Boldog viharnapot!

Mindig várunk valamire: a péntekre, a nyárra, a következő évre, a diplomára, a házra, az esküvőre, a keresztelőre, a karácsonyra, hogy felnőjön a gyerek, hogy magunkhoz ölelhessük a kedvesünket. A viharra nem várunk ennyire, ha akar, mégis jön. Jó előre megérezzük, hogy valami van a levegőben, valami kimondhatatlan, valami szokatlan, valami nem normális.

Napok óta furcsán viselkedtek az emberek, furcsán alakultak a dolgok. Kóstolgattuk egymást, szappanoperáztunk. Volt, aki fejfájásra panaszkodott. Volt, aki ideges volt. Máskinek felerősödtek a félelmei. Megint mások elsírták magukat. Meg jól elverték a port egymáson. A veszekedés nem volt ritka. Hozzá az elmaradhatatlan depresszió. Miközben figyeltem a történéseket másokon, rájöttem, hogy magam is kontrolálatlanul produkálom a lehetséges tünetek egyéni együttesét. Mondjuk úgy, néhány szituációt nem jól reagáltam le. Azután ráfogtam a túlhajszolt időszakra, a fáradtságra a nyűgösséget. Ez így rém egyszerűnek tűnt.

Tegnap még hazabicikliztem este a „friss” levegőn, bedőltem az ágyba, és gondoltam, hogy négy óra alvás bizonyára csodát tesz majd velem. És nem. Olyan „Miezmár?” „Holvagyok?” „Miértcsörög?” „Holkellmegnyomnirajtaagombot?” „Csurogjmár!” „Milyennapvanma?” értetlenkedés-féle szörnyűség. Azután csak kicsurgott a kávé, vissza vele az ágyba, mosoly, öröm, az első értékelhető gondolatok. Majd a döbbenet: kint sikít a szél. Újratervezés: a bicikli ilyenkor életveszélyes, tehát tömegközlekedek. Ez esetben plusz tíz extra perc az ágyban. Valójában ez sem segített rajtam. Majd újabb tíz perc múlva kattan a zár. Ez utóbbi mesterien kidolgozott menetet nem írnám le, mert kiakadnának sokan rajta. Nálam mégis jól működik.

A buszmegállóba menet észleltem, hogy nem ártott volna egy cementes zsákot magammal hozni.

Azután a munkahelyen jönnek az információk. Amit az emberek mesélnek, ami videókat feltesznek a netre fölborult kamionokról, autókról. A szél embereket, autókat kapott fel csak úgy. Amsterdami élőkép: a villamosok a remízben, nem járnak. A vonatok szintén nem. Schipol repülőtér nem fogad és nem enged felszállni járatokat. Kétszáz fölötti repülőjáratot töröltek. Az autópályák bedugulva. Az autónk autópályán 100km/óra sebességgel szembeszélben 8,5 litert fogyaszt. De legalább jól fűt. Az udvaron szétborult a farakás. És a biciklik, hát azok is romokban hevernek az utcákon ahogy halomra borigatta őket a szél.

Hazafele a vasútállomás alatt átsétálván furcsa kép fogad: a pláza folyosóin végig ülnek a földön, esznek, isznak, a fiatalok zenélnek, nyomkodják a telefonokat, várják hogy elinduljon az élet, meg a vonatok. Itt nem fúj a szél, és meleg van. Természetesen a hallban állandóan zongorázik valaki. Egy csapat fiatal körülállja a zongorát, énekelnek. A hangosbemondóban kedvesen invitálják az utasokat egy kávéra, teára az Albert Heijn előtt rögtönzött kioszkokhoz. Kicsit olyan, mintha csövezne az egész város. A meglepő csak az, hogy mennyire nyugodtak az emberek. Mintha mindenki „Boldog viharnapot!” kívánna a többieknek. Sajátos hangulata van az egész napnak.

Elhúz az orrom előtt a busz. Nem telik bele két perc, ott a következő. Nyilván sűrítik a járatokat, hogy valamennyire pótolják a kieső villamos-közlekedést.

Közben a szél tombol egyre, rekord erejű széllökésekkel. Tűnődök, hogy ezen már a féltégla sem segítene a zsebemben. Egész nap Micimackó jár a fejemben. S bár malackát elfújta a szél, Füles háza is felborult, Nyuszi kertjében is felszálltak a répák, Micimackó mégis hű maradt önmagához. Boldog viharnapot kívánt minden barátjának, és minden lépése végül is igazán jól alakult ezen a napon is.

Azután hazaértem, és egyre kérdezgette mindenki, hogy jól vagyunk-e Amszterdamban, tényleg olyan ítéletidő van-e, és az milyen is? Hát ilyen. Délután elállt a szél, megindult az élet, és nem kellett átszállni senkinek egy másik autóba. Tulajdonképpen ez nem az első ilyen időjárás itt télen, végül is nem lepett meg senkit. Azt  sem mondták, hogy nem voltunk rá felkészülve.

És igen, mint Micimackó hazafele menvén egy kedves dalt dúdoltam, mert már igazán várom a nyarat.

„Szívem táján újra nyár van,
Csupa virág hét határban-,
Legszebb szálját hajamba fűztem,
Lássák, van már szerelmem!

