Ami ellen nincs törvény 5.

Az olvasás gyönyörűsége

" Nem a körülöttünk lévő életet kell kedvünk szerint elrendezni, hanem önmagunkat kell megtörni, meghajlítani, hogy mindenféle életre alkalmasak legyünk."

(Lev Tolsztoj)

Hát persze, a legrosszabb pillanatban is kilendíti az írót a tespedésből az írás gyönyörűsége, hogy kilendíthesse a maga pillanatnyi depressziójából, gyomorgörcséből az olvasót is, és repítse soraival az élet nevű nagybetűs gyönyörben, vagy legalábbis valami hasonló, elképzelt világban. 

Kizökkentse, átértékelje, miközben elmerül az olvasás gyönyörében, mint egy jó szerető. Pillanatnyi kéjes mostokat varázsolván a reménytelennek tűnő ködös reggelekbe, kiszínezvén a világot, átadja magát valami magasabb rendű élvezetnek.

Elfelejtesse vele a gondolatot, miszerint az imént még a Dunába, Tiszába akart ugrani, miért is nem a szomszédos kanálisba, hiszen mindegy, hogy hova, csak bele… És újra mosolyog, kacag, és veszi az adást, megborzong az érintésre, nem számít az se, ha fáj, mégis képes egy éjszaka megírni vagy végigolvasni a „Háború és béké”-t. 

Nevet… és ez jó. És lazul percenként egy euróért, de mindennek ára van. Az pontosan 52x24x60=74.880 perc az pontosan 74.880€. Micsoda gazdagság! Nem mindenki érti. Nem baj. De az pont annyi, amennyinek lennie kell. Akkor ennyi idő alatt kell most megírnod, vagy elolvasnod a „Háború és béké”-t. A sajátodat. Amiben benne van a háború, és benne van a te békéd. És mikor sebesülten fekszel majd az elhagyott csatatéren hanyatt, hullák és döglött lovak között, mint Vronszkij, sajog minden porcikád, nézed fölötted a csodálatos felhőket elvonulni, ismét átéled a csodát, mert érzed, hogy újra élsz.

Vagy kérleled Thomas Mannt: „Ne menj el. Mesélj!”

„s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél”… (József Attila)

Nyilván azt, hogy vele legyél. Ám aki szeret, az tudja, hogy dolgod van. És neki is van bőven. Az mindegy, hogy kivel, hol, mikor. Van, és ez lényeges.

Azon túl az igazi művészet: a létező legmélyebbről felállni. Miközben megtörünk, meghajlunk, és alkalmasak leszünk mindenféle életre, mindenféle szerepre, miközben minden kiegyenesedik az idő által és a türelem által. S a háborút mindig béke követi… Nos, éppen ez a feladat…

Az olvasás gyönyörűségébe beleszületni áldás, mint ahogy olvasó családba születni is az. Ugyanúgy áldás, ahogy megszületni is az. Mert ahogy minden a világon időtlen, mi magunk is időtlenek vagyunk, a művészetek pont ezt az érzést tudatosítják bennünk. Sokszor érezzük, hogy ugye… ezt már Shakespeare vagy Jókai is leírta… vagy Van Gogh lefestette...

Az élet nem romantikus lányregény!- mondogatjuk. Olykor persze az. Ha arra vágysz, megteheted. Ha marquezi sortűzre vágysz, akkor olvass azt. Akkor átélheted a teljes megsemmisülést, a száz év magányt, Lady Chatterley szenvedélyét, és mindent, aminek szükségét érzed. Az olvasás állapot. Megváltozott tudatállapot is lehet akár, bár nem kellenek hozzá narkotikumok. Mert mindent képes vagy átélni, mert benne vagy a történetben. És mégsem a saját bőrödön tapasztalod meg. És mégis ott vannak benne a válaszok a kérdéseidre. Időtlenül, hisz lehet, hogy azokat a sorokat néhány száz évvel ezelőtt írták le. 

Ez pontosan azért van, mert te magad is ugyanilyen időtlen vagy. Azt gondolod, hogy rövid az életed, hogy az egész világirodalom megtörténjen benne. Valójában nem az, csak hajlamosak vagyunk inkább a dráma és a szappanopera jelzőket ráaggatni. Mennyivel szebben hangzik a kaland vagy a regény vagy az utazás… máris jobb kedvre hangol. És íme a lényeg: „Mire hangolod magad?”

