Kulináris kalandozások határátkelő szemmel 3. Halország

Második impulzus: amit a vizekből halásznak

Mint tudjuk, Hollandia hosszabbik oldalának homokját végig a tenger gereblyézi... Igen, hideg tenger, amely ritkán kék, mindinkább szürke, mégis csodálatos, és végtelenül gazdag mindenféle ehető, úszkáló állatfajokban -  amelyek egy része nem is itt halászható, mégis jelen volt, jelen van máig, hála a tengeri kereskedelemnek- s amelyek csodálatos összefoglaló neve: „a tenger gyümölcsei”. Természetes tehát már a történelmi idők óta a halászat jelenléte is. Ennek legszebb példái a kis halászfalvak az országban mindenfelé, bár a mi etalonjaink: Volendam és Marken… Valószínűleg a közelségük miatt, mert egy biciklitúrányira esnek Amszterdamtól. Azontúl igazi ékszerdobozok a vizek mentén. Az említett két helyet ma már két gát választja el a tengertől. Nyilván turista-látványosság, de természetesen laknak is itt, s valljuk be, hangulatos, pazar a környezet.

A halfogyasztás nemcsak élvezet, de egészséges is.

A változatos – és főként egészséges – étrendhez hozzátartozik a halételek fogyasztása. A halban kevés a koleszterin, ugyanakkor jelentős forrása az omega-3 zsírsavaknak, amelyek csökkentik a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Emellett sok ásványi anyagot: kálium, kalcium, szelén, jód, fluor, foszfor - tartalmaz, és gazdag A-, D-, B2-, B6-, B12- és E-vitaminokban.

Érdemes egy pillantást vetni a statisztikákra is.

Az EU halfogyasztása 29kg/fő/év, a világátlag 19/kg/fő/év. A csúcsfogyasztó: Portugália 57kg/fő/év. Hollandia a középmezőnyben 23/kg/fő/év. Magyarország 4,6kg/fő/év a sor végén. Magyarországon fogyasztják az egész EU-ban a legkevesebb halat és bármilyen egyéb halászati terméket. EUMOFA felmérés

Igen, lehet érvelni azzal, hogy a tengerrel rendelkező országokban értelemszerűen nagyobb a fogyasztás.

Az „édesvizek gyümölcsei”

Fenti érvelésnek azonban a magyar példában éppen a történeti tények mondanak ellent. Miszerint minden bizonnyal nem volt ez így mindig.

„Szakácskönyveink csak ahhoz beszélnek, aki fácánnal szokott élni.” (Jókai Mór)

Azaz a királyi asztalokról, nemesi konyhákról vannak csak korai feljegyzéseink.

Bonfini, Mátyás király történetírója a király kedvenc ételei között emlegeti a csukát, menyhalat, angolnát.

Azt is tudjuk, hogy főve, sütve, füstölve és még ki tudja hogyan s miképp elkészített s miféle halakat varázsoltak a király asztalára, az udvarházakban, kolostorokban, később a városi polgárházakban, vagy a jobbágykonyhákon, út menti vendégfogadókban egyaránt. Régmúlt korok asztalán megbecsült és keresett étel volt a hal. Előételként, levesként, főételként, böjti időben és ünnepi eledelül is kínálták.

A 17. század jeles török utazója Evlia Cselebi a hazánkról írott ismertető szövegében megemlékezik a pörkölt ponty, a rántott süllő és a kárász leves finomságáról.

Bornemissza Anna fejedelemasszony 1630-ban kiadott szakácskönyvében vizából 22 fajta, harcsából 14 fajta, pisztrángból 18, potykából 27, csukából pedig 40 - féle ételt készítettek.

Cziffray István 1840. évi szakácskönyvében még 150 hal- és rákrecept található.

Szeged-nosztalgia

S hogy a halászat, halfeldolgozás milyen szereppel bírt például a szegedi tiszai halászok, halhasítók, kereskedők életében, arról legszebben Bálint Sándor néprajzi gyűjtései tanúskodnak. Idézet az általa gyűjtött Kováts István életrajzából:

„Még a múlt század közepén is a magyarországi halkereskedelemnek középpontja volt Szeged. Sok ezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, füstölni, gyékénybe csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból… Még e század elején, egészen 1855-ig, nem kevesebb, mint 4000 ember volt, akik halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkoztak. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros.”

Ha Szeged, akkor: tiszai vegyes halászlé belsőséggel, harcsapaprikás; mindkettő túrós csuszával és haltepertővel, haltej rántva, békacomb. Természetesen az „Öreg Kőrössy”-ben, vagy a „Sótartó”-ban. Teknős leves az „Alabárdosban”.

S akkor nem beszéltem még a dunai vizáról és harcsáról, a csukáról, a balatoni süllőről, fogasról, keszegről, kárászról, pontyról, a Szalajka-völgyi sebes pisztrángról. Ezzel azonban ismét veszélyes vizekre eveznénk, mivel mindnek megvan a maga sajátos újkori sztorija. Sajnos. Miként a fentiekből is látszik, igen, a közelmúltig volt hal a magyar vizekben, és konyhákban is. Elképzelhetően több is, mint manapság. De ne feledkezzünk meg a békacomb, teknős béka mellett a csíkhalról, rákokról, melyek ugyancsak a hazai édesvizek „gyümölcsei” voltak. Fantasztikus leírások vannak például Győrffy István néprajzi munkáiban és Fekete István regényeiben és novelláiban.

Az édesvizi halak, errefelé abszolút ismeretlenek, és beszerezhetetlenek. Hogy mégis hogyan jutunk hozzá, s az mekkora ünnep, arról egy későbbi kalandban beszámolok. Egyenlőre legyen elég annyi, hogy még korona idején is jut ponty, harcsa, keszeg s kárász a határátkelő karácsonyi asztalára.

A „tenger gyümölcsei”

Kezdem talán azzal, hogy nem ötféle halról, hanem vagy két tucatról beszélünk egyszerre, ehhez jönnek még a rákok, kagylók, polip, kalmár.

Ezeket a finomságokat nyersen vagy sütve, többféle helyen is beszerezhetjük, és fogyaszthatjuk utcán, tengerparton, elegáns vendéglőben vagy otthon, dobozkából, tányérból, ülve, állva, séta közben, vizet bámulva, csevegés közben.

Szerte Hollandiában mindenütt „jön szembe” egy Vishandel (Halkereskedés). Ezek nagyon széles spektrumon mozognak az utcai, tengerparti büfékocsiktól a kisebb bódéktól az egészen nagy üzletekig. Egyben megegyeznek: kiválaszthatod magadnak pultban sorakozó friss áruból, hogy melyikből mennyit szeretnél, megmérik, kifizeted, majd ott helyben bepanírozzák, majd kisütik olajban, vagy panír nélkül sütőlapon. Mindössze 15-20 perc. Akár egy nagy tálra is kérheted, vagy kisebb adagonként. Természetesen látványkonyha formájában még kisül a rendelésed, látod a folyamatot. Így sikerült egyszer megfigyelnem a hering-előkészítést is. A kis vékony hal ehetővé tétele kíván nem kis kézügyességet, ennek ellenére nagyon gyorsan csinálják.

Vegyük hát sorra a Hollandiában legnépszerűbb halakat a „Vishandel”-ek kínálatából!

