Ami ellen nincs törvény 1.

A lélek gyümölcsei

„A lélek gyümölcsei pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincsen törvény.” (Gal.5, 22-23.)

Az alkotó munka például attól jó, hogy nem érezzük a súlyát. Először csak rombolunk, kiüresítjük a fejünk, majd elképzelünk, rajzolunk, jegyzetelünk, ötletelünk, végül felépítünk nagy szeretettel és lelkesedéssel a saját elgondolásunk szerint valamit. Megteremtjük, amit megálmodtunk. Közben szűrjük a szélsőséges gondolatokat. „Súlyozunk” mint a statisztikában és a szociológiában. Megtanították, hogy ez a módszer szerfelett tudományos, de bennem mindig hagy maga után egy kérdést. Ha az egyént tekintjük, a szélsőséges megnyilvánulásait szabad-e figyelmen kívül hagyni? Ez emlékeztet erősen arra az ominózus "az emberiség dobozol" teóriára. Nevezetesen, ha kilóg valamid a mások által elgondolt és felcímkézett dobozból, akkor azt le kell vágni, mert akkor már nem lógsz ki a sorból sem, befogadnak maguk közé, beállhatsz az egyen-sorukba. Ahol bár kinek-kinek hiányzik a fél lába, keze, füle, orra… de megfelelnek egyéb őrült kívánalmaknak. A fenti kérdésre a válasz: A megoldás abban rejlik, hogy még a halmaz elbírja a „súlyozást”, az egyén nem viseli el az ilyenféle korrekciót.

Mert én, én vagyok. Mert te, te vagy. Mert ő, ő.

Mindannyian az összes legextrémebb gondolatainkkal, viselkedésünkkel, őrültségeinkkel, félelmeinkkel, vágyainkkal, kívánságainkkal mi magunk vagyunk. Még a szeretetünkkel is, amit nem mindig szabad, lehet, tudunk, merünk, akarunk úgy kifejezni, ahogy van, amilyen formában éppen ránk tör. Ilyenkor igyekszünk elhatárolódni a hét főbűntől és a hét sarkalatos erénnyel élni, azaz begyűrni magunkat egy újabb dobozba. Nos ez így nem működik, mint ahogy szeretkezni és szűzen maradni sem lehet egyszerre. Mindeközben, ha nem akarjuk feladni énünket, akkor megfontolás tárgya lehet a szabályok átlépése.

És íme, az alábbi táblázat, a két oszlop egymásnak szegezve a jó öreg klerikális neveltetésünk alappilléreiként. (zárójelben ott van még a hét szentség, a Miatyánk hét kérése, a Szetlélek hét ajándéka is)

A 7 főbűn	A 7 sarkalatos erény
kevélység	alázat
irigység	szeretet
harag	szelídség
szomorúság, amit utóbb lustaságra cseréltek	a jóban való buzgóság
fösvénység	adakozás
torkosság	mértékletesség
bujaság	tisztaság

Mikor ezek közül párat nagy igyekezetünkben felrúgunk, mert képtelenek vagyunk megtartani, akkor nem teszünk egyebet, mint levagdossuk azokat a kilógó részleteket a hagyományos felsorolásból, amiket az általunk kijelölt dobozba már nem tudunk sehogyan se belegyömöszölni. Tehát mi is „súlyozunk”.

Azok a bizonyos gyümölcsök

Gyümölcsöt csinálni nem lehet. A gyümölcs terem. Az almafán alma, a körtefán körte, a barackfán barack, a szilvafán szilva. Lehet kukacos, rossz ízű, ehetetlen, formátlan gyümölcsöt is teremni, és lehet frisset, illatosat, édeset, hamvasat. Azután ebben a formában telerakjuk a nagy ezüsttálcát szeretetünkkel, örömünkkel, békénkkel, türelmünkkel, szívességeinkkel, jóságunkkal, hűségünkkel, szelídségünkkel, önmegtartóztatásunkkal. Ebben a formában kívánatossá és fogyaszthatóvá válunk mások számára. Mind a kilenc gyümölcsöt talán sosem tudjuk majd megteremni tökéletesen. De bizonyára van az az ember, aki pont ezt a fajta almát, körtét, barackot, szilvát szereti… ahogy én teremtem… mert az én vagyok… most. Nem amilyennek eddig látott, és nem amilyennek látni szeretne. Pont olyan, amilyen most vagyok, amilyennek most szeret. Természetesen ennélfogva én is így tekintek szeretteim gyümölcseire.

A jelen a múlt eredménye, mint ahogy a jelen termése a jövő.

Olykor érdemes egy kicsit eperbokorrá változni, teremni néhány kivételes epret, vagy banánfává lenni, mert valaki épp a banánt szereti. Megérlelni azt a kilencféle gyümölcsöt, és adni belőle másnak is. Mert ez az, ami ellen nincs törvény.

Királyság a királyságban

Ez az írásom 2016. szeptember 29-én jelent meg a Határátkelőn. 3000 az olvasottsági mutatója. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő érdekes tartalmakat nagy és nagyobb utazásokról.

