Ami ellen nincs törvény 2.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…

„Az élet sakktábla; a figurák a természeti tünemények; a játékszabályok azok, amiket mi természeti törvényeknek nevezünk. Aki a túlsó oldalon játszik, rejtve van előttünk. Tudjuk, hogy becsületesen játszik, igazságos és türelmes. De azt is tudjuk a magunk kárán okulva, hogy soha sem nézi el a hibát, és legkevésbé veszi tekintetbe a tudatlanságot.” (Thomas Henry Huxley)

Hogy ki ül velünk szemben? Mindig az, akihez közel kerülünk annyira, hogy képesek vagyunk vele órákat, napokat, éveket játszani. Olykor a szüleink, olykor a gyerekeink, olykor a szerelmünk, olykor a barátunk, olykor az egónk, olykor maga az Isten, sosem tudjuk, ki lesz a következő. Leülünk vele szemben, és játszunk. Néha fáradtan, néha szenvedélyesen. Vagy csak egyszerűen az együttlét öröméért, az izgalomért, a mostért. Néha hosszasan elnyújtjuk az időt, hogy minél tovább ülhessünk egymással szemben, mert nem ellenfelek vagyunk, hanem játszótársak akarunk lenni, ahogy Kosztolányi felteszi a címben foglalt kérdést. Mert józsefattilául szép szóval oktatjuk, játszani is engedjük egymást. Talán mindketten ugyanabban a magasabb rendű küldetésben vagyunk. Nevezetesen hogy boldoggá tegyük egymást, mert a játék egyben nagyszerű örömforrás is. Egészen elvarázsolódnak benne az emberek. „Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”

Mindig úgy hittem, hogy a sakkozás fiúknak való játék. Valószínűleg azért gondoltam, mert engem senki se tanított meg rá. Hát mindig is voltak magammal kapcsolatban kényszerképzeteim, amelyek egy részét később sikerült kinek-kinek eloszlatni, már akinek volt elég türelme hozzám. A családi sakk-készlet még mindig megvan, amivel nagyapám a lányait megtanította még sakkozni. Hát én valahogy kimaradtam, ezért ez az írás is totális fikció. Valójában nem tudok máig sem. Pedig azt gondolom, hogy ez egy fantasztikusan vonzó, érdekes, szórakoztató, intellektuális játék.

Nemrég találtam rá egy holland filmre: Éljen a királynő!

Sara, a holland kislány hétköznapjai nem túl változatosan telnek. Édesapját nem ismeri, barátai sincsenek… mígnem egy nap új osztálytársat kap Viktor személyében, aki bevezeti őt a sakk rejtelmeibe. Ekkor kezdődik Sara utazása egy mesés, kalandokkal teli világba, aminek a végén egy nem várt ajándék várja…

Hát igen, ha a játszótársam akarsz lenni, előbb taníts meg, kérlek, sakkozni!

Fehér és fekete. Jing és jang. A két véglet, mely kiegyenlíti egymást. Ünnepélyes, méltóságteljes, biztonságos, önfeledt, izgalmas, szelíd és nyugodt hangulat. Felállítjuk a táblán a bábukat, ahogy kell, két sorban. Már ez is szertartásosan a játék része.

„Egyértelmű, hogy a sakkot egy nő találta fel. Egyébként miért pont a királynő lenne a legerősebb figura?” (A.A.Milne)

Lehet, vagy talán épp egy férfi volt, aki meglátta kedvesében a királynőt, aki bár törékeny lélekkel bírt, de szerelme nem volt máshoz fogható. Vagy talán ez így túl romantikus.

Tehát leülünk egymással szemben. Nézzük a másik arcát, rezzenéseit, olvassuk a gondolatait, igyekszünk pár lépéssel előrébb járni nála. Néha egy-egy mosoly, egy lopott pillantás, vagy épp egy rezzenéstelen hosszú séta a szemben ülő arcán. Minden apró részlet egyaránt fontos. Miközben megáll az idő, a játékra koncentrálunk, belefeledkezünk. Színt vált a szemünk. Átadjuk magunkat a pillanatnak. Némelykor teljes nyugalomban, némelykor szenvedélyesen, mert a játék éppen erről szól. Teljesen elmerülünk, mert már nem is a győzelem a fontos, hanem az együtt töltött idő. Mint ahogy a kis herceg számára is a ráfordított idő tette egyre fontosabbá a rózsáját. Ezt a gyerekek még nem nagyon értik. Ők minden játékban mindig nyerni akarnak. Mire megvénülünk, megértjük, hogy a játék célja nem a nyerés, hanem az együtt töltött minőségi idő. Miközben tanítjuk egymást szüntelenül. Megtanítjuk a stratégiát, a lépéskombinációkat, amit a másik eddig nem tudott. Rácsodálkozunk egymás elképesztő ügyességére, megismerjük a másik eddig ismeretlen tulajdonságait, meghökkentő megnyilvánulásait, könyörtelenségét, bravúros észjárását, miközben teljes biztonságban érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy sosem csalna. Van, hogy megérezzük, hogy mennyivel jobb nálunk, vagy éppen mi vagyunk jobbak. A játék szempontjából persze ennek nincs semmi jelentősége. Mert őt pont ilyennek szeretjük. Akit szeretünk, sosem akarjuk legyőzni, csak a játszótársa akarunk lenni.

Persze a sakk véresen komoly dolog. Vizsgáljuk, vizsgáztatjuk, elemezzük közben egymást, kijátsszuk a másik figyelmét, közben mindenki megmérettetik. Egy biztos, minden perce élvezet. A stratégia néha megkívánja, hogy beáldozzuk az első sort, akár teljesen is, de ez az életben sincs másképp. Ott is szüksége van a királynőnek a királyra, a bástyák védelmére, a futó gyorsaságára, a ló szolgálatára, a gyalogság védvonalára. A sakk-matt a játék vége… „Shah Mat”... jelentése: „ a király halott”. S bár a játéknak vége, az élet megy tovább.

„Az élet is olyan, mint a sakk, bizonyos lépéseket azért teszünk meg, hogy nyerjünk, másokat azért, mert így kívánja a játék menete, és kikapunk.” (Elif Safak)