
"Az időjárással olyan furán áll a dolog. Mindig van vele valami baj." (Karel Čapek)
A mi Amszterdamunk ebben a kérdésben is ismét túlteljesít. Ez a tél szokatlanul nedves, szeles volt, ettől még hidegebbnek tűnt. Most, hogy már annyira vártuk a jó időt, a tavaszt, hogy végre fellélegezzünk, pompázzanak a tulipánszőnyegek, mert valljuk be, nincs az a milliókat érő kéziperzsa, ami ezt az érzést képes felülírni. Mert ez a mi érzésünk, amit akkor is látni fogunk- hogy a mi városunk egy ékszerdoboz, hogy a tulipánföldek elkápráztatnak színeikkel, méltóságukkal, beláthatatlanságukkal- amikor most egyetlen turista sem láthatja, csak mi. Mintha csak a mi lelkeink lennének. Tudom, a turistákból élünk. Mégis mióta ránk borult ez a furcsa vírusvilág, hát buta ember az, aki nem gondolkodna be, nem értékelné a közeli, s távoli múltat, a jelent, s a közeli, s távoli jövőt.
A világirodalom legkedveltebb alkotásai a jókról s a rosszakról szólnak, népmeséken, világokon, romantikus regényeken által. Mindegy, hogy legkisebbik szabólegény, ruhátlan didergő király, bekattant La Mancha lovagja, gnóm Quasimodo, félarcú Fantom, kontra Hófehérke, Hamupipőke, Christin, Dulcinea vagy Esmeralda…
S mindig ott rejtőzik valaki föld alatti labirintusban, a sötét erdő mélyén, vagy éppen felismeretlenül a közvetlen környezetben egy lény, aki igyekszik törölni a jóakarat minden megnyilvánulását az arra amúgy fogékony lelkek emlékezetéből.
Hogy kik is ők valójában? -van választék. Mi tagadás, ebben a kérdésben nincs okunk panaszra. Ezek a fantasztikus lények mind, lelkükben nehéz múltat, kitaszítottságot, cipelnek. Az már csak az író fantáziáján múlik, milyen színű ruhát ad rájuk, milyen arcot rajzol nekik, milyen mértékű szenvedést mért rájuk a múltban. Olykor zseniális tudósok, művészek, feltalálók, olykor szörnyszülöttek, gyilkosok, zsarolók, olykor szenvedélyes szerelmesek.
Nem riadnak vissza semmitől, hogy boldogtalanná tegyenek mindenkit, ha már ők nem lehetnek boldogok. S azután jön valaki, valami általuk ismeretlen jósággal, aki felmelegíti a szívüket, levetik magukról az összes ruhát, s rájönnek, hogy lelki vagy testi gnómságuk egyedül az övék, saját fantazmagóriájuk, saját börtönük, s azon változtatni csak ők tudnak vagy nem tudnak.
S a romantikus szüzsében, a mesében mindig a jó, a szeretet győz. Persze tragédiákon által. Megpróbálom cinikusan, de érthetően magyarra fordítani: Elhullik a férgese. A biológia ezt a kontraszelekció szóval fordítaná le egzakt, tudományos nyelvre. S mint tudjuk, minden valamire való tragédiában szükségszerűen kihal egy-két család, vagy egy fél város.
Van azonban, mint mindig tanulság. Az élet hosszú. Felkínál számunkra sok lehetőséget, olykor drasztikusakat is, hogy változzunk. A jókat szembesodorja a rosszakkal, a szörnyeket meg a jósággal. Valljuk be, csak rajtunk áll. Képesek vagyunk-e begondolkozni? Képesek vagyunk-e változni? Vagy mi leszünk a férgese, aki cinikusan: elhullik. De legalábbis kitart az elgondolása mellett, miszerint nem kell mindenkinek boldognak lenni a világban.
Én nem éltem meg háborút, mélyszegénységet sem, értelemszerűen a gyerekeim sem. Mindazonáltal hála sváb nagyszüleimnek, tudjuk, mit takar a józan paraszti mértékletesség.
