Még pár nap alatt esténként eldurrogtatják a környékbeli gyerekek a megmaradt szilveszteri petárdákat, tűzijátékokat, hogy ismét csend legyen. 5 nap múlva Vízkereszt, eldobozoljuk a karácsonyi díszeket. Végre jöhet a nyár… Sajnos, itt tavasz nincs.
Ami a dolog szilveszteri dévajkodás részét illeti, sosem mozgatta meg nagyon a fantáziám. Maradt tehát a házimozizás, egy pici pezsgővel koccintás jól nevelten (nem szeretem a pezsgőt)… meg finom menü elkészítése éjszakára és természetesen Újév napjára a családnak. Gyerekeknek leszállítva vegan változatban, öleléssel. Jahh, és a tiltások ellenére is elmaradhatatlan tűzijáték, ablakból nézve.
A népítélet szerint: Amit az év első napján teszel, azt fogod csinálni egész évben.
Tiszta ágyban ébredtem az év első napján, nem mostam, nem főztem. Ellenben a tengeri malacok házát kitakarítottam, - s bár kifejezetten tilos - a szemetet is levittem. Ez már tényleg nem fért bele az előző évbe… Mégis kis újévi malackáim is tiszta házban kezdték az évet... A Luca-napi búzavetést is learattam s beszórtam nekik, hogy egészségesek legyenek, szépen hízzanak, s ellenálljanak a betegségnek, s mindenféle rontásnak.
Újévi verssel köszöntöttem a nálam idősebb szeretteimet… Már csak ketten vannak. A többiek már mind elmentek. Mikor gyerekek voltunk, az év első napján mindig verssel ébresztettük reggel a nagyszüleinket, s ez bennem máig kellemes élményként raktározódott, mint egy fenséges kávé illata. Azután felöltöztünk és templomba mentünk. Ez is benne volt az újévi „táncrendben”, majd délután megint csak megszokott koreográfia szerint jöttek mentek az emberek egymáshoz „Boldog új esztendőt” kívánni. Nem volt tv, nem volt laptop, internet, és semmilyen telefon… Covid se volt. Csak személyes találkozás. Nem emlékszem rá, hogy fogadalmakat tettek volna, de olykor kibékültek, olykor bocsánatot kértek, olykor adósságokat rendeztek… Ezeket nem vitték át a következő évre. Nem feltétlenül azért, mert ezt diktálta az illem, nem is azért, mert a következményektől kellett volna félni, mindinkább tiszteletből, becsületből s az adott szó súlya végett... Az alkuk többnyire családon belül, vagy barátok között köttettek… S a kézfogás kötelezett. Kicsit azért is, mert akkoriban még az a mondás járta, hogy amit január 1-én csinálsz hát egész évben azt fogod tenni, nyögni, élvezni.
Még tegnap elővarázsoltam a Dragomán lencseleves receptjét. Nem azért, mert nem tudnám fejből is megfőzni, de féltem, hogy kimarad a stílus. Muszáj volt kicsit élveznem még az olvasást az év utolsó napján is. Drága nagyanyám is sűrűn olvasott a konyhában. Bizonyára ettől is finomabb a főztünk. Meg a szívünktől, amit belefőzünk. Meg a nagyszerű történetektől, az élvezettől, a csodálatos belefeledkezéstől. Az olvasás azon dolgok egyike, amibe nem lehet beleöregedni. Az olvasásban friss marad a lelked, jár az elméd, olykor gyereknek érzed magad, olykor szerelmesnek, olykor járod az útvesztőket. Miközben tanulsz jó előre, és ha későn érkezik a jó olvasmány, akkor meg terápikus legalább. Mindenesetre haszontalan olvasmány – úgy gondolom – nincs.