Az olvasás valójában csak egy mankó, amely elindítja a fantáziád, amely segít áthangolni az érzéseid, átértékelni az életed apró és nagy történéseit, ezért tényleg áldás. Az igazi áldás azonban te magad vagy magadnak. Olykor sikerül mások számára is áldássá válnod. Ez jó érzés, még akkor is, ha nem vagy biztos benne. Mert azt, hogy áldás vagy átokként éli meg valaki a jelenlétedet az életében, az nagyban függ tőle is. Mint ahogy az is tőled függ, hogy minek éled meg mások jelenlétét a saját életedben.

Miként az élet is egy csodálatos állapot. Olykor megváltozott tudatállapot. Tudatmódosítókkal vagy anélkül, ahogy éppen dobja a gép. S hogy tisztán maradunk-e vagy narkóvá válunk magunk, vagy a másik számára, ezt elég nehéz kézben tartani. Ha sikerül megőrizni a tisztaságod, végtelen türelemmel viseltetsz minden és mindenki iránt, ennélfogva az idő sem lesz többé az ellenséged… de hiszen ezt sem én találtam ki.

"Nincs erősebb, mint ez a két harcos: a türelem meg az idő; ezek mindenre képesek." (Lev Tolsztoj)

Ami ellen nincs törvény 4.

Egy csésze tisztességes kávé

„Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép! És hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem tudnak? Na?” (Frederick Backman)

A reggeli kávé a szertartás maga. Mindenki másképp éli meg. Ahogy a friss darált kávé illata belengi a konyhát, majd hallod, ahogy lassan belecsorog az életmentő folyadék a bögrébe, amin azután hosszasan melengeted a kezed, miközben visszafészkelődsz az ágyba. Lassan elkortyolgatod, élvezed az ízét, illatát. Előkeresed a telefont a paplan alól, mert már megint ki tudja, hogy került oda az éjszaka hosszúra nyúlt beszélgetés után… Elküldöd a kihagyhatatlan epret, banánt, bogarat, visszafele megérkezik a kihagyhatatlan virág. Ettől máris jól indul a nap. Jöhet a második kávé, és a pörgés. A kávégép tisztességes kávét főz, de azért nem felejtjük a kotyogó-élményt sem.

És ott a remek internet, ami nélkül egy lépést se teszünk. Adunk-veszünk, társat keresünk, dobáljuk jobbra meg balra az embereket, chatelünk. És bele sem gondolunk, hogy hova le vannak butítva az érzékeink, az érzelmeink. Nem látjuk, nem halljuk, nem érintjük egymást. 

Elmaszatolódnak a kontúrok. Olyan, mintha nem lenne rajtad a szemüveg. A kommunikációnak pedig nagyon fontos spektrumát képezik a felsoroltak. Mi mindenből is maradsz ki? Nem látod a másik szemét, hogy éppen milyen színű. Nem látszik a mosoly, a kedvesség. Nem hallatszik a hangján a szomorúság, a rosszallás, hogy ezt most nem szabad. Nem jön át a játékosság, az izgalom, ha valami bánt. Nem jönnek át a könnyek, a düh, a nevetés, a csönd. Elveszik a lassú, pillanatot ízlelgető, vagy szenvedélyes beszélgetések érzése. Egyfajta vakság és süketség. Egy borzasztó sivár sivatagban botorkálsz, úgy, hogy észre sem veszed, mert ilyennek szoktad meg. Hova lett mindez? Merre is jársz? Hiszen egyesekkel és nullákkal nem tudod elmondani, hogy mit érzel, hogy mennyire szereted, hogy hányszor gondolsz rá naponta, hogy hányszor érzed úgy, hogy jön melletted az úton. Helyette küldesz egy <3-et. De ez nem adja vissza úgysem az érzést.

