Egyensúly 4.

Milyen érzés szépként élni?

„Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti a fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.” (Fekete István)

Az idő és a távolság lelassul, elhajlik, és nincs befolyással az igazán fontos dolgainkra. Vannak pillanatok, amit nem képes semmi elhalványítani, sem elfeledtetni, mert egyszerűen minden ezt juttatja eszünkbe… s ez jól van így, még akkor is, ha külsőleg tele van lemondással, megalkuvással. Máskülönben meg belülről amúgy is kopásálló. És ez a legfontosabb. Ki tudja?- lehet, az álmok nem hazudnak… ezt már Petőfi is megjövendölte. Fura egy ember volt. Szerette az őszt. Hogy szép volt-e?… valószínűleg Júliának a legszebb…

Az emberek tele vannak kérdésekkel, kételyekkel önmagukkal kapcsolatban. Szép vagyok? Okos vagyok? Jobb vagyok másoknál? Jó nő vagyok? Jó pasi vagyok? Kellek én egyáltalán valakinek?

Olyan ez, mint mikor kifordítjuk a kérdést és az „esetünkről” beszélünk. Barna, kék szemű, sármos, legalább 190 cm magas, és jó háta van, formás feneke… A mintát persze Richard Gere, David Bowie és Richard Chamberlain szolgáltatják. Később rájövünk, hogy a szépség nem itt kezdődik. Akit szeretünk, azt szépnek látjuk, vonzónak, mert az egyéniségét, a lelkét is szeretjük, és ezt valamiféle egyensúlyban észleljük a testtel, a fizikai szépséggel, korral, és még sok mindennel együtt. A világnak a számunkra oly fontos szeletét értékeljük, amit rajta keresztül élvezhetünk. Az élet együtt töltött pillanatait szeretjük általa. Egymás szemében valóban képesek vagyunk szépnek látni magunkat és a másikat is. Miért is? Mert aki szeretve van, az szép… valamint okos, sármos, barna, kék szemű… Hát röviden ennyi a recept. Valakinek a lelke nem fejezhető ki kilóban, centiben, színben, arányban. Az magáért beszél, bármilyen is a külső. A csomagolóanyag bármi szép is volt, általában a kukában végzi. A test is elhasználódik, a lélek nem, vele együtt az egyéniség sem.

Egy idő után felnövünk a feladathoz, megtanulunk szépként élni. Ez azt is jelenti, hogy reálisan látjuk a magunk és mások értékeit, szépségét. Lassan azzá leszünk, amiért megszülettünk, merjük vállalni önmagunkat, és ez a felismerés vezet el a boldogsághoz, az összes eddigi csak illúzió volt, vagy a tanösvény része, ami maga az út a felismerésig.

Ez a folyamat lehetne akár önéletírásunk vezérfonala is, ebben a fikcióban valóban tökéletes a címválasztás is: „Milyen érzés szépként élni?”

Azt azért nem árt észben tartani, hogy nem azért szeretünk valakit, mert az tökéletes, hanem annak ellenére szeretjük, hogy jól tudjuk, hogy nem az.

A visszatérő gondolataink mindig megoldásra váró feladatot, vágyaink megvalósításának igényét jelzik. Érdemes rájuk odafigyelni.

Akit szeretünk, arra sokat gondolunk. Ez persze oda-vissza működik. Ha valakire gondolsz, akaratlanul is hívod, olyankor neki is eszébe jutsz. Ez egészen jól működik távolságtól és időtől függetlenül.

„Nem kell azt mondani, hogy szeretlek, nem kell az ágyban feküdni, hogy viszonyunk legyen valakivel, nem kell hozzá fiatalnak lenni, és nem baj, ha az ember öreg… Sokféle bók lehetséges emberek között, sokféle viszony.” (Márai Sándor)

Egyensúly 3.