A lencselevest elfogyasztván, eleget téve a jövő évre szóló aprópénz-varázslásnak, hogy ugye jóllét legyen, leültem az elmaradhatatlan újévi bécsi koncert elé. Nos kedveseim, a zene az ugye megint csak olyan, mint az olvasás... Örömforrás… S bár lehet, jelen koncert odaszegez a tv elé, szeretni való, nem évül el… még úgy sem, hogy évről-évre kvázi „újra játsszák”. Nos, éppen erről szól a művészet. Minden évben újra és újra különböző karmesterek vezénylik el a záró Kék Duna keringőt, Radetzky-marsot. Utóbbiban hagyományosan a közönség-tapsot is a dolog részévé téve a karmester instruálja a nézőtéren helyet foglaló tömeget is. Mert lehet… a zene nyelvén legalábbis lehet… ez egészen biztos…
...És hozzáfogtam írni. Mert ez is egyfajta öröm. S hogy a jövő évet is így folytassam, ezért volt oly fontos. Nehéz dolog ez manapság. Nem volt időm, lekötetlen energiám, élmény is kevesebb, de az még lett is volna… A lehangoló környezet azonban lehúzott. Időm is még lett volna, de az agyamban nem a megírni való gondolatok forogtak, hanem energiavámpír újságcikkek, videok innen-amonnan a világból: covidról, szöges drótokról, migránsokról, politikáról, diktátorok udvartartásáról s abszurd dolgairól. Durván nyomultak -talán azért, mert túl sok mindent elolvasok, ha kell, ha nem – időn túl már nem tudtam harcolni velük. Egyre kevesebbet. Csak desszertnek.
Majd egy kiadós délutáni séta, napsütésben, végre szél- és esőmentesen Zunderdorpra, 3,2 km oda-vissza Amszterdam táblán belül egy kis ékszerdoboz falu. Van errefelé több is.
Mindenesetre másfél éve gyalogolok, tömegközlekedek, meg illegálisan autót vezetek kis mértékben, a biciklizés kiiktatva.
A Mikulás meghozta a végső műtétet is, melyben kiszerelték végre a könyökömben több, mint egy éve megtűrt lemezeket, srófokat és drótokat. Dave-vel a „leakalappalelőtte” gyógytornásszal mindenesetre megkezdtük a rehabot, s ha véget ér a lockdown, akkor veszek egy fitnesz bérletet, s hajrá állóképesség, bringa- és munka-hiány! Muszáj lesz, különben a testemben már nem lesz jó lakni a lelkemnek. Tekintsük ezt valamiféle gyenge újévi fogadalomnak, ami amúgy csak magamért van…
Napközben próbáltam többször is megfejteni a Facebook-üzeneteimet. Olykor fennakadtam. Itt némelykor azoknak is eszébe jutunk, akiknek soha máskor nem. Nekem meg ez olyan rosszul esik. Így próbáltam elveszni a totál személytelenség ködében, és kitettem egy amúgy teljesen autentikus köszöntést: Koncz Zsuzsa - „Adjon az Isten”-t. Ez eléggé én vagyok. Gondolom. Azoknak is ezt verseltem reggel, akik idősebbek nálam, s a többiek is meghallgathatták a Facebookon… ha egyáltalán akarták...
Nagy baj ez, hogy nem tudunk élni, s nem tudunk különbséget se tenni. Mesterséges korlátok között létezünk, s egyre vastagodnak a pszichés nyomás alatt saját sorompóink is. A nagy covidos kuss-ban hiányoznak a személyes találkozások, a fecsegések egy kávé vagy egy közös kulináris élvezet, egy sörkóstolás mellett. Mindenki belesüppedt a kis szürke minimálra szabott életébe, depressziós lett, vagy még súlyosabb.
Azt mondják, a legsikeresebb emberek is szétcsúsznak, éppen akkor, amikor már mindent elértek a vágyaik hosszú listájáról. A bajban túlélnek. A háború után feljönnek a pincékből. Konstatálják, hogy ki mindenki halt meg, lett féllábú, félkarú, félveséjű, félagyú, nemzésképtelen, hány gyerek nem élte túl… Azután összerakják a téglarakásokat, felépítik a házakat, újrakezdenek, s utána évekkel összeomlanak. Ugye tudjátok, hogy a mi covidunk is valami ilyesmi túlélni való. Az egészségünk, a politikai hazugságok, a statisztikák, a depresszió, s a börtönbe zártságunk tekintetében egyaránt… S ha majd túléltük, a nagy hurrában – szétcsúszunk… Nem, mintha közben nem csúsztunk volna szét számtalanszor.
Most tényleg nem kellene hátra nézni, inkább szép lassan elindulni előre.
