Coda

Egy hiányzó láncszem... egy befejezetlen mondat... egy megválaszolatlan nyitott kérdés… egy hiányzó verssor… egy el nem készült fejezet a regényből… a befejezetlen szimfónia... amikor nem találjuk az aranymetszést… amikor torzó a szobor… amikor nincs szimmetria. Valamennyiszer visszatérünk, valami hiányzik és persze nincs magyarázat. Mint egy átsuhanó érzés, vagy egy kellemes dejavu, újra és újra megtalál, nem hagy nyugodni.

És egyre csak játsszuk a szerepeinket, az egész életünk értelmetlennek tűnő hosszú játszmák sora. Nem akarunk rút kiskacsák lenni, nem vállaljuk be a hattyúságunkat, mert akkor különcök leszünk, kiközösítenek a többiek… inkább leszünk boldogtalan tucatkacsákká csak ne kelljen felvállalni magunkat, csak ne lógjunk ki a sorból, hogy bevegyenek a csapatba. De milyen csapatba? Ahol a többiek is ugyanígy szenvednek értelmetlenül, és meg se próbálják megtalálni magukat.

Hattyúnak lenni egyáltalán nem rossz dolog. Ha átvészeled a gyerekkor tanítással tele időszakát és türelmesen vársz a sorodra, ha soha nem veszítesz, mert vagy nyersz, vagy tanulsz, akkor egyszer csak belőled lesz az a gyönyörű madár, aki lehet, hogy csak önmagát fogadta el, vállalta fel, és ettől lett szép. A víztükörben mindig szépnek látta magát, amikor kicsúfolták, akkor is. Azután ha megértél rá, kapsz valami semmihez sem foghatót. Erős vagy, szép vagy, és átestél a kiképzésen, amin a kacsák nem. Ha látsz egy madarat a vízen járni, véletlen se mondod, hogy ez azért van, mert nem tud úszni. Ezért a tudásért persze kegyetlenül megszenvedtél. Megcsipkedtek, megmardostak, kicsúfoltak, különcnek tartottak, kiközösítettek, ilyesmik… De eljött a te időd. Megtanultál elfogadni, alázattal viseltetni minden iránt, és megtanultál szeretni, lehet, hogy még nem vagy tökéletes, hiszen talán sosem leszel az, és nem is ez a cél, hanem hogy egyre jobb legyél. Mikor egy szinten túl mindezt tudatosan tetted, kezdett a dolog boldogra váltani. Sokszor jól esik a puszta szemlélődés, elég már csak megfigyelni a dolgokat. Egyszer csak az is kiderül, hogy nem vagy egyedül. Vannak itt más madárfélék is.

Azután rádöbbensz, hogy van ebben a világban még egy hattyú, aki ugyanezen az úton van túl, aki olyan, mint te, aki azt érzi, amit te, táncolsz hát egyet vele, olyan hattyúsat, fenségest. Azután eltűnik, mert még a kacsákkal hadakozik egyre. Talán nem nézett a víztükörbe az utóbbi időben, ezért nem is látja, hogy milyen szép. De már ő is halad... lépésről-lépésre, ahogy te is. Már nincs szükség játszmákra, mert önmagad vagy. Már csak néhány megtapasztalás hiányzik, hogy megteljen tartalommal egy hiányzó fejezet, hogy meglegyen a hiányzó verssor. Nem marad el a coda, ott az aranymetszés! Mert mindennek eljön az ideje.

Mint ahogy vannak nyolcadik típusú találkozások, úgy vannak magasabb szintű kapcsolatok is, amik egyszeriek ugyan, de nem megismételhetetlenek. Mint az ikerlelkek találkozása sem egyszeri fellángolás, hanem maga az örökkévalóság. Minden értünk van, minden értünk történik. Néha hihetetlennek, néha meg félelmetesnek tűnik, de így van. Várunk, kérünk, szeretünk és hívunk. Ébren tartjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat. Folyamatosan gondolkodunk és beszélünk róla, leírjuk. Mindig megtaláljuk a megfelelő formát a megfelelő tartalomhoz.