http://hataratkelo.blog.hu/2016/09/29/kiralysag_a_kiralysagban

Mai posztomban a királyság intézményét fogom körbe járni, a tőlem telhető alapossággal, utalva mindenféle érdekességekre, melyeket magam kis felfedezéseiként éltem meg, időközönként rácsodálkozva, máskor meg a maga lehető legtermészetesebb megnyilvánulásában. Mindezt egy olyan ember szemével, aki népköztársaságban nőtt fel, köztársaságban élte felnőtt éveit, majd határátkelőként kikötött a királyságban. Ezen élete alatt, amit maga csak tanösvénynek szokott nevezni, volt alkalma megtanulni az államforma és államforma közötti különbségeket, személyesen megtapasztalni a diktatúra és a demokrácia közötti szakadék mélységét, meglátni a különbséget a személyi kultusz és a tradíció között, és megérteni azt, hogy valójában nem az számít, hogy mit hogyan címkézünk fel. A lényeg mindig a hely élhetősége vagy nem élhetősége, elfogadhatósága vagy nem elfogadhatósága. Az egyedüli szempont hogy a felépítmény szolgálja-e az alapot, vagy a szűk kisebbség kilobbiz és legitimál magának a többség felett egy diktatúrát akár egy modern korban, még modernebb módszerekkel, de ettől még éppúgy diktatúrának hívjuk. Manapság még több eszközzel a kezében, -gondolok itt a médiára, tömegkommunikációra- meríti ki a demagógia, népbutítás, befolyásolás és félelemben tartás, manipulálás véget nem érő tárházát. Kifinomult módszereket alkot, nyilván szakemberek segítségével, olyannyira, hogy a nyelvi kommunikációban is remekül lekövethetővé válik. Mert a nyelv ne felejtsük, mindig tükrözi a nyelvhasználók törekvéseit, elmozdulását. Ki ne emlékezne a világhírű nyelvész Noam Chomsky tételeire, amelyben a hatalom tömegeket manipuláló mesterkedésének nyelvi megnyilvánulásairól beszél.

Modern királyság Európában

S mint már megszoktátok tőlem, hogy a kabátot sosem vetem le magamról, a bevezető kicsit húzósra sikerült. Fókuszáljunk tehát szorosan a tárgyra. Nézzük meg, hogyan is néz ki a királyság intézménye ma Európa közepén… Egy konkrét királyságé.

A Holland Királyság részei: Hollandia, Aruba, Curacao, Sint Maarten. Utóbbi három a gyarmatok maradványa.

A klasszikus királyság esetében az uralkodó szuverén módon gyakorolta a törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalmat.

A modern európai királyok legtöbb jogukat vagy szerepüket elvesztették, csak az öröklési szabályok maradtak meg eredeti formájukban. Az alkotmányos monarchiákban egy jelképes protokolláris államfő szerepét töltik be. A tradíció maga a talaj, amin az intézmény máig él. A holland királyi családot hasonlóképpen tisztelet övezi országszerte. Mondhatnánk, hogy az alattvalók tisztelete, de ez így már túl archaikus, s bár alattvalóságról nem beszélhetünk -hiszen a világ egyik legliberálisabb országában élünk- tiszteletről annál inkább.

Tradíciók

Mindent megtesznek azért, hogy ezeket a tradíciókat megtanítsák az itt letelepedni szándékozóknak. Ez is része a kiképzésnek. A legjobb terep erre a nyelvtanulás. Hangsúlyos ebben az országban, bár mindenki beszél még egy-két nyelven, ha valaki hollandul szólal meg, még ha nehezen és rosszul is, azt pozitívan értékelik. Nyilván nem titok, hogy az asszimilálódás egyik leghangsúlyosabb sarokköve a nyelvtudás. A hollandok ezt komolyan is veszik. Országszerte tanulhat, aki akar többféle formában. Ha valaki utána jár a lehetőségeknek, talál megfelelőt. Nem minden városban egyformán működik. Amszterdamban például a polgármesteri hivatal finanszírozásában ingyenes nyelviskolába járunk. Az első egy éves heti 3x3 órás projekt májusban ért a véget, itt az A2 szintig viszik el a tanulókat. Ez szűkösen elegendő a munkavállaláshoz, vagy az állampolgársági vizsgához. Most egyre többfelől hallottuk, hogy kevesebb tanfolyam lesz, mert a menekülteknek is kell a hely, és nyilván itt is minden keretösszegekben és keretszámokban van meghatározva. Meg a támogatott nyelvtanulás maximum egy év és még sokféle egyéb kósza hírek is keringenek. Örömünkre szolgál, hogy lehet tovább menni a B1-es kurzusra, aki akar. Persze elhangzott ismét, hogy igyekezzünk, mert ez a lehetőség most van, de semmi garancia nincs rá, hogy lesz is.

A praktikus infók után térjünk vissza a kultúrtörténet oktatásra a nyelviskolában. Az alap, hogy a királyi család tagjait fel tudd sorolni, lehetőleg azt is tudd, hogy ki hány éves, hol mikor fordul meg a királyi család ünnepségeken, ahova természetesen menj is el érezd meg az ilyesmi hangulatát, mert mi tagadás, van egy különleges feelingje. Nyilván emellett azért a miniszterelnök nevét, a politikai pártokat, az amszterdami polgármestert is illik ismerni, tudni, hírekből, médiából legalább. A nyelvi órákon ezeken is témázunk. Egészen addig elmegy ez, hogy a királyi pár megjelenését milyen stylistok irányítják, hogy a gyerek hercegnő milyen diplomatikusan válaszolt a riporter kérdéseire a tv-ben és még sorolhatnám. Egy biztos: emberi, közvetlen, kedves, pozitív képet alakítanak ki az uralkodóról és a családról. Pontosan úgy, ahogy a tradíció diktálja. Büszkék a királyságra.

Koningsdag

Azután itt van április 27. a király születésnapja, ennél fogva nemzeti ünnep. (Zárójelben megjegyzem, hogy egyben az én névnapom is, amit ugye nem ünnepelnek a hollandok. Mindenesetre két éve már a Király-napjáról jutok eszébe az ismerőseimnek, nem Csernobilról és ez máris jobb felállás.)

