Egyensúly 7.

Barátságtól a jóságig

„A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagjaimat, mert nem fog beléjük taposni.” (Antoine de Saint Exupéry)

Azután egy napon ráébredsz, hogy a rózsáddá vált. Úgy gondolod, hogy ettől megváltozott minden, pedig nem. Olyan ez, mint amikor a vak ember valami csoda folytán látni kezd. Ettől nem a világ lett színesebb, hanem a vak kezdett el látni. A bekövetkezett történések okai mi magunk vagyunk. A környezetünk mindig ugyanaz marad. Mi élünk meg egy helyzetet jónak vagy rossznak.

Igaz, nagy bátorság kell minden változáshoz. Az életünk során többször is eljutunk arra a pontra, hogy úgy érezzük: elég volt. Besokallunk. Feladjuk. Elölről kezdjük. Más helyen, más szerepben, másokkal, tiszta lappal. Vagy egyszerűen megtartva a régit, mégis közelebb engedjük magunkhoz az újat. Olykor meg a boldogságot is csak nehezen vagyunk képesek befogadni.

Máskor hagyjuk, hogy a szüzsé két cselekményszálon is fusson. Minden romantikus regényben eljön azonban az a pont, ahol az író elvarrja a szálakat, kiírja a szereplőket egyik vagy a másik történetből, ezáltal is közelebb kerülvén a megoldáshoz. Saját életünkben nekünk kell kiírni a főszereplőt a  sztoriból. Ez minden esetben fájdalommal jár, és fájdalmat okozunk vele azoknak, akiket amúgy szeretünk.

Amikor leteszünk egy lakáskulcsot vagy egy felmondást az asztalra, becsapjuk magunkra az autó ajtaját, vagy felszállunk egy repülőre, van ebben egy rakás megbántottság, bátorság, és a tovább lépés igénye. És van mögötte egy jókora koffer tele a múltunkkal, ami még feldolgozásra vár. Lesznek dolgok, amikről váltig állítottuk, hogy muszáj magunkkal vinni, de később egyszerűen kidobáljuk, mert nincsen rá többé szükség. Azután lesz majd, amire nem figyeltünk eléggé, nem őriztük meg és nagyon fog hiányozni. S végül lesz majd, amiket csak évekkel később tudunk elővenni, leporolni, de fontosak… felkerülnek a polcra, békét kötünk velük. Mindez időigényes, nem lebecsülhető jelentőséggel bír, és maga a folyamat küzdés árán teljesül. Közben pedig gondoskodnunk kell a rózsáinkról is, mert időközben felelősek lettünk értük.

Az igazi barátságban nem tudod pontosan meghatározni hogy mire, de kellesz. Szerelembe azért esel, mert éppen te vagy elengedhetetlenül fontos, hogy valakivel együtt képesek legyetek négyzetre emelni a jót és gyököt vonni a rosszból.

A jóságod minden lépésedben benne kell legyen, mert ez teremti meg az egyensúlyt önmagaddal, a tiszta szándékot és a határokat másokkal szemben. Ez a te belső szépséged. Az nem számít, hogy épp ez az a tulajdonságod, ami mentén sebezhetővé válsz, ami mentén csőbe lehet húzni, ami mentén vissza lehet élni a bizalmaddal. Mert épp ez az a tulajdonságod, amit manapság nagyon kevesen birtokolnak.

„ A szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nem csak néma, de láthatatlan is.” (Pilinszky János)