Így alakultak és a mai napig alakulnak a narratív szóbeli vagy írásbeli műfajok a népmesétől az élettörténeteken, az egyszerű „mi volt a tegnapi szappanoperában?”-mesélésen, vagy a csajos pletykákon át az írott irodalomig. Ez mind elbeszélés, az érzések ébren tartása. Mert amiről nem beszélünk, az egy idő után olyan, mintha meg sem történt volna, eltemetjük. A titkokról ezért nem beszélünk. Mert akkor nincs is. Ez a dolog tudományos oldala.

Azután ott a vonzás törvénye, a kimondott szavak teremtő ereje, a gondolataink hatása. Nagyon egyszerű: amit életben akarsz tartani, arról gondolkodni kell, beszélni kell, álmodni kell, arról hosszú filmeket kell vetítened magadnak, dallamokat hallani a füledben. Leírni, lekottázni, lefényképezni, lefesteni, homokba rajzolni, kőbe vésni. Merni messzebbre is merészkedni: az álmaink, a megérzéseink, a látomásaink ködös érthetetlenségéből megérteni azt a sok jelet, amiket tudtunkra adnak.

Ezekről hajlamosak vagyunk nem beszélni, nem merünk, pedig ott van bennük a hiányzó láncszem.

„A látomás a mások számára láthatatlan dolgok látásának művészete.” (Jonathan Swift)

Minél nagyobb a fény, annál nagyobb az árnyék…?

És íme egy újabb tesztelendő mondás az élet paradoxonai közül, avagy hogyan találjunk megoldást minden helyzetre, minden kérdésre. A mondat maga minden csak nem igaz, amellett nem is pozitív abban a kontextusban sem, ahogy használjuk, hogy minél több az életben a boldogság, annál nagyobb lesz az ára is, minél több jót tapasztalunk meg, annál több nehézséget is, minél fényesebben világítunk, annál több sötétség vesz körül bennünket.

Minél több az ismeret, annál inkább döbbenetes, hogy a világnak milyen csekélyke szeletkéjét sikerült megismernünk. És ez nem csak egyénre lebontva igaz, hanem globálisan is. Ahogy telik az idő, egyre több a megtapasztalt dolog, de sok esetben semmire se megyünk vele, mert az életben nincs mindenre magyarázat, nem meggyőző egyetlen érv sem, a dolgok látszólag a maguk útját járják. Látszólag… amúgy meg mindennek oka és ideje van, értelme és miértje is. Minden mindennel összefügg és valahol kiegyenlítődik. A történetünket alapjában véve mi írjuk.

Kezdjük a legempirikusabb fizikával. Egy kis hétköznapi fénytan. A tárgyat megvilágító fény erősségétől nem függ az árnyék nagysága. Tehát árnyék szempontjából indifferens, hogy egy mini leddel, vagy egy 500 wattos halogén lámpával világítunk. A kettő nincs összefüggésben. Az árnyék nagysága két dologtól függ: a fényforrás és az árnyékot vető tárgy távolságától… minél távolabb van a megvilágított tárgy a fénytől, annál kisebb az árnyéka; és a fény beesési szögétől, ezért van télen mindennek hosszabb árnyéka, mint nyáron, amikor a nap magasan jár. Ezért kvázi nincs árnyék nyáron a déli órákban, amikor a nap majdnem merőlegesen süt.

A növények sem gondolkodnak árnyékokról, egyszerűen csak nőnek a fény felé. Ez a természet törvénye. Nem gyártanak elméleteket mindenre. Még az ember is megtanulja, mire odakerül, hogy az út végén majd a fény felé kell menni.

Látszólag tehát semmi értelme nincs a fenti mondatnak. Akkor mégis miért hajlunk rá, hogy elhiggyük? Talán mert ott van az az árnyék, amitől annyiszor megtorpanunk. A saját árnyékunk, amit borzasztó nehéz átlépni, a saját kis énünk, aminek karbantartása csak rajtunk múlik. Ott vannak a félelmeink, amik sokszor nagyobbak és borzadályosabbak számunkra, mint amekkorák és amilyenek valójában.

Megoldás? Bátran gyújtsd meg a gyertyát, világíts, hisz a fény te magad vagy, ha az igaz úton jársz. Mert a megtett, út a fontos, nem az eredmény. A jól megélt út a boldogság. Van cél: az út maga, meg kell jól élni. Észrevenni, becserkészni a megérzést, és nem gondolkodni árnyékokban, félelmekben, hallgatni rá, nem csap be.