A bölcsesség értelmezése

„Senki sem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, amit tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességből ad át nekik, hanem hitéből és szeretetéből. Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.” (Kahil Gibran)

A bölcsesség sem más mint a saját kiegyensúlyozottságod, nyugalmad, békéd, a világhoz való – a szituációkat magukért elfogadó – hozzáállásod. Hangsúlyos a hozzáállás szó. A bölcsesség ugyanis a cselekedeteidben, tetteidben, minden lépésedben nyilvánul meg. Enélkül csak üres szócsépléssé: bölcselkedéssé szürkül. Ettől kezdve hiteltelenné és értéktelenné válik, és azzá teszi a bölcselkedőt is. Istenem, milyen szépen fejezi ki a nyelv!

A bölcsesség tapasztalat. Nem feltétlen kell öregnek lenni, hogy bölcs legyen az ember, mégis a megélt dolgok, a megtapasztalás időbe telik. Ezért kötődik a fogalomhoz az eltöltött idő, amúgy pedig az öreg emberek nem mind bölcsek. Valójában analfabétán is meg lehet halni. S mint ahogy az írni-olvasni tudás is tanulható, a bölcsesség is az. Tanulás és gyakorlás útján szerezhető meg. Lényeges különbség a kettő között, hogy míg az előbbi konkrét tananyag elsajátításával működik, utóbbi esetében az élet maga a tananyag. A tanítók szerepe is más. Míg az írás-olvasás tanításnak megvan a maga metodikája, a bölcsesség nem tanítható, legfeljebb a bölcs ember elvezet néhány felismerésig másokat. Nem akar egycsapásra bölcs emberré tenni, nem akar megváltoztatni. Érdeklődést, kívánságot, vágyat ébreszt benned önmagad megismerésére, a változásra, rámutat a hibáidra, hagy küzdeni, időt ad, toleranciára, megismerésre és megértésre tanít. Szeretetét és hitét adja neked, az erőt, amivel képes vagy tovább lépni. A bizalmát helyezi beléd. Megtisztel a tiszteletével. Szeretetének nem feltétele az elért eredmény.

„Néhány ember akkor jelenik meg az életedben, amikor a legnagyobb szükséged van rájuk. Szeretnek és felemelnek téged, emlékeztetnek a legjobb dolgokra, akkor is, ha a legrosszabbakon mész keresztül.” (Anna Taylor)

Ülsz a parton, nézed a vizet. Rádöbbensz, hogy többé nem tudsz úgy élni, mint eddig, mert az utóbbi idők történései mély nyomokat hagytak a lelkedben. Minden más, mint eddig volt. Pillanatokra képes vagy kívülről szemlélni a saját életed. A mélységeidet kontra a magasságaidat, a földhözragadtságaidat kontra vágyaidat… és közben változol egyre. Belülről.

Az igazit kerested, de közben ráleltél az igazra, miközben legalább annyi fájdalmat tapasztalsz meg, mint örömöt. Idővel tudod kezelni a könnyeket, a semmihez nem fogható érzés azonban nem múlik el. Valami végérvényesen megváltozott, s éppen ezzel lettél bölcsebb.

Mosolyogsz a kacsákra, dobsz nekik morzsát, és élvezed, ahogy versenyt úsznak minden falatért. Lógatod a lábad a kanális fölött, mintha egy felhőn ülnél.

Bölcs döntések nincsenek! Ezt tudomásul kell venni. Mint ahogy nincsen vegytiszta jó vagy rossz döntés. Minden rosszban van valami kivételes. Ugyanakkor a legjobb elgondolás is magában hordja a bukás lehetőségét. A bölcsesség sokkal inkább ahhoz szükségeltetik, hogy mások első olvasatra köcsög döntései mögött meglássuk az okot, az indítékot, az értelmet, a szándékot. Ha nem találjuk, akkor meg képesek legyünk elfogadni olyannak amilyen.

Az „én megmondtam” sem létezik, mint ahogyan a bölcs tanító sem osztályoz. Nem fontos a mérőszámok értéke. A bölcs ember is úgy szereti a másikat, amilyen az lenni akar, amivé az válni akar. Egyedül a szeretet nem köt ki feltételeket. A szeretet a legnagyobb bölcsesség. A szeretetben a mérleg tökéletes egyensúlyban van. A te kiegyensúlyozottságod nem engedi kibillenni.

„Légy csak önmagad, a többi hely már úgyis foglalt.” (Oscar Wilde)