Ne félj összetörni pár kristálypoharat!

„Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.” (Krúdy Gyula)

Hipotézis: minden dolog értékét a törékenysége határozza meg.

Pedig ha jól belegondolunk, éppen a bombabiztosnak hitt dolgokért lelkesedünk egy életen keresztül. Állandóan házat, várfalat építünk, felhalmozunk, gyűjtögetünk, megalapozunk. Mindenféléket összevásárolunk több példányban. Státuszszimbólumok birtoklásától gondoljuk boldognak magunkat. Megvan mindenünk, megadunk mindent a családunknak, a gyerekeinknek. Sokszor azt is, amit mi nem kaptunk meg, mert egy lényegesen szerényebben berendezett és szigorúbb világban nevelkedtünk, konkrét elvek és szabályok mentén. Ettől persze nem leszünk boldogok, minden bizonnyal a gyerekeink se, a családunk se. Sőt inkább csak távolodunk egymástól. Mindenkinek görcsbe rándul a gyomra, mikor belép a kapun. Egy biztos: áldozatok nincsenek csak önkéntesek.

További biztosítékul folyamatosan gerendákat építgetünk, vastagítunk, hogy le ne szakadjanak alattunk, hogy kibírjanak mindent. Ez hasznosabb dolog, mint a felhalmozás. Persze később arra is rájövünk, hogy vannak, akikkel fölösleges a gerendaépítés is, mert akár sok év együtt élés alatt sem sikerül velük erős hidakat verni. Valahol hibás volt a projekt, elszámoltuk magunkat, lehet, hogy már a tervezésnél, vagy a telek választásánál. Az élet persze pont erről szól: nem egy életet vagy képes felépíteni. Az elsőt a legnehezebb elengedni. Eltervezed, még a hozott anyagod erős hatása alatt. Bármilyen pontosnak is hitted a várad, sokszor kimaradt valami. Nem ástál le elég cölöpöt a homokba. Nem raktál elég cementet a betonba. Nem vakoltad derékszögűre a szobákat. Rossz volt a receptúra, spóroltál az anyaggal, tanultad a fogásokat, szórtad a pénzt... Nem érzed benne jól magad, nem vagy benne otthon. Semmi tapasztalatod sem volt az építkezésben. Házat sikerült építened, de otthont nem.

Engedd, hogy összedőljön! Azután építs magadnak egy másikat! S ha az se jó, kezdd elölről mindaddig, még oda nem érsz, ahová vágytál! Onnan tudod, hogy megérkeztél, hogy boldog vagy. Nem számít, hogy hány életed volt. Nem számít, hogy a mostanira mennyit vártál. Nem számítanak a kudarcok, a nehézségek, az erőfeszítés, az áldozatok. Nem kötődsz már ideálokhoz, gazdagsághoz. Szeretsz és szeretve vagy. Tudod, van az az ember, aki elfogad, akinek nem vagy túl kevés és nem vagy túl sok. Megnyugszik mellette a szíved. Aki pontosan ilyennek szeret. Aki inspirál, hogy naponta legyen erőd megújulni, újra kezdeni. Aki mellett szép lassan helyére teszed a baromi nagy egód is. Megtanulod, hogy mellette egészen másnak lásd a világot: egyszerűnek, élvezhetőnek, nyugodtnak, békésnek, világosnak és színesnek. Megtanulod, hogy mellette az lehetsz, aki vagy. Nem irányít, nem rendelkezik, nem ellenőriz és nem birtokol, nincsenek elvárásai. Pontosabban csak egy van: „Az légy, aki vagy.”

Azután ahogy telik az idő, azt is megtanulod, hogy egy féltve őrzött tojás sokkal fontosabb, mint egy láda kincs, egy köcsög pénz vagy egy kacsalábon forgó vár. Azzal, hogy ezekre gyúrtunk, elvesztegettünk egy csomó időt, energiát valójában haszontalan dolgokra.

„Elgondolkodtam, hogy milyen titkos teremtmény az ember! Nappal küszködik azzal, ami van, s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.” (Tamási Áron)

Az életet élvezni, boldognak lenni, mindig a saját döntésed. Egy elhatározás, amiben semmi meg nem akadályoz. Nincs rá éppen nem megfelelő vagy megfelelő pillanat, helyzet. A szeretet az egyedüli jó hátszél hozzá. Nem az a fajta szeretet ez, amit eddig gyakoroltál. Az igazi szeretet szabad. Ha valakitől függsz, az nem szeret igazán. S ha tőled függ valaki, őt nem szereted jól. Nem kis művészet ilyenkor tükröt tartani magunk elé, mert sokszor rájövünk, hogy nem létezik akkora tükör, ami elég nagy lenne erre a célra.

Pedig minden kapcsolatunkat egytől egyig át kell engedni a próbán. Őszintén megvizsgálni benne magunkat, hogy milyen szerepet vállaltunk fel egyikért vagy a másikért, az mennyire volt, és most mennyire őszinte és a fentieknek megfelelően szabad. Nem kihagyni senkit: szülőket, nagyszülőket, házastársat, gyerekeket, szeretőt, szomszédot, postást, rokonokat, barátokat, üzletfeleket… Izgalmas vállalkozás. Ha őszintén végigcsináljuk a meccset, a végén egész más emberként állunk önmagunk előtt is.

Azután a már nem annyira őszinte szerepek helyett elkezdünk dédelgetni egy vágyat valami sokkal őszintébb, szeretetre alapozott viszonyt, amelyben egyszerre otthon érezzük magunkat.

„Abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a gondviselés is működésbe lép.” (Goethe)

S bár jóllehet el se hisszük, hogy ez előfordulhat, mégiscsak utolérnek megmagyarázhatatlan dolgok. Ott vannak például a vágyaink. Mint megannyi kristálypohár, váza, kancsó, cukortartó, gyümölcsöstál, hamuzó. Szüleink a vitrinben őrizték, mert törékenyek, mert drágák, mert emlékek. Nagyszerű! Vegyük elő mindet! Tegyünk egy nagy csokor friss rózsát a vázába, cukrot a cukortartóba, tejet, teát a kancsóba, illatos gyümölcsöt a tálba, gyújtsunk gyertyát a gyertyatartóban, hamuzzunk a hamuzóba és igyunk minden nap a kristálypoharakból! Itt nyer értelmet minden. Igen, törékenyek. Lehet, hogy használat közben eltörünk néhányat, de mégis széppé teszik a pillanatot.

A vágyaink is mindaddig csak vágyak maradnak, amíg elő nem vesszük őket a vitrinből és meg nem töltjük érzelmekkel, élettel. Törékenyek, értékesek mégis csak akkor élvezhetőek, ha merjük valóra váltani sorban mindet. Az igazi értékük ilyenkor csillog igazán, amikor elkezdjük megélni azt.

Tehát élj, és ne félj összetörni pár kristálypoharat!