A megérzéseink nem csapnak be soha. Hát ezek a nagy dolgok!

Ha szeretsz valakit, két dolgot tehetsz. Vagy messzebb engeded magadtól, hogy kisebbnek érezze a saját árnyékát a te fényed mellett, vagy egyszerűen magadhoz öleled, ettől eltűnik az árnyéka. Ne félj meggyújtani az ő fényeit, akkor ketten mindjárt kétszer annyi fénnyel bírtok a további úton, jól jön az még az árnyékok kezelésekor. Azután lehet ezt kézen fogva négyzetre emelni sok-sok szeretettel…

És ott vannak hozzá a szavak, a bátran vagy félve kimondott szavak, amiknek erejük van. Teremtő erejük van. Nem kell félni kimondani semmit. Azután vannak súlyos szavak, meg ott van az az egy szó, amit könnyelműen kimondani vétek, mert ha fényét veszti, akkor nagyon fáj. Ha nem mondjuk ki, akkor meg elkésünk vele. Az is lehet, hogy nem lesz alkalmunk rá többé. Az idő relatív, csak mostok vannak. Nincs korán és nincs későn. A világon mindent szavakba lehet önteni.

Szép, amikor jól fogalmazunk, az irodalom az irodalom, a zene az zene, a művészet az művészet. Az igaz viszont tőmondatokban is igaz. Persze az is megesik, hogy valahol nem tudunk megszólalni a meghatottságtól. Akkor, ott a szünetnek is helye van.

Ha nehezen megy, ülj le egy kopasz téli fa, egy kis tavaszi virág, vagy egy madár elé, vagy ülj ki a vízpartra, a mezőre, figyeld meg hogy járnak a kacsák a jégen, nézd a mozdulatlanságot, hallgasd a csöndet, üresítsd ki a fejed. Tanuld meg tőlük, hogy nőni a fény felé lehet, hogy nem kell félni az árnyéktól, a sajátodtól főleg nem. Állítsd sorba az árnyakat, menj velük szembe, küzdj meg amelyikkel meg kell küzdened, öleld magadhoz, szelídítsd meg az arra érdemeseket, a többit meg csak szemléld, hagyd, hogy elmúljanak maguktól, ahogy jöttek! Egyszerűen csak szeress!

Ha szeretsz egy virágot, azt ne tépd le!

Vegyél leckét a cserép borostyánodtól, ami mellől már rég levirágoztak a jácintok, már a hosszútűrő korallvirág is, a 100km-es széllökések leverték egy éjjel a földre, már a cserepe is összetört, a földje is széthullott. Egy darabig még nyűglődött a törött kaspóban, majd megszántad, kapott másikat, nem túl nagyot, meg vizet is, meg behoztad a hideg teraszról, és lám, hajt ezerrel, pedig még tavasz sincs. A fény felé, természetesen. Tudja a dolgát… szép, és kitart, hogy ahányszor ránézel, emlékeztessen arra, akitől kaptad… és ha rá gondolsz tarts ki te is, és ne tágíts a megérzéseidtől… mert egyedül azok nem csapnak be soha.

Várd, hogy feltűnik az árnyéka a dombtetőn, mint a karácsonyi mesében, mert ez a te kedves árnyékod, a te boldogságod, mert ez annak a ténynek az egyértelmű jele számodra, hogy közeledik, hogy mindjárt megérkezik és végre megölelheted… és ennél az árnyéknál nincs számodra fényesebb dolog a világon.

Hogyan megy át a teve a tű fokán?

Ezt az írást sokkal inkább ihlették a szokásos heti baráti beszélgetések, útkeresések, mint a bibliai példabeszéd. Szóval nem vasárnapi igehirdetésnek szántam, még ha kicsit azzá is lett.

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Lukács 18:25.)

A kép igazán szemléletes: a tű fokán a tevét átvinni, mint ahogy az Isten országába a gazdagnak bejutni lehetetlen vállalkozás.