Az ünneplésnek vannak tradicionális és új elemei is. Nyilván nem lesz teljes a felsorolás, mert mindenről én sem tudok, de vágjunk bele. Egy napra narancssárgába öltözik az ország. (Eleinte mindig a magyar narancsra asszociáltam, de véletlen se tegyétek! Zsákutca.) A holland uralkodóház neve: Oranje-Nassau. A királyi család színe a narancs. Ilyenkor még a piros-fehér-kék nemzeti zászlókra is rákötnek egy narancsszínű szalagot. Mindenkin narancsszínű póló, virágfűzér, napszemüveg, kalap, cipő, műhaj, mindenfelé dekorációk tömege, lufik, zászlók, a cukrászdákban narancssárgára váltanak a sütik, az amszterdami kanálisokat ellepik a feldíszített bulizóhajók, az utcákon, tereken koncertek, buli reggelig. A hollandok nagyon szeretik a tömeget, a népünnepélyeket, el is tudják engedni magukat rendesen az efféle eseményekkor. Lazaságuk ilyenkor bújik elő leginkább.

Protokoll

A királyi pár az ünnepet megelőző napokban egy iskolában együtt reggelizik a gyerekekkel. Csupa egészséges és kiadós gyerekétel kerül az asztalra, ezzel is elkötelezetten kampányolnak az egészséges táplálkozás, folyadékfogyasztás, és a reggelizés fontossága mellett. Utána a király hivatalosan is megnyitja a „Koningsspelen” eseményeit, ez gyakorlatilag sportnap a gyerekeknek, amely 5000 körüli részt vevő iskolát és 1 millió gyereket mozgat meg, és biztat a sportolás fontosságára.

A tradicionális protokoll része minden évben, hogy a királyi család ellátogat egy-egy városba, ahol a polgármester fogadja őket, végigsétálnak a belváros utcáin, találkoznak az „alattvalóikkal” részt vesznek a tiszteletükre rendezett ünnepélyen, interjúkat adnak a tv csatornáknak, amit persze az esti híradóban már láthatunk is.

Ismét a protokoll része, hogy ezen a napon osztják ki a nemzeti kitüntetéseket országszerte 3000 körüli nagyságrendben.

Népünnepély

A nap kuriózuma a „vrijmarkt”. Mindenütt, utcákon, tereken áll a bolhapiac, mindenki mindent árul, vesz valamit. A gyerekek kávét, üdítőt, sütiket kínálnak, maguk készítette ötletes játékokra invitálnak, egyéb utcai produkciókkal lépnek fel pár centért, így gyűjtenek némi zsebpénzt maguknak. Már napokkal előbb lefoglalják helyüket a rendezvényre, nagyon egyszerűen kiválasztanak egy helyet, és krétával ráírják a járdára, hogy „foglalt”. Amszterdamban a gyerekek ilyenkor ellepik a Vondelparkot, és igazán nagy pezsgést varázsolnak oda.

Este, ami alatt itt a másnap reggelig terjedő időt értik, mindenfelé utcai koncertek dübörögnek, mindenféle zenei stílusban, minden korosztálynak. Reggelre térdig érő szemét az egész városban, majd egy nap alatt rendet varázsolnak, mintha nem is lett volna buli.

Amit végezetül el kell mondani, hogy senki sem marad otthon. Ebben az országban amúgy sem marad otthon senki. Se hétköznap, se ünnepnapokon. Sokkal több a gurulós járókerettel közlekedő idős, a tolószékes mozgássérült az utcán, üzletekben, múzeumokban, rendezvényeken, villamoson, mint mondjuk Magyarországon megszoktuk. Nincsenek itt sem többen, csak élnek, megtanulják elintézni a dolgaikat, és amíg csak tehetik, elvannak segítség nélkül. Ismét egy dolog, amiről más van a fejekben. Az ünnepek is ennek megfelelően 0-tól 100 éves korig mindenkire vonatkoznak. Az éjszakai bulizást is beleértve.

Konklúzió

Érvelhetünk tehát pro és kontra, hogy királyság-e a királyság. Az én olvasatomban a lényeg az, hogy lehet mindent jól és rosszul is csinálni. Lehet országokat jól és rosszul kormányozni. Egy archaikus intézménynek is lehet helye és értelme a mai világban, ha az megfelelő keretet, életteret tud adni az embereknek.

Egyébként kiürül a királyság… eszembe jut kedvenc kis hercegem története… nagyon időszerű.

„- Hm... hm... - mondta a király. - Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle. -

„Hát bizony furcsák a fölnőttek” - gondolta útközben a kis herceg.” (Antoine De Saint-Exupéry)

A hollandok és a kidurranó magyar lufi

Ez az írásom 2016. 08. 02-án a Határátkelő blogon jelent meg, a Magyarország 2.0 pályázatra készült, és nagy örömömre 13700 felett az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!

http://hataratkelo.blog.hu/2016/08/02/a_hollandok_es_a_kidurrano_magyar_lufi#more8929282

Sokat hezitáltam ezen a pályázaton. Bevallom, először pihentettem kicsit az íróasztalon a többi cetlik között. Majd mégsem hagyott nyugodni. Többféle gondolatmenet is kirajzolódott, hát íme a végkifejlet. Előrebocsátanám, hogy nem vagyok sem közgazdász, sem semmilyen szakértő, a politikusi elhivatottság távol áll tőlem, ezért ne várjatok mutatókkal, hatástanulmánnyal alátámasztott projekttervet szülőhazánk talpra állítására vonatkozólag. Ezen is gondolkodtam, de hozzá nagyon kevés vagyok.

Jó hír, hogy van ötletem, amiket itt majd szépen sorra is veszek, és hogy autentikus legyek, holland példákkal, mert ez az ország itt működik jól. Persze errefelé is érnek meglepetések, itt is van, ami nem jön össze elsőre, de ez az ország él, lélegzik, szabad, szerethető, megszokható. Egyben nagyon más, mint amit mi a Kárpát-medencében megéltünk. Magyar aggyal gondolkozva nem is gondolnánk, hogy ez is még Európa. Pedig a mondat sajnos visszafele is igaz, megismerkedvén alaposabban a magyarországi viszonyokkal, lassan azt sem gondolja senki, hogy az még Európa.

„Aki a tömeget követi, általában nem fog előrébb jutni náluk. Aki képes egyedül haladni, valószínűleg olyan helyeket fog felfedezni, ahol még senki nem járt előtte.” (Albert Einstein)

Ez a nagyszerű gondolat sokat elárul rólunk, határátkelőkről. Mert mi nem követtük a tömeget, mertünk változtatni, változni, kockáztatni, elsősorban magunkért. Egyre inkább látszódik azonban, hogy „Sub Rosa” elindult velünk egyfajta gondolkodás, amiben benne van a változás-változtatás vágya, de benne van a mi (szerintem nemes) ellenállásunk is, nevezzük egyszerűen motivációnak. Ha akarjuk, ha nem benne van a politikai állásfoglalásunk. Elindult velünk a lavina, amit most már megérez az ország, nincs orvos, nővér, kőműves, tudós, felszolgáló a Balatonon. Ezek tények. Igenis büszke vagyok magunkra, mert tükröt tartunk az országnak, amiben kezdi most már látni az arcát. Lehet, hogy mikor látogatóba megyek turistának és/vagy kevély határátkelőnek fognak felcímkézni, de ez nem fáj. Mert valóban igaz, hogy más fejjel gondolkodok. Megváltoztatott a határátkelés, megváltoztatott Hollandia.

Ezért vállalván ennek következményeit, először is receptre írnám fel minden magyar embernek, hogy éljen legalább egy évig külföldön. Ez a legjobb módszer, hogy ne ragadjunk be, merjünk másként gondolkodni, tudjunk változni, és ezzel változtatni a világon. Mert minden feltett kérdésünkre a válaszok alfája és omegája ez: változás belülről.

Nincs ebben semmi új, és semmi eretnekség. Gondoljunk csak a hajdan volt szokásra, hogy a céhek kötelezővé tették a legényeknek a külföldön eltöltött éveket vándorkönyvvel a zsebben. De a külföldi egyetem-járás szokása is hagyományosnak volt tekinthető már a sötét középkorban is (ami sok szempontból nem is volt olyan sötét). És akkor még nem is beszéltünk a kultúra beáramoltatásának nagyszerű felismeréséről és annak hatásairól. Történelmünk során oly sokszor hatalmasat lendített rajtunk. Gondolok itt Mátyás királyunk nagyszerű humanista, reneszánsz udvarára, vagy Esterházy Miklós herceg barokk kastélyára és az abban működő nem elhanyagolható kulturális műhelymunkára.

Nagyon becsüljük meg hát azokat a tudósokat, feltalálókat, művészeket, mecénásokat, (felsorolnám szívesen a neveket, mert büszke vagyok rájuk, de akkor megint oda lenne a pártatlanságom, meg ez itt most nem a reklám helye) akik életben tartják a magyar szellemi életet. Figyeljünk rájuk! Mert ők nem félnek, tudásuk és tehetségük jogán pörölnek és nem csak magukért teszik, hanem mindannyiunkért.

„Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt.” (József Attila)

Második receptre felírt pirulám a tudás. Szóval tanuljunk! Szeressenek iskolába járni a gyerekek. Beszéljen mindenki legalább még két nyelven a magyar mellett, mert ha nem, visszafordíthatatlanul elszigetelődünk. Van nekünk sok kiváló gyermekpszichológusunk, tanártekintélyünk, akik már rojtosra koptatták a szájukat, hogy mit kéne tenni. Hogy mit? Hallgatni rájuk, megcsinálni amit mondanak.

Hozzá itt a holland példa, nem biztos, hogy jó, de azért fontoljuk meg! 4 évesen kezdik a gyerekek az iskolát, ez amolyan iskola előkészítő, hasonlatos a mi óvodánkhoz. Az általános iskolából nem viszi haza a tanulni valót a gyerek, se könyvet, se füzetet, még a nyolcadikos sem, csak a „tesicuccot” kimosni. Középiskolában kezdenek el igazán tanulni, meg a főiskolán, egyetemen, aki akar. Egyébként lehet szakmát tanulni. Nincs házi feladat, játszanak a gyerekek, amíg lehet. Nagy részük délben hazajár enni, és ebéd után még visszamegy az iskolába. Nem gondolnám, hogy ettől butábbak lennének a hollandok, csak máshol van a hangsúly. Nem egy pszichésen lefárasztott, nem az életkorának megfelelő oktatásban-nevelésben tartott, halálra terhelt kisiskolásra épít a rendszer, hanem egy tárgyi tudásban ugyan alacsonyabb szinten teljesítő, alapkészségekben gyakorlott gyerekre. Kevésre, de biztosra. Hangsúlyosan szerepel a tanításban a kommunikáció, nyelvtanulás, egészséges életmód, szövegértés, értelmezés, alap matematika extrák nélkül, történelem csak későn és kis mértékben.

„Szerették a munkát, takarékoskodtak, szorgalmasak voltak, véleményüket nem rejtették véka alá, és nagy igazságérzettel bírtak.” (Petrus Opmer, 1625)

Ez az idézet tipikusan tükrözi a holland mentalitást. Holland ember írja hollandokról. Egy múzeumban mentettem. Ehhez kapcsolódna a harmadik recept. Egy kötelezően választható önismereti tréning mindenkinek, aki még nem tette meg. Bizony nagyon nagy hiátus van a magyar emberben ezen a téren, persze jobbára még mindig nem képezi neveltetésünk tárgyát. Az önbizalom, az önismeret, a bizalom mások iránt, a becsület, a lelkesedés, az elfogadás, a tolerancia, ezek mind tanulható, tanítható, kialakítható emberi tulajdonságok.

