„Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fűtés és a lottó ötös, az ilyen, megnyugtat és fölemel.”
(Esterházy Péter)
Így hát öröm, mikor az óbudai kiskocsmában, vagy a Pilvaxban pl. leülsz, s várod a múzsádat. De ő a hasznosat keresi, nem a lustát, nem az üres poharat, még nem is a félig telit… nem a félig elszívott csikkeket, hanem az értelmet, amit jó esetben adni tudsz a világnak… Legalább is az írástudó részének. A többi lehet mindegy is. Úgyis elhullik az első körben, de a másodikban bizonyára, akárhogy is küzd, azt sem tudja ki ellen, nem ismervén Don Quijote nemes szélmalomharcának háttérjelentését. Csak hadonászik, míg jól bele nem hal.
Mindig is sokkal többet akartam tudni a világból, mint amit az az adott pillanatban tudnom engedett az aktuális egóm és szívem által. Mindig szerettem a dolgok mögé látni, amolyan kíváncsi fajta gyerek voltam, idejekorán tele tudásvággyal. Sosem tudtam beérni a dolgok felszínével. A terített ünnepi asztal inspirált, hogy beüljek alá, s hallgassam a felnőttek bölcselkedését, s magamra vegyem a tanítást a szituációk által… A kristálypoharak csillogása, a gyertyák fénye csak illúzió volt. Valami kevéske jóérzés a fényűzésből, a mérhetetlen gazdagságból, az elképzelt és olyannyira kívánt boldogságból. A hosszú terítő alatt a sokat mesélő lábak, finom harisnyák, tűsarkúk, nők által fényesre lehelt-köpködött férficipők, hangok, illatok, anekdoták…
S mert sosem volt elég a felszín, hát jöttek az érzések, s az érzelmek, megtanulandó az élet által, asztal alól, avagy gyertyafényes vacsorák extázisában, Gilmore vacsik formájában, luxuséttermekben… fetrengős ágyakban. Múzsák nélkül… feleslegesen, értelmetlenül… rokokó érzelmek formájában, szörnyű másnaposság és fejfájás kíséretében. Miközben észre sem vettem, hogy beléptem Emily-földre, ami egy fordított világ, ahol a Hilton nem jobb, mint egy kemping, az a gyémánt, ami nincs legalább 24 karátos, fabatkát sem ér, ahol Mercedessel csak a csövesek járnak.
„Aki szeret, az nem elvisel!
Többet érsz, mint a földön bármilyen szerep,
Te a múzsa vagy, nem a kép vagy a keret.”
(Kowalsky meg a Vega)
Vannak emberek, akik egyensúlyt hoznak az életedbe. Kis időre ugyan, de mégis hangsúlyosan, azután jönnek még mások, akik szétrugdossák a homokvárat, mert nem értenek semmit, csak eljátsszák a szerepet.
Kevesen tudnak arra megtanítani, hogy a jó dolgok nem rajtad kívül vannak. Ezt csak az élvezi, aki érti, s aki látja benned.
Vannak emberek, akik csupán elindítanak az úton, megtanítanak átlépni a korlátaidat, az árnyékodat, átcsúszni a tű fokán, fénnyé válni a sötétségben és fényt hozni mások életébe… Azután olykor eltűnnek… Hiába is kérlelnéd maradásra őket.
Azután még eljönnek párszor. Visszacsempésznek némi tisztességest, némi egyensúlyt, szeretetet ittjártukkor, még ha rosszkor jöttek, s rossz helyre, akkor is. Aki visszatér, azzal sosem olyan csak az érzés, mint régen volt. Persze minden ugyanazt az eredeti érzést kelti, de már nem éget meg, nem perzsel fel egy pillantásra, egyszerűen csak formáz rajtad, mint keramikus az agyagon, cukrász a marcipán figurán, kiélez, mint a köszörű… Vagy egyszerűen csak odébb tol, 1 centivel, mint egy porcelánvázát a kandallón… de ez mindennél fontosabb…
„Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét.”
(Jókai Mór)