Milyen sokszor akadunk meg a feladatok előtt, s milyen sokszor tűnnek a dolgok egyszerűen paradoxonnak, mint ez a mondat is. Azután jönnek a lázas „miért”-ek, „hogyan”-ok, hiányzó láncszemek, a „nem értem”-ek. Majd a máz-kapargatás, hogy hátha alálátunk a dolgoknak, akkor majd érthetővé lesznek. És ott a 22-es csapdája.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy itt sem a nagymama varrógépének fiókjában kell keresnünk a megoldást. A tű fokán ugyanis a biblia korában azt a szűk kis kaput értették (innen ered a kiskapuzás fogalma is), amit a nagy városkapuk bezárásakor is nyitva tartottak, s melyek olyan szűkek voltak, hogy az emberek csak görnyedve, meghajolva, alázattal haladhattak át rajta, a teve meg teher nélkül, térden csúszva.

A példázat szerint még a tevének is könnyebb ezen a kapun átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.

A gazdag sem konkrétan a gazdagot jelenti, hanem engem, téged, mindenkit.

Miért is oly nehéz a bejutás? Mert a gazdag ragaszkodik a gazdagsághoz, mert mindent ennek az egy dolognak rendel alá, még gondolatban sem tud ettől elvonatkoztatni. Minden cselekedetét egy dolog uralja. Mindent döntését ennek rendeli alá. Állandóan mérlegel, mit nyerhet, mit veszíthet, s mialatt mérlegel, elmegy a lehetőség mellette ezerrel.

Isten országába nem mehet be, aki mérlegel. Ott nem számít az előny vagy a hátrány, nem számít a nyereség vagy a veszteség, nem számítanak a mérhető kilók, centik, vagy literek. Nincsenek mérőszámok és mértékegységek, amikben ugye mi emberek pontosan tudunk gondolkodni.

Valójában még mindig nem a gazdag emberről szól a történet, hanem rólad és rólam. A kettőnk kapcsolatáról. A mi barátságunkról, a mi szerelmünkről, a mi lelkeinkről.

A kapcsolatainkba sem léphetünk be ugyanis egyedül magunkban bízva, hanem végtelen hálával és nagyrabecsüléssel, megköszönve, alázattal az iránt az ember iránt, aki megmutatta azt a bizonyos szoros kaput.

Mindkettőnknek át kell menni a tű fokán… Nem vonszolhatsz át magaddal, és nem vonszolhatlak át én se téged. Meg kell várni a másikat, hogy akkor és ott tegye meg, amikor és ahol meg tudja tenni egyedül. Amikor készen áll rá.

A másik dolog, hogy nem tehetjük fel egymást a mérlegre. Ebben a szituációban nincsenek biztos mérőszámok, nincsenek egzakt mértékegységek… itt csak és kizárólag a megérzéseink vannak. Hát figyeljünk jól oda rájuk!

Amíg várunk egymásra, megküzdünk rendesen magunkkal is, mert a távollét mindig gyötrelem. Azután lassan ráébredünk, hogy így sem vagyunk egyedül. Először csak azt érezzük, hogy a másik olykor jön velünk az utcán, áll a hátunk mögött, figyel, érti a gondolatainkat, látjuk a mosolyát, érezzük a tekintetét, az ölelését, halljuk a hangját. Ez nagyon jó dolog. Készen azonban csak akkor leszünk, amikor már nem csupán velünk lesz, hanem bennünk. A lelkünkben, akkor is, amikor várunk rá. Amikor már ki tudjuk mondani, hogy „Ő nem velem van, hanem bennem!”

Amikor írok, Ő fogja a ceruzámat, ha bármire csak gondolok, érti, hisz az ő gondolatai is.

A teve is maga megy át a tű fokán. Térden csúszva… mert bizony vannak az életünkben méterek, amit térden csúszva kell megtennünk. Valakiért.

A terhet le kell tenni, azzal együtt nem megy. A súly a múlt, a rossz gondolataink, az egónk, a fájdalmaink, a dühünk, a szomorúságunk, a sértődéseink, a félelmeink.

A kapcsolatainkba is csak tisztán lehet belépni, máshogy nem, mint ahogy az Isten országába sem mehetünk be „gazdagon”. Megválva az összes fölösleges dolgoktól.

A tű fokán csak teher nélkül lehet áthaladni, tiszta lélekkel, egyedül.

Meddig maradsz magyar?

Ez az írásom 2016. 02. 08-án a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre 12000 felett az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!

http://hataratkelo.blog.hu/2016/02/08/meddig_maradsz_magyar

„édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Évek óta motoz a fejemben a kérdés, hogy miért nem kellek én neked, a hazámnak. Miért nem vagyok én elég jó? Fél évszázad nagy idő, ez a mi közös múltunk neked is már itt-ott történelem. Nekem a vidám gyerekkorom, a boldog egyetemista éveim, az első nagy szerelem, az első munkahelyem, az első lakás, az első autó, a három gyerekem sorban, az ő gyerekkoruk, az első szavak, az első lépések, a kibontakozó egzisztenciám, a zsákutcáim… az életem. Jól mondtam az előbb, a múltam, az én hozott anyagom, a génjeim, a borzasztó egóm. Az a vastag máz rajtam, ami alá senki nem látott, mert én voltam a kék harisnya, az erős nő, a szingli, akinek mindig minden működik. Sosem akartad tudni, hogy ki is vagyok én.

Valójában nagyon sokba kerültünk mi egymásnak. Te adtál nekem és a gyerekeimnek összesen 7db diplomát, meg jó pár szakmát, amire legalább mi építhetünk, te meg már nem. Ez nagy hiba.

Emlékszel Széchenyi Istvánra?… Tudod, róla mondta Kossuth Lajos, hogy a legnagyobb magyar. Hát ő már 200 éve megmondta nekünk, hogy „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Ezt te valamiért nem akarod megérteni.

Hogy én mit adtam neked? 30 évig voltam rendes adófizető polgár, szültem három gyereket magamnak meg a páromnak elsősorban, akkor ebből még nem csináltál ekkora kampányt. Felnőttek, és ők sem kellenek neked. Miért is nincs jövőjük veled?

Alattomosan emésztettél fel, hosszú évek alatt, lassan, belülről. Először elvetted az egzisztenciámat, azt a csodát, hogy taníthattam anyanyelvet, magyarságot, költészetet, irodalmat, művészetet, a te történelmedet, erkölcsöt, tartást azoknak a gyerekeknek, akikből a te jövőd épülne. Sebaj, építettem nekünk újat, sikeres voltam, de te ezt is ellehetetlenítetted. Kisöpörted a padlásom az általad bomba üzletként aposztrofált hitelekkel, lenyúltad a nyugdíjamat. Azután szép lassan robotot csináltál belőlem, kiölted a gondolataimat, elvetted tőlem a kultúrát, mígnem csaknem belehaltam. Ennyire értéktelen voltam számodra. Lehet, közben megöregedtem, és te nem kedveled az öregeket. De ott vannak a fiatal gyerekeim, ők is értéktelenek számodra. Ez mind-mind nagy hiba.

Nem fordultam ellened, nem mentem az utcára forradalmat csinálni, és nem gyávaságból. Becsukni magam mögött az ajtót, ahhoz is bátorság kellett. Tudod, olyan ez, mint egy szétcsúszott házasság. Beadod a válási papírokat a bíróságra, megfogod a gyerekeket, és angolosan távozol. Közben nagyon fáj, mert akit elhagyni készülsz azt nem is olyan régen még szeretted bolondulásig, valamennyire mindig is így lesz. Eddig a mostjaid, innentől a múltad.

A szomorú az, hogy nem csak velem tetted ezt, hiszen a határon túl már nagyon sokan vagyunk. Kíváncsi vagy a számokra? Nemsokára egymillióan.

„Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.”

Tudod, milyen rosszul esett, hogy még a személyi igazolványomat is elvetted mikor elhagytalak?

Már csak mosolygok rajta, hiszen már csak az útlevelem magyar. Már csak négy év és dönthetek úgy, hogy lecserélem azt is. Akkor az sem lesz már magyar.

Itt befogadtak. Ez az ország egy év alatt átformált, adott célokat, kihívásokat naponta. Nem szívja a véremet. Tudod itt a demokrácia egészen mást jelent, mint neked, és a tolerancia nagy úr. Az ember érték, hiszed, vagy nem én is az vagyok, a gyerekeim is. Itt mindegy, ki honnan jött. Nem elvesznek tőle, hanem adnak neki… lehetőséget. Nem halat, hanem hálót, és megtanulhat halászni. Itt is küzdünk de nyugodtan. Ez nagy dolog.

Az utcán, villamoson mosolyognak az emberek, egyenes gerinccel járnak, odafigyelnek egymásra. Ez Hollandia.

