„Minél
jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél
jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd.
Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly
boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm
olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint
a feszült lélekre.” (Füst Milán)
Nos,
vannak a magamfajták, akik egész életükben szeretik habzsolni az
örömöket. Akiknek volt már több nászéjszakájuk is, és mind
kivételes volt a maga nemében, de azért egyhez nem fér kétség,
nos találgassatok csak!... Ennek nem szab határt számunkra senki
és semmi sem. Az életkor legkevésbé. Mindig épp jó az időzítés
megélni nagy, katartikus örömöket, és kis örömkéket... kis
örömnarisárgákat, kis örömpirosakat, kis örömzöldeket, kis
örömpinkeket, kis örömszürkéket, kis örömaranyakat, kis
örömezüstöket, kis örömbronzokat, kis örömfeketéket, kis
örömfehéreket, kis örömszivárvány-színeket. Néha a föntiek
törlik az eufóriát, hogy mindezt csak egy sírig tartó érzésként
éld meg, de a csodálatos részletek örökké rejtve maradnak, mert
nem tudnád elviselni azt. Mindazonáltal tudod, hogy más tudja, fel
tud idézni minden pillanatot, s olykor cipeli, olykor élvezi a
leheletkönnyű biztos érzést, ami örökre fogva tartja. Ennyi.
Kívánsz
tehát ebben a sorrendben: csöndet, királyságot, szeretetet, örök
életet, szabadságot, szerelmet, jóllétet, erőt, szenvedélyt,
tiszteletet, ünnepet, hétköznapot, bizalmat és tisztaságot.
Miközben egyre tombol benned a lelkesedés mindezek aktív megélése
iránt. Végkifejletben bár áldozatok árán, de a végén mégis
mindig sikerül ujjad köré csavarni a világot. Ismerőst és
ismeretlent. Rabszolgaságot és szabadságot. Csöndet és harcot. S
a helyet mások szívében. Mindeközben szert teszel az irigyeidre,
az ellenségeidre, az átkozódókra, az értetlenekre, az igaz
barátokra, a nagy szerelmekre.
Vannak,
akik valóban jól ismernek. Vannak, akik azt hiszik, hogy jól
ismernek. S végül vannak, akik egyáltalán nem ismernek, esetleg
félreismernek. És vannak, akik csak erőlködnek, hogy
megismerjenek, de túl nagy falat vagy nekik, hogy letoljanak a
torkukon. Vannak, akik azt hiszik, mindent tudnak, de ez csak
illúzió. Másoknak nem jelentesz kihívást.
A
racionálist már képes vagy olykor lecserélni a romantikus,
szentimentális, minden konvenció ellen lázadó 16 éves énedre,
akinek a szívébe már akkor belefért mégis majdnem az egész
világ, aki valójában ma is vagy. Időközben megerősödvén az
évektől, meg a rutintól. A racionális már ekkor szinte kész
volt benned, hála spártai neveltetésednek. Az érzelmeid viszont
még óvodába jártak.
A
racionális éned mindenben remekül működik, csak a
kapcsolataidban nem. Szeretetet megparancsolni nem lehet. Az vagy
van, vagy nincs. Mert ez az egyedüli pálya, ami az érzelmeké.
Mint ahogy a tevéidet is ezen a vonalon kell rugdosnod. Gyerekeid, a
párod, a munkatársad, a főnök, a szomszédod, mind emocionális
kötődések. Mert az emberek, nem tárgyak. Lehet persze utálni is
őket, de az is csak egy érzés. Lehet gyáván megfutamodni az
élettől, lehet nem nézni egymás szemébe, lehet nem felvállalni
önmagunkat, lesütni szemünket a félelmeink előtt, de nem erről
szól. Merni kell farkasszemet nézni mindennel, és mindenkivel.
Mert ez az egyenes út. A többi mind illúzió.
És
mégis úton lenni a legszebb dolog. Változni, és tanulni, és
szeretni, és harcolni, és elérni, és tanítani, tanulni, kérni,
kérdezni másoktól, és alányúlni ismét másoknak…csöndben
lenni, elengedni, és közben egy percre sem megszűnni szeretni.
Miközben
élvezni a gondoskodást, a szeretetet, ami körülvesz, az
intrikákat, a kisstílű hazudozókat, a féltékenységet, s azokat
az embereket, akiknek fogalmuk nincs róla, hogy ki vagy te,
bekóstolnak, és viszonylag egyszerűen beléd törik a bicskájuk.
Évek kellenek, mire ezek a projektek mederbe soroltatnak. Minden és
mindenki, ami és aki elment, visszajön, ha helye van az életedben.
Ha nincs, akkor a kiképzés része volt.
A
türelem tulajdonképp egy nagyszerű vagányság. S a harc, amikor
megtapasztalod, hogy igenis az életed a magad harca, és abban
mindig magad maradsz a legvégső pillanatokban, s azt neked kell
megoldani, megharcolni, kiállni érte, anyanyelveden
vagy
egy másikon, és akkor lassan minden sikerül… Feljebb lépsz egy
lépcsőfokot... Véráldozatok árán. Ez az út maga az öröm,
ha jól értelmezed, ha jól éled meg, ha élvezed.
Mindeközben
megerősödsz abban is, hogy mások harca nem a tiéd, hogy vannak
emberek, akiken valamiért nem lehet segíteni, egyszerűen azért,
mert nem értek még meg az elfogadásra, és még nem járták meg a
saját poklukat, hogy a végén képesek legyenek értékelni azt,
ami általad az ölükbe hullott.
„Meg
kell látni az angyalt a márványtömbben, és addig vésni, még ki
nem szabadítottad.” (Leonardo da Vinci életrajzírója) Az
eredeti mondat Leonardo da Vincitől valahogy így hangzik: „A
szobrász azáltal éri el a célját, hogy eltávolítja, ami
felesleges.”
Nem
másokról, önmagáról, hiszen a márványtömb is és a belőle
megszülető szobor is a szobrász maga. Azután lesz, aki érti és
lesz, aki nem.
Mindig
a lelkünk az ár. A lélekrombolás a létező legdurvább erőszak,
mindegy, hogy mi tesszük mással, vagy más teszi velünk. A gyilkos
mindig eladja lelkét az ördögnek. S ha gyilkossal hálsz,
gyilkossá válsz. Egyszerű a képlet. (a gyilkos több mindennel
behelyettesíthető: hazudozó, gyáva, beteg, éretlen, önmagát
kereső, tevéivel viaskodó e.t.c.)
Ezzel
szemben lehet elfogadni, elengedni, várni, még ha megérteni oly
nehéz is. Az élet mindig kiforrja magát. Egyszer azon kapod magad, hogy eddig oly félelmetes harcmezőként elképzelt szituációkban is tudsz laza lenni. Mosolyogsz, megnevettetsz mást, és megnevettetnek végre. Valójában semmi nem történt, csak bontogattad le a saját sorompóidat. Lefaragtál a márványtömbödből vagy 8 tonnát, s az öröm, mint tudjuk, a laza lélekre szívesebben száll...
A
minap olvastam egy nagyszerű beszélgetést Alföldi Róberttel.
Persze hozza magát, mint mindig. Vitán felül áll, mint mindig.
Vele nem tud mit kezdeni a hatalom. A tehetsége a védjegye. Beszél
szorongásról, hatalomról, megfelelési kényszerről,
öncenzúráról, elveink feladásáról… s zárszóként egy
vicces mondást idéz, mennyire igaz:
»Az
elvek olyanok, mint a fing, az ember tartja, amíg tudja, de végül
mégis elengedi.«
