Rizskoch borsodóval, avagy az eltűnt idő nyomában...

„Csak akkor van szükséged hatalomra, amikor valami ártalmasat akarsz tenni, minden más esetben a szeretet elég, hogy elérd céljaidat.” (Charlie Chaplin)

Hollandiában most volt „Anyák Napja”. Egy hetes késéssel Magyarországhoz képest. Nyilván ez csak mentség számomra, hogy miért nem osztottam meg a gondolataimat „időben” vagy talán azt is jelenti, hogy már ide tartozom. Talán az utóbbi miatt az ihlet is most szállt meg. Ilyen lettem, ezt akartam, ezért harcoltam. Működik a tudatalattim. Valójában erre gyúrok 4,5 éve. Tudatosan. Tudom, különben már rég belepusztultam volna. Így meg élek, boldog vagyok, és küzdök az összes többivel. Mert a napi küzdés ugye itt sem marad el sosem.

A mai lencseleves mellé tehát bekedveskedtem egy adag rizskochot borsodóval, éppúgy, mint nagyanyám. Kicsit Marcel Proustos nosztalgia süti kerekedett imigyen belőle. Jóllehet, csak nekem, a többiek nem is szeretik. Nekik nem is jelent semmit, csak nekem… De nekem sokat, a gyökereket.

A konyhába az udvari lépcső vezetett. Vaskos betonlépcső, kétoldalt kis négyzet alapú pihenővel, ahol oly jó volt üldögélni, nekünk gyerekeknek is, a macskáknak is, és ide kapkodta ki nagyanyám a füstölő lábast, az égő tepsit, ha főzés közben olvasni szottyant kedve, s olyannyira belefeledkezett, hogy a nem létező füstérzékelő sikítani kezdett. Két oldalról meredek lejtő, mennyiszer lecsúsztam rajta. A nagy esővíztároló, mellette a hatalmas rózsaszín hortenzia bokrok és leanderek. 

Mindig ide költöztünk ki hetente a mosással. Még akkor is, amikor már volt keverőtárcsás Hajdú típusú mosógép +centrifuga kombó. Öblítés köztes műanyag babafürdőkádban. Most is érzem, a téli jeges víz érzését a kezemen. Pedig még csak gyerek voltam, mikor már egyedül mostam, teregettem télen, nyáron. Télen a vizes ruhák fél óra alatt csonttá fagytak, meg a kezünk is mosás, teregetés közben. József Attila is megmondta, a mosónők korán halnak... A mai gyerekek már csak internetről mosnak. Mindent onnan csinálnak, vagy nem csinálnak. Nem mutattuk meg nekik, hogyan kell. A mi hibánk, senki másé. Az is, hogy szétesik minden. Az is, ha nincs szeretet bennünk.

Ja, és igen, ne felejtsük el, hogy a lépcső és udvarsöprés, pincegereblyézés az tipikus gyerekmunka volt, ahogyan a vasárnapi rántott hús kisütése is, míg a felnőttek az istentiszteleten voltak. A keresztanyám az ő idejében pont úgy, mint én kb. 25 évvel később. Pacsáltunk a lépcső, veranda felsíkálásával. 
Lassabban haladt az idő. Vissza fogta a tradíció. Akkor mi, gyerekek igazodtunk a felnőttekhez, ma meg a felnőtteket igazgatják a gyerekek. Nagy baj.

A konyhában jobbra zománcos falikút volt, réz csappal, azután a sarokban faállványon a mosdótál, a következő falon a padlásfeljáró meredek lejtője, majd a sparhelt, kosárban fa, speiz ajtó, sötét barna. Következő falon nagyanyám stafirung konyhaszekrénye (ami anyukám életét is kiszolgálta). A negyedik falon előszoba bútor, fogasok, esernyőtartóval, ajtók a fürdő és a veranda felé. A mosdó felett feliratos falvédő. A szövegre már nem emlékszem. A plafonon kék-fehér zománcos lámpatányér. Mindennek sváb neve, pedig már senki se beszélte ezt a nyelvet, csak ezekben a foszlányokban, de a tartás az nem halványult. Alatta nagyra kihúzható asztal rétesnyújtáshoz, disznóvágáshoz, mosogatáshoz, zománcos vájlingban, Ultrával. És persze a mindennapi étkezéshez, az elmaradhatatlan viaszos vászonnal letakarva. A napi étkezés itt zajlott. Az ünnepiek az ebédlőben, ami később az én hatalmas szobám lett, vagy a verandán, mert annak is megvolt a maga hangulata. A családi beszélgetések is itt zajlottak. Azok a beszélgetések, amiknek értelmét olykor 40+ évvel később értettem meg. Ilyen az élet, egyszer mindent sikerül megérteni, ha elég türelemmel viseltetünk iránta, és az idő iránt, elegendő időt adunk a dolgoknak, hogy kiforrják magukat, s hogy szeretteinkkel azonos rezgésszintre kerüljünk. Nagy úr az idő, bár olykor rémesen türelmetlenek vagyunk. Pedig mindennek pontosan meghatározott helye és ideje van. Minden kérdésünkre megjön a válasz egyszer. Olykor pedig már nem is várjuk.

A csendélet ott volt az ebédlőben, most itt van velem a nappalim falán. Ki tudja, miért is hoztam el, s miért is kellett becsomagolva szunnyadnia két évig, mire azonosulni tudtam ismét vele, és boldog vagyok, akárhányszor ránézek. Mindig valami melegség jár át.

A határátkelés állandó dilemmája: le kell tudni tenni a múltad, majd szépen lassan megbékélni vele, feldolgozni, elfogadni, építkezni belőle.

"Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta. Sikerről ne fogadj el tanácsot attól, aki sikertelen, belsőről és tartalomról pedig nem hallgathatod olyan ember útmutatásait, akinek mindössze külsőségei vannak. Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva.
Mert mindenki csak abból adhat, amije van. Te gazdag vagy. Annak születtél, annak neveltünk. Rád felelősséget róttak. De ne adj magadból túl sokat és vigyázz, kitől mit fogadsz el. Emlékezz a szavaimra: üres kútból nem lehet vizet húzni." (Náray Tamás)

Útra való, amolyan hamuban sült pogácsa. Eleink szavai. Istenem, de nem kéne feledésbe vesszenek. A gyerekek persze Bercsényi utcának hívják, mert még nem értik. Talán majd egyszer felfogják, hogy mi hol hibáztunk, s ezzel mit hagytunk ki az ő életükből. Persze nem leszünk büszkék ismét magunkra. Ilyen ez a példamutatás. Üres kútból nem lehet…

Döntöttem. Így hát több, mint két év után mégis meglátogatom Magyarországot, s farkasszemet nézek vele, s magammal, már amennyire sikerül. Mindezt azért, hogy visszatérvén farkasszemet tudjak nézni majd ismét magammal, másokkal, s a jövőmmel. Remélem, sikerül. Mindennek ára van.

Minden utazás hatalmasra tárja az ablakokat a lelkünkön. Beengedi a változást, segít döntéseket hozni, segít elengedni, amit el kell, vagy éppen megerősít a kivárásban. Időt, helyet teremt a gondolkodásra. A döntések meghozatalára.