Gondolatok az örömről

„Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.” (Füst Milán)

Nos, vannak a magamfajták, akik egész életükben szeretik habzsolni az örömöket. Akiknek volt már több nászéjszakájuk is, és mind kivételes volt a maga nemében, de azért egyhez nem fér kétség, nos találgassatok csak!... Ennek nem szab határt számunkra senki és semmi sem. Az életkor legkevésbé. Mindig épp jó az időzítés megélni nagy, katartikus örömöket, és kis örömkéket... kis örömnarisárgákat, kis örömpirosakat, kis örömzöldeket, kis örömpinkeket, kis örömszürkéket, kis örömaranyakat, kis örömezüstöket, kis örömbronzokat, kis örömfeketéket, kis örömfehéreket, kis örömszivárvány-színeket. Néha a föntiek törlik az eufóriát, hogy mindezt csak egy sírig tartó érzésként éld meg, de a csodálatos részletek örökké rejtve maradnak, mert nem tudnád elviselni azt. Mindazonáltal tudod, hogy más tudja, fel tud idézni minden pillanatot, s olykor cipeli, olykor élvezi a leheletkönnyű biztos érzést, ami örökre fogva tartja. Ennyi.

Kívánsz tehát ebben a sorrendben: csöndet, királyságot, szeretetet, örök életet, szabadságot, szerelmet, jóllétet, erőt, szenvedélyt, tiszteletet, ünnepet, hétköznapot, bizalmat és tisztaságot. Miközben egyre tombol benned a lelkesedés mindezek aktív megélése iránt. Végkifejletben bár áldozatok árán, de a végén mégis mindig sikerül ujjad köré csavarni a világot. Ismerőst és ismeretlent. Rabszolgaságot és szabadságot. Csöndet és harcot. S a helyet mások szívében. Mindeközben szert teszel az irigyeidre, az ellenségeidre, az átkozódókra, az értetlenekre, az igaz barátokra, a nagy szerelmekre.

Vannak, akik valóban jól ismernek. Vannak, akik azt hiszik, hogy jól ismernek. S végül vannak, akik egyáltalán nem ismernek, esetleg félreismernek. És vannak, akik csak erőlködnek, hogy megismerjenek, de túl nagy falat vagy nekik, hogy letoljanak a torkukon. Vannak, akik azt hiszik, mindent tudnak, de ez csak illúzió. Másoknak nem jelentesz kihívást.

A racionálist már képes vagy olykor lecserélni a romantikus, szentimentális, minden konvenció ellen lázadó 16 éves énedre, akinek a szívébe már akkor belefért mégis majdnem az egész világ, aki valójában ma is vagy. Időközben megerősödvén az évektől, meg a rutintól. A racionális már ekkor szinte kész volt benned, hála spártai neveltetésednek. Az érzelmeid viszont még óvodába jártak.

A racionális éned mindenben remekül működik, csak a kapcsolataidban nem. Szeretetet megparancsolni nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. Mert ez az egyedüli pálya, ami az érzelmeké. Mint ahogy a tevéidet is ezen a vonalon kell rugdosnod. Gyerekeid, a párod, a munkatársad, a főnök, a szomszédod, mind emocionális kötődések. Mert az emberek, nem tárgyak. Lehet persze utálni is őket, de az is csak egy érzés. Lehet gyáván megfutamodni az élettől, lehet nem nézni egymás szemébe, lehet nem felvállalni önmagunkat, lesütni szemünket a félelmeink előtt, de nem erről szól. Merni kell farkasszemet nézni mindennel, és mindenkivel. Mert ez az egyenes út. A többi mind illúzió.

És mégis úton lenni a legszebb dolog. Változni, és tanulni, és szeretni, és harcolni, és elérni, és tanítani, tanulni, kérni, kérdezni másoktól, és alányúlni ismét másoknak…csöndben lenni, elengedni, és közben egy percre sem megszűnni szeretni.

Miközben élvezni a gondoskodást, a szeretetet, ami körülvesz, az intrikákat, a kisstílű hazudozókat, a féltékenységet, s azokat az embereket, akiknek fogalmuk nincs róla, hogy ki vagy te, bekóstolnak, és viszonylag egyszerűen beléd törik a bicskájuk. Évek kellenek, mire ezek a projektek mederbe soroltatnak. Minden és mindenki, ami és aki elment, visszajön, ha helye van az életedben. Ha nincs, akkor a kiképzés része volt.

A türelem tulajdonképp egy nagyszerű vagányság. S a harc, amikor megtapasztalod, hogy igenis az életed a magad harca, és abban mindig magad maradsz a legvégső pillanatokban, s azt neked kell megoldani, megharcolni, kiállni érte, anyanyelveden

vagy egy másikon, és akkor lassan minden sikerül… Feljebb lépsz egy lépcsőfokot... Véráldozatok árán. Ez az út maga az öröm, ha jól értelmezed, ha jól éled meg, ha élvezed.

Mindeközben megerősödsz abban is, hogy mások harca nem a tiéd, hogy vannak emberek, akiken valamiért nem lehet segíteni, egyszerűen azért, mert nem értek még meg az elfogadásra, és még nem járták meg a saját poklukat, hogy a végén képesek legyenek értékelni azt, ami általad az ölükbe hullott.

„Meg kell látni az angyalt a márványtömbben, és addig vésni, még ki nem szabadítottad.” (Leonardo da Vinci életrajzírója) Az eredeti mondat Leonardo da Vincitől valahogy így hangzik: „A szobrász azáltal éri el a célját, hogy eltávolítja, ami felesleges.”

Nem másokról, önmagáról, hiszen a márványtömb is és a belőle megszülető szobor is a szobrász maga. Azután lesz, aki érti és lesz, aki nem.

Mindig a lelkünk az ár. A lélekrombolás a létező legdurvább erőszak, mindegy, hogy mi tesszük mással, vagy más teszi velünk. A gyilkos mindig eladja lelkét az ördögnek. S ha gyilkossal hálsz, gyilkossá válsz. Egyszerű a képlet. (a gyilkos több mindennel behelyettesíthető: hazudozó, gyáva, beteg, éretlen, önmagát kereső, tevéivel viaskodó e.t.c.)

Ezzel szemben lehet elfogadni, elengedni, várni, még ha megérteni oly nehéz is. Az élet mindig kiforrja magát. Egyszer azon kapod magad, hogy eddig oly félelmetes harcmezőként elképzelt szituációkban is tudsz laza lenni. Mosolyogsz, megnevettetsz mást, és megnevettetnek végre. Valójában semmi nem történt, csak bontogattad le a saját sorompóidat. Lefaragtál a márványtömbödből vagy 8 tonnát, s az öröm, mint tudjuk, a laza lélekre szívesebben száll...

A minap olvastam egy nagyszerű beszélgetést Alföldi Róberttel. Persze hozza magát, mint mindig. Vitán felül áll, mint mindig. Vele nem tud mit kezdeni a hatalom. A tehetsége a védjegye. Beszél szorongásról, hatalomról, megfelelési kényszerről, öncenzúráról, elveink feladásáról… s zárszóként egy vicces mondást idéz, mennyire igaz:

»Az elvek olyanok, mint a fing, az ember tartja, amíg tudja, de végül mégis elengedi.«