Majdnem mindegy, hogy mit eszünk, hogy az asztalnál nem hőbörgünk, nem fikázunk, nem veszekszünk, s nem vágjuk fel a falra a tányért ételestől, ha valami nem tetszik. És nem kiabálunk. Szabad inkább kétszer szedni, de a tányéron nem hagyunk semmit.
A legnehezebb időszakokban is fontos otthonunkban és lelkünkben a tisztaság, a rend, a rendszeresség, a fegyelmezettség és a szeretet.
Azon kívül: emelt fő, és egyenes hát.
Mindig becsületesen, az eddig felhalmozott tudásoddal a jég hátán is gyökeret tudsz verni.
Ezek a poroszos nevelés alapjai. S most tapasztaljuk, hogy a krízishelyzetben éppen ezek a dolgok segítenek túlélni. A szeretet, s a boldogság az az iránytű, amely mindig a jó irányt mutatja. Ha bármelyikben hiányt szenvedsz, elvesztél. A segítséget mindig visszakapod, de mindig máshonnan, máskitől, mint akinek adtad. Ez is az élet rendje. A természet úgyis kiegyenlít. Tanulj meg elengedni! Ha magaddal békében vagy, akkor másokkal is abban leszel. Nem közhelyek.
Most, hogy a víruséletünk 6. karanténnapjára sikerült kipihennem magam, olvastam, zenét hallgattam, filmet néztem, már sorozatokat is éjjelnappali maratonban, rendet raktam lakásban, fejben, sikerült értelmezni a híreket, leválasztani róluk az álhíreket. Vártam az ihletet, itthon beszélgetünk, értékelünk. Kövezzetek meg! Hálát adok ezért a lelassulásért, bármily nehéz is a tényt befogadni: kitették nekünk most a stoptáblát. Aki nem képes megállni, ha kell elengedni maga előtt egy egész kocsisort anyázás nélkül, megváltozni, átértékelni, megérteni, és gyakorolni a feltétel nélküli szeretetet, s kilépni a rombolásból, pazarlásból, a nagyszerűnek hitt, felelősségtől mentes önpusztításból, -hát az bizony elhullik, cinikusul azért, mert ő a férgese, aki nem tud és nem is akar változni.
Lesznek sokan, akiket nem a vírus visz el, hanem beleőrülnek a bezártságba, nekifodulnak majd a velük egy karanténban összezártakkal. Kiabálnak, gonoszkodnak, mindenre bűnbakot keresnek, kijárnak az utcára, de mindvégig náluk lesz az igazság, mert ők mindig jól döntenek. (Miközben mellettük mindenki belehal a gyötrelembe, ha a vírusba nem is) S a végén nem tudnak majd 3-4 hónap múlva kijővén a karanténból új életet kezdeni, megcsodálni a mézeskalács házakat, s nem tudják már felidézni lelkükben a végtelen tulipánföldek gyönyörűségét, a tengerparti napsütést, a szél erejét, s a mindennapi esők boldogságát. Miközben a többiek majd hálát adnak mindezért. A sok énidőért, a sok beszélgetésért, a pihenésért, hogy életben vagyunk, hogy szusszant egyet a föld, hogy sikerült átértékelni, változni, hogy megmaradt az emelt fő, s még egyenes a hát... s most sikerül imigyen még hálát is adni valamennyiért. Az embereket ujra és ujra karanténokba kellett zárni az idők során (háborúkba, koncentrációs táborokba, gulágokba e.t.c.). Ezek jóllehet mind igazságtalanságokkal voltak tele, mindig ártatlanok életét is követelték.
Most mi csak családjainkkal vagyunk összezárva, szeretteinkkel, azokkal, akiket 10-20-30-40 éve magunk választottunk, hogy jól, vagy rosszul, az most mindegy. Gyerekeinkkel, akik lehet, még kicsik, vagy már nagyok, de sok mindenre tudjuk még tanítani egymást, amiről az utóbbi időben megfeledkeztünk. Most méginkább a karanténban, ami nem börtön, nem egy roggyant priccs, hanem a saját otthonunk, amelynek melegsége csak rajtunk múlt, múlik... Van időnk. Most nem kell rohanni... Sajnos egy világjárvány kellett hozzá, hogy megértsük:
