Ez
az írásom 2016. 02. 02-én a Határátkelő blogon jelent meg, és
nagy örömömre két hét alatt 16.600 az olvasottsági napi
számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok
jó bejegyzést is!
Nyelvtanulásról,
lakásbérlésről, egészségügyről, önkéntességről,
diákéletről, munkavállalásról, kultúrsokkról, holland
mentalitásról már sokan és sok mindent leírtak ezen és más
oldalakon is. Ezek megismerése valóban elengedhetetlenül fontos
dolog, melynek rejtelmeit nekem is volt szerencsém megtapasztalni az
elmúlt egy évben, mióta itt élek Hollandiában.
Azt
is sokan leírták már, hogy kit mi késztetett elhagyni azt az
országot, ahol született, felnőtt, és ahol amúgy szeretett
lenni. Magam is tipikus magyar karriert futottam, három felnőtt
gyerekkel, akiket jól felfogott érdekükben erősen arra neveltem,
hogy az életüket külföldön kell elkezdjék. Átéltem szülőként,
hogy felraktam az amszterdami járatra négy éve az első fiatal
pályakezdőt. Magam több tanár-diplomával 17 év alatt
végigjártam a magyar iskolarendszer összes lehetőségét és
útvesztőit a paneliskolától az egyházin át az egyetemi
gyakorlóig, majd 12 év vállalkozói lét következett pusztán
financiális okokból, napi sok levezetett km-rel, 24 óra munkával,
lehetőség szerint hétvégén is, svájci frankos hitel, ilyesmi,
minden volt nekem is, ami tipikus. Azután jött egy autóbaleset,
amit csodával határos módon sikerült túlélnem, és átértékelnem
mindent, ami körülöttem történt egész eddigi életemben. Másfél
év alatt felszámoltam, mert megértettem magammal, hogy ha
nekivágok 52 évesen, akkor már nem szabad, hogy legyen visszaút,
és nem szabad hátra néznem. Sokan kételkedtek, lebeszéltek és
sokan segítettek.
Tudatosan
eltervezett listám volt arról, hogy mit szeretnék itt elérni,
aminek egy része könnyen, másik része lassabban, és egészen más
sorrendben, de megvalósulni látszik. És persze kaptam olyan
lehetőséget is, ami a listán egyáltalán nem szerepelt. Mivel a
nagyobbik fiam már 4 éve itt él, nagy könnyebbség volt a kezdés,
a legkisebb előttem két hónappal jött ki, a középső pedig
Londonban van.
A
fentiek csak a helyzet megértését szolgálják. Mindenről
hosszasan tudnék mesélni, és az egy év eseményeit le is írtam,
de erről majd később, nem lövöm le idejekorán a poént.
Valójában
a más kameraállás lenne a lényeg, hogyan leltem rá az útra
saját magamban, ami mentén képes voltam megismerni mások szerint
rekord idő alatt sok mindent ebből az országból.
Nagyon
gyorsan rájöttem, hogy itt nem első sorban attól élhető az
élet, mert ez egy jóléti társadalom, hanem mert a fejekben
egészen más van, mint amit megszoktam, hogy a demokrácia mit
jelent a mindennapokban, hogy mit takar a multikulti társadalom,
hogy mindent megtehetsz, kipróbálhatsz, a másság nem akadálya
semminek, hogy a mosoly mennyire fontos, hogy itt az emberek
nyugodtak, türelmesek, beszélnek mindenféle nyelveket, hogy nem
zavarja őket az eső, nem fáznak a hidegben, nem törik az autókat,
nincsenek kátyúk, és még sorolhatnám. Apróságok, de mind
egy-egy fogaskerék az élet nagy órájában.
Valójában
mi is ez? Mitől ilyen? Fontos, hogy ezt megértsük, mert így
tudunk majd együtt élni vele napi szinten. Ahhoz, hogy másokat,
egy tőlünk sokban különböző kultúrát megismerjünk,
átlássunk, és abban képesek legyünk asszimilálódni nem árt
valami vezérfonal, ami mentén elindulunk. Kell hozzá hatalmas
eltökéltség, motiváció, belső látás. Nem szabad címkézni,
ítélkezni, megérteni kell.
