„A tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet.” (Reginald Heber)
Olykor a tavasz sem gondtalan, felhőtlen jó idő formájában érkezik. Sokkal inkább hideg reggelek, fényes viharnapok, erős szelek álruhájában környékez meg. A természet érzi a változást, amit éppen a kellemetlennek tűnő szelek fújnak közel. Mindenesetre, már nem lehet visszatartani semmit. Kibújnak a virágok, a fűszálak, s a fák csak a karmesterre várnak, hogy intsen, s pattannak a rügyek, bimbóznak az ágak. Színesedik, nevet, és szeret a természet. Ahogy a madarak hajnali éneke is visszatér, s minden reggel átjárja ébredező, álmodó lelkünket. Valóban nevet a föld. Színes vidámságba borul a természet. Hajnali szimfóniát csiripelnek a madarak, mintha csak egy nagy zenekarban játszanának. Úgy tűnik, még a vírusnak is tudnak örülni.
Valahogy így érzem én is. Lélegzethez jutottam az elmúlt egy hónapban. Egy csomó haszontalan dologra is jutott időm, amire több éve nem. Ez egyrészt jól esett, másrészt meg lesz mit javítani. Szerettem a karantént. Mégis igazán örülök, hogy a jövő héttől visszatér az élet, félgőzzel ugyan, de ez mindegy is, mert igazán semmit sem befolyásol. Ezért nem tudok elégszer hálát adni. Azt sem gondolom, hogy ez izmosan a projekt végét jelenti, mindenesetre jól esik. Amolyan éneklés-féle, mint a madaraké. Színesedik a lelkünk. Nem tudja, hogy tavaly hogy volt, békeidőben. Már felejt. Most jön valami új érzés, valami új boldogság, amitől megint színekben, illatokban és érzésekben szabad elmerülni. Más színekben, más illatokban, más érzésekben...és más ízekben.
Végre szabad megint a szívünkkel is gondolkodni, nem csak az elménkkel, s a kávézós egónkkal. Új mondatokban, új dallamokban, új harmóniában… A nagy játszmák helyett apró, és hangsúlyos, néha hányaveti, néha összedobott, néha elkapkodott, néha ölelésekkel teli érzésekben. Rég megálmodott ritka álmainkban, amiknek úgy lehet épp most jött el az ideje.
Kicsit hiányzik azért nagy szerelmünk: Keukenhof.
„Tudod, mi a virág?
A földnek a jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága.” (Petőfi Sándor)
Petőfi nem az én legkedvesebb költőm, de ezekben a sorokban kitett magáért, s ezt elvitatnom tőle balgaság lenne… Tényleg semmi sem számít az életben csak a lélek virága. Az meg a jóság. A jóságot mindenki megérzi, mégis olyan furcsán viselkednek vele az emberek. Gyengeségnek tartják. Mint ahogyan az iskolában is verekednek a nagyfiúk, a Nemecsek Ernőket bántják. Mindig a gyengébbeket, mert ők maguk is csak nagyok, nagyhangúak, de a lelkükben gyengék. Támadnak, mert nem tudnak jók lenni. Titkon tudják, hogy a jók nem gyengébbek. Ernő erősebb volt mindannyiuknál. S áruló sem volt… Jó volt, és tiszta gyereklelke képtelen volt bármi másra. A jó az mindig jó marad, hiába vizsgálgatjuk több oldalról. (Hála Molnár Ferencnek.)
Olykor mégis elárulnak minket. Erre nincs mentség. Ilyenkor halni készül a jóság, fulladozik a szeretet. Próbál dühhé, haraggá, bosszúvá válni, de nem tud egyik sem. (Erre csak a gonosz képes.)
Elvonul hát, hallgatja a csöndet, varrja el a szálakat. Elüldögél még a lelkünkön esett bombatölcsér mellett… Majd ahogy ott elüldögél, egyszer csak kizöldülnek és virágba borulnak felette a cseresznyefák. Mint ahogyan Van Goghnak is, miután helyrehozta, amit addig elrontott, egy napon viszonozták a virágok a szeretetet, és a világ virágfestője lett.
A tavasz nem rendelésre jön, hanem csak úgy magától, senki nem duruzsol a természet fülébe, hogy változzon már meg. Mindig harcol valami jó valami rosszal. Persze csak bennünk, bár ezt nehezen vesszük észre. Nyáron túl meleg van, éget a nap, nem tudjuk hova tenni a gyerekeket mégis minden vakációnak valahogy mindig "Balaton-illata" van. Megunván az ősz tarka színeit szomorkodunk az elmúláson. Megcsodáljuk a havas tájat, és hamar dideregni kezdünk a zord télben. Gyorsan kiábrándulunk a gyönyörű, bár szeszélyes tavaszból is.
Pedig ez csak a csodás természet rendje… Nem is lehetne megállítani. Ezt egyáltalán nem azért teszi, hogy bosszút álljon egyik a másikon… Hisz minden évben eljön a tél, a tavasz, a nyár, az ősz. Valójában mind csodálatos, csak meg kell tanulni szeretni és megélni, változni vele tempósan. Olykor emberek formájában hoznak mindenféle érzéseket, érzelmeket, hideget – meleget, haragot – megbocsátást, elmúlást – újrakezdést, kudarcot – győzelmet, szerelmeket, átalakulást. Ahogyan az évszakok váltják egymást, valahogy úgy kell nekünk is változni szó nélkül, folyamatosan. Csöndben ülve meglátni a jót, s távolról szemlélni a rosszat. Hiszen mindenkinek szíve joga változni, jónak lenni, szeretni vagy az ellenkezőjével együtt élni, amíg meg nem hal. Mindazonáltal csak önmagunk lelkéhez kaptunk kulcsot… Másokéhoz egyedüli út a szeretet… Szükségünk van virágokra, napfényre, szeretetre… Mindenkinek...
„A virágot a napfény fejleszti ki, a lelket a szeretet.” (Gárdonyi Géza)
