem… Szívünk joga… Mindkét útnak vannak következményei.  Ha megengedtek, még egy tanmesét:


„A kis veréb álldogál a mezőn, nézelődik. Váratlanul eltakarja felette a napot egy hatalmas tehén. Ahogy ott áll a tehén, egyszercsak leszarja a kis verebet.

Írtó mérges lesz a veréb, és elkezd fennhangon anyázni, kiabálni. -“Mit képzelsz te magadról, menj a picsába, hogy mersz te engem leszarni?!”

Meghallja ezt egy gólya, és egy szép alászálló repüléssel, egy mozdulattal bekapja a kis verebet.

Mi ebből a tanulság?

Azonnal adódik az első: ha nagy szarban vagy, fogd be a pofád!

És a mély második: nem biztos, hogy valaki azzal tesz neked rosszat, mert leszarja a fejed. Épp ellenkezőleg, amikor vérig vagy sértve, úgy érzed büszkeségeden csorba esik, mert valaki leszar téged, gondold végig, nem így jársz a legjobban?”


No comment, magáért beszél.
Nem árt elgondolkodni azonban azon sem, hogy sokszor épp azok tudnak kirángatni bennünket a tehénszarból, akiket mi szartunk le a múltban. Esetleg ők pár mérfölddel már előttünk járnak. Mert megszenvedték, avagy kiélvezték az arra vezető út minden percét, s tudnak valamit, amit mi nem. Persze azt az aranyszabályt se feledjük, hogy arra az asztalra nem szarunk, ahonnan eddig enni kaptunk! Úgy vélekszem, van miről meditálni a karanténokban.



Konklúzió: Használjuk ki az énidő minden percét, amit most kapunk! Békéljünk meg végre szeretteinkkel, a világgal, amely ugye eléggé elgaloppírozott mellettünk, s hagytuk is magunkat általa jól beszippantani, fontoljuk meg a tanmesék tanítását, gondolkodjunk el azon, hogy honnan jöttünk, kik is vagyunk, és mit is akarunk. Van még minimum 3 hónapunk, hogy magunkba szálljunk, alkossunk a lelkünkben valami újat, valami jót, valami pozitívat, amiből ha képtelenek is profitálni mások, de legalább elgondolkoznak…

Most bebábozódunk. Hogy tudunk-e majd csodálatos lepkeként kibújni, vagy nem, az csak rajtunk múlik. Miközben ne felejtsük! – egy hatalmas kontraszelekció folyik.


Mától kezdve ennek fényében igyekszem nagyon pozitív írásokkal feledtetni veletek a vírust, talán még egy régen pátyolgatott regénykét is közre adok.

És nagy szerelmemről, Hollandiáról is pótolom, ami elmaradt. Sajnos, most nem mehetek sehova anyagot gyűjteni, de annyi minden lapul a telefonomban, a felhőben és a fejemben, hogy nem szenvedek szükséget.


„Minden zugocska, amelyet szeretünk, egy világ számunkra.” (Oscar Wilde)

Tulipánföldek avagy karanténgondolatok



"Az időjárással olyan furán áll a dolog. Mindig van vele valami baj."              (Karel Čapek)

A mi Amszterdamunk ebben a kérdésben is ismét túlteljesít. Ez a tél szokatlanul nedves, szeles volt, ettől még hidegebbnek tűnt. Most, hogy már annyira vártuk a jó időt, a tavaszt, hogy végre fellélegezzünk, pompázzanak a tulipánszőnyegek, mert valljuk be, nincs az a milliókat érő kéziperzsa, ami ezt az érzést képes felülírni. Mert ez a mi érzésünk, amit akkor is látni fogunk- hogy a mi városunk egy ékszerdoboz, hogy a tulipánföldek elkápráztatnak színeikkel, méltóságukkal, beláthatatlanságukkal- amikor most egyetlen turista sem láthatja, csak mi. Mintha csak a mi lelkeink lennének. Tudom, a turistákból élünk. Mégis mióta ránk borult ez a furcsa vírusvilág, hát buta ember az, aki nem gondolkodna be, nem értékelné a közeli, s távoli múltat, a jelent, s a közeli, s távoli jövőt.