Csak azt az embert nem lehet megvezetni, aki tisztában van önmagával. Aki tisztában van saját tudásával, tehetségével, erejével, és meri egyre magasabbra tenni magának a lécet. Lelkesedik a világ dolgaiért, a munkájáért, a földért, ahol élünk, az őseiért akik az alapokat megteremtették ehhez. Ettől nyitott, pozitív, építő ember lesz. Egészségesen beoszt, megbecsül, takarékoskodik, természetes neki szelektíven gyűjteni a szemetet, nem vágja ki a fákat feleslegesen. Véleményt formál, és azt ki meri mondani. Nincs rá szüksége, hogy címkézzen másokat.

A baj csak ott van, hogy a hollandoknál ennek hagyománya van, több száz évre visszamenőleg, nálunk meg nagyon nincs. Ezt a lemaradást nem tudom, hogy le lehet-e valaha is küzdeni.

„Nem számít, milyen kemény volt a múlt, mindig újra lehet kezdeni.” (Buddha)

A negyedik, igen keserű pirula: letenni a múltat, illetve csak azt tovább vinni, ami épít. Elengedni mindazt, ami már nem szolgál bennünket. El kell engedni a félelmeinket. Vagy legyőzni őket, azt meg úgy, hogy szembe megyünk velük, nem kitérünk előlük. Mire is gondolok? Sok mindenre, nyilván könyvet is tudnék írni belőle. Két dolgot azért kiemelnék.

Itt van például a liberalizmus. Nem kell félni tőle! A hollandoknál ez is jól működik.

Sok helyütt leírták már, hogy a világ egyik legliberálisabb országa. Látnunk kell végre, hogy csak azokban a társadalmakban válhat veszélyessé, ahol az embereket elnyomás alatt tartották, mert ilyenkor a korlátok eltűnése szabadosságba csaphat át. Mármost, a fejlett liberális társadalomban meg mindenki érti és tiszteli a szabályokat, kialakul az emberekben egyfajta természetes mértéktartás, teljesen normális, hogy mindenki annyival megy az úton, amennyivel a tábla engedi, hogy mindenki befizeti az adót, biztosítást, hogy nem rombolja az egészségét, hogy nem akad fenn azon, hogy valaki más vallású, más bőrszínű, meleg vagy hetero, fiatal vagy öreg, esetleg mozgássérült vagy szellemi fogyatékos.

És itt van a népvándorlás ügye. Azt gondolom ettől sem kell félni. Ebben a pici liberális országban a lakosság 1/3-a bevándorló. Mégis élhető az ország, sőt meg sem fordul a fejedben pár hónap után, hogy ez nem így természetes.

Nehéz párhuzamot vonni egy multikulti Hollandia, és a „nemzeti identitást” még mindig oly nagyra tartó Magyarország között. Hát most nem is fogok, mert nem szeretnék megbántani senkit. Inkább csak néhány gondolatom osztom meg, ami mentén érdemes lenne megoldásokat, mintákat keresni.

Van török, holland, kínai szomszédunk. Van mexikói, ghánai, szurinámi, román, lengyel, arab, török nyelviskolai csoporttársunk. Az utcán már fel sem tűnik, hogy kin milyen ruha van, eszünkbe nem jut ilyesmire rácsodálkozni. Láthatóan ugyanúgy élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, bevásárolnak, mint mi. Nem lopnak az emberek, semmi baj nem történik, ha véletlenül nyitva hagyod az autót, nem kellenek vasrácsok, magas kerítések. Ha elvesztesz valamit, az többnyire megkerül. Nem magasabbak a bűnözési statisztikák, szóval ezzel ne is érveljünk. Viszont kialakul mindenkiben egyfajta megértése, tolerálása a másik szokásainak. Ezekkel amúgy napi szinten szembesülünk. Köztudottan befogadó nemzettel élünk itt egy országban. Sokat tanultunk tőlük.

Erősen megfontolandó a hozzáállásuk.

A nagy magyar lufi ugyanis nemsokára eldurran, mert már akkorára fújták. Mi lesz azután? Üresség. Döbbenet. A felismerés, hogy átvertek bennünket. Ha más nem, akkor majd az idő kikényszeríti a változást.

Konklúzió: a változás lehetőségét mindenki magában kell meglelje. A tenni akarás mindannyiunk egyéni felelőssége, kinek-kinek a saját vállalható tehetsége, elkötelezettsége és lehetősége szerint. Határon innen, vagy túl, az mindegy. Nem szabad, hogy minden maradjon a régiben. Szülőhazánknak tehát nincs más esélye… nem lehet nem változni...

„Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: Ez Magyarország volt, de elsikkasztották...” (Ady Endre, 1899)

Nagy utazás 8.

Az utazás vége mindig a hazaérkezés

„-Hol vagy?

-Itt.

-Ez mikor történik?

-Most.

-És te mi vagy?

-Ez a pillanat.” (Dan Milman)

Megérkezéseink hatalmas pillanatok. Sokszor csak sokkal később értjük meg a jelentőségüket. Nagyszerű érzéssel töltenek el, izgalommal, lelkesedéssel, adrenalinnal. Mindezt a találkozás öröméért, a látnivalókért, mert ilyenkor mindig nagy dolgok történnek velünk. Mert ez a dolgok természete: ha kilépsz a megszokott komfortzónádból mindjárt szembe jön veled egy-két csodás esemény. A megérkezésben mindig benne van az ölelés, az öröm, a könnyek, a levegő mássága, a lehetséges kalandok, az álmok beteljesülése, és még igazán sok hihetetlennek tűnő epizód. Ki gondolná, hogy mire hazatérünk erősen megfertőződünk az úti élményeinkkel, és persze át is alakulunk. Ilyenkor tévesen azt gondoljuk, hogy majd most azután jó sokáig eléldegélünk az élményeinkből. Ez nem így van! Ez amolyan Meggie Cleary-s romantikus mazohizmus, tövismadárkodás, de ez nem illik hozzánk. Ez a múltban, és a feltételezett jövőben élést jelenti… kizárja a mostot. Tényleges mazohizmus. Öngyilkosság.