A haring (hering) fogyasztás mikéntje történelmi hagyományon alapszik. Nyersen esszük, klasszikusan egyben kell minden nélkül lenyelni. Ha ez elsőre túl bizarr, és mégis köretre vágysz, akkor savanyú uborka karikákat és hagymakockát kérhetsz mellé. Akinek még így is problémát okoz, kérheti haring broodje formátumban zsemlében ugyanezen összetevőkkel. 

A sülthalak fajtáit tekintve legutóbbi várakozásom alatt megszámoltam a felhozatalt, 25-féle hal volt a pultban, 3-féle rák, polip is pár méretben és színben, kalmár, kagyló. Ez egy közepes méretű halsütőben történt. Magyarul nem is tudom felsorolni a nevüket. Lazac, tőkehal, makréla, hering… majd legközelebb a többit. A nem halakat is ugyanúgy sütik ki, mint a halakat.

A legnépszerűbb a kibbeling, ami nem más, mint panírozott sült tőkehal-kockák. Eredetileg csak tőkehal-fejből készült, manapság már felhasználják a hal többi részét is. Majonézes öntetekkel mártogatják.

Nem hagyhatom ki a füstölt makrélát sem, amit ugyan az üzletekben is árulnak. Egyszer Enkhuizenben a skanzenben sikerült megkóstolni a frissen füstölt, még langyos halat, hát tényleg egészen más íze, illata, állaga van, mint a boltokban elérhetőnek. Igazi élvezet.

Fent felsoroltak közül minden elérhető a piacokon lévő halstandokon, szupermarketek halosztályain, és a kisebb üzletekben is, itt nyilván szolidabb választékban, előcsomagolva, előfűszerezve, panírban, konyhakészen, frissen vagy fagyasztva.

Így azután tényleg nem megerőltető a 23kg elfogyasztása fejenként évente. Az egyik hangsúlyos átalakulás éppen ezen a téren ért utol ebben az országban. Az otthoni főzés, étkezés része a hal, a kagyló, a garnéla, a polip, a kalmár. Sülve, főve, kirántva, salátákban... Eleinte „netről” készítem el az általam nem ismert ételeket, azután meg egyszerű természetességgel beépültek a mindennapi, vagy ünnepi menüinkbe.

Kulináris kalandozások határátkelő szemmel 2. Sajtország

Első holland impulzus: a sajt

Határátkelésem után egy ideig rengeteg sajtot ettem, kóstoltam. Hosszú idő, még az ember megismeri, megszereti a különböző fajtákat. A holland sajtok ízvilága, illata mint valami kellemes másság, úgy hálóz be. Nem hasonlítható semmi egyébhez, ezzel persze nem degradálván a francia sajtokat, mert az meg egy megint más gyönyörűséges világ. Mindenesetre az épphogy érlelt trappistát már csak legfeljebb nosztalgiából esszük.  A holland sajtok pedig állandó részévé váltak az életnek, egy jó reggelinek. Egyértelmű, hogy a sokféleség, a válogatás bősége miatt nem lehet megunni, mindinkább egy nagy szerelemhez hasonlítani.

Idővel megtanultam, hogy mi a különbség sajt és sajt között, hogy 1kg sajt készítéséhez 10 l tej kell, s a különböző sajtok az érlelés hosszúságában térnek el egymástól. Ez alapján csoportosítjuk a sajtokat. 

A fajták tehát: jonge kaas (fiatal, 4hétig érlelt), jong belegen (fiatal 8-10 hétig érlelt), belegen (érlelt, 16-18 hét), extra belegen (hosszan, 7-8 hónapig érlelt), oude kaas (öreg, 10-12 hónapig érlelt), overjarige kaas (egy évnél öregebb).

Azután még van kecskesajt, fűszeres, levendulás, chilis, zöldfűszeres, fokhagymás, kókuszos, füstölt, kék, piros, zöld színű.

„Sajtországban” a sajtok többnyire a városokról kapták a nevüket - Gouda, Edam, Beemster, Old Amsterdam, Old Alkmaar, Leerdammer, Volendammer, Maaslander – ahol készülnek... Vagy csak a városról, de nem ott készülnek... Ilyen például az Old Amsterdam, ami valójában a Gouda márkája. Persze olykor még a sajtokat is hamisítják, ezért fontosak a védjegyek itt is mint mindenütt a világon.

Természetesen vannak Hollandia-szerte mindenfele sajtmúzeumok, skanzenekben működő, megtekinthető sajtkészítő műhelyek. Néhány város főterén (Alkmaar, Gouda) a nyári időszakban felejthetetlen teátrális sajtpiacok működnek. Mindenütt kis sajtüzletek, vagy akár sajtüzlet-utcák. Ilyen az amszterdami úszó-virágpiac jobb oldalán húzódó házsor is. 

Ezen kívül a rendszeres piacokon, a farmokon vásárolhatunk egyenesen a „boer”-tól (~ paraszt, farmer, termelő).

A farmokon automatából vehetünk sajtot, tejet, tojást, krumplit, almát stb. Nagyszerű találmány. Amúgy senki se gondolja, hogy ezek messze vannak például az Amszterdam táblától. Biciklis kirándulásaim alkalmával volt szerencsém felfedezni őket.

Apropó, Hollandiában is voltak még a korona előtt „forgalomlassító-tüntetések” amúgy rendesen megszervezve, traktorokkal, munkagépekkel, zászlókkal, transzparensekkel, meg este a falu főterén „nagygyűlés” a termelők jogaiért, adóoptimalizálásért, a termelés leszabályozása ellen, stb. Van egy kedvenc táblám is az Amszterdam-Monnickendam útvonalon, szerintem nem kell címkézni! Tanulság mindössze annyi, hogy itt még ilyet is lehet. Nem bontatja le, nem festékszórózza le senki. Ott van, és kész… Tetszik, vagy nem tetszik.

Szabad fordításban: "Ettél ma? Köszönd a termelőnek." (szívem szerint a szó maga ősi és legegyszerűbb pozitív jelentésében a "termelő"-t "paraszt"-nak fordítanám, de sajnos az idők során teleaggattuk számtalan pejoratív jelentéssel. Itt erről véletlen sincs szó.)

Mint ahogy a zabálás és a kóstolás között is van nem kicsi különbség. Hozzá tartozik ugyanis a kis sajtboltok illatához, kedves feelingjéhez a sajtkóstolás is. Nyilván minden fajtából kis kockák, vagy leheletfinom szeletkék formájában kitesznek tányérokra kupac sajtokat, fogvájót, és önteteket. Mindezeket nem azért teszik ki, hogy a neveletlen betérő ezzel lakjon jól, hanem, hogy érezzen, élvezzen, vásároljon, ami tetszik. 

Vehetsz itt sajtreszelőt, sajtvágót delftikék nyéllel, fadeszkát, s mindent, ami kell a hagyományos holland sajt-élvezethez. 

S jutottak eszembe barátaim, akik első ittjártukkor még mókásak voltak, ahogy rábuktak a sajtkockákra. A baj talán nem is akkora, még csak turista státuszban van az ember. A baj azokkal a határátkelőkkel van, akik örökre beleragadnak a hozott arcukba: olcsón, okosba, potyázva, magyarul, és mindig elfelejtik, hogy már nem turisták, s hogy ez egy másik ország… Nem  jóllakni járunk a sajtboltokba... Itt mások a sajtkóstolási szokások... 

