Ne félj összetörni pár kristálypoharat!

„Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.” (Krúdy Gyula)

Hipotézis: minden dolog értékét a törékenysége határozza meg.

Pedig ha jól belegondolunk, éppen a bombabiztosnak hitt dolgokért lelkesedünk egy életen keresztül. Állandóan házat, várfalat építünk, felhalmozunk, gyűjtögetünk, megalapozunk. Mindenféléket összevásárolunk több példányban. Státuszszimbólumok birtoklásától gondoljuk boldognak magunkat. Megvan mindenünk, megadunk mindent a családunknak, a gyerekeinknek. Sokszor azt is, amit mi nem kaptunk meg, mert egy lényegesen szerényebben berendezett és szigorúbb világban nevelkedtünk, konkrét elvek és szabályok mentén. Ettől persze nem leszünk boldogok, minden bizonnyal a gyerekeink se, a családunk se. Sőt inkább csak távolodunk egymástól. Mindenkinek görcsbe rándul a gyomra, mikor belép a kapun. Egy biztos: áldozatok nincsenek csak önkéntesek.

További biztosítékul folyamatosan gerendákat építgetünk, vastagítunk, hogy le ne szakadjanak alattunk, hogy kibírjanak mindent. Ez hasznosabb dolog, mint a felhalmozás. Persze később arra is rájövünk, hogy vannak, akikkel fölösleges a gerendaépítés is, mert akár sok év együtt élés alatt sem sikerül velük erős hidakat verni. Valahol hibás volt a projekt, elszámoltuk magunkat, lehet, hogy már a tervezésnél, vagy a telek választásánál. Az élet persze pont erről szól: nem egy életet vagy képes felépíteni. Az elsőt a legnehezebb elengedni. Eltervezed, még a hozott anyagod erős hatása alatt. Bármilyen pontosnak is hitted a várad, sokszor kimaradt valami. Nem ástál le elég cölöpöt a homokba. Nem raktál elég cementet a betonba. Nem vakoltad derékszögűre a szobákat. Rossz volt a receptúra, spóroltál az anyaggal, tanultad a fogásokat, szórtad a pénzt... Nem érzed benne jól magad, nem vagy benne otthon. Semmi tapasztalatod sem volt az építkezésben. Házat sikerült építened, de otthont nem.

Engedd, hogy összedőljön! Azután építs magadnak egy másikat! S ha az se jó, kezdd elölről mindaddig, még oda nem érsz, ahová vágytál! Onnan tudod, hogy megérkeztél, hogy boldog vagy. Nem számít, hogy hány életed volt. Nem számít, hogy a mostanira mennyit vártál. Nem számítanak a kudarcok, a nehézségek, az erőfeszítés, az áldozatok. Nem kötődsz már ideálokhoz, gazdagsághoz. Szeretsz és szeretve vagy. Tudod, van az az ember, aki elfogad, akinek nem vagy túl kevés és nem vagy túl sok. Megnyugszik mellette a szíved. Aki pontosan ilyennek szeret. Aki inspirál, hogy naponta legyen erőd megújulni, újra kezdeni. Aki mellett szép lassan helyére teszed a baromi nagy egód is. Megtanulod, hogy mellette egészen másnak lásd a világot: egyszerűnek, élvezhetőnek, nyugodtnak, békésnek, világosnak és színesnek. Megtanulod, hogy mellette az lehetsz, aki vagy. Nem irányít, nem rendelkezik, nem ellenőriz és nem birtokol, nincsenek elvárásai. Pontosabban csak egy van: „Az légy, aki vagy.”

Azután ahogy telik az idő, azt is megtanulod, hogy egy féltve őrzött tojás sokkal fontosabb, mint egy láda kincs, egy köcsög pénz vagy egy kacsalábon forgó vár. Azzal, hogy ezekre gyúrtunk, elvesztegettünk egy csomó időt, energiát valójában haszontalan dolgokra.

„Elgondolkodtam, hogy milyen titkos teremtmény az ember! Nappal küszködik azzal, ami van, s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.” (Tamási Áron)

Az életet élvezni, boldognak lenni, mindig a saját döntésed. Egy elhatározás, amiben semmi meg nem akadályoz. Nincs rá éppen nem megfelelő vagy megfelelő pillanat, helyzet. A szeretet az egyedüli jó hátszél hozzá. Nem az a fajta szeretet ez, amit eddig gyakoroltál. Az igazi szeretet szabad. Ha valakitől függsz, az nem szeret igazán. S ha tőled függ valaki, őt nem szereted jól. Nem kis művészet ilyenkor tükröt tartani magunk elé, mert sokszor rájövünk, hogy nem létezik akkora tükör, ami elég nagy lenne erre a célra.

Pedig minden kapcsolatunkat egytől egyig át kell engedni a próbán. Őszintén megvizsgálni benne magunkat, hogy milyen szerepet vállaltunk fel egyikért vagy a másikért, az mennyire volt, és most mennyire őszinte és a fentieknek megfelelően szabad. Nem kihagyni senkit: szülőket, nagyszülőket, házastársat, gyerekeket, szeretőt, szomszédot, postást, rokonokat, barátokat, üzletfeleket… Izgalmas vállalkozás. Ha őszintén végigcsináljuk a meccset, a végén egész más emberként állunk önmagunk előtt is.

Azután a már nem annyira őszinte szerepek helyett elkezdünk dédelgetni egy vágyat valami sokkal őszintébb, szeretetre alapozott viszonyt, amelyben egyszerre otthon érezzük magunkat.

„Abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a gondviselés is működésbe lép.” (Goethe)

S bár jóllehet el se hisszük, hogy ez előfordulhat, mégiscsak utolérnek megmagyarázhatatlan dolgok. Ott vannak például a vágyaink. Mint megannyi kristálypohár, váza, kancsó, cukortartó, gyümölcsöstál, hamuzó. Szüleink a vitrinben őrizték, mert törékenyek, mert drágák, mert emlékek. Nagyszerű! Vegyük elő mindet! Tegyünk egy nagy csokor friss rózsát a vázába, cukrot a cukortartóba, tejet, teát a kancsóba, illatos gyümölcsöt a tálba, gyújtsunk gyertyát a gyertyatartóban, hamuzzunk a hamuzóba és igyunk minden nap a kristálypoharakból! Itt nyer értelmet minden. Igen, törékenyek. Lehet, hogy használat közben eltörünk néhányat, de mégis széppé teszik a pillanatot.

A vágyaink is mindaddig csak vágyak maradnak, amíg elő nem vesszük őket a vitrinből és meg nem töltjük érzelmekkel, élettel. Törékenyek, értékesek mégis csak akkor élvezhetőek, ha merjük valóra váltani sorban mindet. Az igazi értékük ilyenkor csillog igazán, amikor elkezdjük megélni azt.

Tehát élj, és ne félj összetörni pár kristálypoharat!

Az légy, aki vagy...

2017.08.17-én kelt Határátkelő posztom. Nagyon érdekesen mégis tanulságosan szakadt sokfelé a kommentelő csapat, pedig éppen nem megosztani készültem...

„Hova mész, hova futsz, mondd, hogy jó reggelt!
Ölelj át, a világ épphogy életre kelt!”

Vasárnap reggel ahogy nézem a vizet a kompról, és biciklizek szerelmetes városomon át a dülöngélő mézeskalács házak között a csatorna parton, Charliet dúdolok. Nem néznek zakkantnak… itt mindenki olyannak jó és természetes, amilyen. Éppen pirkad. A szürke felhők mögött néhol már látszik az ég világoskékje. A „Kht” már ezerrel takarítja a várost beterítő térdig érő szemetet. Mire kezdődik az élet, már nyoma se lesz a tegnapi országos bulinak. Meg az előző heti menetelésnek. Ismét rám törnek a határátkelős „dejóhogyittvagyok”- gondolatok. Én csak ennyire vagyok dilis. A vízenjárás és bringázás közben igyekszem fejben megváltani a világot.

Apropó a hely és az idő (mindkettő persze Einstein óta relatív, mint tudjuk): Amszterdam, 2017.08.06. 05.30. Ez a kapocs a valósághoz. Ismét túl vagyunk egy Amszterdam Pride-on. Most már Europride hivatalosan is. Valójában ez egy egyhetes rendezvénnyé nőtte ki magát az idők folyamán és az egyik legtöbb embert megmozgató esemény a városban, sokan csodájára járnak, mert a miliője nem hasonlítható egyik hasonló európai rendezvényhez sem.

Namost, hogy mindenki jól értse a lényeget: nem az a koreográfia, amihez a magyar fül, szem szokott. Itt már nem kell semmit se demonstrálni, legfeljebb sugározza minden és mindenki magából, hogy ez itt kérem szépen egy szabad ország, ahol természetes az egyenjogúság, az emberi jogok tiszteletben tartatnak. Ez az az ország, ahol a világon elsőként 2000-ben legalizálták a melegek házasságát. Azóta az alábbiak is hasonlóképpen tartották helyesnek : Belgium (2003), Kanada (2005), Spanyolország (2005), Dél-Afrika (2006), Norvégia (2009), Svédország (2009), Izland (2010), Portugália (2010), Argentína (2010), Dánia (2012), Uruguay (2013), Új-Zéland (2013), Franciaország (2013), Brazília (2013), Anglia/Wales (2013), Skócia (2014), Luxemburg (2014), Írország (2015), Grönland (2015), Finnország (2017).

Ugye arra nem is gondoltunk, hogy a határátkelés egyik motivációja még akár ez is lehet.

Mert Abszurdisztán nemhogy nincs itt a felsorolásban, hanem még mindig a 2013-as Coming out c. magyar filmnél tart, ami meg amúgy is népbutítás, még ha oly vígjáték is. Azonkívül megkockáztatom, alapfelállásában megalázó a melegek számára, ugyanis csak egy dologgal nem számol, vígjáték ide vagy oda, hogy ez nem az a dolog, amiből ki lehet „gyógyulni”. Tehát le kéne végre nyelni a békát, és kitörölni első körben a köztudatból, hogy ez betegség. Hát nem. Erre születni kell, és nem választási lehetőség, hanem egy dolog, amihez ismét lehet igazodni, lehet megtanulni vele együtt élni. De facto elfogadni. Hogy egy szülőnek ne kelljen állandóan attól rettegni, hogy a meleg gyerekét a sárga földig alázzák, tojással dobálják meg, kordonokat építenek a „védelmére”, és lépten-nyomon leköcsögözik.

Mindezt azért, mert pl. az egyik jól bevált eszköz a napi politikában, hogy akit karrierhalálra ítélnek, arról elég, ha kiderül, hogy meleg. Ezért azután gátlástalanul buzizzák egymást a politikusaink. De olykor jól beletörik a bicskájuk Alföldi Róbertekbe. Mert a tehetséggel még mindig nem bírnak el a balgák. A „kiművelt emberfők” előtt meg legfeljebb meghajolni lehet.

Akkor hát keressük magunknak egyre és egyre, mániákusan a bűnbakokat: migránsokat, melegeket, határátkelőket, s közben zsidózunk, kommunistázunk, cigányozunk, hát épp nem kulákozunk meg eretnekezünk, de tettük vastagon azt is a múltban, miközben semmit se fejlődtünk. Egy 116 éves aggastyán hozott anyagával élünk, és demens agyával szemléljük a világot, miközben az elhúz ezerrel mellettünk, és mi meg elmerülünk jól a saját mocsarunkban.

„Az aki szép, az reggel is szép,
amikor ébred még ha össze is gyűrte az ágy,
alakul még az igazi kép,
nézni szeretném a színek, meg a fény
hogyan fonnak Rád ma új ruhát!”

Ebben az évben elhatároztam, hogy az apróságokra fogok koncentrálni. A lényeg mindig a parányi részletekben rejtőzik. Az ötleteket kezdtem el figyelni, fényképeztem, ami megtetszett. És valóban látszott a készülődés, a szivárványba öltözés. Ezt így konstatáltuk különbözőképpen: „Prájdul a város.” „Melegszik a város.” Szivárványos zászlók mindenütt, a magánházaktól a templomig. Rengeteg rózsaszín lufi. Az embereken rózsaszín ruha, kalap, bármi. Nemcsak a melegeken, a heterókon is. Ez lényeges. Mármint a mindenki.

Itt van például a villamos. Az egyébként GVB névre hallgató tömegközlekedési társaság egy hétre GayVB lett.

Azután íme a patinás Ink Hotel, Pink Hotelre színezte át magát az ünnepélyes megbízható sötétkékből mindjárt pajkos rózsaszínre.

Végül a Primark szivárványos kirakata is magáért beszél. A szimbólum a szövetség jelképe a Biblia óta. Annyira, hogy máig is pont ezt jelenti.

Mielőtt még csúnyán rám támadnátok, igen, tanultam én is marketinget, és persze, talán pont ezért szeretném oszlatni, ami elsőre meg is fordul a fejekben, hogy ez nem más mint egyszerű reklámfogás. Kétségtelenül benne van, bár leszögezném, hogy mindhárom cég árbevétele €-ban kifejezve is baromi sok nullát tartalmaz, Ft-ba meg ne is próbáljuk átszámolni. Egyszóval, ha komolyabban belegondolunk, parányit sincsenek ráutalva.

Sokkal inkább fontos, hogy ilyen szinten is megjelenik a társadalomban a tolerancia. Remélem, elég érthetően világítok rá az igazi demokrácia valós mibenlétére. A három cég közül kettőben dolgoztam ill. dolgozom. Tudom, hogy nem kis számban alkalmaznak melegeket, mint ahogy bármilyen nemzetiségű, bőrszínű, vallású, migránsokat és bennszülötteket, mindegy, hogy milyen nyelvet beszélnek. Mindez a legnagyobb természetességgel történik. Türelmesek egymással, megtanulják megérteni a másikat. A másság itt természetes, ettől is kerek a világ. Valahol itt rejtőzik a lényeg mélyen a részletekben. Dolgoznak együtt a hétköznapokban és ünnepelnek vállvetve, ha bulizni kell.

Ennek az egy hétnek itt ez az üzenete, hogy így normális.

Eme i betűre teszi fel a pontot a záró rendezvény szombaton: a parádé a kanálisokon. Természetesen kihasználva a város lehetőségeit maximálisan, megszámlálhatatlan hajó -felöltöztetve, színesen, vidáman, zenélve, táncolva- vonul végig a kanálisokon. A parton megint csak nyüzsgés, a házak mind feldíszítve, az ablakokon erkélyeken is lógnak az emberek. Leírhatatlan tömeg és tömeg mindenfelé. A hajókon cégek képviseltetik magukat: polgármesteri hivatal, rendőrség, kórházak, böngészőnk, telefonszolgáltatók, és még kik mások hihetetlen számban. (ez itt nem a reklám helye).

Mindenki az utcán van, 0-116 éves korig, nemre, szexuális irányulásra, nemzetiségre, pártállásra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Igen, és a tolókocsisokat sem hagyják otthon. Ez egy ilyen ország. Nagyon patetikusan hangzik, ha azt mondom, hogy olyan szabadság illata van a napnak? A büszkeség is valahol itt kezdődik: büszke lehetsz arra, aki vagy, lehetsz bárki is.

„Az légy, aki vagy, érezd jól magad,
és ha elhajózom hosszú vizeken,
néhány kikötő még útba ejthető,
de úgyis visszaérkezel.”

Noch dazu van nem is olyan messze, 1400 km-re valahol Európában egy ország, ahol még mindig nem hagytak fel vele, hogy az embereket melóskékbe vagy lódenszürkébe öltöztessék egytől-egyig. Ahol szintén rendeznek minden évben Pride-ot. Közben kordonokat építenek vagy épp elbontanak, ahol elég csak az idei beszédeket visszanézni, a transzparenseket elolvasni, és máris Clara Zetkin vagy Martin Luther King világába csusszanunk vissza. Az emberi jogokért küzdöttek. Az mindegy most, hogy a női emancipációért vagy a feketék jogaiért. Emberi jogokért.

Mert a budapesti Pride nem volt más, mint egy emberjogi tüntetés…

Azt gondolom, a melegházasság elismerése sem arról szól, hogy a meleg párok is csaphassanak hét országra szóló romantikus lagzit. Sokkal inkább szól az őket is megillető jogokról. Nevezetesen, hogy gyereket nevelhetnek, örökbe fogadhatnak, hogy lakáshitelt vehetnek fel, örökölhetnek a párjuktól. Miért ilyen fontos ez? Mert a napi szinten való életet biztosítják. Családban élhetnek, lehet közös fedél a fejük felett, nem teszik utcára egyiküket, ha a másik egyszer meghal. Elválhatnak, vagyonmegoszthatnak, veszekedhetnek gyerekláthatáson, meg ilyenek. Összegezve: rájuk is vonatkozik a családjogi törvény.

Abszurdisztán. Ahol nem ember a meleg, nem ember a cigány, nem ember a migráns, nem ember a zsidó, nem ember a tudós, a művész, a mérnök, a tanár, nem ember a fogyatékkal élő. Mert túl színesek és büszkék ahhoz, hogy szürke lódent húzzanak bárki kedvéért.

Vasárnap reggel nézem a vizet a kompról. Biciklizek szerelmetes városomon át a dülöngélő mézeskalács házak között a csatorna parton. Ismét rám törnek azok a határátkelős „dejóhogyittvagyok”- gondolatok. Közben Chharliet dúdolok...

„Ébredés, változás, minden új nap új,
ölelj át, mitől félsz ennyi hajnalon túl?
Az aki szép, az reggel is szép,
amikor ébred még ha össze is gyűrte az ágy
ne siess még, ne siess úgy, mondok valamit, a tükröd hazudik,
nehogy elhidd, hogyha másnak lát!”