Maga a hazaérkezés is mindig pompás érzés, bár az otthonunk életünk során akár többször is áthelyeződik, átlényegül, más vár haza, mint néhány évvel ezelőtt, és még a cím sem mindig azonos a hivatalosan bejelentett állandó lakcímünkkel.

Mindig vannak ritkuló utazásaink… ez néha fáj.

Más helyekre meg egyre többet megyünk… mert oda vágyunk, mert ott szeretünk, vagy mert ott szeretnek. Álmodunk világokról, tengerekről, pálmafákról, hegyekről, sebes vizű folyókról, szigetekről, havas-fenyőfás tájakról, vagy egy egészen kicsi házról, amiben a boldogságunk lakik. És egyszer mind-mind sorban valóra válik. Egyszerűen mert vágyunk rá, és nem nyugszunk, még meg nem teremtjük.

Vasútállomásaink

Milyen furcsa belegondolni, hogy honnan indultak az utak, és hová vezettek el. Felnőttünk a Kelebia – Budapest vasútvonal füstös összefarigcsált padú, összerajzolt falú, potyogtatós udvari wc-s kis állomásépületei között. Azután illendően rácsodálkoztunk a patinás Keletire, az Eiffel torony stílusú Nyugatira, a szocreál Délire, a moszkvai pályaudvarok balkáni hangulatára, a finn vonatok tisztaságára. Majd tökéletesen tudtuk az eredeti hanglejtéssel és nyelvhelyességi hibákkal (!) : „Szeged állomás. Szeged állomás. Nyugati pályaudvarról Dankó Pista intercity vonat érkezik 18 óra 15 perckor a négyes vágányra. Vágány mellett kérjük vigyázzanak!” Ő az európai mércével is különlegesen szép állomásunk, ahol talán a legtöbbet időztünk. Balra a "Resti" jobbra a "Sárkány" és a hozzájuk fűződő Temesi Ferenc -hangulatú porlódi egyetemi sztorik. Még emlékszünk a  hatalmas tükörre a pult felett...

Később élmény volt követni az Amsterdam Centraal Station kb. három évig tartó felújítását. Mindig elmentünk megnézni, mikor átadták egy egy részét. Öröm volt először átsétálni alatta gyalog, megcsodálni a látványos megoldásokat, a plázát, a bicikligarázst, az emeleti buszos kört, átgurulni autóval az autós alagúton, biciklivel a bringás alagúton, végül a komp kikötőt is kipróbálni. Megaépítkezés volt, mégis sikerült emberekhez, emberekre tervezni. Egyszerűen szép, sok apró hollandos ötlettel, jó megoldásokkal. Képes elnyelni a hatalmas forgalmat. Megnyugszik a szem. A nyüzsgést és a hangzavart feloldja a látvány. Különleges szimbiózisa a régi és a modern építészetnek. A mézeskalács stílusú 127 éves épületben ott a zongora. Mindig van valaki, aki leül mellé, és játszik maga és a körülötte állók örömére.

Repülőtereink

Megannyi boldog és szomorú történet. Amikor várod, vagy kikíséred szeretteidet, indulsz vagy megérkezel. Amikor határtalan öröm tölt el, vagy épp a szíved szakad meg. Nagyjából ezt sikerül megélni minden alkalommal.

A repülés ugyanakkor szabadság, valamiféle szárnyalás. Az első a legnagyobb élmény. A felhők, a makettvárosok felülről, az amszterdami tiszteletkör a tenger felett, a szerethető kis repülőterek, és az eltévedősféle mozgójárdás csodák, amiket mintha nem is embereknek, hanem méhecskéknek terveztek volna. Azután idővel mindet jól megszokjuk, és természetessé válik.

Parkolóink

Az úton levés potenciális veszélyforrás is egyben. Az autó fokozottan az, bár sok időt töltünk benne. Aki találkozott már a halállal útközben, az évekkel később is, talán örökre, minden alkalommal, mikor megáll a ház előtt, betolat hanyatt a parkolóba két cm-re a padkától, úgy hollandosan, végigsimítja a kormányt. Magában elmondja a mondatot: „Köszönöm, hogy ma is épségben hazahoztál!” És ez a szertartás sosem marad el, mert egyszer már közel volt hozzád a halál.

Kikötőink

Valójában minden az egyensúlyra törekszik. Egyszer az összes hajó kiköt, minden inga, és mérleg nyelve megáll. Mi is megtaláljuk a világgal és magunkkal az összhangot. Ez persze azzal is jár, hogy már nem tudunk játszmázni, már nem tudunk kicsit sem hazudni, már nem tudunk bonyolult, semmit mondó napi csevegéseket bonyolítani. Már nem vagyunk mindenki kukája, legfeljebb szeretteink lelki gondozója. Ők meg a miénk. Azután észre vesszük, hogy másokat mennyire irritál a békénk. Nem tudnak már megfélemlíteni, kizökkenteni, és nem vagyunk a panasz-spanjuk. Azután megtanulunk elengedni, mert minket meg az irritál, hogy ők pont olyanok, mint amilyenek mi is voltunk. Nincs ítélkezés, elengedés van.

Majd szépen ránk találnak azok, akik pont ezt szeretik és értékelik bennünk, és pont ezt hiányolják másokból. Most majd ők jönnek velünk, mert éppen velük kell egy lépcsővel feljebb lépnünk. Azt persze nem tudjuk, hogy a következő szintet is sikerül-e velük meglépni, és azután majd mennyit még együtt. Ez a jövő, amiért nem aggódhatunk, legfeljebb abban bízhatunk, hogy amit tettünk, amit most teszünk, az jó alap lehet a holnaphoz. Most ez még nem látható.

