Gondolatok
a szakításról
„A
nagy válságokban a szív vagy megszakad, vagy megacélozódik.”
(Balzac)
Tovább
megyek: mire jól megszakad, jól meg is acélozódik. Ahhoz, hogy
megacélozódjon, előbb jól meg kell hogy szakadjon. Vagyis nincs
acélozódás megszakadás nélkül. Nyers fordításban: mindennek
megfizetjük az árát. Van rá tökéletes szó a magyarban:
tanulópénz.
Olyan
érzés, mintha az élet mindig szembe jönne veled. Pont olyan, mint
a biciklizés, állandóan szembe fúj a szél. Az idő nagy
szélhámos, siettet, gyorsan telik, nem akar várni, mindig sürget.
Mi meg húzzuk. Ki-ki a maga megfontolásából. Pedig már semmi se
jó, már semmi sem a régi, már fáj, már megalázó, már
kiszerettünk egymásból. Véglegesen, végletesen,
visszafordíthatatlanul, és mégis várunk. Sajnáljuk a
pszichopatát, visszatartanak a beidegződéseink, a neveltetésünk,
a szüleink, a barátaink, a gyerekeink, mert még kicsik, mert már
nagyok, a közös vanunk, amit összeraktunk, vagy nem közösen, de
nincs kedvünk elfelezni. A közös jóllétünk szétcsúszni
látszik. Helyette vitriolozzuk egymást minden nap, görcsbe rándul
a gyomrunk, mikor kattan a zár. Már nem az az otthon, ami volt.
Szépen körvonalazódik a bűnbak is, meg a szenvedő is, kinek
melyik szerep jut. Pedig legyünk őszinték: mindkét fél tett
érte, és mindkettő szenved. Ilyen ez.
Az
óra ketyeg. Kinek mennyi idő kell még… azután előbb-utóbb
egyikünk bedobja a törölközőt. Majd jön szembe az értetlen
környezetünk. Mert ők semmit sem tudnak, közük nincs hozzá, de
rémesen okosak a maguk módján. Mert nincs két egyforma ember,
nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma szakítás. Még
az sem biztos, hogy nincs igazuk, de ilyenkor ez már nem is számít.
Game over.
Azután
mikor mindennek vége, papíron, vagy anélkül, rájövünk, hogy
hátra van még a fekete leves. Rájövünk, hogy minden milyen
igazságtalan. Hiszen igazságos elválás nem létezik. Az
mindenkinek rossz. Az megkérdőjelezi az együtt töltött 10-15-20
évet. Akkor az mi volt? Mi végre volt? Hol rontottuk el? Hol
hibáztuk el visszafordíthatatlanul? Egyet tehetünk: megkeressük
magunkban, hogy hol is, és tanulunk belőle. Egyet nem tehetünk:
nem okolhatjuk mindenért a másikat, nem szapulhatjuk, nem
bánthatjuk. Mert semmi értelme. Amúgy sem egy lovagias gesztus.
Csak a saját gyengeségünket esetleg a dühünket mutatjuk meg
ezzel, arra meg semmi szükség. Mert valljuk be: attól, hogy még
utoljára pár jókorát belerúgunk a másikba, nekünk valójában
semmivel se lesz jobb, könnyebb.
A
szívünk természetesen megszakad, miközben elkezd megacélosodni.
Azután
kezdődik valami elölről, a nulláról, mikor is nekilátunk lassan
újra felépíteni magunkat lelkileg, testileg, a gondolatainkban,
elengedünk, letesszük a csomagokat, a görcsöket. Hosszú idő.
Sokszor nem is egy év. Sebezhetőek, szeretethiányosak vagyunk,
befolyásolhatóak. Olykor túl hamar belemegyünk egy új
kapcsolatba, ez nem jó. A friss dolgok veszélyesek. Vagy már régen
készülőben volt valami, ez talán átsegít könnyebben, de
mindent nem old meg. Tulajdonképpen az egyedüllétet kell
megtanulni. Az az ember, aki egyedül is egész, elér mindent, az
van készen arra, hogy megossza az életét mással is. Furcsa ez,
hiszen vannak emberek, akik még egy percet sem töltöttek el
egyedül. Nekik ez a lépcső kimarad. Általában az elromlott
kapcsolatból azonnal egy másikba lépnek. Ez persze nem
törvényszerű.
Azután
eljön az idő, hogy semmi másra nem vágysz, csak a nyugalomra,
csöndre, biztonságra, szeretetre. A szeretet meg persze mindig két
emberről szól. Ezen nem ártana elgondolkodni, miközben az
egyedüllétet a magánnyal hasonlítgatjuk össze. Meg kell tanulni
egyedül is élni. Szeretni azonban nem lehet egyedül.
„Miből
készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor
"szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak,
érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig
odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak",
s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen
finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből,
kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt...
asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert
szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt
el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi,
Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás
magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”
(Márai Sándor)