Látod, már a fejem sem magyar, mert csúnya idegen szóval: asszimilálódok… kezdek az itteniek fejével gondolkodni. Ezt nem volt könnyű elsajátítanom. A napjaim, bevallom sokkal boldogabbak így. Már nem vagyok igazi magyar, nem panaszkodok és nem káromkodok.

Egy dolog marad meg nekem, az anyanyelvem, semmi más, de hogy az unokáim beszélnek-e majd magyarul, azt nem tudhatom. Ha rajtam múlik igen… ki tudja.

Most tedd fel a kérdést nekem: „Meddig maradsz magyar?”

Egyszerű a válasz: örökre.

Addig még hazafele menet eszembe jutnak verssorok, amelyeket egyetlen nyelven sem tudnak szebben kifejezni mint az én kedves költőim és íróim... magyarul... az anyanyelvemen.

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,”

(József Attila: Hazám)

Letettem a múltam, avagy asszimilálódás egy szokatlan kameraállásból

Ez az írásom 2016. 02. 02-én a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre két hét alatt 16.600 az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!

http://hataratkelo.blog.hu/2016/02/02/letettem_a_multam

Nyelvtanulásról, lakásbérlésről, egészségügyről, önkéntességről, diákéletről, munkavállalásról, kultúrsokkról, holland mentalitásról már sokan és sok mindent leírtak ezen és más oldalakon is. Ezek megismerése valóban elengedhetetlenül fontos dolog, melynek rejtelmeit nekem is volt szerencsém megtapasztalni az elmúlt egy évben, mióta itt élek Hollandiában.

Azt is sokan leírták már, hogy kit mi késztetett elhagyni azt az országot, ahol született, felnőtt, és ahol amúgy szeretett lenni. Magam is tipikus magyar karriert futottam, három felnőtt gyerekkel, akiket jól felfogott érdekükben erősen arra neveltem, hogy az életüket külföldön kell elkezdjék. Átéltem szülőként, hogy felraktam az amszterdami járatra négy éve az első fiatal pályakezdőt. Magam több tanár-diplomával 17 év alatt végigjártam a magyar iskolarendszer összes lehetőségét és útvesztőit a paneliskolától az egyházin át az egyetemi gyakorlóig, majd 12 év vállalkozói lét következett pusztán financiális okokból, napi sok levezetett km-rel, 24 óra munkával, lehetőség szerint hétvégén is, svájci frankos hitel, ilyesmi, minden volt nekem is, ami tipikus. Azután jött egy autóbaleset, amit csodával határos módon sikerült túlélnem, és átértékelnem mindent, ami körülöttem történt egész eddigi életemben. Másfél év alatt felszámoltam, mert megértettem magammal, hogy ha nekivágok 52 évesen, akkor már nem szabad, hogy legyen visszaút, és nem szabad hátra néznem. Sokan kételkedtek, lebeszéltek és sokan segítettek.

Tudatosan eltervezett listám volt arról, hogy mit szeretnék itt elérni, aminek egy része könnyen, másik része lassabban, és egészen más sorrendben, de megvalósulni látszik. És persze kaptam olyan lehetőséget is, ami a listán egyáltalán nem szerepelt. Mivel a nagyobbik fiam már 4 éve itt él, nagy könnyebbség volt a kezdés, a legkisebb előttem két hónappal jött ki, a középső pedig Londonban van.

A fentiek csak a helyzet megértését szolgálják. Mindenről hosszasan tudnék mesélni, és az egy év eseményeit le is írtam, de erről majd később, nem lövöm le idejekorán a poént.

Valójában a más kameraállás lenne a lényeg, hogyan leltem rá az útra saját magamban, ami mentén képes voltam megismerni mások szerint rekord idő alatt sok mindent ebből az országból.

Nagyon gyorsan rájöttem, hogy itt nem első sorban attól élhető az élet, mert ez egy jóléti társadalom, hanem mert a fejekben egészen más van, mint amit megszoktam, hogy a demokrácia mit jelent a mindennapokban, hogy mit takar a multikulti társadalom, hogy mindent megtehetsz, kipróbálhatsz, a másság nem akadálya semminek, hogy a mosoly mennyire fontos, hogy itt az emberek nyugodtak, türelmesek, beszélnek mindenféle nyelveket, hogy nem zavarja őket az eső, nem fáznak a hidegben, nem törik az autókat, nincsenek kátyúk, és még sorolhatnám. Apróságok, de mind egy-egy fogaskerék az élet nagy órájában.