A nagy utazás eszenciája

Ha az első elágazásnál hátra nézel, a múltban jársz. Eleinte borongós, esős tájon, szomorú őszi hangulatban. Azután a következő kereszteződésből visszanézve már süt a nap. Ez azt jelenti, hogy megértetted: érted volt minden. Most se csinálnád másképp, hiszen ott, akkor, azzal az eszeddel úgy tűnt jónak. Nem kell megbánni semmit, legfeljebb életed pár epizódjára nem leszel soha büszke. Eszedbe jut, hogy hányszor féltél. Majd megtanulod, hogy amikor a múlton merengsz, és amikor a jövőn görcsölsz az Isten sincs veled. A jövő is aggódással és félelemmel tölt el.

Egyetlen út van, a jelen. Mindig csak a most van a kezedben, de az a tiéd.

„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.” (Popper Péter)

Nagy utazás 7.

Az utazás kockázat

„Kockáztatni nem más, mint egy pillanatra elveszíteni az egyensúlyunkat.

Nem kockáztatni nem más, mint elveszíteni önmagunkat.” (S.Kierkegaard)

A Transavia 6773-as járata 18.20-kor felszállt. Az utóbbi napokat meghatározta valami megmagyarázhatatlan izgalom. Utoljára gyerekkorában érzett ilyet, mikor utazni készült. Mindenben benne motoszkált ezer gondolat. A csoda érkezésének lehetősége, amit amennyire nehéz volt hihetővé tenni, annyira belengte érkezésének illata a hétköznapok szürke egyhangúságát. Természetesnek és könnyednek tűnt. Számtalanszor eljátszott a gondolattal, majd magyarázkodott önmagának. Azután levetítette a filmet, többször, mindig egy másik látószögből. Elmondta újra és újra még egyszer ugyanazokat a mondatokat, de ezerféleképpen. Bár tudta, hogy élesben még így is lehet, hogy blokkolni fog.

Mosolygott… A napok, amióta megvette a repülőjegyeket, valami megmagyarázhatatlan jóllétben teltek el. A meghívás is már pofon egyszerű volt, de elegánsan, ugyanakkor merészen rányomott a „lényeg”-gombra. S bár tudta, hogy akár nagy meglepetésekben is lehet része, a kockázat mögött ott húzódott valami kellemes zsongás. Nem engedte szabadon az érzéseit. Bármiféle érzelmektől meg- megrettent. Valószínűleg a cél ez volt épp, hogy főjön kicsit a saját levében. Ez meg is történt. Hát jó … ám legyen!

A gép lassan méltósággal ereszkedett le. Hallatlan nyugalom lett úrrá mindenen. Az ég tiszta volt, a felhők nem takarták el a földet. A folyók, a szántóföldek, a városok, mintha egy véget nem érő makett ezernyi apró részletei lennének. Elsírta magát a Szentendrei sziget látványától. Még 20 perc. Lehet, hogy most kitaláltattak a gondolatok és apránként beteljesíttetnek a kívánságok, amikről eddig nem is tudott, így hát el sem gondolhatta senki. Az élet mégis képes lesz kiszínezni a megannyi fontos részletet, amitől keringővé válik a pillanat. Tele volt a lelke színes tintákkal...

A falak mind földig hullottak, az evezőket mind kidobálta. A félelmei ott álltak vele szemben. Elhatározta, hogy egyszerűen az ülésben felejti őket. Mint ahogy az egójától is elköszönt, és otthon hagyta.

A gép észrevétlenül suhant a leszállópályán…

Intermezzo:

A csend sohasem üres… tele van válaszokkal.

Olykor egy szó, egy tőmondat, egy egyszerű eldöntendő kérdés, egy random válasz jobban betalál, mint a hosszú magyarázat.

Olykor némi töprengés után rájövünk, hogy bonyolultnak tűnő, ”Hol voltál te eddig?”-típusú kérdéseinkre is rémesen egyszerű a válasz.

Olykor sikerül hosszútávon mesterien elfojtani az érzéseinket, és valljuk be tökéletesen működik is… ezért azután képtelenek leszünk venni a másik által sugárzott adást, jelenlétet egy másfajta szerepben.

Olykor képesek vagyunk olyan dolgokat is megtenni, amit már száz éve nem csináltunk. Van, akinek csak egy szavába kerül, bármily hihetetlen is.

Olykor rádöbbenünk, hogy vannak emberek, akik bár lehet, csak egyszer mondanak valamit, az előbb-utóbb úgy is lesz, bármily elképzelhetetlennek tűnik is az ötlet. Ők nem azok a fajták, akik félbehagynak vagy feladnak bármit is. Nem árt megjegyezni, mikor mit mondtak.

A mi kultúránkban mindent felöltöztetünk, becsomagolunk, kidíszítünk, kicsicsázunk, megmagyarázunk, agyon szervezünk, és nem vesszük észre, hogy ezzel megvetjük a tartalmat. Miért fontosabb a ruha, mint a benne levő ember? Miért fontosabb a test, mint a benne élő lélek? Miért olyan nehéz ledobálni magunkról mindent? Miért félünk megérinteni a másik lelkét? Hiszen ettől válnak természetesen egyszerűvé a dolgaink.

Egy tóparti ház a százéves fák alatt képes felülírni a kanári-szigeteki all inclusive utazást.

A természet örök… az ember hiába akarja elpusztítani, ő napról napra begyógyítja magán a sebeket. A Balaton, a Dunakanyar, Pest látképe a Rudas fürdő tetejéről, a Szabadság szobor szoknyája, mindig ott lesznek, és mindig megigéznek.

És a fák… azok a százévesek.

