„Ha
szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik.
Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.” (Dan
Milman)
Mióta
elköltöztem szülőhazámból ebbe az általam sokkal szabadabbnak
ítélt országba, tudatos agymosásom és lelki építkezésem
eredményeképp nagyon sok dolgot átértelmezni kényszerültem,
amelyek rendíthetetlen igazságában eleddig mondjuk azt: hittem.
Még ha némelykor csak hellyel-közzel is, de mégis csak hittem.
Így
vált lassan közhellyé például számomra, hogy „Az idő
megszépít mindent.” Valójában az idő önmagában egyáltalán
nem szépít meg semmit. Nem gereblyézi el a lelkünkön mások
által elvégzett mélyszántás nyomait. Nem gyógyítja be a
környezetünk által ejtett sebeinket. Nem gyógyítja meg a
pszichopatát, a depresszióst, a szenvedélybeteget, a félelmet, az
agressziót, a dühöt, a bosszúvágyat. Ez mindig a fejekben dől
el. A felsoroltak egyikével sem lehet azonban hosszútávon együtt
élni. Akkor sem, ha én szenvedek ezek bármelyikében, és akkor
sem, ha a környezetemben valaki. Egyszerűen azért, mert magunkban
és másokban akkora rombolást viszünk végbe, ami már ép aggyal
nem magyarázható, nem visszafordítható folyamat, és nincs az az
idő, ami képes lenne magától begyógyítani. Az idő például
nem szépít meg egyetlen háborút sem.
Úgy
hozta a sors, hogy karácsony napján Arnhemben jártam. Itt zajlott
a 2. világháború egyik fontos, Montgomery tábornok által „jól”
megtervezett, Market Garden névre keresztelt hadművelete. A
történetet Cornelius Ryan A Bridge Too Far címen világsikert
aratott „történelmi riportja” tette világszerte ismertté és
az abból készült film nem kevésbé. (Mindkettő magyar
fordításban ill. szinkronnal is létezik.) Nem találjátok ki,
Richard Attenborough rendezte. Persze a szereposztás is pazar. (Dirk Bogarde, Sean Connery, Edward Fox, Gene Hackman, Anthony
Hopkins, Robert Redford, Liv Ullmann)
Párás, meglehetősen ködös, szürke karácsonyunk volt. Az előző öt hónap
menetelése mindannyiunkat megviselt nem kicsit. Aranyszabály, hogy
mindig csak egy fronton harcoljunk. Ez most nem jött össze. Túl
sok fronton harcoltam. Felőröltem, bedaráltam magam, legfőképpen
lelkileg, mindazonáltal szellemileg, érzelmileg és testileg is.
Még valami makacs influenzaszerű vírus is betámadott (ami
nagyjából húsz éve elkerült). Ilyenkor minden megborul.
Eszetlenül hajszoljuk az igazságot, futunk az egyensúlyunk, a
békénk után, hisztirohamot kapunk a hazugságtól, a
tehetetlenségtől, a helyben járástól, és persze, semmi sem
sikerül. Hogy elsőre nem, az még nem is lenne tragédia, de amikor
egyáltalán nem, az már nem viselhető. Környezetünk persze épp
ilyen hibás géneket hordoz, mert ha mi sikeresek lennénk, akkor ők
is, ha mi boldogok lennénk, akkor ők is, és ha mi mosolyognánk,
akkor ők is. Hiszen az ő tükrük vagyunk.
Miközben
régi álmom teljesítvén a szitáló holland esőben sétáltam az
arnhemi Rajna-hídon, arra gondoltam, hogy nem is akarok én már
senkinek a tükre lenni. Miközben hallottam a puskaropogást, a
tankok dübörgését, és vártam, hogy feltűnik majd egy tank is
szemben velem. És hallottam a kiabálást a hörgést, láttam a
füstöt, a vért, éreztem a fájdalmat, a reménytelenséget, a
távozó lelkek suhanását.
A
hídfőnél modern házak épültek. Mintha szeretett holland
„mézeskalács házaink” sosem álltak volna ott. Az idő tette,
mondanád. Hát nem az idő, a háború. Az a nagy hazugság, amelyet
szükségszerű pusztításnak hívunk. Az az egyetemes hazugság,
hogy van igazságos háború. Amely képes elhallgattatni ez emberek
füle elől, eltakarni az emberek szeme elől, elrejteni az emberek
érzései elől, és elzárni az emberek szíve elől az igazságot.
Ezt az idő sohasem fogja megszépíteni.
"A
test meg tud feledkezni arról, amit érez. (...) Az érzelmek
azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek
felidézésével újra és újra életre kelnek."
(Dan
Millman)
Karácsonyi
világháborús sétám másik állomása a Hartenstein Hotel
Oosterbeekben. Itt rendezte be főhadiszállását a brit 1. légi
hadosztály parancsnoksága 1944-ben. Igazi holland múzeum. Pazar
ötletekkel teszik élővé az amúgy súlyos és szomorú
történelmet. Itt azután még egyszer végig „élvezhettem” az
arnhemi csatát. Az alagsorban egy egész város van felépítve,
háborús övezet. Kilőtt autók, páncélosok, eldobált biciklik,
romok, barikádok, fényeffektusok, puskaropogás, ágyúdörgés,
bomba és kézigránát robbanás, viaszhullák. Majd felülhetsz egy
ejtőernyősöket szállító repülőre, ahol megint csak hallod a
gépek dübörgését, a géppuskaropogást, amivel már szedik is le
azokat az ejtőernyős bajtársaidat, akik előtted percekkel
ugrottak ki. Mindamellett egészen élethű, önkéntelenül húzod
be a fejed, összerezzensz, bújsz, lapulsz a falhoz.
A
filozófia: éld át a félelmet, a rettegést. Talán nem fogadsz el
több egyetemes hazugságot. Talán akkor majd te sem akarsz sosem
hazudni. Talán akkor meg tudsz majd bocsájtani, el tudsz majd
engedni, nem akarsz többé bosszút állni senkin. Talán akkor
közelebb kerülsz az igazsághoz.
A
háború után nem jön el mindjárt a szabadság. A boldogság
szintén várat magára. Miért? Mert a szabadság is, a boldogság
is, mint minden, a fejben születik. A harcokban az emberek megölik
egymást, elvesztik családjukat, szerelmüket, barátaikat.
Bizalmatlanná, hitetlenné, hazuggá, hiteltelenné válnak. Az
átélt félelem és/vagy a bosszúvágy kiöli bennük a szeretetet.
A szabadság és a boldogság forrása pedig a szeretet. Aki ezt nem
képes megérteni, az sosem lesz sem szabad, sem boldog.
„Semmi
sem rendezettebb, mint amit a szeretet rendez el, és semmi sem
szabadabb, mint amit a szeretet köt össze.” (Chiara Lubich)
Végül
egy csendes karácsonyi séta az oosterbeeki katonai temetőben. Itt
vannak eltemetve az angol, amerikai és lengyel ejtőernyős hősi
halottak azonosítva és névtelen sírokban. Szám szerint 1691.
A
film végén megható, ahogy a megmaradtak - elcsigázott tömeg,
sebesültek zömében - várják, hogy leterítse őket valami
golyózápor, s végre vége legyen.
Énekelnek.
Ó, maradj vélem, az est közelget… (evangélikus énekeskönyv
121)
Ugyanez
az ének zárja a múzeumi túrát is az utolsó teremben.
Sétálok
a temetőben és én is ezt énekelem csöndesen. Meg még napokkal
később is, amikor eszembe jut.
A
csata mérlege: A szövetséges oldalon 1700 halott, 6500
hadifogságba esett. A német oldalon 1300 halott, 2000 sebesült.
Konklúzió: A történelmet azért tanítják, hogy tanuljunk belőle. Nem azért, hogy sok évszámot tudjunk, hanem azért, hogy az értékrendünk, a tisztán látásunk , az igazság utáni vágyunk kifejlődjön. A hazugságok megölik az embereket. Nincs az a demagógia, ami igaz
lehet, ha emberi életeket követel. Kössünk fegyverszünetet,
legalább annyit, hogy legyen időnk szétválogatni az élőket a
holtaktól, eltakarítani a hulláinkat, bekötözni a
sebesültjeinket. Hirdessünk szabad elvonulást! Kössünk békét! Ne akarjunk revansot! Mert a háborúban a nyertes is veszt, mindenki
veszt, a legnagyobbat a civilek, az ártatlanok, az öregek, a
gyerekek.
„Tegyük
le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen büszkeségünk!”
(Hobo)
