„ A
hála kaput nyit az élet teljessége előtt. Általa megelégszünk
azzal, amink van, és még többet kapunk. Az elutasítást
elfogadássá teszi, a fejetlenségből rendet csinál, a zűrzavart
eloszlatva világosságot hoz. Az étkezést lakomává varázsolja,
a házat otthonná, az idegent baráttá. A hála lételemet ad a
múltnak, békét jelent a mának, és terveket a jövőnek.”
(Melody Beattie)
A
definíció szerint, amit még Spinozától örököltünk, a hála a
szeretetnek azon vágya vagy törekvése, melynél fogva, aki a
szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót
tenni iparkodunk. Tehát a hála nem más, mint a megtapasztalt
jóindulat hasonló formában történő viszonzása.
Valójában
a hála egy érzés, egy nagyon magas fokon izzó, túlcsorduló
olykor egyszerű, olykor túlfűtött… nagyszerű érzés. Benne
van a bizalom, a nagyrabecsülés, a szeretet, akár lehet szerelem
is, mindenesetre valami olyan érzés, amely közel hozza a másikat,
felelőssé tesz egymás iránt, s egy jövőbeli szeretetkapcsolatra
helyezi át a hangsúlyt… Megtanít megélni, értékelni a
pillanatot, megélni a mostot, és megalapozni az ismeretlen közös
jövőt. Megtanít megköszönni mindent, ami és aki körülvesz
minket. A hála egyfajta megváltozott tudatállapot, extázis, egy
hatalmas köszönöm az életért, létezésünkért. Hányszor
szőjük bele mondandónkba: „Istennek hála”… S ez olykor neki
szól, olykor másnak, mégis kimondjuk, mert oly fontos számunkra.
Megindít, elindít, értékel, megkönnyebbülünk, és van erőnk
tovább menni, küzdeni vagy épp csak elcsendesedünk tőle.
A
hálaadás egyik legszebb formája az imádság. Az imádság-irodalom
számtalan gyöngyszemmel szolgál számunkra. Szent Ferenc, Szent
Ágoston, Luther, Antoine de Saint Exupéry csodálatos imádságaiban,
hogy csak a szívemhez legközelebb állókat említsem.
Ahogy
elmúlik felettünk az év, végig gondoljuk, leltározunk, mérleget
készítünk, lekönyvelünk, adóbevallunk. Minden decemberben
ugyanúgy. Ez nagyon hasznos dolog, mert kiderül, hogy mennyi minden
történt velünk, mennyi remek pillanatot éltünk meg, hol
hibáztunk. Miért fontos ez? Mert azzal a tudatossággal, amivel a
jót képesek vagyunk értékelni, a rosszat elviselni egyszerűbb.
Tulajdonképpen
annyi minden történt velem ebben az évben is, amiért nagyon hálás
vagyok. Mint szokásos, minden jó dolog nem kis logisztika, némi
szenvedés és nem kevésszer hosszú várakozás után hullott az
ölembe. Természetesen minden alkalommal karcolta a tűrőképességem
határát. Így utólag megvalósult projektek mentén - amik ugye
boldogsággal töltenek el, és hosszú távra lettek megtervezve –
nehéz azokat a mozzanatokat felidézni, amikor bizony küzdeni
kellett, lemondani, és várakozni hosszasan.
Igen,
megérte. Hálás lehetek az életemért, a gyerekeimért, a
munkámért, az életkörülményeimét, családomért, a
barátaimért, a legjobb barátomért, és az írásért.
Milyen
érdekes. Már három éve ennek is. Izgalmas folyamat rátalálni
önmagadra, meghallani a saját hangodat, megtapasztalni, hogy az
élet legkilátástalanabb helyzetében is megkapod mindig mindazt,
amire épp szükséged van. A legváratlanabb szituációban feltűnik
a semmiből egy addig ismeretlen ember, aki előcsalogatja belőled a
képességet, aki megtanít rövid idő alatt viselni a szárnyakat,
amit az alkotás élménye ad. Megtanít szárnyalni is. Majd ahogy
teljesítette küldetését, amilyen viharral jött, olyan csendben
lelép. Észrevétlenül átadja a helyét valaki másnak, aki megint
új perspektívákat nyit meg, és tanít folyamatosan minőségi
életet élni.
Ma
is igaz a blogom mottója. Öröm számomra, hogy most is pont így
érzem.
„Az
út minden pillanatát boldogan éltem meg. Életemben először nem
az eredmény és nem a siker motivált. Azt tehettem, amit szeretek,
amiben jól érzem magam. Hazaérkeztem. Elfogytak a kérdések. A
szívem tele van hálával és szeretettel. Írásaimban ezt az
örömöt osztom meg veled.”
Persze
erősen motivál az is, hogy látom, mennyien olvassátok. Olykor
beszóltok, hogy ezt most miattam írtad, vagy nekem írtad, vagy ez
most nagyon rólam szólt. Valójában nem tudok semmi másról írni,
csak amiben érintett vagyok. Mivel élek, részese vagyok én is ez
élet nevű társasjátéknak. Pont innen merítek mindig egyet.
Valójában meg öröm, ha magatokra ismertek. Ez is csak azt
bizonyítja, hogy senki sincs egyedül, és mindannyian részesei
vagyunk a tanításnak.
Írni
sokféleképpen lehet. Én a szívemből szeretek írni, a lelkemből,
az érzelmeimről, az érzéseimről. Tudom, hogy ez nem megy az
emberek nagy részének. Hálás vagyok érte, hogy nekem "magától működik" és örömforrás. Bár jóllehet a történet rólam szól,
nemcsak én gyógyulok tőle írás közben, hanem az is, aki
olvassa. Olykor saját magamnak is üzenek a jegyzeteimben, miközben
sok mindent megértek magam is. Ez egy nagy szerelem.
„Szerelem
az, ami reggel felébreszt,
este
csendben elaltat,
s
e szerelem belecsókolja
az
emberbe a halhatatlant.” (Papp Ádám)