Kulináris kalandozások határátkelő szemmel 1. Előszó

Előszó

„majd minden vidéknek van ilyen kedvencz eledele, a mit csak ott tudnak jól elkészíteni, a mi után a a külföldre jutott magyar ember visszasohajtozik; és amik valóban nekünk valok, és jó izűek.” (Jókai Mór)

Bizony mondom néktek, a határátkelő konyhája is előbb-utóbb átalakul. Mint ahogy a blogger is olykor kikívánkozik a politizálásból, besokall a külvilág híreiből, s a nehéz témákból valami könnyedebb felé kacsint… Persze el ne várja senki tőle, hogy levesse, még inkább kifordítsa hosszú, fekete kabátját bármi téma kapcsán!!!! Egyszerűen csak lubickol egyet kalappal a fején egy másmilyen tengerben. S miért is ne? Hiszen vannak nagyszerű örömök az íráson s az olvasáson, a politikán s a víruson kívül kívül is, mint például a kulináris élvezetek, amikről megfeledkezni felette nagy vétek lenne.


Manapság már „mindenki” főzőblogot, szakácskönyvet ír, főzőműsort vezet, konyhás podcastokat tölt fel a netre, éttermet nyitott, vagy készül rá.

Hála a gyerekeimnek, mivel ők nézik ezeket , én is megismertem Borbás Marcsit, Steiner Kristófékat, Gordon Ramsayt, Hugh Fearnley-Whittingstallt, Jamie Olivert, Nigella Lawsont, Marry Berryt, és sorolhatnám...

Ezek a sorozatok azonban nálam valahogy – tudom, megint megköveztek - egy szinten vannak az akvárium-bámulással.

Miközben fogom a fejem, hogy a látvány kedvéért ráveszik az embert, hogy kirakatból dolgozzon, 10 kistányért, kiskotlát, 3 vágódeszkát, 4 fazekat, lábast, „mittudoménmégmit”, számtalan kést, kiskanalat, fakanalat stb.-t használjanak be, mindegy, más majd a felvétel végén elmosogat.

Kedveseim! Miért nem mutatjátok meg, hogy kell kézből főzni? Hogy kell „csetres nélkül” főzni? Hogy kell gyorsan főzni? Este, fáradtan, spórolósan, 10 emberre. Krumplihámozó nélkül, kis késsel. S mire a vacsora elkészül, tiszta a konyha is.

A helyzet az, hogy soha nem szerettem főzni. Több okból sem. Kislánykoromban nagyanyám vezetett be a konyha rejtelmeibe.

Megtanított mindenre, még kelt tésztát sütni, csigatésztát sodorni is a húslevesbe. Megtanított főzés közben a lehető legkevesebb mosatlant produkálni, mert az evés után kézzel mosogattunk, vájlingban, melegített vízzel, a szertartás vége mindig a tűzhelytakarítás volt. Ez is a főzés részét képezte. Ez egy gyereknek rémes feladat – bevallom, utáltam.

Megtanított a konyhában is a józan mértékletességre és a svábos spórolásra, aminek olykor később nagy hasznát is vettem. Megjegyzem, olvasni ő is sokkal jobban szeretett, mint főzni. Mindezek ellenére tudott... Olvasni is és főzni is.


A nevelés része volt az is, hogy attól, hogy valamit nem szeretünk, megtanulni, minden csínját-bínját elsajátítani felette szükséges. Amit tudunk hibátlanul, az pedig egyszer csak elkezd élni a kezünk alatt. Mert mire megtanuljuk, megszeretjük. S mindent, még a legnehezebb, legmegalázóbb munkát is lehet szeretettel csinálni, ez amúgy egy igen fontos túlélési metódus is lehet... Azontúl mindennek idő kell… tanulásnak, és szeretetnek egyaránt… a szerelemnek, az együttélésnek sem másképpen. S akkor majd jön még a tisztelet, azok iránt, akik elénk teszik az ételt az asztalra… A hétköznapokon is terített asztal, az ünnepi asztal érzése… az asztali áldás… a hálaadás a mi mindennapi kenyerünkért. Röviden ennyi. Ez is az étkezési kultúra része.


Kuktaságom második fázisa anyukám nagy konyhái voltak: lakodalmak, rendezvények, svédasztalos, hidegkonyhás fogadások, sütik, kalácsok... Ezek mindig nagy dobások voltak, amikben általában a konyhalány szerepet kaptam: vágd össze, készítsd elő, keverd meg, nézz rá, stb. Nagy mennyiségben ez rémes rabszolgamunka, bár ráértem ellesni a mozdulatokat, a mértéket, mikor mondjuk 200 emberre főzünk. Megtanulni sikerült, de megszeretnem sosem.


Azután az én kis konyhámban a főztömön felnőtt három fiú, meg mások is olykor, és minden elkészült ételnek csak egy baja lehetett: Miért nem kétszer ennyi. Mindig este későn főztem, mert akkor volt idő rá. Azután sok év után lett mosogatógép is, meg mikro is. Ettől azonban még mindig nem szerettem meg a főzést, ami nem jelentette azt, hogy nem főztem meg mindent, ami eszünkbe jutott. Hagyományos magyar konyha, olaszos fogások, néha kínai. Többnyire szempont volt, hogy gyorsan legyen kész, mert mindenki mindig éhes volt. Azután egy-egy ünnepi menü alkalmával persze sikerült hosszasan elmerülnöm a főzés rejtelmeibe és... örömébe!!! Ma már így fogalmaznék: Az alapanyagokon kívül a szívem is beleteszem minden ételbe, minden alkalommal… Ezzel okozva kulináris élvezetet az éppen aktuális kosztosaimnak. Mindeközben átélem az örömet, hogy üresek a lábasok, tálak, tányérok, miközben mindenki ejtőzik.


Az évek meg a rutin is sokat segített…A konyhába is – úgy gondolom – belekorosodnunk (fájdalmasabb szóval: beleöregszünk). Manapság érzem is úgy, hogy a konyhám a szentélyem. De milyen szentély is? A hatalmas étkezőasztal ötödik „széke” a nagy irodai bőrfotel, s az asztal vége egyben az irodám, a laptopom, a dolgozó-sarkom. A falon a hozott múltam ereklyéi, a másik oldal a konyha… Kimondva vagy nem, a szerelmeim. Nyilván legalább ekkora szerelmem a holland miliő, ahogy mindenben, úgy az étkezésben is.


„Az asztalra fel volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, krisztuslába, katakönyöke, szaladós, prósza, gömböc, pálanyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, ami ezen a tájon terem?” (Jókai Mór: Rab Ráby)


Nem nehéz kitalálni, hogy disznóvágás utáni toros menüt sorol, lát, hall, szagol, ízlel az író, vele az olvasó is. A magyar konyha örömeit, s a magyar nyelv csodálatos, utánozhatatlanul szemléletes kifejezéseit. Természetesen ez is része volt az életünknek, mint a disznók, háziszárnyasok, vadak, halak levágása, konyhakésszé varázsolása. Mégis gondoljunk csak bele: a fenti szószedetből magyar létünkre hányról sikerül megmondani, hogy az mi is pontosan? Nos íme a mai Facebookos kvízjáték! Hová is levél magyarságunk, ha már Jókait sem értjük? Bocsi, vannak, akik még értik, közöttük sok már nem magyar állampolgár, félig magyar állampolgár, vagy tán egészen az…


„Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.” (József Attila)

Állampolgárság a kolera idején

2021.január 21.  Határátkelő ...mert őket is olvassuk rendszeresen.

A határátkelők két nagy csoportja (azok, akik tudatosan csak meghatározott időre mennek külföldre, és azok, akik végleg tervezik) közül Zita a másodikba tartozik. Így aztán eljött az az idő is, hogy megszerezze a holland állampolgárságot. Ami nem is olyan könnyű járvány idején. (A cím természetesen Gabriel García Marquez zseniális regényére, Szerelem a kolera idején, utal.)

„Január első heteiben hajlamosak vagyunk pár évértékelőt is olvasni különféle témákban. Például Határákelő jóvoltából a friss Henley Passpoort Indexet is reggeli kávézós „Miújság?”-olvasásom közben.

Ebből azután kigyűjtöttem, összeadtam, kivontam, s a végeredmény: nemsokára öttel több országba utazhatok faxnimentesen, valahova olyan helyekre, ami azért annyira nem motivál...

Ez volt itt a reklám helye…

Vágjunk bele! A mai nagy kérdés: állampolgárság, magyarságod megőrzése vagy nem, mindezt ki hogy éli meg, mihez ragaszkodunk, mihez nem, vagy csak a tudatalattinkban, s ez milyen további kérdéseket vet fel, milyen tényezők motiválnak vagy nem motiválnak arra, hogy állampolgárságot szerezzünk egy másik országban, még inkább váltsunk, hogy ez azzal is járhat, hogy a magyarról le kell mondani.

Mennyire nehéz a határátkelés után többnyire évekkel állampolgárságot váltani, vagy nem is nehéz, de legalább praktikus? Mennyi véleményt és ellenvéleményt kell végighallgatnod, mire magadban eldöntötted, hogy mit akarsz?

2015-ben körözött a neten (168 óra) egy Orbán aranyköpés: „A magyarok nem kivándorolnak Magyarországról, hanem egy közös akarattal létrehozott gazdasági téren belül mozognak.” Hát igen, a derék őrmester mondása meg, hogy: „A magyar katona nem fázik, csak érzékeli a hideget.”

Mondjuk, hogy 2015 januárjában én is elmozdultam ebben a közös gazdasági térben. Már többször, és sokat írtam erről. Valóban, sosem fáztam, csak érzékeltem mindannyiszor a hideget. Asszimilálódtam minden percben. Valójában sokszor tűrtem el ez okból sokféle álláspontból való megkövezést.

Aki elmondja, még inkább leírja, és sok ember felé felvállalja döntéseit, világnézetét, a választott csapásirányt életével, szerelmeivel, hitével, pártállásával, politikai, gazdasági nézeteivel, határátlépésével kapcsolatban, az bizony kiteszi magát úgy a mások általi barátságos féltés, mint a harag, az irigység, a megmondóemberek, és természetesen azok, akik valamiért mégis egészségesen másképp döntöttek vélemény- nyilvánításától.

Ez olykor pozitív, olykor lehangoló, olykor épít, olykor földig rombol, vagy éppen motivál. Meg kell tanulni megérteni… és együtt élni vele. Ez is azonban ugyanúgy működik, mint minden más az életben, határozottság, hozzáállás és kitartás kérdése… olykor az egóé is, és persze végül, de nem utolsósorban a szívé.

A kérdés pedig megosztja az embereket praktikusan azon okból, hogy nem vagyunk egyformák, nem azonosak a céljaink, mint ahogy a lehetőségeink sem.

Van, aki marad, van, aki elmegy. Némelyek otthonra és ott honra lelnek. Mások otthon hagyják az otthonukat, itt hontalanok lesznek, s ezért előbb-utóbb haza mennek, mert számukra ott van a haza, vagy sosem lesznek boldogok.

Eigen risico

Van egy a holland nyelvben használatos kifejezés: „eigen risico” jelenti egyrészt azt, hogy megtehetsz mindent saját felelősségedre, veszélyes dolgokat is. Nem azt írják ki, hogy „Fára mászni tilos!”, hanem azt, hogy „Fára mászás saját felelősségre.” Ezt a kifejezést használja a holland a biztosítások „önrész” fogalmára is. A nyelvhasználat, mint tudjuk, erősen követi a nyelvhasználók gondolkodásmódját.

A demokráciában úgy tűnik a politikában is működik az „eigen risico”- a saját felelősség.

Működik korona idején is, amikor ugye egy kormány számára is megsokszorozódnak a tenni valók, de mégis észre kell venniük, ha homokszem van az állami gépezet bármely apró fogaskerekében, hiszen az állampolgárok erre is választották őket.

Imígyen megesik, hogy Hollandia miniszterelnöke teljes kabinetjével együtt adja be lemondását a királynak. Mert létezik a politikában is felelősség. Kellett idő, még megtanultam ezt is értékelni.

Tudatos asszimiláció

Az én szülőföldemen a diktatúrához voltam szokva. Mindazonáltal egyáltalán nem értettem vele egyet. Nem gondoltam, hogy ezt a jövőt szánom a gyerekeimnek, és persze magamnak.

Nem gazdasági migráns voltam, mindinkább politikai. Svábságom iránti tiszteletem, s kérlelhetetlen magyarságom megvolt, megvan és meg is marad. Ugyanakkor nagyon tudatosan akartam, s vágytam az asszimilálódást itt.

Mikor elkezdtem itteni pályafutásom, annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt például az öt év, ami feltétele állampolgárság megszerzésének. Azt gondolom, nem véletlenül ennyi, át kell gondolni. Alaposan.

Eltelt. S ahogy kell, elkezdtem letenni a szükséges vizsgákat, mentességet kérni azon vizsgák alól, amik rám nem vonatkoznak. Ahány ember, annyi szituáció ebben az esetben is.

Vizsganehézségek

Majd beütött a korona, ami a közismerten lajhár holland bürokráciát csigává lassította. Bezárták 4 hónapra a vizsgaközpontokat. Azután kinyitott néhány, de csak minden második széken lehetett ülni (azaz éppen fele vizsgázót tudtak fogadni).

Kalandos volt az élet: másik városokban vizsgáztam, hogy előbb végezzek, a bizonyítványért nem lehetett személyesen bemenni, hanem kipostázták. Újabb idő, újabb csúszás. Újabb telefonok.

Közben időpontot kértem az Amszterdami Polgármesteri Hivatalba a kérvény, papírok, diploma leadása, eljárási díj kifizetése miatt, s kaptam is 2 hónap múlva szeptember 16-ra.

Nyugodt egy ország ez, lassan őrölnek a holland bürokrácia szélmalmai, a hivatalok is, a korona meg még jól ráfejelt. A hivatalnokok home office-ban dolgoznak, heti 1-2 napot vannak benn ügyfélszolgálati munkát végezni, meg le-fel-tölteni az ügyfeleikkel kapcsolatos adatokat a központi szerverre-szerverről.

Nyilván mindez csak lassítja a folyamatot. Mázlistának éreztem magam, s kitörő lelkesedéssel fogadtam a szeptember 16-án királyi postán utolsó pillanatban megérkezett állampolgársági bizonyítványomat az Oktatási Minisztériumból, mert épp ezen nap délutánjára szólt - a mint tudjuk - 2 hónapja regisztrált időpontom, hogy végre leadjam, beadjam, kitöltsem, lenyilatkozzam, bemutassak mindenféléket, aláírjam, kifizessem… az én kis állampolgársági kérvényemet.

Nagyon boldog voltam, hiszen ezzel egy nem egészen 8 hónapos projekt végére került pont.

Végül is más teendőm már nincs, csak kivárni 2021 szeptemberét, addigra minden bizonnyal megkapom az állampolgárságot. Bár a korona miatt az utóbbi időben ez is másfél évre húzódott ki. Az ünnepélyes eskütétel a királyságra, szintén elmarad.

Ajánlott levélben küldik ki az eskü szövegét, amit aláírva vissza kell küldeni. Majd küldik az igazolást, amivel megcsináltathatod a holland útlevelet, személyi igazolványod, ha megvan, a magyar nagykövetségen beadod a magyar állampolgárságod megszüntetése iránti kérvényed.

Ezt a magyar állam az utóbbi időben 2 év alatt engedélyezi (*megmagyaratlankozni ugye éppen annyi idő, mint a meghollandulni) de ez utóbbi idő alatt már nincs magyar útleveled, mert azt bevonják a kérvény beadásakor.

Eladtam, felszámoltam mindent

A személyi igazolványunkat már akkor bevonták, amikor kijelentkeztünk állandó lakóhelyünkről 6 éve Magyarországon. Ez akkor nagyon rosszul esett… Mint ahogy rosszul esett, hogy amikor eladtam, felszámoltam Magyarországon mindent, fölöttébb alacsonyan voltak az ingatlan árak, és nagyon rossz volt a forint, mégis el kellett adnom, és be kellett váltanom.

Már nem fáj, egyszerűen elmúlt. A múltunk minden darabja legyen az jó, vagy rossz, a jelenből nézve egyszer teljesen indifferensé válik. Nem befolyásol már semmit. Azt gondolom, ha a határátkelés mellett döntünk, az még csak egy lépés, de kétségtelenül egyfajta határozott elhatárolódás az egyik oldalon, elköteleződés a másikon. Ez egy hosszú folyamat.

Először csak új lakcímem lett Amszterdamban, azután holland adószámom, tb-kártyám, sárga rendszámos autóm értelemszerűen holland forgalmival, bankkártyám, utazási bérletem, múzeumkártyám… majd az első igazolványom - a jogosítványom - is meghollandult. Ezzel megszűnt az igazolvány nélküliségem.

Azután a telefonszámom is már +31-gyel kezdődött. Beiratkoztam a holland-iskolába. Lett piciny vállalkozásom. Lett normális munkahelyem. Lett állandó munkaszerződésem. Lett külön lakásom.

Közben váltottam könyvelőt. Kaptam büntetést az adóhivatalból. Kaptam büntetést gyorshajtásért, rossz helyen parkolásért. Fizettem vissza támogatást. Kötöttem szerződést szolgáltatókkal. Vettem részt házbérlésben, házvásárlásban, felújításban. Volt részem biztosítási kárrendezésben, balesetben, műtétben.

Megtanultam másként gondolkodni

Nyelvet tanultam, holland történelmet, kultúrát, viselkedést, gondolkodásmódot, politikát. Megtanultam a különböző bőrszínű, vallású, nemi identitású emberek között élni. Megfogadtam mások tanácsait, akik tapasztalataikkal segítettek. Később én is segítettem másoknak.

Mindennek ára volt, és mindenütt előre kellett kicsöngetni a tanulópénzt. Megtanultam másként gondolkodni, asszimilálódtam. És mindent leírtam. Elkezdtem bloggerkedni, mert belepusztultam volna a takarításba, ha nem végzek közben intellektuális munkát.

Mindez öt hosszú év volt… melynek végén számomra evidenssé vált az állampolgárság megszerzése. Azért is, mert nem vagyok fiatal, életem hátralévő részét pedig ebben az országban akarom leélni, ide kötnek a gyerekeim, barátaim.

Azért is, mert itt demokrácia van, olykor hibákkal, de mégis… mert itt a szabadság jó értelmezést nyer, még ha néha elvétjük is… mert itt javítják a hibákat. S ez nem szégyen. Itt van az otthonom.

A fenti sztori megtörtént eseményeket dolgoz fel. A szerző nem receptet írt mások számára, csak egyszerűen leírta a történetét.

(*megmagyartalankozni ~megfosztatni magyarságodtól. Az én olvasatomban csak a magyar állampolgárságomtól való fosztakozást jelenti, véletlenül sem a magyarságomtól, csupán magyar állampolgárságomtól, amit sosem tettem volna meg, ha nem lenne három gyerekem, akik jövője nem lett volna a legfontosabb számomra.

A legidősebb holland útlevelét és személyigazolványát pár hete a kezembe foghattam, megszagolgathattam, megtapogathattam. Még erősen emlékszem az első reptéri affairra, amikor felraktam az amszterdami gépre, s a karácsonyi reptéri kalandokra minden évben, még egyszer utána nem mentünk.

Az általam alkotott szó – súgok – hajaz az „oltakozás”-ra, ami legalább ilyen furcsa és rossz hangzású, mindazonáltal nyelvészeink által elismert szó.)”

Hello, Corona!

Ez a posztom 2021.január 20-án a Hollandiai Magyarok blogon jelent meg. Olvassátok az ottani írásokat is!

Ma reggel ismét olyan erősre sikerült a reggeli kávém, hogy láttam az ízeket.

A lockdown miatt ugyanis bezárt a Hema, s így kénytelen voltam az AH-ban Douwe Egbertsre váltani. Bezárt a Blokker is, így a szódapatronok is elfogytak... Jajj, s azt a sok édibédi cukiságot, vagány cuccokat sem tudjuk megshoppingolni napról napra... Komolyan mondom, olykor szoktam kárörvendezni kicsit - bár tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog – miközben kortyolgatom elégedetten a nem megszokott kávémat, és buborékmentesen a vizet. Mennyi felesleges dologról leszokott a világ… amiért persze felfoghatatlanul nagy árat fizettünk, fizetünk és fogunk is még ki tudja mennyit… Miközben elfelejtjük honnan jöttünk. Miközben mások kőgazdaggá lettek, lesznek. Vannak, akik anyagilag, 100 milliárdokban kifejezhetően izmosodtak meg… Vannak, akik lélekben erősödtek meg… Vannak, akik meg belevesztek, belevesznek, belehaltak, belehalnak a válságba, a vírusba. Mindenesetre leszoktunk sok mindenről...

Hiányzik ellenben a múzeumok ingergazdag milliője, a koncerttermek ünnepélyessége, a baráti beszélgetések, talán még a munka is egy egészen kicsit. Idő az legalább van bőven, hála a coronának. Minden letölthető a világhálón, kutatásaink is itt realizálódnak, ha jól tudunk keresni. Megtanultunk online élni. Személytelenül. Az utóbbi fél év valódi lassítás volt… Mindenkinek...

Eleinte kényszerként éltem meg, most meg nem győzök hálát adni érte. Nem is tudom, mikor volt utoljára ennyi időm az olvasásra, film nézésre, ennyi időm elgondolkodni, ennyi én-időm csak úgy. Eleinte nem is tudtam vele mit kezdeni, rám szakadt, rám telepedett, majd lassan érezni véltem jótékony hatását is.

Olykor meg az egész olyan, mint egy rémálom.

A kávét kortyolgatván reggeli szertartásos „miújság?”-olvasásom közben megtudtam, hogy az újonnan regisztrált koronások száma aktuálisan hányról hányra ugrott, ami jelenti egyrészt azt, hogy jól gondolták az okosok, miképpen január 18-ig tolták ki a bezárásokat. Bár jelenti egyben azt is, hogy minden valószínűséggel hosszabbításra számíthatunk. Valamint mutatja, hogy az ünnepek után ismét elkezdtek intenzíven tesztelni. Lassan megtanuljuk értelmezni a corona-számokat is. Miközben ezeket a sorokat írom, megjött a várt hír is, miszerint még 3 hét hosszabbítás következik.

Megérkeztek ma is rendre a vakcinákról szóló hírek és álhírek is minden nyelven egy hömpölygő végtelen tengeri kígyó képében. Majd egy tűzokádó sárkány fújja ki a kénköves mennykőt, ahogy kifér a torkán, gyanúsan hamis számadatokkal, hamis kommunikációs csatornákon, hiteltelen szócsöveken által. Néha ugyan úgy tűnik, mintha belegabalyodna valami vele egyszínű pókhálófélébe. Ezt a vele egyszínű hálót a vele egyszínű pókok szövögetik köré időről időre. A többi színes pókok már belefáradtak. Mindeközben vágynak már ebből a rémálomból felébredni…

Mindannyian tudjuk, hogy nem most lesz. Addig is otthonról online kitartunk… másfélméteres társadalomban, ölelés nélkül.

Gyomfüves turisták

Ez a posztom az alábbi helyen jelent meg, 2021.január 14-én, Hollandiai Magyarok mert eredendően oda szántam. Remélem ott is szeretni fogjátok az írásaimat. Olvassátok őket is!

Az eredeti hír:

Als het aan de burgemeester, politie en justitie ligt zijn buitenlanders straks niet meer welkom in de coffeeshops. Dat plan gaat, volgens een groepje wiet rokende toeristen, zeker effect hebben.

A Google fordító remek alkotása:

Ha a polgármesteren, a rendőrségen és az igazságszolgáltatáson múlik, a külföldieket már nem várjuk a kávézókban. Az a terv, hogy a gyomfüves turisták egy csoportja szerint, ki fog hatni.

Értelmesen:

Az amszterdami polgármester a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással karöltve, készül meghozni egy döntést, miszerint a spangli (marihuana, dzsoint, zöld, fű, bláz, dzsozso) kiskereskedésekből kitiltják a külföldi drogturistákat, ami minden bizonnyal a turizmus ezen szeletére nagy hatással lesz.

Mindenesetre nincs szó a turisták valódi kávézókból való kitiltásáról. Mindazonáltal egy fél órán keresztül röhögtünk a „gyomfüves turisták” kifejezésen is.

Felmerülő kérdések, magyarázatok, értékelés:

A korona miatt határozottan látszik, már az első tavaszi hullám óta az amszterdami vezetés azon elhatározása, hogy a turizmusból erősen visszafog. Bár eleinte még nem látszott, hogy milyen apró lépéseket kíván megtenni, hát ez most egy ilyen konkrét dolog. Lesz még több is. Lesz, akkor is, ha megosztja majd a közvéleményt, miszerint a város a turizmusból élt. Igen, legfőképp azok a lengyel, magyar, román, szerb, fekete migránsok, akik szállodatakarításból, szemételtakarításból, mosogatásból éltek, s most várhatóan ezek a munkahelyek megtizedelődnek. Valljuk be, mindannyian így kezdtük. Amin érdemes azonban elgondolkodni, az egyedül az, hogy ezek az úgynevezett ugródeszka munkahelyek fognak először megszűnni, amit az ideérkezők nagy számban nyelvtudás nélkül is betölthettek pusztán a Google fordítóra hagyatkozván. Nyilván azok tudnak azután az ugródeszkán átrepülni, akik képesek megtanulni a nyelvet.

Továbbra is megmarad mint lehetőség a húsipar, az építőipar, a szállítás, a mezőgazdasági idénymunka, amit kevésbé befolyásol a korona. Mindenkit kapacitálnék azonban arra, hogy tanuljon meg hollandul, mert máris a napnál világosabb, hogy a munkahelyeken az első számú szelekciós tényező a nyelv nem tudása.

A másik oldalon ott vannak a coffeeshopok tulajdonosai. Vajon az amszterdami őslakosság képes lesz-e eltartani őket? Vagy nekik is állami támogatásra lesz szükségük? Vagy megint elindul a minden sarkon illegális, de létező fűkereskedelem? Nyilván nem kell sok sorozatot nézni ahhoz, hogy tudjuk, a kereskedelem ezen szeletkéje minden országban sikamlós terep.

A turistáknak valójában annyi más lehetőségük marad. Vitathatatlanul egyik vonzereje Amszterdamnak a fű, meg a Wallen, de sorolhatnék még legalább 102 dolgot. Van Gogh, Rembrant, Grachtengordel, hajózás, cölöpépítkezés, kereskedelem, Grachtenhuis-ok, joedenbuurt, 8-as villamos, Concertgebouw és az Amsterdam táblán belül lévő holland falusi milliő… ezeket ugye nem fogják bezárni. A turista meg végigkóstolhatja a finom amszterdami házi söröket, a Bools-t és a Genevert. ha feltétlenül tudatmódosításra vágyik.

A jó hír, hogy a helybéliek számára továbbra is látogathatóak lesznek a „kávéboltok”.

A fák lelke

„Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,

Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.

Ágát ne törd, lombját ne tépjed,

Hadd annak, ami, épnek, szépnek.

Szeresd a fát!” (Benedek Elek)

A világnak ezen kicsiny szegletében, ahol élek, nincsenek nagy fák, legfeljebb a parkokban… Valójában olykor hiányzik egy erdei séta, hiányzik az erdei levegő. Hiányzik a havas fenyves a dombokon. Hiányzik az útszéli virágzó bodzák, hársok virágporos, mézes nehéz illata.

A világnak ezen kicsiny szegletében, ahol élek, csak fű van… végeláthatatlan, nagyon sok, nagyon zöld fű, szabdalva mindenfele kanálisokkal… meg színes tulipánföldekkel.

A világnak ezen kicsiny szegletében, ahol élek, nem takarja el semmi a kilátást. A széles látószög látensen megbabonázza az embereket. A végtelenség látványa a korlátok nélküliség, a szabadság érzetét kelti... A sebezhetőségét is, hiszen a fűben nehéz elbújni… A bizalomét is hiszen a fűben nehéz eldugni, eltüntetni dolgokat. Az emberek így tudnak egymás szemébe nézni, nem kertelnek, kimondják az igazságot, akkor is, ha fáj, akkor is, ha kiverik vele a biztosítékunkat… Nem rejtik véka alá a véleményüket… Tudnak mosolyogni...

A világnak ezen kicsiny szegletében, ahol élek, felsőbb utasításra nem kell arról döntenem, hogy fejsze leszek-e, vagy kivágandó fa. Lehetek fű, tulipán, vagy maradhatok egyszerűen ember: önmagam.

A világnak egy másik kicsiny szegletében, ahol éltem, gyönyörű erdők teremnek: lombhullatók és fenyvesek, homoki akácosok, gyümölcsösök, kerti diófák. Errefelé a földeket megművelik: szőlőt, gyümölcsöst ültetnek, kukoricát, búzát vetnek. A vetésnek szülőföld illata és tücsökhangja van.

A világnak egy másik kicsiny szegletében, ahol éltem, a parasztember megtanult egyenes gerinccel, felszegett tekintettel járni, nem kellett neki felmászni a templomtoronyba, hogy ellásson a kukoricás végéig. Néha beállt betyárnak az igazáért. Ha nő volt, akár boszorkánnyá lett. Vagy eretnekké… Anyja kún volt, apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az… Ereiben török, sváb, tót, szerb, zsidó, cigány, orosz migránsvér csörgedezett. Azután kitántorgott Amerikába, majd az Unióba, meg mindenfele.

A világnak egy másik kicsiny szegletében, ahol éltem, gyönyörű népmeséken nőttünk fel, égig érő fák oltalmában, ahol a legkisebb bizony legyőzött minden gonoszt, még a tűzokádó sárkányt is.

A világnak ebben a kis szegletében, ahol éltem, nagy hagyománya lett az erdőhasznosításnak. Ennek fontosságát idejekorán felfedezték vezetőink, ezért már a régebbi időkben elkezdték az intenzív ga(rá)zdálkodást. Senkit nem érdekelt már az erdő sóhaja. A kivágott fák ugyan jól fűtötték a kandallójukat, de már nem ültettek új fákat, kiürültek a faiskolák. Ellopták, eladták az erdő fáit. A fák helyén mindenfélét ástak el: elrabolt kincseket, tisztára mosott pénzt, terhelő bizonyítékokat, hullákat, és használt fegyvereket, majd mérgező hulladékkal teli hordókat. Ezek lassan beszivárogtak a földbe, a patak vizébe, a fák felszívták a gyökereikkel, s a gombák, s a szeder, s a gesztenye… Hogy a látszatot fenntartsák, gyerekek szedik az erdőkben a szemetet. A kirándulók olykor erdőtüzeket okoznak. Az orvvadászok egyaránt vadásznak őzre, szarvasra, vaddisznóra, fácánra és emberre.

A világnak minden kis szegletében, ahol emberek élnek, ismertek az erdőgazdálkodásnak úgy is mint a vadászatnak, s az emberek együttélésének évszázadok óta leírt alapelvei. Van, ahol működik, van, ahol nem.

Így azután jönnek háborúk, vírusok, amik nem állnak meg az országhatárokon, nem lehet őket visszatoloncolni, vagy tovább küldeni, mint egy egyszerű migránst.

A világnak minden kis szegletében, ahol emberek élnek, dúlnak háborúk. A harmadik világháborút már nem haditechnikával, nem űrhajókkal vívjuk... Vírusokkal… Lassan, láthatatlanul, alattomosan. Meghalnak sokan magától a vírustól. Meghalnak a túlterhelt egészségügyben ellátatlan egyéb betegek. Meghalnak sokan a depressziótól, a kilátástalanságtól, a munkanélküliségtől, a nincstelenségben. A testi és lelki nincstelenségben. S ezen nem segít semmilyen vakcina. Mindazonáltal a vírus maga nem válogat jók és rosszak között.

A világ minden kis szegletében, ahol emberek élnek, olykor diktátorok osztozkodnak a nagy velős cupákokon, a koncon, miközben igyekeznek szétosztani a megmaradás habos tortáját maguk között.

A világnak abban a kis szegletében, ahol éltem 102 éve kis megszakításokkal diktatúra van. Sokféleképpen hívták ugyan: proletárdiktatúra, szélsőséges diktatúra, szocialista diktatúra, Nemzeti Együttműködés Rendszere. Néhány dologban megegyeznek:

1. Kivágnak minden fát.

2. Kiirtanak minden erdőt, a helyükre sivatagot ültetnek. A lelkekbe is.

3. Maguk alatt vágják a fát.

4. Igyekeznek megtanítani rá, hogy véletlenül se lássuk meg a fától az erdőt.

5. A nagy testvért felküldik a legmagasabb fa tetejére, hogy onnan azután mindent lásson.

6. Mikor eljön az idő ereszcsatornákon menekülnek.

„Nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott.” (Mikszáth Kálmán)

A világnak abban a kis szegletében, ahol élek, corona ide vagy oda, nem volt favágás az évünk. Mindazonáltal volt időnk fákat ültetni saját örömükre, felnevelni saját és gyerekeik boldogságára. Volt időnk az árnyékába húzódni. Aki akarta, meg is ölelgethette a fákat, senki sem nézte bolondnak...

Olykor hiányoztak a nagy diófák...

Az év végi értékelésben – ahogy néhány éve már megszoktuk - a jó oldalon felsorolt dolgok győztek a rosszak fölött 90:10 arányban.

Életszagú szösszenet a múzsákról...

 „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fűtés és a lottó ötös, az ilyen, megnyugtat és fölemel.”

(Esterházy Péter)

Így hát öröm, mikor az óbudai kiskocsmában, vagy a Pilvaxban pl. leülsz, s várod a múzsádat. De ő a hasznosat keresi, nem a lustát, nem az üres poharat, még nem is a félig telit… nem a félig elszívott csikkeket, hanem az értelmet, amit jó esetben adni tudsz a világnak… Legalább is az írástudó részének. A többi lehet mindegy is. Úgyis elhullik az első körben, de a másodikban bizonyára, akárhogy is küzd, azt sem tudja ki ellen, nem ismervén Don Quijote nemes szélmalomharcának háttérjelentését. Csak hadonászik, míg jól bele nem hal.

Mindig is sokkal többet akartam tudni a világból, mint amit az az adott pillanatban tudnom engedett az aktuális egóm és szívem által. Mindig szerettem a dolgok mögé látni, amolyan kíváncsi fajta gyerek voltam, idejekorán tele tudásvággyal. Sosem tudtam beérni a dolgok felszínével. A terített ünnepi asztal inspirált, hogy beüljek alá, s hallgassam a felnőttek bölcselkedését, s magamra vegyem a tanítást a szituációk által… A kristálypoharak csillogása, a gyertyák fénye csak illúzió volt. Valami kevéske jóérzés a fényűzésből, a mérhetetlen gazdagságból, az elképzelt és olyannyira kívánt boldogságból. A hosszú terítő alatt a sokat mesélő lábak, finom harisnyák, tűsarkúk, nők által fényesre lehelt-köpködött férficipők, hangok, illatok, anekdoták…

S mert sosem volt elég a felszín, hát jöttek az érzések, s az érzelmek, megtanulandó az élet által, asztal alól, avagy gyertyafényes vacsorák extázisában, Gilmore vacsik formájában, luxuséttermekben… fetrengős ágyakban. Múzsák nélkül… feleslegesen, értelmetlenül… rokokó érzelmek formájában, szörnyű másnaposság és fejfájás kíséretében. Miközben észre sem vettem, hogy beléptem Emily-földre, ami egy fordított világ, ahol a Hilton nem jobb, mint egy kemping, az a gyémánt, ami nincs legalább 24 karátos, fabatkát sem ér, ahol Mercedessel csak a csövesek járnak.

„Aki szeret, az nem elvisel!

Többet érsz, mint a földön bármilyen szerep,

Te a múzsa vagy, nem a kép vagy a keret.”

(Kowalsky meg a Vega)

Vannak emberek, akik egyensúlyt hoznak az életedbe. Kis időre ugyan, de mégis hangsúlyosan, azután jönnek még mások, akik szétrugdossák a homokvárat, mert nem értenek semmit, csak eljátsszák a szerepet.

Kevesen tudnak arra megtanítani, hogy a jó dolgok nem rajtad kívül vannak. Ezt csak az élvezi, aki érti, s aki látja benned.

Vannak emberek, akik csupán elindítanak az úton, megtanítanak átlépni a korlátaidat, az árnyékodat, átcsúszni a tű fokán, fénnyé válni a sötétségben és fényt hozni mások életébe… Azután olykor eltűnnek… Hiába is kérlelnéd maradásra őket.

Azután még eljönnek párszor. Visszacsempésznek némi tisztességest, némi egyensúlyt, szeretetet ittjártukkor, még ha rosszkor jöttek, s rossz helyre, akkor is. Aki visszatér, azzal sosem olyan csak az érzés, mint régen volt. Persze minden ugyanazt az eredeti érzést kelti, de már nem éget meg, nem perzsel fel egy pillantásra, egyszerűen csak formáz rajtad, mint keramikus az agyagon, cukrász a marcipán figurán, kiélez, mint a köszörű… Vagy egyszerűen csak odébb tol, 1 centivel, mint egy porcelánvázát a kandallón… de ez mindennél fontosabb…

„Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét.”

(Jókai Mór)

Kulináris kalandozások az irodalomban

Ha igaz a mondás, hogy egész évben azt fogjuk csinálni, amit január elsején, akkor szép évnek nézek elé. Olvasok, írok, miközben fő a lencseleves, recept egy író tollából… Tehát sokat olvashatok majd, mert az olvasás az egyik legjobb élvezet a világon. Az írás a másik… Talán sikerül majd valami nagyobba is belefogni… Na és ott a főzés.

Anekdoták 

Ahol találkozik az író a kulináris élvezettel… nos, ott az olvasó is részesedik az élményben. Íme az anekdoták és emlékezések tanulságai. Petőfi a túrós csuszát és a gulyást szerette, utóbbit számtalanszor reggelire fogyasztotta. Mikszáth Kálmán a palóclevesért, Molnár Ferenc a káposztás rétesért rajongott. Tudunk Jókai negyvenes és tízes listás kedvenc ételeiről. Vagy ott kering a legenda Krúdy Gyuláról, miként mindig csak pörköltet (rácponty, marha- és körömpörkölt) evett friss kenyérrel, vörös borral, de nem vetette meg a velős csontot sem.

József Attila 1926-ban Párizsból levélben kérte nővérét Jolánt, hogy küldjön neki csomagban bablevest csipetkével és kolbászreszelékkel. Ady kedvence a lencsefőzelék pörköltszafttal. Illyés Gyula a rántott csirke gondolatától is jóllakott. Karinthy Frigyes humora mindig vele volt. Ha kérdezték kedvenc ételeiről, a bev-ételt tette az első helyre. Kosztolányi Dezső évekig vegetáriánus volt, sok sült rizst evett.

Étellegendák, amik konkrét nevekhez kötődnek

A székelygulyást, más néven székelykáposztát Székely József levéltáros, író, publicista nevéhez köti két különböző anekdota is. Székely amúgy Petőfi barátja volt, s a költő a Sekszpír Jóska becenevet adta neki. A két barát együtt ment a Gránátos utcai Komló kertbe ebédelni. Az étlapról fogyóban voltak az ételek mire odaértek. A kocsmáros Székely irányításával összekevert némi maradék pörköltet savanyú káposztával, s így elkészült az első székelykáposzta.

A Jókai bableves természetesen kedvelt regényírónkról kapta a nevét. Két különböző asszonynak is tulajdonítják az eredeti receptet. Egyesek szerint Jókai az amúgy valóban kiváló háziasszony feleségnek, Laborfalvy Rózának a bablevesét szerette, mások szerint az édesanyja főzte a legjobb bablevest. Mindenesetre sok zöldség, füstölt csülök, kolbász, paprikás rántás, tejföl az elengedhetetlen összetevők.

Az Újházy tyúkhúsleves eredetije Ujházi leves, és kakasból készült. Ujházi Ede nevéhez kötődik, aki a Nemzeti Színház színésze, a Színiakadémia tanára volt. Az átalakítást mind a névben, mind a receptben az utókor végezte el.

Mint ahogy az Eszterházy- rostélyos esetében nem tudjuk, melyik herceghez, vagy csak a gödöllői konyhához kötődik. Kétesélyes: vagy valamelyik herceg állt be a konyhába instruálni a szakácsot, vagy egy tehetséges szakács alkotott valami elképesztőt, amit azután elégedett hercegéről nevezett el.

Utóbbi kettő nem íróhoz kötődik, mégis azért került a felsorolásba, mert kiváló példák arra, hogy milyen régen létezett a marketing.

Imígyen térjünk vissza az irodalomba!

Az igazság az, hogy éhesen vétek Krúdyt vagy Jókait, és persze még sok mindenkit olvasni.

"Nem az ős, patrialkális lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el levén rendelve a maga helye, s elkezdik a levesen és végigfolytatják az egész fogáson, háziúr és asszony agyonfáradnak a kínálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanálak, villák, kések és tányérak mind egy halomban. Ki-ki vesz magának, amire szüksége van, ott kezdi, ahol akarja, eszik, iszik kínálás nélkül, s letelepszik, ahol helyet talál, a legszemesebbé a legízletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kínálkozásával a vendégséget. Az emberek úgy esnek át rajta, mintha raboltak volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és elhordja az orruk elől.” (Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán)

„De már érkezett is a nevezetes velőscsont.

... Mit gondolhatott magában a vendég, amikor a hatalmas csontot meglátta: nem árulta el. De Privát úr ebben a percben megcsalva érezte magát az összes budapesti vendéglősöktől. Íme, ő harminc esztendeje látogatja a kocsmákat, de még ilyen velőscsonthoz nem volt szerencséje, míg ennek az igénytelen fráternek, aki nem is látszik budapestinek, nyomban a város legszebb koncát tálalják fel.

A vendég leoldozta a szalvétát a nyakáról és balkezére borította azt. /.../

De most már éppen itt van az ideje a velőscsonttal való foglalkozásnak, mert még kihűlne az a sok haszontalan beszédben. A vendég tehát balkezére csavarta a szalvétát, ebben megmarkolta a csontot, majd felemelte jobbkezét és kétszer-háromszor egymásután a balkarjára csapott, mire a derék csont kiadta derék tartalmát.

Az ilyen napvilágra került velőt gyorsan szokás elfogyasztani. A vendég dolgozott is a pirított kenyérszeletekkel, a sótartóval, paprikatartóval, de bármilyen nagy darabokat is vett a szájába, szemét most már állandóan a kopasz kis pincérre függesztette. (Privát úr megállapította magában, hogy a velő meglehetős nehéz étel, azért adják a kocsmárosok déli időben, hogy az embernek legyen ideje megemészteni. Aki esti étkezéshez fogyaszt velőt, annak múlhatatlanul boszorkány-nyomása lesz; míg a velő élvezete délután csak múló bágyadtságot okoz.)” (Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek!)

Így ha elmerülünk egy-egy ünnepi időszakban főleg karácsony-újév idején, bocsánatos bűn azt gondolni, hogy ezt az évet már csak az evés mentheti meg.

Mégis a halas, pulykás, kacsás, húsleveses, velőscupákos, káposztás, pacalos, kocsonyás ünnepi menük élvezete közben jusson eszünkbe néhány olvasni való is.

Ajánlom a 2021. év margójára Dragomán György frissen megjelent Főzőskönyvét. Az újévi lencseleves nálunk már az ő receptje szerint készült. Nagyszerűen sikerült. Fantasztikusak egyben a főzős és evős történetei is, melyeket így fejezi be: „Örüljetek!”