Hála

„ A hála kaput nyit az élet teljessége előtt. Általa megelégszünk azzal, amink van, és még többet kapunk. Az elutasítást elfogadássá teszi, a fejetlenségből rendet csinál, a zűrzavart eloszlatva világosságot hoz. Az étkezést lakomává varázsolja, a házat otthonná, az idegent baráttá. A hála lételemet ad a múltnak, békét jelent a mának, és terveket a jövőnek.” (Melody Beattie)

A definíció szerint, amit még Spinozától örököltünk, a hála a szeretetnek azon vágya vagy törekvése, melynél fogva, aki a szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót tenni iparkodunk. Tehát a hála nem más, mint a megtapasztalt jóindulat hasonló formában történő viszonzása.

Valójában a hála egy érzés, egy nagyon magas fokon izzó, túlcsorduló olykor egyszerű, olykor túlfűtött… nagyszerű érzés. Benne van a bizalom, a nagyrabecsülés, a szeretet, akár lehet szerelem is, mindenesetre valami olyan érzés, amely közel hozza a másikat, felelőssé tesz egymás iránt, s egy jövőbeli szeretetkapcsolatra helyezi át a hangsúlyt… Megtanít megélni, értékelni a pillanatot, megélni a mostot, és megalapozni az ismeretlen közös jövőt. Megtanít megköszönni mindent, ami és aki körülvesz minket. A hála egyfajta megváltozott tudatállapot, extázis, egy hatalmas köszönöm az életért, létezésünkért. Hányszor szőjük bele mondandónkba: „Istennek hála”… S ez olykor neki szól, olykor másnak, mégis kimondjuk, mert oly fontos számunkra. Megindít, elindít, értékel, megkönnyebbülünk, és van erőnk tovább menni, küzdeni vagy épp csak elcsendesedünk tőle.

A hálaadás egyik legszebb formája az imádság. Az imádság-irodalom számtalan gyöngyszemmel szolgál számunkra. Szent Ferenc, Szent Ágoston, Luther, Antoine de Saint Exupéry csodálatos imádságaiban, hogy csak a szívemhez legközelebb állókat említsem.

Ahogy elmúlik felettünk az év, végig gondoljuk, leltározunk, mérleget készítünk, lekönyvelünk, adóbevallunk. Minden decemberben ugyanúgy. Ez nagyon hasznos dolog, mert kiderül, hogy mennyi minden történt velünk, mennyi remek pillanatot éltünk meg, hol hibáztunk. Miért fontos ez? Mert azzal a tudatossággal, amivel a jót képesek vagyunk értékelni, a rosszat elviselni egyszerűbb.

Tulajdonképpen annyi minden történt velem ebben az évben is, amiért nagyon hálás vagyok. Mint szokásos, minden jó dolog nem kis logisztika, némi szenvedés és nem kevésszer hosszú várakozás után hullott az ölembe. Természetesen minden alkalommal karcolta a tűrőképességem határát. Így utólag megvalósult projektek mentén - amik ugye boldogsággal töltenek el, és hosszú távra lettek megtervezve – nehéz azokat a mozzanatokat felidézni, amikor bizony küzdeni kellett, lemondani, és várakozni hosszasan.

Igen, megérte. Hálás lehetek az életemért, a gyerekeimért, a munkámért, az életkörülményeimét, családomért, a barátaimért, a legjobb barátomért, és az írásért.

Milyen érdekes. Már három éve ennek is. Izgalmas folyamat rátalálni önmagadra, meghallani a saját hangodat, megtapasztalni, hogy az élet legkilátástalanabb helyzetében is megkapod mindig mindazt, amire épp szükséged van. A legváratlanabb szituációban feltűnik a semmiből egy addig ismeretlen ember, aki előcsalogatja belőled a képességet, aki megtanít rövid idő alatt viselni a szárnyakat, amit az alkotás élménye ad. Megtanít szárnyalni is. Majd ahogy teljesítette küldetését, amilyen viharral jött, olyan csendben lelép. Észrevétlenül átadja a helyét valaki másnak, aki megint új perspektívákat nyit meg, és tanít folyamatosan minőségi életet élni.

Ma is igaz a blogom mottója. Öröm számomra, hogy most is pont így érzem.

„Az út minden pillanatát boldogan éltem meg. Életemben először nem az eredmény és nem a siker motivált. Azt tehettem, amit szeretek, amiben jól érzem magam. Hazaérkeztem. Elfogytak a kérdések. A szívem tele van hálával és szeretettel. Írásaimban ezt az örömöt osztom meg veled.”

Persze erősen motivál az is, hogy látom, mennyien olvassátok. Olykor beszóltok, hogy ezt most miattam írtad, vagy nekem írtad, vagy ez most nagyon rólam szólt. Valójában nem tudok semmi másról írni, csak amiben érintett vagyok. Mivel élek, részese vagyok én is ez élet nevű társasjátéknak. Pont innen merítek mindig egyet. Valójában meg öröm, ha magatokra ismertek. Ez is csak azt bizonyítja, hogy senki sincs egyedül, és mindannyian részesei vagyunk a tanításnak.

Írni sokféleképpen lehet. Én a szívemből szeretek írni, a lelkemből, az érzelmeimről, az érzéseimről. Tudom, hogy ez nem megy az emberek nagy részének. Hálás vagyok érte, hogy nekem "magától működik" és  örömforrás. Bár jóllehet a történet rólam szól, nemcsak én gyógyulok tőle írás közben, hanem az is, aki olvassa. Olykor saját magamnak is üzenek a jegyzeteimben, miközben sok mindent megértek magam is. Ez egy nagy szerelem.

„Szerelem az, ami reggel felébreszt,

este csendben elaltat,

s e szerelem belecsókolja

az emberbe a halhatatlant.” (Papp Ádám)