2019. január 15., kedd

Fegyverszünet...


Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.” (Dan Milman)


Mióta elköltöztem szülőhazámból ebbe az általam sokkal szabadabbnak ítélt országba, tudatos agymosásom és lelki építkezésem eredményeképp nagyon sok dolgot átértelmezni kényszerültem, amelyek rendíthetetlen igazságában eleddig mondjuk azt: hittem. Még ha némelykor csak hellyel-közzel is, de mégis csak hittem.


Így vált lassan közhellyé például számomra, hogy „Az idő megszépít mindent.” Valójában az idő önmagában egyáltalán nem szépít meg semmit. Nem gereblyézi el a lelkünkön mások által elvégzett mélyszántás nyomait. Nem gyógyítja be a környezetünk által ejtett sebeinket. Nem gyógyítja meg a pszichopatát, a depresszióst, a szenvedélybeteget, a félelmet, az agressziót, a dühöt, a bosszúvágyat. Ez mindig a fejekben dől el. A felsoroltak egyikével sem lehet azonban hosszútávon együtt élni. Akkor sem, ha én szenvedek ezek bármelyikében, és akkor sem, ha a környezetemben valaki. Egyszerűen azért, mert magunkban és másokban akkora rombolást viszünk végbe, ami már ép aggyal nem magyarázható, nem visszafordítható folyamat, és nincs az az idő, ami képes lenne magától begyógyítani. Az idő például nem szépít meg egyetlen háborút sem.


Úgy hozta a sors, hogy karácsony napján Arnhemben jártam. Itt zajlott a 2. világháború egyik fontos, Montgomery tábornok által „jól” megtervezett, Market Garden névre keresztelt hadművelete. A történetet Cornelius Ryan A Bridge Too Far címen világsikert aratott „történelmi riportja” tette világszerte ismertté és az abból készült film nem kevésbé. (Mindkettő magyar fordításban ill. szinkronnal is létezik.) Nem találjátok ki, Richard Attenborough rendezte. Persze a szereposztás is pazar. (Dirk Bogarde, Sean Connery, Edward Fox, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Robert Redford, Liv Ullmann)


Párás, meglehetősen ködös, szürke karácsonyunk volt. Az előző öt hónap menetelése mindannyiunkat megviselt nem kicsit. Aranyszabály, hogy mindig csak egy fronton harcoljunk. Ez most nem jött össze. Túl sok fronton harcoltam. Felőröltem, bedaráltam magam, legfőképpen lelkileg, mindazonáltal szellemileg, érzelmileg és testileg is. Még valami makacs influenzaszerű vírus is betámadott (ami nagyjából húsz éve elkerült). Ilyenkor minden megborul. Eszetlenül hajszoljuk az igazságot, futunk az egyensúlyunk, a békénk után, hisztirohamot kapunk a hazugságtól, a tehetetlenségtől, a helyben járástól, és persze, semmi sem sikerül. Hogy elsőre nem, az még nem is lenne tragédia, de amikor egyáltalán nem, az már nem viselhető. Környezetünk persze épp ilyen hibás géneket hordoz, mert ha mi sikeresek lennénk, akkor ők is, ha mi boldogok lennénk, akkor ők is, és ha mi mosolyognánk, akkor ők is. Hiszen az ő tükrük vagyunk.



Miközben régi álmom teljesítvén a szitáló holland esőben sétáltam az arnhemi Rajna-hídon, arra gondoltam, hogy nem is akarok én már senkinek a tükre lenni. Miközben hallottam a puskaropogást, a tankok dübörgését, és vártam, hogy feltűnik majd egy tank is szemben velem. És hallottam a kiabálást a hörgést, láttam a füstöt, a vért, éreztem a fájdalmat, a reménytelenséget, a távozó lelkek suhanását.
A hídfőnél modern házak épültek. Mintha szeretett holland „mézeskalács házaink” sosem álltak volna ott. Az idő tette, mondanád. Hát nem az idő, a háború. Az a nagy hazugság, amelyet szükségszerű pusztításnak hívunk. Az az egyetemes hazugság, hogy van igazságos háború. Amely képes elhallgattatni ez emberek füle elől, eltakarni az emberek szeme elől, elrejteni az emberek érzései elől, és elzárni az emberek szíve elől az igazságot. Ezt az idő sohasem fogja megszépíteni.


