Boldogság, kertészkedés és más tennivalók

"Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk." (Tom Bodett)

Tényleg… Bár lehet, ez is csak egy marketing fogás, amivel eladjuk magunkat önvalónk és külsősök számára, és megvesznek minket ugyanők. Mert ebben a 21. században nagyjából minden a businessről akar szólni… meg a pénzről... Pedig nem… Egyáltalán nem... Vagyis nem erről kellene, hogy szóljon. Egy életen keresztül erre szocializálnak bennünket minden csatornán. Ezért azután sok időbe telik, még megfejtjük a rejtélyt.

Legyen kit szeretnünk…

Nehéz szeretettel viszonyulni a világhoz, amelyben úgy érezzük, nem szeretnek bennünket. És rajongunk azért a miliőért, ahol bár áldozatok árán, de szeretve vagyunk. Valójában ott sem mindenki által. Mígnem végül is egyszer csak majd megérkezünk, befutunk a hőn óhajtott kikötőbe, miközben a leglehetetlenebb küldetésekből is megtanultunk ezeregy dolgot. Nyitott kérdések halmazára kerestük a választ, pedig az, a maga egyszerűségében ott hevert mindig is előttünk, csak le kellett volna hajolni érte. Minden felismerésért meg kell harcolni, de senki mással, csak önmagunkkal. Jóllehet mindig mással harcolunk. Ez nagy hiba. Senki sem felelős az életünkért, csak mindenki magáért. Lehet kötekedni a szélmalmokkal, de azok csak forognak tovább, ügyet sem vetve ránk. Az élet addig tolja elénk az újabb és újabb szituációkat, még egyszer csak jól nem jövünk ki belőlük. Ezért, ha valami ismerősnek tűnik, az sosem véletlen. Nem a szélmalmokkal kell csatázni, hanem önmagunkkal.

Nehéz szeretettel viszonyulni ahhoz a világhoz, ami viselkedési sémák börtönében tartja és ezáltal észrevétlenül és egyben hihetetlenül alattomosan nyomorítja meg az emberek lelkét, szabadságát, fertőzi meg gondolatait, párját, házasságát, kapcsolatait, neveli a gyerekeit saját maga ellen, saját maga által. Ez nem paradoxon. Éppen ezt nevezzük agymosásnak. Remélem, elég érthetően fogalmaztam.

Egy hatalmas fa árnyékában aljnövényzetként élni nem lehet. A nap se süt rád, hideg is van, nem szaporodsz, nem hajtasz friss hajtást, nem virágzol. Ilyenkor meg kell fontolni, hogy melyik növény marad, a fa vagy én. Ha túl kicsi, vagy túl lojális vagyok, akkor hagyom a fát, én meg költözök. Melegebb éghajlatra, hozzám hasonló kis növények mellé. Olyanok mellé, akik indáikkal körülfonnak ölelésképpen, de nem fojtanak meg, nem szorongatnak, hagyják, hogy élvezzem a napot, az esőt, a katicákat, szentjánosbogarakat. Az átültetés persze kockázatos, mert arra egyetlen esetben sincs garancia, hogy a növény gyorsan gyökeret ereszt az új földben, és már első nyáron virágba borul.

Nem árt beszerezni valakit, aki ért a metszéshez, meglocsol, ha nem esett az eső, és figyeli a kártevők megjelenését is, adott esetben leirtja mindet. Szóval szeret, és megtesz érted egy csomó mindent. Még akkor is, ha a hülye töviseiddel,- amit kifejezetten védelmi szándékkal növesztettél magadra, olykor összeszurkálod még őt is. Jóllehet, legkevésbé sem érdemli. Ilyenek ezek a kertészek. Tele vannak szeretettel, és a virágok lelkéhez vonzódnak igazán. Elvarázsolják őket a színek és a kellemes, bódító virágillat. Mindemellett megbízhatóak és okosak is. Ezért szeretjük annyira mi virágok a kertészeket.

Legyen mit csinálnunk…

1. Munka. Azt mondják az akkor jó, ha nem esik nehezünkre. Sokszor azonban nem is ez a szempont, legalábbis nem az elsődleges, hanem a család eltartása. Aki nevelt gyerekeket, ápolt beteget vagy időset, az tudja mire gondolok.

Azt is mondják, hogy szerencsés az, ha a munkám egyben a hobbim is. Ez nagyon ritkán jön össze. És akkor van még a hivatásom, a szakmám. Van, amit tanultam, amit megtanultam csak úgy, bármi okból út közben. Van amihez értek és amihez nem. Van szellemi megterhelés és fizikai, mindkettő különböző mértékben. Vannak a mások által alantasnak tartott munkák, és azok, amit magunk bármely okból nem tudnánk csinálni. Azután az sem mindegy, hogy mit keresünk, és az mire lesz elég.

2. Amiben kiéled magad. Nem feltétlenül művész kell legyél, persze lehet írni, festeni, kézműveskedni, lakberendezni, kertészkedni. Lehet sportolni, utazni. Lényeges, hogy bármit is teszel, abban örömöd legyen, azt élvezettel tedd, leereszd közben a fölösleges energiáid. Nagyon fontos, mert ezt abszolút magadért teszed. Az érzésért.

3. Kultúra. Szórakoztat, tanít, finomít, kitágítja a világot, kitárja a szíved, tanít élni. Könyv, film, színház, hangverseny, kiállítás, múzeum…

4. Csend, természet. Művelni kell, időt hagyni a gondolatoknak. Élvezni a természetet és teljes egyensúlyban lenni vele. Gyógyítja a lelket. Ha képes vagy meglátni a természet apró csodáit, képes leszel a saját és mások dolgaiban érzékelni a jóságot, a különlegességet, az egyszerit és megismételhetetlent. Képessé válsz jól szeretni.

A fentebb említett tevékenységekben éled meg a pillanatokat, amiket ezáltal saját magadnak teremtesz meg. Hiszen a gondolataid meghatároznak téged. A jó gondolatok házában boldogság lakik. A rossz gondolatok meg egyszerűen gonosszá tesznek.

Legyen miben reménykednünk…

Csokonaitól tudjuk, hogy a remény csalfa, vak, és a bús, boldogtalan ember teremti magának. Én inkább azt mondanám, merjünk álmodni, nagyokat álmodni, megálmodni a vágyainkat, és foglalkozzunk nagyon sokat velük. Sokan leírták már sokféleképpen, hogy ez valójában boldogságunk, sikereink titka.

„Kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát… Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete.”

/Csontváry Kosztka Tivadar/

Csak akkor nézz vissza, ha azt akarod látni, hogy milyen messze jutottál

„Visszamenőleg megértek néhány dolgot az életemből. (...) Huzatos, didergő hézag volt bennem, eleven kudarcérzés... Megkérdőjelezte minden magamba vetett hitemet... Talán most meg tudok tőle szabadulni. Lezárhatok valamit, ami nyitott volt, de nem a jövő felé, hanem a múltba. Az ember ne nézzen hátra.”       (Galgóczi Erzsébet)

Bizony messze jutottam. Imigyen kicsit megtorpantam az írásban is. Mindegyre hatalmukba kerítenek amolyan határátkelős-gondolatok. Végletesen és visszavonhatatlanul fényévekre távolodom attól az országtól, amihez egy fél évszázad kötött mélyre ásott gyökerekkel. S bár úgy lehet, ennek oka egyrészt a tudatos asszimilációs törekvésem, másrészt a két hely vaskos különbözősége. A jelen i betűjére a pontot mégis a választási eredmények tették fel.

Három éve figyelem ugyan kívülről, olykor dühösen, olykor szomorúan, olykor aggódva, olykor reménykedve, mindig a szívemen viselve annak a „lángoktól ölelt kis ország”-nak a sorsát, naprakészen követve az eseményeket… Hátha… És nem… Nincsen hátha... Minden hátha szertefoszlott.

„Bár az erdő zsugorodott, a fák továbbra is a fejszére szavaztak, mert a nyele fából volt, s azt hitték, hogy közülük való…” (ha esetleg valaki tudná, hogy kitől származik, mert szerző nélkül repked a neten)

Szavaztam/választottam. Nem most, hanem akkor, amikor eldöntöttem, hogy határátkelő leszek. Ebből a szempontból indifferens volt, hogy megyek-e a konzulátusra szavazni, vagy nem. Más szempontból meg annak is megvolt az oka, hogy miért úgy.

Azon a bizonyos április eleji éjszakán töröltem a magyar hírportálokat az üzenőfalamról, így most már csak azt olvasom, amit az ismerőseim megosztanak. Néha úgy érzem, bőven sok az is.

Kérlelhet bárki. Még a világ legszebb, legromantikusabb szerelméért sem költöznék „haza”. Idézőjelben a múltam. A jelenem és a jövőm meg itt van. Tehát nekem itt van itthon, és itt van az otthon. Mostanra még a szerelmekkel is ehhez kell igazodnom.

Megváltoztam. Nagyon. Annyira, hogy magamnak is feltűnik, mennyire máshogyan állok dolgokhoz. Ez nem baj. Az lenne a baj, ha még mindig a múltamon rágódnék. Egy szabad országban élek. Független vagyok. Kimondhatom, amit gondolok, le is írhatom.

Dolgozni itt is kell. Nem 24 órában. Mindent csak ráérősen, nyugodtan, mert a hollandok is ráérősek és nyugodtak. Dolgoznak. Adót fizetnek, amit senki sem lop el, amiből utakat, iskolákat, kórházakat építenek vagy újítanak fel. Többféle nyugdíjat fizetnek, amely minden verziója örökölhető ha előbb meghalsz, mint igénybe vennéd. Biztosításokat kötnek mindenre, mert az jó, ha bármi történik. Akadálymentesítettek a járdák, a tömegközlekedés, az intézmények, az üzletek. Mert itt a sérült ember is számít. Vannak persze itt igazi migráncsok is, nem beszéltem még velük. Nem érnek rá, mert nyelvet tanulnak, meg szakmát, akinek nincs. Azért, hogy beilleszkedjenek mihamarabb, dolgozzanak, adót fizessenek, gyerekeket nemzzenek, éljenek meg a maguk lábán. Amúgy meg majdnem az egész ország „jöttment”, ami errefelé nem zavar senkit. Valóban, ehhez is másféle gondolkodásmód szükségeltetik. És tényleg nem erőszakolják meg a nőket, nem kell ettől tartani, mint a szabolcsi öregasszonynak. És nem kell emiatt a diktatúrára sem szavaznunk. Aki dolgozik, az megél, nem csak él. Ez nagyon fontos. Ezért még inkább várom azt a másfél évet, amikor teljes jogú állampolgára lehetek ennek az országnak, ami azzal is jár egyben, hogy a jelenlegiről le kell mondanom. Nem véletlenül adnak ennek a döntésnek öt évet.

Kétféle ember létezik. Az egyik a fotelben ülve gyártja a problémákat, az elméleteket, az ellenérveket, ha változni, változtatni kell az életében. A másik meg összeszorítja a fogát, néha leül útközben kisírni, kidühöngeni vagy csak kipihenni magát, mindeközben megold mindent. A karosszék nagyon kényelmes. Nehéz felemelkedni belőle. Persze kivándorlónak lenni sem egyszerű, mint ahogy bevándorlónak lenni sem az. Ekképpen az igazi vándor egyáltalán nem tekinthető elveszett embernek. Nyilván nem válik vándorrá minden ember, és igazi vándorrá meg még kevesebben lesznek. Mivel nem vagyunk egyformák. S ez így jól is van.

„Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell.” (Stendhal)

Szinte teljesen biztos, hogy minden változás fájdalmakkal is jár. Miközben belekóstolunk az ismeretlenbe, nem tudjuk, hogy az édes lesz-e, vagy savanyú. Az is csak sejthető, hogy a pozitív és a negatív dolgok mennyire lesznek majd egyensúlyban. Benne van a pakliban a nehézség és a boldogság egyaránt. Ezt mindenki képes elfogadni, ki könnyebben, ki nehezebben. Kikerülni nem lehet, legfeljebb végig csinálni. Amikor belevágunk egy új projektbe, akkor pontosan tudjuk, és be is vállaljuk, hogy történni fognak velünk a megszokottól eltérő dolgok.

Közben megtanuljuk elviselni a rosszat, elfogadni a jót. Ezzel egyképpen lehet együtt élni, ha magunkban is képesek vagyunk megérteni a rosszat és értékelni a jót. Amikor bármilyen okból átléped a megszokott komfortzónádat és fejest ugrasz egy egészen ismeretlen életbe, már nem félsz. Mersz élni, és mered élvezni az életet. A kulcsszavak: nem félsz, mersz és élvezed. Egy idő után azon kapod magad, hogy egyre kevesebbet kínlódsz, nyugodtan éled meg a jó és a rossz történéseket egyaránt.

A háttérben olyan száguldásokba is belefogsz, amire eddig nem is gondoltál. Pl.: biciklizel, síelsz, nyelvet tanulsz, bontogatod le a saját magad által felhúzott falakat, sorompókat, észrevétlenül léped át a saját árnyékodat. Eleinte kellenek hozzá a védőháló-barátok, azután meg lassan önjáró leszel. Nagyon lassan… megtanulsz eközben türelmesnek lenni magadhoz és másokhoz, és soha nem feladni semmit. Egy ismeretlen terepen minden projekt sokszoros idő- és energiaráfordítással valósul meg. Ezeket a dolgokat tanítja a határátkelés. Egyre cipelgeted a távkapcsolatok terhét, miközben élvezed sokszorosan a boldog találkozások felfokozott, leírhatatlan örömét. A fotocellás ajtó Schipolon, ahol várod az érkezőket, ikonikus jelentőséggel bír az életedben. Mint ahogy egyre jobban kezeled az induló oldalon megejtett gyors, „essünkmártúlrajtaésfussunk” elengedéseket.

Ha egyszer is kétségbe vonod, milyen messze juthatsz, nézz vissza, hogy milyen messziről jöttél. Emlékezz mindenre, az összes nyert játszmádra, és a félelmeidre, amelyekkel folyton farkasszemet néztél. Tudd mikor szerettek és mikor szerettél.

„ Az ember olyan lény, aki kifeszített kötélen lépked, és rúdjával érzékenyen egyensúlyoz. Rúdja egyik végén ész, öntudat, szellem, másik végén test, ösztönök és mindaz, ami tudattalan, földi, titokzatos. Ezekkel egyensúlyoz és ez pokolian nehéz.” (A. Huxley)