És akkor még ott az írás. Már semmit sem írsz le kézzel. Az írás pedig legalább ennyit elárul az emberről. Egész tudomány hámozza ki belőle a lényeget (grafológia). A helyesírást már ne is említsük, pedig ez is hozzá tartozik az alapműveltséghez. Legalább olyan természetes dolog számomra, mint hogy tiszta ruhát veszek, és nincs rossz fogam. Ennél csak az lehet fontosabb, hogy rajtam legyen a szemüveg, mert anélkül nem látok. Elnézem a holland-órán az embereket. Kínlódnak, ha valamit le kell írni néhány mondatban. Ennek nem is mindig az az oka, hogy nyelvileg nem lennének rá képesek. Sokkal inkább az a gond, hogy az anyanyelvükön sem képesek írásban megfogalmazni a gondolataikat. Ugyanígy nehéz nyelvet tanítani annak, aki nem tudja az alapvető nyelvtani fogalmakat, de ez még messzebbre vezet.

Ezt veszítettük el a számítógépek világában. És persze nyertünk is vele sokat, mert valóban a világ belefér a laptopunkba, vagy a telefonunkba.

Nyilván felnőtt egy generáció a „digital natives”, amelynek ez nem érték, és csodabogárnak tartja a többieket. Persze, hogy ki a különc, az mindig csak nézőpont kérdése. Ezért nem kell hamis énképet kialakítanunk magunkról az alapján, amit mások gondolnak, vagy nem gondolnak rólunk, ahogy ők viselkednek velünk. Soha nem mondta neked senki, hogy szép vagy? Ez azt is jelenti, hogy csupa olyan emberrel hozott össze a sors, akik magukat is csúnyának tartották. Merthogy te mindig is ilyen voltál.

A szeretet tud jó kávét főzni, tud kézzel írni, kiváló a helyesírása, tökéletesen fogalmaz. Felhív, hogy legalább hallja a hangod, és elmegy oda, ahol vagy, mert látni és megölelni is akar. Mert megadja mindennek a módját. Főz neked egy jó kávét, vagy megiszik veled egy üveg vodkát. Sétál veled, biciklizik veled, elvisz egy múzeumba, leül veled a kanálisparton, táncol veled… Mindig azt teszi, amire éppen vágysz. Mert nem tud személytelenné válni. Ő az egyedüli, aki képtelen erre. Hiába „műanyag” a világ, a szeretet valódi benne. Ennélfogva képes egy csomó dologra, amire nem létezik megoldás.

„A szeretet végtelen és tud várni” (Márai Sándor)

Ami ellen nincs törvény 3.

Színház a világ

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” (Shakespeare)

Életünk során megannyi szituációban vagyunk jelen, sokszor egyszerre többen is. Vannak jól bejáratott típusaink, rutinszerepeink, amik mindig bejönnek. Ezek néha unalmasak és laposak. Olyanok, mint mikor a macska játszik az egérrel. Azt gondolnánk kiszámíthatók, biztonságosak. Mégis megesik, hogy az egér elszalad, mielőtt szeretetteljesen megropogtatnánk a gerincét. Ilyenkor dühöngünk. Közben megélünk ismét egy csodát. Azután rájövünk, hogy az élet cseppet sem kiszámítható. Nem az író írja az életet. Ellenben ha megfelelően alámerül benne, egészen jó drámák, regények születnek.

A mai világ kikényszerít belőlünk egy csomó szerepet a hagyományosnak tekinthetők mellé. Mire gondolok? Egy gyors felsorolás: gyerek, iskolás, tini, egyetemista, felnőtt, családfenntartó, férj, feleség, apa, anya, nagyszülő, barát, szerető, elnyomott, lelki szegény, depressziós, határátkelő, pereskedő, válófélben lévő, hajléktalan, munkanélküli, eladó, vevő, felszámoló, újrakezdő, megalázott, megcsalt, átvert, szeretett…

„Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet.” (Márai Sándor)

Hogy az értékrend ennyire felborult, az csak egy dolog. A saját életünket éljük, nem másét. Éld az életet magadért! Legyen élmény mások számára a tehetséged! Kápráztasd el őket a szépségeddel! Legyen számukra garancia a jellemed! Bátran provokálj, inzultálj, és kövess el merényletet, ha úgy érzed! Akkor majd nem fog a szépségeden a vitriol. Aki érti, észre fogja venni, és épp ezt fogja szeretni benned. Mi több, szavakba is önti, amit eddig senki nem tett. Mert mások kevesek voltak hozzá. A legmagasabb rendű boldogság magadért szeretve lenni.