A világirodalom legkedveltebb alkotásai a jókról s a rosszakról szólnak, népmeséken, világokon, romantikus regényeken által. Mindegy, hogy legkisebbik szabólegény, ruhátlan didergő király, bekattant La Mancha lovagja, gnóm Quasimodo, félarcú Fantom, kontra Hófehérke, Hamupipőke, Christin, Dulcinea vagy Esmeralda…

S mindig ott rejtőzik valaki föld alatti labirintusban, a sötét erdő mélyén, vagy éppen felismeretlenül a közvetlen környezetben egy lény, aki igyekszik törölni a jóakarat minden megnyilvánulását az arra amúgy fogékony lelkek emlékezetéből.

Hogy kik is ők valójában? -van választék. Mi tagadás, ebben a kérdésben nincs okunk panaszra. Ezek a fantasztikus lények mind, lelkükben nehéz múltat, kitaszítottságot, cipelnek. Az már csak az író fantáziáján múlik, milyen színű ruhát ad rájuk, milyen arcot rajzol nekik, milyen mértékű szenvedést mért rájuk a múltban. Olykor zseniális tudósok, művészek, feltalálók, olykor szörnyszülöttek, gyilkosok, zsarolók, olykor szenvedélyes szerelmesek.

Nem riadnak vissza semmitől, hogy boldogtalanná tegyenek mindenkit, ha már ők nem lehetnek boldogok. S azután jön valaki, valami általuk ismeretlen jósággal, aki felmelegíti a szívüket, levetik magukról az összes ruhát, s rájönnek, hogy lelki vagy testi gnómságuk egyedül az övék, saját fantazmagóriájuk, saját börtönük, s azon változtatni csak ők tudnak vagy nem tudnak.

S a romantikus szüzsében, a mesében mindig a jó, a szeretet győz. Persze tragédiákon által. Megpróbálom cinikusan, de érthetően magyarra fordítani: Elhullik a férgese. A biológia ezt a kontraszelekció szóval fordítaná le egzakt, tudományos nyelvre. S mint tudjuk, minden valamire való tragédiában szükségszerűen kihal egy-két család, vagy egy fél város.

Van azonban, mint mindig tanulság. Az élet hosszú. Felkínál számunkra sok lehetőséget, olykor drasztikusakat is, hogy változzunk. A jókat szembesodorja a rosszakkal, a szörnyeket meg a jósággal. Valljuk be, csak rajtunk áll. Képesek vagyunk-e begondolkozni? Képesek vagyunk-e változni? Vagy mi leszünk a férgese, aki cinikusan: elhullik. De legalábbis kitart az elgondolása mellett, miszerint nem kell mindenkinek boldognak lenni a világban.

Én nem éltem meg háborút, mélyszegénységet sem, értelemszerűen a gyerekeim sem. Mindazonáltal hála sváb nagyszüleimnek, tudjuk, mit takar a józan paraszti mértékletesség.

Majdnem mindegy, hogy mit eszünk, hogy az asztalnál nem hőbörgünk, nem fikázunk, nem veszekszünk, s nem vágjuk fel a falra a tányért ételestől, ha valami nem tetszik. És nem kiabálunk. Szabad inkább kétszer szedni, de a tányéron nem hagyunk semmit.

A legnehezebb időszakokban is fontos otthonunkban és lelkünkben a tisztaság, a rend, a rendszeresség, a fegyelmezettség és a szeretet.

Azon kívül: emelt fő, és egyenes hát.

Mindig becsületesen, az eddig felhalmozott tudásoddal a jég hátán is gyökeret tudsz verni.

Ezek a poroszos nevelés alapjai. S most tapasztaljuk, hogy a krízishelyzetben éppen ezek a dolgok segítenek túlélni. A szeretet, s a boldogság az az iránytű, amely mindig a jó irányt mutatja. Ha bármelyikben hiányt szenvedsz, elvesztél. A segítséget mindig visszakapod, de mindig máshonnan, máskitől, mint akinek adtad. Ez is az élet rendje. A természet úgyis kiegyenlít. Tanulj meg elengedni! Ha magaddal békében vagy, akkor másokkal is abban leszel. Nem közhelyek.

