Ki vagyok?

„Mindenki egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az vagy.” (Osho)

Ki vagyok?

Amszterdami eső. Az a hosszan, lassan szitáló, ami nem áztat, csak permetezi lágyan az arcodat. Vagy az, amely sűrű függönyként zúdul rád, s ázott ürgévé varázsol egy perc alatt.

A híd, amelyen a múltadból a jövődbe haladsz. Akkor talán a mostod vagyok maga. Csak ez a pillanat.

Egy hajó, mely a túlpartra visz, vagy épp a kikötő, ahova megérkezel, s ahol magadra lelsz.

Egy ház, mely az otthonod. Ahova haza jössz. Ahol várnak. Ahol kíváncsian kérdezik: -Hogy telt a napod? Ahol a hús sül és a langyos víz csobog.

Egy kanális, melynek partján céltalanul kóborolsz. Leülsz, nézed a vizet, miközben rádtalál a nyugalom.

Vakító téli nap, amely szikrázik a havon és ügyetlen melegével versenyez a hideggel, mely csontodig hatol.

A végtelen tenger, de az is melyik? Az a szürkés hidegféle szélmalmos-dűnés parttal, vagy a tintaszínű napsütötte víz pálmafákkal beszegve.

Az óceáni bársony szél, amely még októberben is megérint melegségével, nyugtató puhaságával.

Erdő, melynek csöndje pihentet. Mező, melynek határa kanális.

Egy regény, mely magával ragad. Egy zene, mely átjárja tagjaid.

Egy egyéjszakás kaland, vagy maga a nagy kaland.

Barátság. Szerelem. Szenvedély. Az amelyikben elégünk egy perc alatt, vagy az a holtodiglan.

Egy levél, ami sosem ér célba. Egy meg nem hallott szó. Csak egy tévedés. Egy nem tervezett gyermek. Vagy maga a végzet, mit elkerülni nem lehet.

A fáradhatatlan változás, amely mindig hatalmas forgószéllel pusztít el mindent, ami útjába esik. Sűrű porvihart kavar, majd hazaérkezik, lazán leül a kertben a diófák alatt csak úgy, hallgatni veled egy kicsit a csöndet, gyönyörködni az aratásban, élvezni a csókokat.

Egy úthenger, ami végig gázol az életen, és mindent kivasal maga előtt, mert ez a feladat. Mindeközben elijeszti a szembe jövőt, s lelke egy erős monstrumként tűnik el a kanyarban.

A korsós lány, aki addig jár a kútra, még a korsó el nem törik. Meddig korsó a korsó? Vigyáz rá a lány? Nehéz neki cipelni vagy vidáman szalad vele? Esetleg épp elege van és jól földhöz vágja azt? Íme néhány az élet nagy kérdései közül.

Dorothy, aki vidáman táncol végig a sárga köves úton, miközben megtapasztal mindent, ami az életben fontos: igaz barátságot, hűséget, próbatételeket, kitartást, önfeláldozást, szeretetet…

Javíthatatlan romantikus, nagyszerű álmodozó, aki mindenért lelkesedik, az egész világot képes magához ölelni, jóra fordítani mindenféle dolgokat.

Olykor sír, olykor halálra gyötri magát, olykor meg őrült. Néha duzzog, és kiabál is, azután lecsillapodik gyorsan, és újra minden a régi.

Van, akinek a középszerű. Másnak egyszeri és megismételhetetlen, olyan világítós szentjánosbogárka-féle.

A hétköznapi unalmas szürke felhő, vagy a lenyűgöző szürke fodrú hófehér a csodálatos kék nyári égbolton.

Van, aki rám néz és elszalad, s van, aki leül velem szemben és hosszasan mesél, mert szeret mesélni, vagy hallgat, mert egyszerűen csak szereti a hangomat.

Van, aki az írásaimból ismer, és van, aki azok által ismeri meg önmagát.

Van, aki tudja milyen vagyok… Van, aki azt hiszi, hogy tudja… Van, aki egyáltalán nem ismer… és nem is fog soha.

Olyan és az vagyok, amilyennek és akinek látsz. Olykor nem ugyanannak, akinek eddig gondoltál. Ezáltal alakítasz, s alakulsz eközben te is. Én is éppen valamilyennek látlak, és mindig éppen olyannak szeretlek, amilyen vagy.

„Ne másokat figyelj, hanem önmagadat. És hagyd, hogy ami belül van, felszínre bukkanjon, bármilyen kockázattal is jár. Nincs nagyobb kockázat az elfojtásnál.” (Osho)

Úrinőség, erő avagy lelki finomság

„Erősnek lenni olyan, mint úrinőnek lenni. Ha bizonygatnunk kell, hogy azok vagyunk, akkor már nem vagyunk azok.” (Margaret Thatcer)

Ilyen ez a királyi neveltetés. Királyi alatt értem azt a neveltetést, amit kaptunk, és azt is, amiben részesítettük a gyerekeinket. Mindkettő a legjobb szándék ellenére is nem kevésszer zátonyra fut. Még az előre tervezett, örömmel várt gyerekek esetében is, a szülők kívánsága ellenére megszületettekről meg ne is beszéljünk. Gyerekként lázadozunk, szülőként meg elhibázzuk.

A mai világban az „úrinőség” - szemben azzal, hogy tudod viselni a sminket, az estélyit, a magassarkút, ismered a társalgási etikettet, a csábítás összes fortélyát, minden szituációban el tudod adni magad, tudod, melyik villát, kést, poharat kell elvenni melyik oldalról, ha kimarad egy fogás, akkor is – nem elsődleges.

Inkább képviseli az erős nő modelljét, aki vélhetőleg szingli, karriert épít, anyagi hátteret, és persze a fenti úrinős tulajdonságokkal is bír, fáradhatatlan, képzett, sokoldalú és nem feltétlenül családban, gyerekek nevelésében gondolkodik, vagy már épp túl van egy házasságon és gyerekei is vannak.

Valóságban sokkal fontosabb birtokában lenni egyfajta lelki finomságnak. Azzal lenni okosabbnak, jobbnak másoknál, hogy megbecsülsz, tisztelsz, bizalommal viseltetsz, szeretsz. Egyszerűen jó veled lenni, mert nyugodt vagy, kiegyensúlyozott. Ugyanezt az érzést képes vagy kiváltani másokból magaddal szemben. Mert a világ ebben a tekintetben egyre szegényesebb. A benned rejlő erőt épp ez a nagyvonalú vonalasság fémjelzi: jóság, megértés, elfogadás… és szeretet. Az a jobbik fajta: feltétel nélküli. Ezt meg kell tanulni. Nem lehet kikerülni. Vagyis lehet, csak sosem leszel boldog.

Hiába ragaszkodsz foggal-körömmel a kékvérségedhez egy életen át, ha csak külsőségekben vagy képes megélni (ruhákban, túllihegett családi lakomákban, pótolhatatlanságod fitogtatásában, és mindenben, ami sugározza felsőbbrendűségi érzésedet). Előbb utóbb megfojtod a közvetlen környezetedben lévőket, magad meg beleőrülsz a világba, amiért te lennél, s nem az van érted. Így még meghalni sem tudsz majd békében.

Hiába teremted meg szeretteid anyagi jólétét, hiába hordozod őket szeretetben a tenyereden, az még nem jelenti azt, hogy ők boldogok lesznek melletted. Eltávolodnak tőled, elhagynak, vagy saját hibájukként élik meg és inkább belehalnak. A rózsaszín lányszoba nem garancia semmire. Két ember között mindig kell lenni valami plusznak az átlaghoz képest, hogy a szeretet működni tudjon egyféleképpen mindkettőjük oldalán. Ezt csak akkor tudod, ha már érezted valaha. Amíg nem érzed, addig csak a kötelesség vezérel. Jelen van ez a plusz vagy nincs a szüleinkkel, gyerekeinkkel, barátainkkal való kapcsolatainkban ugyanúgy, mint a párkapcsolatainkban. Utóbbiban az érzésre külön szót is használunk: szerelem. Az emberek sok mindent szerelemnek hívnak, de ez sokszor csak kicsúfolása annak, ami az valójában. Olykor erre későn jövünk rá. Valójában meg sosincs későn.

Hiába akarsz tehát családi tűzhelyt ha rosszul választasz, ha nem szerelemből teszed, hanem bármi más okból. Szenvedés, boldogtalanság, megaláztatás árán nem lehet megtartani semmit, nem lehet boldognak lenni és nem lehet boldoggá tenni. Egy elrontott házasságban boldogtalanok a gyerekek is. Így nincs okunk elítélni senkit azért, mert kilép előző életéből és újat kezd, meghagyván a többieknek is az újrakezdés lehetőségét.

Hiába kensz magadra gyerekkorodtól fogva 100 kg Opera Luxust, nem leszel tőle se úrinő, se erős. Mint ahogy ez nem ment meg a lecsúszástól sem. Mindig csak magadat tudod megmenteni. Nem várhatod el másoktól, hogy ezerszer kihalásszanak a Tiszádból, amibe magad ugrottál bele. Onnan magadnak kell kiúsznod. Szóval, ha nem tudsz, tanulj meg úszni!

Hiába várja el a környezete egy melegtől, hogy megházasodjon, gyereket vállaljon, előbb utóbb úgysem tud többet hazudni se magának, se másoknak. Ez így van helyén. Sose gondold, hogy neki könnyebb, mint neked! Akkor képes leszel elfogadni.

Hiába van nagy köténye családoknak, remekül alárejteni a hatalmas titkokat, azok mindig kiderülnek, s megoldásul szolgálnak feltett kérdésekre. És persze sokkol, amikor megtudod, hogy senki se akarta, hogy megszüless, de hát mégis kaptál egy életet.  És sokkol a felismerés, hogy mikor megszülettél a szüleid már nem aludtak egy ágyban. Hogy ezt megértsd, előbb fel kell nőni. Innen nézve egészen új értelmet nyernek a dolgok.

Hiába dobáljuk a sarat egy válás során. Aki már csinálta, tudja, hogy mennyire értelmetlen és lealacsonyító dolog. Mégis mindannyian (tisztelet a kivételnek) ezt a mintát követjük, miközben betegesen ragaszkodunk a vázolt koreográfiához, amiben mindenki egy időre jól kifordul magából, belebetegszik, azután meg előbb-utóbb magához tér. Lenyugszik. Újjászületik. Végül elszégyelli magát, hogy mennyire köcsögként viselkedett azokkal, akiket valaha szeretett nagyon. Azután lassan mindenki megbékél és kezdi értékelni azt, ami valóban jó volt, és immár elegánsan, úrinőként továbblép.

Néha belegondolok, és elmosolyodok, hogy egy élet kevés, hogy levessük a hozott anyagunkat. Olykor hiába minden tudatosság, pedig idővel már hány mázat lekapargattunk magunkról és még mindig „nyomokban mogyorót tartalmazunk”.

Énünk teljes mélységekig való megismerése éppoly impossible mission, mint a körülöttünk lévő világé. Mindenesetre nem árt belevágni, mert az elcseszett életünkért senkit sem okolhatunk, legfeljebb magunkat. Mint ahogyan a szüleink életéért ők a felelősek. A gyerekeink meg megint csak az ő életüket élik. Lehet aggódni értük, lehet büszkének lenni rájuk, lehet látni a jó tulajdonságaikat, lehet szenvedni, ha rombolják magukat, lehet segíteni őket, de tulajdonképpen egy idő után már nincs beleszólásunk. S ez így van jól.

Vannak dolgok, amihez furcsán állunk hozzá.

Olyan ez, mint mikor elmegy a kedvesed. Nem húzod le az ágyat, alszol párat a hálópólójában, mert élvezed még egy kicsit az illatát. Egy reggel azután arra ébredsz mosolyogva, hogy ez mekkora butaság, hiszen nincs az a friss öblítő, melynek illatán át ne tudnád felidézni az övét. Nincs az az első reggeli gondolat, amely megelőzné őt, s nincs az az utolsó gondolat este, ami ne róla szólna. A napi rutin közben füledben csengenek a mondatai. Felidézed a mozdulatait, a rögeszméit, a szokásait, az érintését. Mert mindig ott bujkál a szívedben, az agyadban. Mert veled van bármerre is jársz, bármit is csinálsz. Az szinte mindegy, hogy mennyi időre és milyen messzire ment.

Az erő ehhez kell: megérteni önmagad és a világot. Szeretni minden napot. Értékelni a lehetőségeket, tudni jól dönteni, tudni elengedni mindent, ami már nincs a javadra. Tudni elfogadni ma a holnap ma még ismeretlen csodáit. Legfőképpen nem haragudni, nem tervezni bosszút, nem félni és nem emészteni fel saját magad. Egyszerűen kilépni, mint egy rossz cipőből… Mindegy, hogy más mit mond vagy gondol rólad. Amit ő gondol, mond vagy tesz, az az ő dolga, nem a tiéd. Az ő baja. Az ő problémája. Az ő fájdalma. Az ő sara… semmiképpen sem a tiéd. A te sarad csak az, amit dobálsz. Ha nem dobálsz, nem leszel sáros.

Ez az erő megint csak független a körülötted hömpölygő világtól. Semmi szükség arra, hogy bárki is erősnek gondoljon. Attól, hogy nem nyomsz le senkit a szkanderben, lehetsz még nagyon boldog. Miért is címkézünk nyálasnak bárkit, aki egyszerűen meri az érzelmeit szabadon engedni? Manapság divat erős nőnek lenni, de már Jung is leírta, hogy van egy másik énje is ennek a típusnak: a félénk romantikus lány. S időbe telik, amíg a félénk lányt képesek vagyunk megismerni és elfogadni.

Valójában pedig ahhoz kell a legtöbb erő, hogy ha kell fel tudjuk rúgni a saját szabályainkat, át tudjuk lépni a saját árnyékunkat, asszimilálódjunk minden élethelyzethez, kockáztassunk. Összefoglalva: merjünk változni és változtatni. Merjük kimondani valakinek, úgy hogy közben ne tűnjünk se félelmetesen erősnek, se úrinőnek: mindegy, hogy hol és mikor, de én mindig ott és akkor leszek boldog ahol te vagy, és ahol te boldog vagy. S ha szeretnéd, viselem boldogan a neved minden nap.

„Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll, hanem ami bölcsen változik vele.” (Müller Péter)