A minap elkapott a romantikus hangulat, s ilyenkor keresek egy filmet kedvenceim közül, amit már néhol kívülről tudok. Szóval Pretty Woman-t néztem. Tipikus 21. századi városlakó: a laptopon megy a film, a telefonon meg chatel. Csak hogy képben legyünk. 

Összegezve a rövid párbeszédet:

- Mit csinálsz? Mit nézel? Nyálas!

- Épp a zongora tetején szeretkeznek. Láthatóan élvezik.  És Rihard Gere szeme!

- Színészek!

Hát ez az! Ők eljátsszák jól, hihetően, csillog a szemük… mert ez a mesterségük. Mi meg beleéljük magunkat a szituációba. Vagy azért, mert eszünkbe jut, hogy milyen jó is volt a zongora tetején szeretkezni. Vagy azért, mert csak gondoljuk, hogy ez jó, bár sose fordulna meg a fejünkben, hogy megtegyük. Vagy épp most kaptunk kedvet hozzá, filmnézés közben. Vagy nem dob fel az ilyesmi egyáltalán. Pedig pont ez a lényeg. Az életünk nem szerep, azt megéljük. A színész eljátssza, mi meg megtehetjük. Mindent, egyenesben, élesben. Micsoda különbség! Akár a zongora tetején, hogy a példánál maradjunk, de bárhol, bármikor, ahol és amikor megkívánjuk. Nem számít a hely, az idő, csak a kivel, az az egyedül nem mindegy. Mert mindenkor az minősíti a helyzetet.

Tehát nem az élet veszi a mintát a színházból, hanem a színház az életből. A darabban kötött a szöveg, a szereposztás, ott a forgatókönyv. Az életben csak te vagy. Teszed, vagy nem? Mered, vagy nem? A te döntésed. Csak rajtad múlik.

"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz."   (Márai Sándor)

Ami ellen nincs törvény 2.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…

„Az élet sakktábla; a figurák a természeti tünemények; a játékszabályok azok, amiket mi természeti törvényeknek nevezünk. Aki a túlsó oldalon játszik, rejtve van előttünk. Tudjuk, hogy becsületesen játszik, igazságos és türelmes. De azt is tudjuk a magunk kárán okulva, hogy soha sem nézi el a hibát, és legkevésbé veszi tekintetbe a tudatlanságot.” (Thomas Henry Huxley)

Hogy ki ül velünk szemben? Mindig az, akihez közel kerülünk annyira, hogy képesek vagyunk vele órákat, napokat, éveket játszani. Olykor a szüleink, olykor a gyerekeink, olykor a szerelmünk, olykor a barátunk, olykor az egónk, olykor maga az Isten, sosem tudjuk, ki lesz a következő. Leülünk vele szemben, és játszunk. Néha fáradtan, néha szenvedélyesen. Vagy csak egyszerűen az együttlét öröméért, az izgalomért, a mostért. Néha hosszasan elnyújtjuk az időt, hogy minél tovább ülhessünk egymással szemben, mert nem ellenfelek vagyunk, hanem játszótársak akarunk lenni, ahogy Kosztolányi felteszi a címben foglalt kérdést. Mert józsefattilául szép szóval oktatjuk, játszani is engedjük egymást. Talán mindketten ugyanabban a magasabb rendű küldetésben vagyunk. Nevezetesen hogy boldoggá tegyük egymást, mert a játék egyben nagyszerű örömforrás is. Egészen elvarázsolódnak benne az emberek. „Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”

Mindig úgy hittem, hogy a sakkozás fiúknak való játék. Valószínűleg azért gondoltam, mert engem senki se tanított meg rá. Hát mindig is voltak magammal kapcsolatban kényszerképzeteim, amelyek egy részét később sikerült kinek-kinek eloszlatni, már akinek volt elég türelme hozzám. A családi sakk-készlet még mindig megvan, amivel nagyapám a lányait megtanította még sakkozni. Hát én valahogy kimaradtam, ezért ez az írás is totális fikció. Valójában nem tudok máig sem. Pedig azt gondolom, hogy ez egy fantasztikusan vonzó, érdekes, szórakoztató, intellektuális játék.