Most, hogy a víruséletünk 6. karanténnapjára sikerült kipihennem magam, olvastam, zenét hallgattam, filmet néztem, már sorozatokat is éjjelnappali maratonban, rendet raktam lakásban, fejben, sikerült értelmezni a híreket, leválasztani róluk az álhíreket. Vártam az ihletet, itthon beszélgetünk, értékelünk. Kövezzetek meg! Hálát adok ezért a lelassulásért,  bármily nehéz is a tényt befogadni: kitették nekünk most a stoptáblát. Aki nem képes megállni, ha kell elengedni maga előtt egy egész kocsisort anyázás nélkül, megváltozni, átértékelni, megérteni, és gyakorolni a feltétel nélküli szeretetet, s kilépni a rombolásból, pazarlásból, a nagyszerűnek hitt, felelősségtől mentes önpusztításból, -hát az bizony elhullik, cinikusul azért, mert ő a férgese, aki nem tud és nem is akar változni.

Lesznek sokan, akiket nem a vírus visz el, hanem beleőrülnek a bezártságba, nekifodulnak majd a velük egy karanténban összezártakkal. Kiabálnak, gonoszkodnak, mindenre bűnbakot keresnek, kijárnak az utcára, de mindvégig náluk lesz az igazság, mert ők mindig jól döntenek. (Miközben mellettük mindenki belehal a gyötrelembe, ha a vírusba nem is) S a végén nem tudnak majd 3-4 hónap múlva kijővén a karanténból új életet kezdeni, megcsodálni a mézeskalács házakat, s nem tudják már felidézni lelkükben a végtelen tulipánföldek gyönyörűségét, a tengerparti napsütést, a szél erejét, s a mindennapi esők boldogságát. Miközben a többiek majd hálát adnak mindezért. A sok énidőért, a sok beszélgetésért, a pihenésért, hogy életben vagyunk, hogy szusszant egyet a föld, hogy sikerült átértékelni, változni, hogy megmaradt az emelt fő, s még egyenes a hát... s most sikerül imigyen még hálát is adni valamennyiért. Az embereket ujra és ujra karanténokba kellett zárni az idők során (háborúkba, koncentrációs táborokba, gulágokba e.t.c.). Ezek jóllehet mind igazságtalanságokkal voltak tele, mindig ártatlanok életét is követelték. 

Most mi csak családjainkkal vagyunk összezárva, szeretteinkkel, azokkal, akiket 10-20-30-40 éve magunk választottunk, hogy jól, vagy rosszul, az most mindegy. Gyerekeinkkel, akik lehet, még kicsik, vagy már nagyok, de sok mindenre tudjuk még tanítani egymást, amiről az utóbbi időben megfeledkeztünk. Most méginkább a karanténban, ami nem börtön, nem egy roggyant priccs, hanem a saját otthonunk, amelynek melegsége csak rajtunk múlt, múlik... Van időnk. Most nem kell rohanni... Sajnos egy világjárvány kellett hozzá, hogy megértsük:

„Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki legfogékonyabb a változásokra.”      (Charles Darwin)

Esterházy herceg 2. levele

Nagyrabecsült Haydnunk!



Átléptünk az 1777-es esztendőbe. Komolyan kiélvezvén az Ön nagyszerű új symphoniáit, kétség nem fér hozzá, Ön egy zseni. Az utókor valószínűleg magasra értékeli majd jövőbéli műveit, mely komponálásával meg sem áll 100-ig. Felette örvendünk, hogy bécsi teendői és sikerei mellett hozzánk is visszatér újra és újra. Igazán értjük, s nagyra becsüljük, mert dallamai mindig is a zseni fejéből és tiszta szívéből fogantak, s fogannak. Kétségét értjük, ne tartsa magában, ne rejtse köténye alá. Nagy szükségét érzi a világ még mindig, újra és újra az Ön nagyszerű indíttatásának, lelkének, s tehetségének. Tudjuk, érezzük, hogy Ön új szárnyakra kapott, okát nem ismerjük, mégis mélyen átéljük, de egy valami ott motoszkál zsigerinkben: valami fantasztikus földindulást kell átélnünk nekünk kettőnknek. Soha el nem múló igaz barátságunk, kebelbéli szeretetünk, s a világ értetlensége miatt, mely kishitű, megátalkodott, hazug, manipuláns, s egyáltalán nem érdemel meg minket.