Valójában mi is ez? Mitől ilyen? Fontos, hogy ezt megértsük, mert így tudunk majd együtt élni vele napi szinten. Ahhoz, hogy másokat, egy tőlünk sokban különböző kultúrát megismerjünk, átlássunk, és abban képesek legyünk asszimilálódni nem árt valami vezérfonal, ami mentén elindulunk. Kell hozzá hatalmas eltökéltség, motiváció, belső látás. Nem szabad címkézni, ítélkezni, megérteni kell.

Az első két hónap alatt lefutottam a szokásos kört: lakcím, adószám, holland jogosítvány, holland rendszámos autó, beiratkozás a nyelviskolába, vállalkozás papírjai, könyvelő, honlap, névjegykártya, telefon, bankszámlák, tömegközlekedési kártya, betegbiztosítás, múzeumkártya… mindezt borzalmas nyelvtudással, de nagy akarással (még így is működött).

Párhuzamosan hatalmas nagytakarítást tartottam a fejemben, rengeteget pihentem, olvastam, jártam a várost, fényképeztem, figyeltem, sétáltam a tengerparton, mindent szétszedtem apró darabjaira, újraépítettem saját magam, megtanultam pozitívan gondolkodni mindenről, mindig. Leszoktam sok rossz tulajdonságomról. Letettem a múltam. Megtanultam a mában élni, lépésről lépésre haladni, körültekintően tervezni. Megtapasztaltam hamar ennek a jótékony hatását, hihetetlen dolgok „úsztak” be az életembe, amiért nagyon hálás vagyok.

Közben utolért az a nagyon keserű felismerés, hogy mielőtt eljöttem ide, milyen lelki nyomorban éltem. A munkámat végeztem 12 év rutinjával, jó is voltam benne. Lehet, sikeresnek tartottak, de nem voltak már gondolataim, nem volt hobbim, színház, múzeum, már nem olvastam, annyira frusztrált voltam, hogy már fel sem tűnt. Volt mit letenni.

Alaphangon gyógyíthatatlan könyvmoly, irodalom-, zene-, művészet-, történelem-, kultúrakedvelő ember vagyok. Ezen a szálon indultam el itt is. Először csak azért, mert kikapcsolódtam, pihentetett a múzeumozás, azután hamar rájöttem, hogy mennyi információhoz jutok holland történelemből, kultúrából, és nem utolsó sorban mennyire jó nyelvtanulás is egyben. Mindent elolvastam, először az angol szövegeket, majd egyre többet a hollandból, eleinte a német mobilgidet kértem, azután hamarosan a hollandot. Ha nem értettem, meghallgattam 3-4-szer akár. Holland honlapokat olvastam, egyre több sikerrel. Lassú voltam, de kezdtem egyre jobban érezni magam, ragadtak rám a szavak, amik a nyelvkönyvekben nincsenek benne, amit olvastam, hamar megértettem. Közben elmerültem a holland festészetben, történelemben, aranykorban, hajózásban, gátépítésben, cölöpépítkezésben, építészetben, II. világháborúban, zsidó deportálásban, ellenállásban, közmondásokat tanultam… Mindez annyira izgalmas volt, és akkora örömmel töltött el, hogy kezdtem minden napot boldogan megélni. Már nem görcsölök, ha lassabban haladok, teszem a dolgom, belerakom minden futó projektbe amit megkíván, és annak működni kell… és működik is… stressz nélkül. Hát ezt azért bevallom, némi csodaként fogadtam.

Azután valaki volt olyan nagy hatással rám, hogy egy hangsúlyos véletlen folytán előcsalogatta belőlem az írás élményét. Ennek köszönhetően az utóbbi egy évről nagyon sok élményem, évődésem, és sztorim leírtam arról, hogy hogyan változtam meg, Hollandiáról, az itteni életről, barátságról, szerelemről, őszintén, a sorok között tanulságokkal. Néhol novellisztikus, néhol romantikus, olykor tömény, filozofikus, humoros stílusban, olykor öniróniával. Karácsonyra elkészült a blogom is, ott olvasható mindez. Az írásban határtalan örömforrásra leltem ismét. Fantasztikus érzés minden perce. Valójában a legszebb az egészben, hogy életemben először nem az eredmény vagy a siker motivált. Egyszerűen azt tehettem, amiben jól érzem magam.

Tele vagyok újabb és újabb tervekkel, kinyíltam ebben az országban. Segített a környezet, megfertőzött ez a hely a nyitottságával, magabiztosságával, lehetőségeivel, közelebb hozott a természethez. Megrögzött városlakóként is bármely irányba indulsz el, 200 m séta után ott egy kanális sok sirállyal, kacsával, nyuszival, madárnépekkel, ez csodálatos. Bármerre nézel mindenütt megvalósult ötletek vesznek körül, a holland építészet különleges, nem csak a régi, a modern is. Az, hogy itt vagyok a szó legpozitívabb jelentését véve egy nagy kaland volt számomra. És még nincs vége, ez még csak a kezdet.

Jól tudom, hogy az én esetem mennyire egyedi, mégis nem győzöm ahol csak tudom elmondani, hogy a tanulság benne annyi más számára, hogy az asszimilálódás egy teljesen új környezetben is mindig azon múlik, hogy magadat le tudod-e győzni, hogy aktívan megéled, vagy csak átéled a dolgokat. Míg az első boldogsággal tölt el, a második meg szenvedés. Ha megéled, nincs például honvágyad. Az ember sok mindent önmagának gyárt le, hogy azután jól belepusztulhasson. Nem árt leszokni róla.

A nyelv tükrözi a gondolkodásmódot, ezért érdemes megfigyelni a mondatszerkesztést, az udvariassági formulákat, és egyáltalán mindent a nyelvtanulás közben. Szóval egy kis hétköznapi nyelvészkedés nem árt. Ezt két rövid szösszenettel világítanám meg.

A holland tömegközlekedés mint tudjuk chipkártyával működik. A megállóknál bemondják, hogy hol vagyunk, mire lehet átszállni, és figyelmeztetnek a kicsekkolásra hollandul, és angolul. A holland a „vergeet niet”-ne felejtsd szerkezettel, az angol a „remember”- emlékezz szóval figyelmeztet. Az egyik azt feltételezi rólad, hogy elfelejted, a másik meg mosolyogva figyelmeztet. Ugye, mennyire más… bele se gondolunk.

Azután ott a varázsmondat, amit minden köszönés után elmondunk: „Hoe gaat het met jou?” (Hogy vagy?). Nem válaszolhatsz rá, csak pozitívan „Goed! En jou?” (Jól! És te?) Ezt az első nyelvórán megtanulja mindenki, és rövidesen hallatlanul idegesítővé válik, hogy napi tízszer elhangzik, és már-már azt érezzük, hogy a reptéri egeret nem érdekli, hogy mi valójában hogy is vagyunk, mert a válasz mindig a kötelező „Jól!” Valójában, ha belegondolunk, ez egy hatalmas pozitív megerősítés naponta többször kimondatják velünk hogy „Jól vagyok!” Mindez beleépül a napi szokásrendbe és nyelvhasználatba. Nem újdonság, az angol, a francia ugyanígy használja. (A magyar meg kérdés nélkül negatívkodik, panaszkodik, hogy fáj a feje, nem aludt a gyerek az éjjel, a férjét leosztotta a főnök… és máris rosszul indul a napja.)

Nem más ez, mint az önismereti tréningek első, legegyszerűbb játéka, állj minden nap a tükör elé, és mondd magadnak, hogy „Ez igen, jól nézek ki!” Azután az akárhányadik reggelen tényleg nem a plusz kilókon, vagy az újabb pár ráncon tűnődsz el, hanem elégedett vagy önmagaddal. Mosolyogsz, és mosolyog rád a világ.

Induláskor kaptam amolyan hamuban sült pogácsa helyett ezt a komoly mondatot egy régebb óta itt élő magyar barátomtól, amit sokáig forgattam a fejemben, így hangzik: „Ebben az országban semmi sem az és olyan amilyennek látszik.” Hát persze hogy nem, ha magyar szemmel nézed, de ha holland fejjel kezdesz el gondolkodni, holland szemmel nézni, akkor bizony itt minden az és olyan lesz, amilyennek látszik. Csak a kameraállás szokatlan.