Nemrég találtam rá egy holland filmre: Éljen a királynő!

Sara, a holland kislány hétköznapjai nem túl változatosan telnek. Édesapját nem ismeri, barátai sincsenek… mígnem egy nap új osztálytársat kap Viktor személyében, aki bevezeti őt a sakk rejtelmeibe. Ekkor kezdődik Sara utazása egy mesés, kalandokkal teli világba, aminek a végén egy nem várt ajándék várja…

Hát igen, ha a játszótársam akarsz lenni, előbb taníts meg, kérlek, sakkozni!

Fehér és fekete. Jing és jang. A két véglet, mely kiegyenlíti egymást. Ünnepélyes, méltóságteljes, biztonságos, önfeledt, izgalmas, szelíd és nyugodt hangulat. Felállítjuk a táblán a bábukat, ahogy kell, két sorban. Már ez is szertartásosan a játék része.

„Egyértelmű, hogy a sakkot egy nő találta fel. Egyébként miért pont a királynő lenne a legerősebb figura?” (A.A.Milne)

Lehet, vagy talán épp egy férfi volt, aki meglátta kedvesében a királynőt, aki bár törékeny lélekkel bírt, de szerelme nem volt máshoz fogható. Vagy talán ez így túl romantikus.

Tehát leülünk egymással szemben. Nézzük a másik arcát, rezzenéseit, olvassuk a gondolatait, igyekszünk pár lépéssel előrébb járni nála. Néha egy-egy mosoly, egy lopott pillantás, vagy épp egy rezzenéstelen hosszú séta a szemben ülő arcán. Minden apró részlet egyaránt fontos. Miközben megáll az idő, a játékra koncentrálunk, belefeledkezünk. Színt vált a szemünk. Átadjuk magunkat a pillanatnak. Némelykor teljes nyugalomban, némelykor szenvedélyesen, mert a játék éppen erről szól. Teljesen elmerülünk, mert már nem is a győzelem a fontos, hanem az együtt töltött idő. Mint ahogy a kis herceg számára is a ráfordított idő tette egyre fontosabbá a rózsáját. Ezt a gyerekek még nem nagyon értik. Ők minden játékban mindig nyerni akarnak. Mire megvénülünk, megértjük, hogy a játék célja nem a nyerés, hanem az együtt töltött minőségi idő. Miközben tanítjuk egymást szüntelenül. Megtanítjuk a stratégiát, a lépéskombinációkat, amit a másik eddig nem tudott. Rácsodálkozunk egymás elképesztő ügyességére, megismerjük a másik eddig ismeretlen tulajdonságait, meghökkentő megnyilvánulásait, könyörtelenségét, bravúros észjárását, miközben teljes biztonságban érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy sosem csalna. Van, hogy megérezzük, hogy mennyivel jobb nálunk, vagy éppen mi vagyunk jobbak. A játék szempontjából persze ennek nincs semmi jelentősége. Mert őt pont ilyennek szeretjük. Akit szeretünk, sosem akarjuk legyőzni, csak a játszótársa akarunk lenni.

Persze a sakk véresen komoly dolog. Vizsgáljuk, vizsgáztatjuk, elemezzük közben egymást, kijátsszuk a másik figyelmét, közben mindenki megmérettetik. Egy biztos, minden perce élvezet. A stratégia néha megkívánja, hogy beáldozzuk az első sort, akár teljesen is, de ez az életben sincs másképp. Ott is szüksége van a királynőnek a királyra, a bástyák védelmére, a futó gyorsaságára, a ló szolgálatára, a gyalogság védvonalára. A sakk-matt a játék vége… „Shah Mat”... jelentése: „ a király halott”. S bár a játéknak vége, az élet megy tovább.

„Az élet is olyan, mint a sakk, bizonyos lépéseket azért teszünk meg, hogy nyerjünk, másokat azért, mert így kívánja a játék menete, és kikapunk.” (Elif Safak)