Álmomban így kívántam-,
Egyedül én mindig fáztam
Érted égek gyönyörű tűzben,
Minden könnyet feledtem.” (Nox)

Csak egy fázós, kicsit fáradt Halleluja

„Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítsz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez.” (Müller Péter)

Az ember mindig a szeretet perceiben talál magára egészen. Az összes többi időben csak a szélmalmaival küzd. Ha szeretsz valakit, akkor magukkal ragadnak a vágyaid, az alkotás szenvedélye, az együttlét pillanatainak öröme, a boldoggá tevés katarzisa, a közös tervek és azok megvalósítása, a közös játék, és a hála mindezért. A másikért való rezdülés, egy egyszerű, de hangsúlyos mély lélegzet, egy futó sóhaj, s az állandó érzés, hogy itt van. Pedig nincs is itt. Egy mozdulat, egy gondolat, egy kívánság, egy gyenge próbálkozás, egy emlék… Ha jól akarsz szeretni ne hagyd el magad, tessék följebb élni!

Egyszer leültünk egymással szemben, megszelídítettük egymást, pont úgy, mint a kis herceg a rókával. Ebben a kontextusban a megszelídítés szinonimái: megszerettelek, felelős vagyok érted, 100%-ban megbízok benned, nem vagyok rád irigy, féltékeny, nem feltételezek rólad rosszat, sosem bántanálak, fáj ha megaláznak, de az is ha te teszed ezt bárkivel. Minden negatív érzelmi kitörésed mögött tudom, hogy ott bujkál a sebzett másik éned is, aki elrejti holmi vicces álarc mögé a lelke fájdalmát. A szélmalomharc lassan őröl fel. Mély ráncokat rajzol az arcodra, megduplázza az ősz hajszálaid számát. Azonban létezik az a ritka most, amiben csakis egy pillanatra mindent elfelejtesz és nevetsz önfeledten. Ilyenkor megcsillantod a valódi éned. Megcsillantod az érzelmeidet, amiket annyira féltesz kimutatni, pedig olyan szépek, tiszták és őszinték. S amikről sosem beszélsz.

A pillanat

Három eset lehetséges
(egyik lehetségesebb, mint a másik):
a pillanat
1. késik
2. épp pillan
3. lekéstük
(nem vettük észre).
Már, persze, föltéve, hogy
van pillanat.
De ez talán nem is olyan lényeges:
folyékonyan tudjuk
taglalni nem-létezők 
tulajdonságait,
becsülni képzelt
lovak esélyeit.
Pillanat!
Valaki csenget. (Petri György)

Adj hálát minden jó pillanatért! Élvezd a virág illatát, a tücsökciripelést, a madárcsicsergést, a tűz ropogását a kandallóban! Élvezd, mikor büszke vagy a gyerekeidre, mikor beszélgetsz egy nagyot a szüleiddel, mikor megöleled a kedvesed, mikor a barátaiddal időzöl el! Légy hálás a szeretetért, minden ölelésért.

Adj hálát azért a pillanatért, amikor készen állsz megmutatni magad másoknak is, azt a belső eltitkolt, álarc mögé rejtett énedet is, amikor tudsz beszélni az érzelmeidről, amikor tudsz beszélni tanulságként a múltadról, a hibáidról, a vágyaidról. Amikor egészen, meztelenül őszinte vagy. Ez az a pillanat, amikor elfogadod saját magad, nem vagy többé szélmalma önmagadnak. Nincs kivel harcolnod, nincs kit takargatnod, és nincs mit titkolnod. Az vagy, és olyan, aki vagy. Bármilyen is, egy biztos: különleges és szerethető...

Olykor hagyja el a szádat egy csendes „fázós, kicsit fáradt: Halleluja”!

A szó héber eredetű, az öröm és a hála kifejezését jelenti. Ebben az értelemben került be a keresztény vallásos irodalomba, liturgiába egyszerű hagyomány tiszteletből. Szó szerinti fordítása: Dicsérd az Istent!

Karácsony táján elkezdtem hallgatni Leonard Cohent. Régebben is ismertem sok zenéjét, versét. Most, így újra elővéve, elmerülve a gondolataiban, a kellemes lágy néhol szentimentális, néhol puritán egyszerűséggel bíró szinte csak a gondolatmenetet kísérő akkordokba, néhol meg átadni magad a vad érzelmekkel rohanó széles futamoknak, és rágódni a szövegeken, a gondolatokon- nagyszerű. Lehet, hogy csak hozzájuk nőttem. De meglehet, hogy hozzájuk öregedtem.

Érdekes magyarázatot ad arra a kérdésre, hogy vajon miért is nem tud a mai ember hálát adni, miért nem képes egy őszinte Halleluját elsuttogni, kimondani.

Szerinte a modern ember állandóan tipródik, keres, keresi önmagát, az Istent, a szerelmet, a boldogságot. Létét ez határozza meg.

Nem mindennapi párhuzamot von a szerelem és a hit között. Az ember az eredendő bűn elkövetése óta nem tudja megszólítani többé őszintén az Istent. Helyette marad neki társnak a nő a botorkálásban az Isten fele vezető úton. A szerelmet megtartani azonban éppoly nehéz neki, mint a hitet. Hiszen a szerelem is mulandó, és ily módon nem tudja a párját sem jól megszólítani. Konklúzió: törött szerelemből csakis egy törött „Hallelujah” születhet, ami nem érhet nyomába se a szó eredeti nagyszerűségének. Ismerjük be tehát tökéletlenségünket! Ha oly rosszul is mennek a dolgok, ki kell tudjuk mondani naponként a társunkért is azt az akármilyen erőtlen, de őszinte szót. Van még mit tanulnunk.

„Tudod, jártam már régen itt,
Ismerem szobádnak sarkait,
Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.
A díszkapun láttam a címeredet,
De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,
Csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.” (Leonard Cohen)