Egyszer
megérkezel oda, ahol mindig is lenni szerettél volna.
Lehet,
hogy nem most, majd… A nyitott végű mondatokra is úton vannak a
válaszok. Most még csak a lelkedben, majd egyszer váratlanul
megérkezik a racionális végkifejlet is. Most legyen ennyi elég!
Az üresség is elégséges megoldás ebben a pillanatban. Jön a
helyére más teljesség, ha van hova. Talán most, talán máskor.
Tenger,
napsütés, homok, kávé, mézes süti, mint az eltűnt idő
nyomában. Ugyanaz a nap, ugyanaz az idő. És a végtelen víz…
párnák közül, fotelból szemlélve az első tavaszi napon. Minden
körülölel, a tenger önmagáért hullámzik, a nap is magáért
süt, melletted a fotelban egy szarka ugrál… szemez a mézes
sütivel… -Vidd, ha mered!… mókás. Minden élvezi a napot, még
a természet is gyönyörködik magában. Mint egy festmény… a
csend maga… nyugalom. Olyan lassú, kellemes, üres, magáért
levő, várakozó… mint a lélek maga. Semmi Vivaldi… csak
csend. És néhány mondat, ami a füledben cseng.
„Ha
már voltam oly bátor kimondani, voltam önző, egoista,
megátalkodott, vigyázd azt a pillanatot, mi egyszer csak a semmiből
eléd pattant, robbant… mert Téged is kötelez valamire, arra
édes,
arra utasít, hogy élj vele,
éld át, éld meg és éld
tovább!”
Igen,
vannak dolgok, amire percre pontosan emlékszünk. Vigyázzuk azt a
pillanatot, mert mindent csak egyszer mondunk ki
először… és arra utasít, hogy megéljük és éljük tovább…
már az sem számít, hogy a körülmények megváltoznak, mert az
idő az ott megállt… sikerült megállítani. Azóta sok minden
elmúlt, sok öröm jött és ment, történtek hihetetlen dolgok
újra és újra, de a pillanat fénye bevilágít egyre mindent,
kötelez, utasít hogy éld tovább, hogy éld jól az életet, de
vigyázd azt a pillanatot.
Amikor
bátorságból, önzőségből, egoistán vagy megátalkodottságból,
kis öniróniával, de boldogan teszünk, vagy mondunk valamit, az
örök érvényű egészen addig, még az ellenkezőjét ki nem
mondjuk egy másik szituációban. Akkor is legalább ugyanilyen
bátornak, önzőnek, egoistának és megátalkodottnak kell lenni.
Sokat
gondolkodok rajta, hogy miért nem merjük kimondani a szavakat
egyenesen, úgy, ahogy érezzük… miért is oly nehéz felvállalni
magunkat, a helyzeteket? Köszönöm… kérlek… szeretlek…
bocsáss meg... vége. Miért
dugjuk homokba a fejünket?
Az
az egy szó.... édesen veszélyes, kimondani határtalan félelem és
határtalan boldogság, és mikor jön el a pillanat, amikor tényleg
felemel, kiemel, repít, és már ki lehet, ki mered mondani. De
közben egy örökkévalóság súlyát teszi bele az agyadba, a
lelkedbe, amit óvsz nagyon, hogy ne bánja meg, mert törékeny
szegény. S
talán törékeny a másik lélek is, aki hallja alatta a zenét,
érti a gondolatot, vezeti a táncot.
Milyen
nehéz kimondani, ha valaminek vége. Milyen nehezünkre esik
megválaszolni kérdéseket. Helyette nem válaszolunk… nem vesszük
fel a telefont… igyekszünk nem emlékezni azokra a szavakra amiket
pedig kimondtunk, leírtunk, hogy
azok ott vannak kimondva, leírva. Azt gondoljuk, ha nem veszünk
róla tudomást, akkor könnyebb. Csak azt felejtjük el, hogy a
kommunikáció mindig két embert
érint. Ott velünk szemben is van valaki. Mitől félünk? Hogy nem
hallja... hogy nem érti meg… hogy visszaél vele… hogy
megbántjuk vele... vagy magunktól, az átléphetetlennek tűnő
hosszú árnyékunktól… az
emlékeinktől...
vagy ebben a sorrendben mindentől.
Így
öli meg lassan bennünk a félelem a szeretetet.
Nem
kell félni kimondani egymás után három negatív szót sem, mert
egymás mellé téve pozitív mondattá válik akár,
de a költészet már csak ilyen. Melegíti
a lelket, megdobogtatja a szívet, olykor bátorít, olykor
vigasztal, segít letörölni a könnyed.
„Nincs
semmi baj.” (Fodor Ákos: Három negatív szó)