A Transavia 6772-es járata 10.00-kor felszállt. Tele volt élményekkel. A szívét hatalmas béke járta át. Utazása minden percét azokkal töltötte, akiket nagyon szeret. Tele voltak a napok örömmel, szeretettel, gondoskodással, mosollyal, vidámsággal, meglepetésekkel, és hangsúlyos helye volt benne a csöndnek. Volt, ami fájt. Igyekezett a feladatokat jól megoldani, a sebeket begyógyítani, saját életében pedig maradéktalanul megélni a pillanatokat, amik ténylegesen is keringővé váltak a kezek között. Azok között a kezek között, amiket a határtalan bizalom, megbecsülés, és feltétel nélküli szeretet fémjelzett. Ezek a biztatóan vastag gerendák, amik a mindenség szilárd alapját képezik. Azon tűnődött, vajon mennyit bírnak el a belőlük nagy odafigyeléssel felépített hidak? Valóban mindent? Bizonyára. Kétség nem fér hozzá. Úgy tűnik, a rendeltetésszerű használaton túl is.

Mindez már egy laza áttűnéssel a múlt részévé vált. Az élet mindig a mai napról szól, bár a mai nap dönti el, hogy a jövőnk milyen lesz. Tovább megyünk, de minden találkozástól másabbak leszünk, mint eddig voltunk. Többek, jobbak, magunkkal viszünk valamit, feltöltődünk. Talán csak egy kicsit élesebb lesz a kép, csak egy árnyalattal színesebbek leszünk, csak egy leheletnyivel különbözünk majd eddigi önmagunktól.

„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.” (Hérakleitosz)

A gép ráfordult a leszállópályára. A sűrű felhők alatt egyszer csak meglátta a kanálisokat. Leküzdötte könnyeit. Vidáman, boldogan, lelke teljes nyugalmával lépkedett lefele a lépcsőn. Hálás volt mindezért. Kívánta a pörgést… Mosolygott…

Nagy utazás 6.

Az utazás választ ad kérdéseinkre

„Két bizonytalan ember hogy adhat egymásnak biztonságot?” (Csernus Imre)

Kedves Doki! A kérdés jó, de egyáltalán nem mindegy, milyen hangsúllyal olvassuk fel.

Az első lehetőségben a „hogy”-on lévő hangsúly egyszerű kételkedést és az automatikus „sehogy” választ feltételezi. Ne felejtsük, mindennek idő, mindenhez türelem, kitartás és a miértek megértése kell. A biztonság pedig - akár a tisztelet - nem ezüsttálcán szállíttatik le, azt általában előbb meg kell teremteni. Az jó, ha magunknak, egyedül is sikerül, akkor elképzelhető, hogy team-ben is menni fog. A bizonytalanság pedig nem mindig egyenlő a dolgok elfrigidkedésével, vagy elszabotálásával. A bizonytalanságnak is van legalább ötven egészséges árnyalata.

A második lehetőség, ha a „hogy” egyszerű kérdőszóként jelenik meg, emelkedő-eső hanglejtéssel, konstruktív választ, megoldási módot, lehetőséget keresve elgondolkodtat. Ezen a mezsgyén nem haszontalan elindulni. Első olvasatra még így is a kézenfekvő válasz: sehogy. A bizonytalanság állapotában bizonyára nem. Jó hír, hogy a bizonyosság megszerezhető. Az első, hogy éppen őt akarjuk. Nem az érzést, nem is a pillanatot: az embert magát, olyannak amilyen. Ebben az egy kérdésben nem lehet bizonytalankodni. Erre a kérdésre csak a bombabiztos határozott „igen” lehet kielégítő válasz. Ezen az egy ponton nincs kompromisszum és nincs megalkuvás. Minden más másodlagos. Így sokkal árnyaltabb a válasz, ugye?

A természet válaszai

Nagy utazásunk alatt számtalan kérdésre szerezzük meg a választ. A természet zseniális, vegytiszta megoldásokat, példákat produkál. Gondolkodtat.

„ - Tudom, rosszak a viszonyok, de azért gyengécske ez a fény – fitymálta le a Szentjánosbogarat a Telihold.

- Lehet – felelt a bogár – de az enyém.” (Trilussa: A szentjánosbogár)

A szentjánosbogárság kulcsa: a világítás maga. Lehet, hogy a Telihold fényéhez nem hasonlítható, de magához képest bizonyára csoda. Lejátszódik egy trükkös vegyi folyamat a nőstény bogárka potrohának egyik szelvényében, szerves anyagok, katalizátorok és oxigén felhasználásával. Biolumineszcencia.

És mi végre történik a csoda? A bogárkák számára a természet által kijelölt egyetlen feladat, a fajfenntartás biztonsága miatt. A kifejlett szentjánosbogarak életében a fénykibocsátás a hím és a nőstény egymásra találásának eszköze. A nőstény bogár éjjel bekapcsolja a lámpását, kiül egy fűszálra, és szinte mozdulatlanul várja, hogy egy arra repülő hím észre vegye. Ha a randi nem jön össze, körülbelül két óra múltán kikapcsolja a lámpást és elbújik. Ezt 10 napig csinálja. Ha ez alatt az idő alatt nem sikerül a párzás, akkor elpusztul. Ha sikerül, akkor 3 nap alatt lerakja a petéket, és utána pusztul el.

A hímek élete is kizárólag a szaporodásról szól, pár nap után ők is elpusztulnak.

Mint egy Shakespeare-dráma végkifejlete: a végén mindenki meghal. Közben vannak, akik teljesítik a küldetést, és vannak, akik nem.

Lehet, hogy a holdhoz képest kicsi a fényem, de a természet mégis nagyot alkotott, amikor a szeretet lámpását a kezembe adta. Így olykor kiülök egy fűszálra, mozdulatlanul, és bekapcsolom. Hálával tölt el, hogy én nem csak napi két órát kaptam a természettől. Olykor elröppen mögöttem valaki és megsimogat, azután visszafele útban megint nem hagyja ki. Ebbe még némi bizonytalanság is belefér. Azután elbotorkálunk a fűszálak között, megvilágítjuk az utat, teljesítjük a küldetést, miközben sok minden bizonyossággá válik.

Biztonságot adunk, mert szeretünk.

„Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat
Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy
Mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel
Vagy lehetek én is az az egy
Az az egy”             (Vad Fruttik: Lehetek én is)