Színes tinták 7.

Arany

Az arany elsősorban a legmagasabb szintű tudás szimbóluma, és a tudás, a tapasztalat, a rendszerezés által megszerzett bölcsességé. Benne foglaltatik az érték, amit hosszú úton, áldozatok árán szerezhetünk meg, és ez nem más, mint a testi, lelki, értelmi, intellektuális, és spirituális gazdagság.

A napisten, a halhatatlanság, a dicsőség és az isteni hatalom színe. A kereszténységben a transzcendens, a mennyei birodalom, a glória a dicsfény, a szentek szimbóluma.

Arany a pénz is, ezáltal a földi gazdagság jelképe. Olykor jelentheti a kapzsiságot, az ítélkezést, a kevélységet is.

Az aranyalma, az aranyhal, az aranytojást tojó tyúk, az aranyhajú királylány, az aranyszőrű bárány, a népmesék aranyos szereplői.

Aranyos közmondásaink: Az arany a sárban is arany. Hallgatni arany. Nem mind arany, ami fénylik. Ki korán kel, aranyat lel. Nem fog aranyon a rozsda. Aranykulcs minden ajtóba beillik.

Aranyékszer... Ha sokat hordunk, tudtul adjuk a világnak a gazdagságunk, mutatjuk kifele is a felsőbbrendűségünket, vagy legalábbis az erre való törekvésünket.

A színterápiában az aranyat a félelmek leküzdésére használjuk.

Hogy ki milyen ékszert hord, sok mindent elárul róla. Szimbolikus a kézen a gyűrűk elhelyezkedése, melyik kézen, melyik ujjon hordjuk, mekkora, milyen színű kő van benne, vagy ha nem köves, akkor milyen mintázatú. Gondoljunk a köves papi gyűrűkre, az eljegyzési gyűrűre, vagy egy egyszerűen saját magunknak kiválasztott darabra. Általános szabály, hogy halott szeretteink ékszereit nem hordjuk.

Ki ne olvasta volna már az indiai hercegnő történetét, aki elment a hindu bölcshöz, hogy az ajándékba kapott gyűrűjébe véssen valami maradandót. „Elmúlik” ezt véste bele a bölcs. A tanítás arra irányul, hogy a rossz időkben tartsuk szem előtt, hogy minden elmúlik egyszer a legrosszabb dolgoknak is vége lesz, nincs semmi az életünkben, ami örökké fájna, legyen kitartásunk, erőnk és türelmünk a nehéz idők elviseléséhez, értsük, hogy mindez csak átmeneti állapot. De ugyanakkor igaz ez a legboldogabb pillanatokra is, ezért kell megtanulni értékelni a boldogságot, megfogni a pillanatot, magunkkal vinni belőle, amit lehet. Tudomásul kell venni a dolgok mulandóságát. Élni tudni a mostokban.

Arany karikagyűrű… az összetartozás, a házasság jelképe. A magába visszatérő karika a végtelenség, a holtomiglan-holtodiglan szimbóluma. A kettő teljesen egyforma. Jobb kézre húzva a közös jövőt jelenti. A gyűrűs ujjon hordott gyűrű a szeretetre utal. A görögök még azt tartották, hogy a gyűrűsujjból egyenesen vezet egy ér a szívhez.

„Apám hitte az első éjszakát,
Apám hitte a gyűrű aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.” (Sztevanovity Dusán)

Nehéz értelmezni a gyűrűk aranyát a mai világban. A szimbólum ugyanis kiüresedik, ha nem hisszük, és legfőképpen nem töltjük meg újra és újra tartalommal. Soha nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak valamiről, hanem az, hogy én mit gondolok, én hogyan élem meg, én mit hiszek. Az teljesen mindegy, hogy ez éppen divatos-e, vagy nem. Ki tudom-e talicskázni a földet a kertből akár többször is vele, akivel együtt hordom ezt a gyűrűt, le tudom-e törölni az arcáról az izzadtságot, és meg tudom-e ölelni még mindig. Mert ezt jelenti a gyűrűk aranya, szeretetben, hűségben, tűrésben, szenvedésben, betegségben, bánatban mindvégig. És persze a sok jóban is, de akkor könnyű. Minden felekezetben nagyjából ezt tartalmazza az eskü szövege.

Azután mindezt persze úgy, hogy a másik mindvégig önmaga lehessen. Kihozzuk belőle azokat a dolgokat, ami eddig rejtve volt, s ezáltal minden nap boldog legyen. Hogy együtt éljünk, ne egymásban és ne egymás mellett. Két ember együtt élésének ez az igazi értelme. Mint ahogy enélkül nincs is értelme.

Aranyember… kalandozzunk hát kicsit Jókai romantikus, ám sok szempontból máig aktuális gondolataival. Az ember egy életen át a boldogságot keresi. Látszólag talpig becsületes, de a gazdagságnak nem tud ellenállni, ezért lop. Majd megpróbálja jóvá tenni, de nem számol azzal, hogy párja nem lesz mellette boldog. Majd rátalál egy másik szívre. Ettől kezdve kettős életet él. Két élete között a kapcsolat hazugságra épül. Dilemma: Mit választ? Gazdagságot, csillogást, nagyvilági életet, vagy egy szigetet a világ végén. Kit választ? A sok hazugságtól boldogtalanná vált kapcsolat helyretételét, vagy a szeretetre épülő tisztaságon nyugvó életet. Csöndet, nyugalmat, egy számára eddig ismeretlen világban a lehetséges boldogságot. Mindkettőért nagy áldozatot kell hoznia, hiszen az egyik történetből ki kell írnia magát.

Aranyszabály… a mindenkori helyes cselekvés alapja. Minden helyzetben sikeres megoldást eredményező, irányelvnek tekintett erkölcsi szabály. A bölcs ember több aranyszabályt követ az életében. A közmondásokban is gyakran egy-egy aranyszabály fogalmazódik meg.

Tudnék vitatkozni az értelmező szótárral. Először is olyan nincs, hogy minden helyzetre illik valami. Tehát az effajta fixa ideák némelykor épp az ellenkezőjét váltják ki belőlünk. Nem látjuk meg a látható dolgokat. Nem érezzük meg, ha valaki megérinti a lelkünk. Így hát ilyenkor a legnagyobb bölcsesség, ha áthágunk néhány szabályt, s helyette élünk inkább egyszerűen, mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül. Olykor épp ezek a pillanatok vezetnek el a boldogsághoz.

„Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, ne bánjad! Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod...” (Márai Sándor)

Aranyóra… az összes bölcseletünk szimbóluma, ami az időhöz kapcsolódik, a szétfolyó időtől a pillanatok varázsáig. Az idő telik, miközben mindig a teljességre, a tökéltességre törekszünk, hajszoljuk a boldogságot, ami persze ott van minden nap, minden percben velünk, csak észre kell vennünk… ez lenne a lényeg. Az észre vevés. Mindig mindennek a jó oldalát kell meglelni. Kapcsolatainktól sose azt várjuk, hogy majd mi fogunk kiteljesedni bennük… A mi teljességünket kell megosztani másokkal, hiszen a cél nem az, hogy rátaláljunk a saját örömünkre, hanem hogy az örömünket megosszuk a másikkal. Ezáltal teljesedünk ki mi magunk. Valahol itt az aranykulcs, ami minden zárba beleillik.

Végezetül egy kedves tanmese, ami ugye megint csak az arany bölcselet kiváló műfaja.

Az idő

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Szeretet megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett: - Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni - válaszolta Büszkeség - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el: - Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang: - gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor földet értek, az öreg elment. Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?- Az Idő volt- mondta a Tudás.- Az Idő?- kérdezte Szeretet.
Miért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az, hogy életben maradjon a Szeretet!