Az
első két hónap alatt lefutottam a szokásos kört: lakcím,
adószám, holland jogosítvány, holland rendszámos autó,
beiratkozás a nyelviskolába, vállalkozás papírjai, könyvelő,
honlap, névjegykártya, telefon, bankszámlák, tömegközlekedési
kártya, betegbiztosítás, múzeumkártya… mindezt borzalmas
nyelvtudással, de nagy akarással (még így is működött).
Párhuzamosan
hatalmas nagytakarítást tartottam a fejemben, rengeteget pihentem,
olvastam, jártam a várost, fényképeztem, figyeltem, sétáltam a
tengerparton, mindent szétszedtem apró darabjaira, újraépítettem
saját magam, megtanultam pozitívan gondolkodni mindenről, mindig.
Leszoktam sok rossz tulajdonságomról. Letettem a múltam.
Megtanultam a mában élni, lépésről lépésre haladni,
körültekintően tervezni. Megtapasztaltam hamar ennek a jótékony
hatását, hihetetlen dolgok „úsztak” be az életembe, amiért
nagyon hálás vagyok.
Közben
utolért az a nagyon keserű felismerés, hogy mielőtt eljöttem
ide, milyen lelki nyomorban éltem. A munkámat végeztem 12 év
rutinjával, jó is voltam benne. Lehet, sikeresnek tartottak, de nem
voltak már gondolataim, nem volt hobbim, színház, múzeum, már
nem olvastam, annyira frusztrált voltam, hogy már fel sem tűnt.
Volt mit letenni.
Alaphangon
gyógyíthatatlan könyvmoly, irodalom-, zene-, művészet-,
történelem-, kultúrakedvelő ember vagyok. Ezen a szálon indultam
el itt is. Először csak azért, mert kikapcsolódtam, pihentetett a
múzeumozás, azután hamar rájöttem, hogy mennyi információhoz
jutok holland történelemből, kultúrából, és nem utolsó sorban
mennyire jó nyelvtanulás is egyben. Mindent elolvastam, először
az angol szövegeket, majd egyre többet a hollandból, eleinte a
német mobilgidet kértem, azután hamarosan a hollandot. Ha nem
értettem, meghallgattam 3-4-szer akár. Holland honlapokat olvastam,
egyre több sikerrel. Lassú voltam, de kezdtem egyre jobban érezni
magam, ragadtak rám a szavak, amik a nyelvkönyvekben nincsenek
benne, amit olvastam, hamar megértettem. Közben elmerültem a
holland festészetben, történelemben, aranykorban, hajózásban,
gátépítésben, cölöpépítkezésben, építészetben, II.
világháborúban, zsidó deportálásban, ellenállásban,
közmondásokat tanultam… Mindez annyira izgalmas volt, és akkora
örömmel töltött el, hogy kezdtem minden napot boldogan megélni.
Már nem görcsölök, ha lassabban haladok, teszem a dolgom,
belerakom minden futó projektbe amit megkíván, és annak működni
kell… és működik is… stressz nélkül. Hát ezt azért
bevallom, némi csodaként fogadtam.
Azután
valaki volt olyan nagy hatással rám, hogy egy hangsúlyos véletlen
folytán előcsalogatta belőlem az írás élményét. Ennek
köszönhetően az utóbbi egy évről nagyon sok élményem,
évődésem, és sztorim leírtam arról, hogy hogyan változtam meg,
Hollandiáról, az itteni életről, barátságról, szerelemről,
őszintén, a sorok között tanulságokkal. Néhol novellisztikus,
néhol romantikus, olykor tömény, filozofikus, humoros stílusban,
olykor öniróniával. Karácsonyra elkészült a blogom is, ott
olvasható mindez. Az írásban határtalan örömforrásra leltem
ismét. Fantasztikus érzés minden perce. Valójában a legszebb az
egészben, hogy életemben először nem az eredmény vagy a siker
motivált. Egyszerűen azt tehettem, amiben jól érzem magam.
Tele
vagyok újabb és újabb tervekkel, kinyíltam ebben az országban.
Segített a környezet, megfertőzött ez a hely a nyitottságával,
magabiztosságával, lehetőségeivel, közelebb hozott a
természethez. Megrögzött városlakóként is bármely irányba
indulsz el, 200 m séta után ott egy kanális sok sirállyal,
kacsával, nyuszival, madárnépekkel, ez csodálatos. Bármerre
nézel mindenütt megvalósult ötletek vesznek körül, a holland
építészet különleges, nem csak a régi, a modern is. Az, hogy
itt vagyok a szó legpozitívabb jelentését véve egy nagy kaland
volt számomra. És még nincs vége, ez még csak a kezdet.
Jól
tudom, hogy az én esetem mennyire egyedi, mégis nem győzöm ahol
csak tudom elmondani, hogy a tanulság benne annyi más számára,
hogy az asszimilálódás egy teljesen új környezetben is mindig
azon múlik, hogy magadat le tudod-e győzni, hogy aktívan megéled,
vagy csak átéled a dolgokat. Míg az első boldogsággal tölt el,
a második meg szenvedés. Ha megéled, nincs például honvágyad.
Az ember sok mindent önmagának gyárt le, hogy azután jól
belepusztulhasson. Nem árt leszokni róla.
A
nyelv tükrözi a gondolkodásmódot, ezért érdemes megfigyelni a
mondatszerkesztést, az udvariassági formulákat, és egyáltalán
mindent a nyelvtanulás közben. Szóval egy kis hétköznapi
nyelvészkedés nem árt. Ezt két rövid szösszenettel világítanám
meg.
A
holland tömegközlekedés mint tudjuk chipkártyával működik. A
megállóknál bemondják, hogy hol vagyunk, mire lehet átszállni,
és figyelmeztetnek a kicsekkolásra hollandul, és angolul. A
holland a „vergeet niet”-ne felejtsd szerkezettel, az angol a
„remember”- emlékezz szóval figyelmeztet. Az egyik azt
feltételezi rólad, hogy elfelejted, a másik meg mosolyogva
figyelmeztet. Ugye, mennyire más… bele se gondolunk.
Azután
ott a varázsmondat, amit minden köszönés után elmondunk: „Hoe
gaat het met jou?” (Hogy vagy?). Nem válaszolhatsz rá, csak
pozitívan „Goed! En jou?” (Jól! És te?) Ezt az első nyelvórán
megtanulja mindenki, és rövidesen hallatlanul idegesítővé válik,
hogy napi tízszer elhangzik, és már-már azt érezzük, hogy a
reptéri egeret nem érdekli, hogy mi valójában hogy is vagyunk,
mert a válasz mindig a kötelező „Jól!” Valójában, ha
belegondolunk, ez egy hatalmas pozitív megerősítés naponta
többször kimondatják velünk hogy „Jól vagyok!” Mindez
beleépül a napi szokásrendbe és nyelvhasználatba. Nem újdonság,
az angol, a francia ugyanígy használja. (A magyar meg kérdés
nélkül negatívkodik, panaszkodik, hogy fáj a feje, nem aludt a
gyerek az éjjel, a férjét leosztotta a főnök… és máris
rosszul indul a napja.)
Nem
más ez, mint az önismereti tréningek első, legegyszerűbb játéka,
állj minden nap a tükör elé, és mondd magadnak, hogy „Ez igen,
jól nézek ki!” Azután az akárhányadik reggelen tényleg nem a
plusz kilókon, vagy az újabb pár ráncon tűnődsz el, hanem
elégedett vagy önmagaddal. Mosolyogsz, és mosolyog rád a világ.
Induláskor
kaptam amolyan hamuban sült pogácsa helyett ezt a komoly mondatot
egy régebb óta itt élő magyar barátomtól, amit sokáig
forgattam a fejemben, így hangzik: „Ebben
az országban semmi sem az és olyan amilyennek látszik.” Hát
persze hogy nem, ha magyar szemmel nézed, de ha holland fejjel
kezdesz el gondolkodni, holland szemmel nézni, akkor bizony itt
minden az és olyan lesz, amilyennek látszik. Csak a kameraállás
szokatlan.
