„A
fejlődés lehetetlen változás nélkül és azok, akik nem képesek
megváltoztatni a gondolataikat, nem tudnak változtatni semmin”
(George Bernard Shaw)
Zuhogott
az eső, mint mindig. Már megszokta. Nem zavarta. A hidegben fázott.
A télikabátja lett az egyik legjobb barátja. Mindig elfelejtette
levetni. Ezzel az ikonikus mondattal arra utalt, hogy a bőréből
sosem tud kibújni. Mindig is elgondolkoztatták a világ dolgai, a
megoldásokon, lehetőségeken hosszasan elidőzött, kimondta, vagy
leírta, amit gondolt. Megérezte, hogy mindig azoknak kell harcolni
az éppen mély álmukat alvók felébresztéséért, akiknek van
merszük, tehetségük, és fegyverük. A művészetek mindig is így
működnek, amióta világ a világ, és gondolkodó elmék
megoldásokat keresnek annak jobbá, szebbé, élhetőbbé tételére.
Mert a művész képes rálehelni csókját betűk, kottafejek vagy
ecsetvonások formájában az emberek homlokára, képes
gondolkodásra és tettekre bírni az alvó, megfáradt lelket, képes
egyetlen csókjával megtörni Csipkerózsika vagy Hófehérke átkát,
képes meglátni mindenben a részleteket is, megálmodni a csodát.
A
művészet nem direktben dolgozik, ezáltal nem erőszakol meg. Az
alkotáson keresztül készteti a világ általa fontos szeleteinek
újragondolására a befogadót. A színek, formák, rímek, dallamok
aktív megélése hasonlatos az elvetett maghoz, előbb-utóbb
kivirágzik a szívekben. A befogadó maga is végighalad azon az
úton, amin a művész haladt. Más tempóban, más gondolatokkal
talán, de az utat bejárja aktívan, úgy, ahogy rá legjobban
illik… s közben változik és változik… mélyen belülről.
Ebben rejlik a lényege, nem átéljük, hanem megéljük általa az
életet, mégpedig aktívan, miközben változunk.
Most
is az esőt nézte. Igyekezett megszokni a sok esőt, alkalmazkodott
hozzá, mint oly sok mindenhez az életben. Megint egy dolog, ami
csak hozzáállás kérdése. Lehet, hogy borús, lehet, hogy elázol,
de mindent elmos, a porral együtt a rossz gondolatokat is. Eszébe
jutott az „Ének az esőben”. Dúdolta a dallamot és mosolygott.
Itt
vannak például az évszakok. Van, ahol négy, van, ahol kettő.
Annyira egyértelmű, hogy az időjárásnak megfelelően öltözünk,
minden évszak-váltás meglátszik rajtunk, öltözetünkön,
hajviseletünkön, kedélyállapotunkon is akár. Hozzáváltozunk az
időhöz. Így változunk hozzá az élethez is. Előbb-utóbb
képesek leszünk rá.
Az
eső sűrű függönyt képezett az ablak előtt. Azon tűnődött,
hogy éppen azok akarták mindig erőszakkal megváltoztatni, akik
legközelebb álltak hozzá. Egy valakinek sikerült, mert akkor
erősebb volt nála, vagy ő gyenge… De amit legalább egyszer nem
élünk meg, az olyan számunkra, mintha nem is létezne. Meg kell,
hogy erőszakoljanak ahhoz, hogy te soha ne kövess el erőszakot
másokon. Meg kell élned a megalázottság fájdalmát, hogy ne
akarj megalázni másokat. Meg kell üssenek, hogy soha ne tudj megütni senkit. Meg kell járnod saját
mélységeidet, hogy tudd, mindenhonnan vezet út felfele. Félned
kell, hogy tudd legyőzni a félelmeid. Szeretned kell, hogy tudd,
mekkora ajándék, ha szeretnek. Ölelned kell, hogy megöleljenek.
Meg kell fognod valaki kezét, hogy tudd milyen érzés, ha megfogják
a kezed. Meg kell mentened magad önmagadtól, hogy újra te lehess.
Meg kell változnod, hogy megváltozzon körülötted a világ.
Tudni
fogod, hogy merre kell elindulni. Nem fog számítani, hogy mások
mást gondolnak, mert már te sem gondolsz róluk semmit.
Ismét
elképzelte a kis házat, a fát, és akit szeret. A ház valójában
nem is volt oly kicsi, átjárta a szeretet és ettől hallatlanul
tágasnak tűnt. A fa a kertben maga volt az örökkévalóság. Bár
ketten laktak a házban, mégsem volt gazos a kert. Nem volt kerítés
és nem volt függöny az ablakokon.
