A
bölcsesség értelmezése
„Senki sem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, amit tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességből ad át nekik, hanem hitéből és szeretetéből. Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.” (Kahil Gibran)
A
bölcsesség sem más mint a saját kiegyensúlyozottságod,
nyugalmad, békéd, a világhoz való – a szituációkat magukért
elfogadó – hozzáállásod. Hangsúlyos a hozzáállás szó. A
bölcsesség ugyanis a cselekedeteidben, tetteidben, minden
lépésedben nyilvánul meg. Enélkül csak üres szócsépléssé:
bölcselkedéssé szürkül. Ettől kezdve hiteltelenné és
értéktelenné válik, és azzá teszi a bölcselkedőt is. Istenem,
milyen szépen fejezi ki a nyelv!
A
bölcsesség tapasztalat. Nem feltétlen kell öregnek lenni, hogy
bölcs legyen az ember, mégis a megélt dolgok, a megtapasztalás
időbe telik. Ezért kötődik a fogalomhoz az eltöltött idő,
amúgy pedig az öreg emberek nem mind bölcsek. Valójában
analfabétán is meg lehet halni. S mint ahogy az írni-olvasni tudás
is tanulható, a bölcsesség is az. Tanulás és gyakorlás útján
szerezhető meg. Lényeges különbség a kettő között, hogy míg
az előbbi konkrét tananyag elsajátításával működik, utóbbi
esetében az élet maga a tananyag. A tanítók szerepe is más. Míg
az írás-olvasás tanításnak megvan a maga metodikája, a
bölcsesség nem tanítható, legfeljebb a bölcs ember elvezet
néhány felismerésig másokat. Nem akar egycsapásra bölcs emberré
tenni, nem akar megváltoztatni. Érdeklődést, kívánságot,
vágyat ébreszt benned önmagad megismerésére, a változásra,
rámutat a hibáidra, hagy küzdeni, időt ad, toleranciára,
megismerésre és megértésre tanít. Szeretetét és hitét adja
neked, az erőt, amivel képes vagy tovább lépni. A bizalmát
helyezi beléd. Megtisztel a tiszteletével. Szeretetének nem
feltétele az elért eredmény.
„Néhány
ember akkor jelenik meg az életedben, amikor a legnagyobb szükséged
van rájuk. Szeretnek és felemelnek téged, emlékeztetnek a legjobb
dolgokra, akkor is, ha a legrosszabbakon mész keresztül.” (Anna
Taylor)
Ülsz
a parton, nézed a vizet. Rádöbbensz, hogy többé nem tudsz úgy
élni, mint eddig, mert az utóbbi idők történései mély nyomokat
hagytak a lelkedben. Minden más, mint eddig volt. Pillanatokra képes
vagy kívülről szemlélni a saját életed. A mélységeidet kontra
a magasságaidat, a földhözragadtságaidat kontra vágyaidat… és
közben változol egyre. Belülről.
Az
igazit kerested, de közben ráleltél az igazra, miközben legalább
annyi fájdalmat tapasztalsz meg, mint örömöt. Idővel tudod
kezelni a könnyeket, a semmihez nem fogható érzés azonban nem
múlik el. Valami végérvényesen megváltozott, s éppen ezzel
lettél bölcsebb.
Mosolyogsz
a kacsákra, dobsz nekik morzsát, és élvezed, ahogy versenyt
úsznak minden falatért. Lógatod a lábad a kanális fölött,
mintha egy felhőn ülnél.
Bölcs
döntések nincsenek! Ezt tudomásul kell venni. Mint ahogy nincsen
vegytiszta jó vagy rossz döntés. Minden rosszban van valami
kivételes. Ugyanakkor a legjobb elgondolás is magában hordja a
bukás lehetőségét. A bölcsesség sokkal inkább ahhoz
szükségeltetik, hogy mások első olvasatra köcsög döntései
mögött meglássuk az okot, az indítékot, az értelmet, a
szándékot. Ha nem találjuk, akkor meg képesek legyünk elfogadni
olyannak amilyen.
Az
„én megmondtam” sem létezik, mint ahogyan a bölcs tanító sem
osztályoz. Nem fontos a mérőszámok értéke. A bölcs ember is
úgy szereti a másikat, amilyen az lenni akar, amivé az válni
akar. Egyedül a szeretet nem köt ki feltételeket. A szeretet a
legnagyobb bölcsesség. A szeretetben a mérleg tökéletes
egyensúlyban van. A te kiegyensúlyozottságod nem engedi
kibillenni.
„Légy
csak önmagad, a többi hely már úgyis foglalt.” (Oscar Wilde)
