„Az
"Igazit" keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor
megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt... Most már az "Igazat"
keresem... Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi
rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni
kezdesz... Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz"
megfogja... Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz"
virraszt melletted... Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz"
meghal érted, ha kell... Ha kérhetnék az Istentől magam számára
valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy
egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg
körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne
férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az,
akit szeretek...” /Wass Albert/
Boldog,
mert bár sokáig kereste, megtalálta az igazit, aki szárnyakat
adott neki, majd letépte róla, aki megcsókolta a kezét, aki
álmodott vele, akibe belehalt. Életében először tudatosan
kihasználta a mostokat, egyre jobb hatásfokkal. Tulajdonképpen
egész eddigi pályafutása alatt képtelen volt ilyesmire figyelni.
Jólesően vette tudomásul, hogy az éghajlatváltozás és a sok
meditáció mennyire jótékony hatással van az egyéniségére.
Szélesre tárta ablakát a világra, kinyílt a lelke, az elméje,
laza baráti beszélgetéseket folytatott az egójával,
szemlélődött, gyönyörködött a természetben. Igyekezett a
kultúra iránti szenvedélyét is csillapítani, koncertekre,
filmekre, irodalmi estekre járt, olvasott sokat és sokfélét.
Közben szokta az új levegőt, az új közeget, amibe belecsöppent.
Barátokat szerzett mindenfelé. Figyelte az embereket, a
szokásaikat, a reakciójukat, a gondolkodásmódjukat. Szeretettel
és figyelemmel fordult minden apróság felé. Belekóstolt amibe
csak tehette, mindezt határtalan érdeklődéssel és a dolgok
mélységét pásztázva. Úgy érezte, mindenre van elég ideje, de
kihasznált minden percet. Megtanulta hasznosítani a holt tereket.
Élvezte az önmagával töltött időt. Kezdett tisztába jönni
egyéniségével, értékelni a talentumot, aminek eddig is
birtokában volt, mégsem használta. A változások nagyszerű
érzéssel töltötték el, egyszerre rádöbbent, hogy mennyire
boldog. Mindezt örömmel és alázattal fogadta. Hálás volt. Nem
fáradt bele a napi rutinba. Figyelemmel kísérte környezetét,
együtt sírt és együtt nevetett velük. Redukálta a kiakadásait.
Tele volt megvalósítandó ötletekkel. Gyűltek a cetlik az
asztalán. Rendszeresen frissítette posztjait a blogokon. Rájött,
hogy az írás nem is annyira magányos tevékenység, mint gondolta.
S bár az egyedüli visszajelzés az olvasottsági számláló ebben
a műfajban, ezen a téren sem volt oka az aggodalomra. Még mindig
nem a siker motiválta, eltökélt célja az volt, hogy sorai
gyógyítsák a sebeket a lelkeken, hogy erőt adjon másoknak is,
élményt az olvasás által, mert maga is mindig úgy tartotta, hogy
élvezet olvasni. Szeretettel és jó érzéssel töltötte el a
gondolat, hogy írásai örömet szereznek másoknak.
A problémákat
megoldandó feladatokként élte meg. Ennek megfelelően saját
addigi beteges tempóján is sikerült visszavennie, ami korántsem
jelentett öncélú lazsálást, mint inkább kreatívabb
projektmenedzselést és nyugodt hétköznapokat, köztük kellemes
ünnepekkel. Állandó nagyító alatt tartotta magát, figyelte a
változásokat, belső énjét is a maga fejlődésében. Nagyszerű
felfedezéseket tett. Ahogy egyre mélyebbre ásott önmagában, úgy
tárult egyre szélesebbre a világ, és lettek a napok egyre
boldogabbá, egyre élvezhetőbbé, a percek értékessé.
Már nem
akart megfelelni senkinek, csak magának. Ettől azután kezdte
azokat az embereket magához vonzani, akik ha nem is értették meg
tökéletesen, de valamiért mégis érdekesnek vagy vonzónak
találták a világlátását. Azzal is tisztában volt, hogy az
elmélet megértéséhez, a gyakorlat elsajátításához, és persze
a napi szinten történő alkalmazáshoz idő kell, kitartás és
elkötelezettség. Ez idő, kinek több, kinek kevesebb. Van, akinek
egy-két év, másnak tíz vagy húsz is akár, mert nagyon nem
vagyunk egyformák.
Meggyőződésévé vált, hogy bárki tud boldog
lenni, ha akar és ha képes változni. Csak az emberek nem akarnak
megváltozni. Görcsösen ragaszkodnak az évekhez, meg a rutinhoz,
mert az, ha rosszul is, de legalább működik. Az élet persze
kiszámíthatatlan játékos... bebizonyítja, hogy ez csak egy
tévedés. Előbb utóbb mindenki rájön, hogy ha nem képes
változni, az maga a halál. Vagy nem jön rá és belehal. Vagy
történik valami, amibe majdnem belehal. Van, akit a halál
közelsége képes megrázni annyira, hogy erősen begondolkodik
azon, hogy mit csinált rosszul, hogy ott van ahol, és ez az út
sehova se vezet. Azután van, akinek ez sem elég. Mindenki kap
naponta sok lehetőséget, de az egó nagy úr. Vele meg kell
küzdeni. A hibát magunkban kell keresni. Azután van, aki saját
lelki nyomorúságának okozójaként mindig külső körülményeket
vagy embereket okol. Alapvetően rossz hozzáállásán képtelen
változtatni. És van még a próbálom típusú ember, akinek
fogalma sincs arról, hogy tenni is kell mindenért. Nem próbálgatni,
haladni kell, semmi sincs magától.
Olyan ez, mintha egy betegségből
csak akkor akarnánk meggyógyulni, ha a gyógyulás fájdalommentes.
Ilyen gyógyulás pedig nincs. Mert a műtét kínokkal jár, minden
terápiának van egy csomó mellékhatása, azután le kell nyelni
sok mindent, amit nem szeretünk, el kell viselni kellemetlen
vizsgálatokat, számtalan tűszúrást… valami ilyesmi keresztül
húzni a változást a saját fejünkön. Senki se mondja, hogy nem
fog fájni… de a lélek gyógyul. Vele együtt megváltozik minden.
Boldognak lenni nagyon jó dolog.
Az
igazat kezdte el keresni, aki odaadja a szárnyát, ha látja, hogy
zuhanni készül, aki virraszt mellette, aki meghal érte, ha kell.
Közben észrevétlenül maga is képes lett odaadni a szárnyait,
virrasztani a másik mellett, és meghalni a másikért. Ezt hívják
feltétel nélküli szeretetnek.
Képzeletében
egyre elevenebben élt, egyre színesebben körvonalazódott, egyre
árnyaltabbá vált, és egyre közelebbinek tűnt annak a nyugodt,
egyszerű kis háznak a képe, amiben nem fér el a harag, a
szomorúság, csak ő és akit szeret. Naponta ezt kérte az
Istentől, és tudta, hogy nemsokára megadatik.