Köszönöm Önnek, hogy visszatért, s hogy meghozta ismét Eszterházára a remény halovány sugárát, a boldogságot (amiről a balgák ostobán azt állítják, hogy nem kell mindenkinek boldoggá lenni), az érzést, amit oly sokáig hiányolni kényszerültünk. Ön oly példásan érti közös nyelvezetünket: a zenét.

Elhozta nekünk újra házunkba a zenekart, mely lesi az Ön rezdülését, gondolatait, s megigéz a fenség, az érzés, amit bennünk felidéz s megindít. Ez a fennkölt érzelem a mindenünk, az életünk. Megértjük, hogy kényszerpihenőre volt nagy szükségük. Nincs helye közöttünk elszámolásnak, kérdéseknek, szemrehányásnak. Önök mindannyian, nagyszerűek, a művészet parnasszusaira emelnek fel minket, s feledtetik velünk a világ romlottságát. Nagy szükség van erre. Ez az Önök tehetsége: felemelkedni, szállni, s emelni mint a sas,másokat a magasba...



Fátylat tehát a múltra! Hagyjuk hát a jövőt bimbózni!

Nincs vita, harag, bosszú, ármány, meg nem értés. Van ellenben értelem, baráti ölelés, ami értékét vesztette ugyan a világban, de fontos ugye nekünk. S érzelmeink, amit a zene maga képes csak elővarázsolni a maga feddhetetlen valójában. Kérem, hallgassa, s fontolja meg újabb ajánlatom, melyet óvatosan zsebébe csúsztattam,  mely a jövőre vonatkoztatva bizonyosan egészséget, bizalmat, lelki s anyagi biztonságot, baráti jobbot nyújt mindannyionknak.



Nagyrabecsült Barátunk,
engedje meg hát, hogy újra élvezhessük Ön által a muzsikát, a meg-megújuló dallamot, amit ugye számunkra és udvarunk számára még mindig az Ön becses személye képvisel!

Az Ön zenéje pihentető érzés szívönknek, az Ön barátsága garancia lelkünknek, az Ön meleg ölelése névjegy egy jobb, őszintébb érzésekben gazdagabb jövőre nézvést, melyet az Ön ideiglenes távozásával, nagy értetlenségünkre lelvén mégis mellőzni kényszerültünk. Ne felejtse el ajánlatunkat és gondolja meg, mire lehetünk képesek mi így együtt.



Megköszönvén a személyes kézfogást, melynek okán talán sikerült helyre tenni küldetésünk, s mindent, amit eddig elnapoltunk, s elfecséreltünk egyéb felesleges dolgok, arra érdemtelen, vak emberek mecenatúráját megteremtvén, s egymás kényszerűnek hitt elfelejthetőségén érzett fájdalmán elborulván magvas gondolatainkban.

Imígyen ma meghívott minket Ön egy szebb, boldogabb világba, mely már olyan, és az számunkra, aminek elsőre látszik, mert megtanultuk az Ön zenéjében elmélyülvén, az Ön remek útmutatása szerint szemlélni a mindenséget: épp annak és olyannak látni, mint ami. Köszönjük példa nélküli iránymutatását.

Egyben kérem, értse meg, az Ön felelősségét! Eszterházának Ön dobogó keble, lobogó lelke, testének tüze. Ezt sose felejtse! Az ihlet mindenki számára fergeteges, mindent elsöprő érzés, a várományosok számára pedig vissza nem térő élvezet. Miért is ne adnánk meg hát mindenkinek azt az érzést, ami egyenlőre csak tenmagunkat feszít szerte?

Nem szűnünk meg őszinte híve lenni, s őszinte lélekkel várjuk mindenkor vissza.


Esterházy Miklós herceg

Az első levél itt olvasható   https://huisjeboomptjebeestje.blogspot.com/2016/01/esterhazy-herceg-levele.html