"A test meg tud feledkezni arról, amit érez. (...) Az érzelmek azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és újra életre kelnek."
(Dan Millman)


Karácsonyi világháborús sétám másik állomása a Hartenstein Hotel Oosterbeekben. Itt rendezte be főhadiszállását a brit 1. légi hadosztály parancsnoksága 1944-ben. Igazi holland múzeum. Pazar ötletekkel teszik élővé az amúgy súlyos és szomorú történelmet. Itt azután még egyszer végig „élvezhettem” az arnhemi csatát. Az alagsorban egy egész város van felépítve, háborús övezet. Kilőtt autók, páncélosok, eldobált biciklik, romok, barikádok, fényeffektusok, puskaropogás, ágyúdörgés, bomba és kézigránát robbanás, viaszhullák. Majd felülhetsz egy ejtőernyősöket szállító repülőre, ahol megint csak hallod a gépek dübörgését, a géppuskaropogást, amivel már szedik is le azokat az ejtőernyős bajtársaidat, akik előtted percekkel ugrottak ki. Mindamellett egészen élethű, önkéntelenül húzod be a fejed, összerezzensz, bújsz, lapulsz a falhoz.
A filozófia: éld át a félelmet, a rettegést. Talán nem fogadsz el több egyetemes hazugságot. Talán akkor majd te sem akarsz sosem hazudni. Talán akkor meg tudsz majd bocsájtani, el tudsz majd engedni, nem akarsz többé bosszút állni senkin. Talán akkor közelebb kerülsz az igazsághoz.




A háború után nem jön el mindjárt a szabadság. A boldogság szintén várat magára. Miért? Mert a szabadság is, a boldogság is, mint minden, a fejben születik. A harcokban az emberek megölik egymást, elvesztik családjukat, szerelmüket, barátaikat. Bizalmatlanná, hitetlenné, hazuggá, hiteltelenné válnak. Az átélt félelem és/vagy a bosszúvágy kiöli bennük a szeretetet. A szabadság és a boldogság forrása pedig a szeretet. Aki ezt nem képes megérteni, az sosem lesz sem szabad, sem boldog.

Semmi sem rendezettebb, mint amit a szeretet rendez el, és semmi sem szabadabb, mint amit a szeretet köt össze.” (Chiara Lubich)


Végül egy csendes karácsonyi séta az oosterbeeki katonai temetőben. Itt vannak eltemetve az angol, amerikai és lengyel ejtőernyős hősi halottak azonosítva és névtelen sírokban. Szám szerint 1691.
A film végén megható, ahogy a megmaradtak - elcsigázott tömeg, sebesültek zömében - várják, hogy leterítse őket valami golyózápor, s végre vége legyen.
Énekelnek. Ó, maradj vélem, az est közelget… (evangélikus énekeskönyv 121)
Ugyanez az ének zárja a múzeumi túrát is az utolsó teremben.
Sétálok a temetőben és én is ezt énekelem csöndesen. Meg még napokkal később is, amikor eszembe jut.
A csata mérlege: A szövetséges oldalon 1700 halott, 6500 hadifogságba esett. A német oldalon 1300 halott, 2000 sebesült.


Konklúzió: A történelmet azért tanítják, hogy tanuljunk belőle. Nem azért, hogy sok évszámot tudjunk, hanem azért, hogy az értékrendünk, a tisztán látásunk , az igazság utáni vágyunk kifejlődjön. A hazugságok megölik az embereket. Nincs az a demagógia, ami igaz lehet, ha emberi életeket követel. Kössünk fegyverszünetet, legalább annyit, hogy legyen időnk szétválogatni az élőket a holtaktól, eltakarítani a hulláinkat, bekötözni a sebesültjeinket. Hirdessünk szabad elvonulást! Kössünk békét! Ne akarjunk revansot! Mert a háborúban a nyertes is veszt, mindenki veszt, a legnagyobbat a civilek, az ártatlanok, az öregek, a gyerekek.


Tegyük le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen büszkeségünk!” (Hobo)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése