2016. november 11., péntek

Ami ellen nincs törvény 3.

Színház a világ


Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” (Shakespeare)


Életünk során megannyi szituációban vagyunk jelen, sokszor egyszerre többen is. Vannak jól bejáratott típusaink, rutinszerepeink, amik mindig bejönnek. Ezek néha unalmasak és laposak. Olyanok, mint mikor a macska játszik az egérrel. Azt gondolnánk kiszámíthatók, biztonságosak. Mégis megesik, hogy az egér elszalad, mielőtt szeretetteljesen megropogtatnánk a gerincét. Ilyenkor dühöngünk. Közben megélünk ismét egy csodát. Azután rájövünk, hogy az élet cseppet sem kiszámítható. Nem az író írja az életet. Ellenben ha megfelelően alámerül benne, egészen jó drámák, regények születnek.
A mai világ kikényszerít belőlünk egy csomó szerepet a hagyományosnak tekinthetők mellé. Mire gondolok? Egy gyors felsorolás: gyerek, iskolás, tini, egyetemista, felnőtt, családfenntartó, férj, feleség, apa, anya, nagyszülő, barát, szerető, elnyomott, lelki szegény, depressziós, határátkelő, pereskedő, válófélben lévő, hajléktalan, munkanélküli, eladó, vevő, felszámoló, újrakezdő, megalázott, megcsalt, átvert, szeretett…


Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet.” (Márai Sándor)


Hogy az értékrend ennyire felborult, az csak egy dolog. A saját életünket éljük, nem másét. Éld az életet magadért! Legyen élmény mások számára a tehetséged! Kápráztasd el őket a szépségeddel! Legyen számukra garancia a jellemed! Bátran provokálj, inzultálj, és kövess el merényletet, ha úgy érzed! Akkor majd nem fog a szépségeden a vitriol. Aki érti, észre fogja venni, és épp ezt fogja szeretni benned. Mi több, szavakba is önti, amit eddig senki nem tett. Mert mások kevesek voltak hozzá. A legmagasabb rendű boldogság magadért szeretve lenni.



A minap elkapott a romantikus hangulat, s ilyenkor keresek egy filmet kedvenceim közül, amit már néhol kívülről tudok. Szóval Pretty Woman-t néztem. Tipikus 21. századi városlakó: a laptopon megy a film, a telefonon meg chatel. Csak hogy képben legyünk. 
Összegezve a rövid párbeszédet:
- Mit csinálsz? Mit nézel? Nyálas!
- Épp a zongora tetején szeretkeznek. Láthatóan élvezik.  És Rihard Gere szeme!
- Színészek!

Hát ez az! Ők eljátsszák jól, hihetően, csillog a szemük… mert ez a mesterségük. Mi meg beleéljük magunkat a szituációba. Vagy azért, mert eszünkbe jut, hogy milyen jó is volt a zongora tetején szeretkezni. Vagy azért, mert csak gondoljuk, hogy ez jó, bár sose fordulna meg a fejünkben, hogy megtegyük. Vagy épp most kaptunk kedvet hozzá, filmnézés közben. Vagy nem dob fel az ilyesmi egyáltalán. Pedig pont ez a lényeg. Az életünk nem szerep, azt megéljük. A színész eljátssza, mi meg megtehetjük. Mindent, egyenesben, élesben. Micsoda különbség! Akár a zongora tetején, hogy a példánál maradjunk, de bárhol, bármikor, ahol és amikor megkívánjuk. Nem számít a hely, az idő, csak a kivel, az az egyedül nem mindegy. Mert mindenkor az minősíti a helyzetet.
Tehát nem az élet veszi a mintát a színházból, hanem a színház az életből. A darabban kötött a szöveg, a szereposztás, ott a forgatókönyv. Az életben csak te vagy. Teszed, vagy nem? Mered, vagy nem? A te döntésed. Csak rajtad múlik.


"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz."   (Márai Sándor)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése