Két hete szokásos csinnadrattával, Péterek kíséretében megérkezett a Mikulás Amszterdamba. Mint mindig, Spanyolországból gőzhajózott ide, majd fehér lovon járta be a várost. Nos, az itteni gyerekeknek ez igazi népünnepély. Itt szereznek évről-évre bizonyosságot a minden kétséget kizáró valóságról: a Mikulás él, egészséges, és megkezdte a felkészülést. A mézeskalács- keksz- kakaó- és csokigyárakat is csúcsra járatják. Zaandamból Amszterdamig is elfújja a szél az ünnepi „mézeskakaós” illatot. Ádvent első vasárnapján, de legkésőbb Mikulásra állnak a karácsonyfák a lakásokban is. Persze a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy van itt még szép számmal pravoszláv, zsidó, muszlim, arab, hindu … lakosság. Ők máskor, máshogyan ünnepelnek.
A kereskedelem is turbóra kapcsolt. Ordít a „Vedd meg! Vidd haza most! Egyet fizet- kettőt vihet akció!” Szemünk előtt elsuhanó hangos, agresszív őrület.
Ahogy múltak az évek, felnőttek lettek a gyerekekből, egyre grinchebb lettem karácsonyra. Annyira találónak éreztem magamra nézve a zöld morcos, ugyanakkor nagyszívű, karácsonyi giccses túlpörgés-ellenes figurát. Minden porcikámban együtt rezegtem vele. Néha még büdösnek is éreztem magam. Az ünnepi maraton része volt évek óta. Annyira átjárt a grinch-lélek mélyen belül, hogy még a gonoszkodásokban is együtt dobogott a szívem vele. Persze tökéletesen tudtam olykor azonosulni a kislány karakterével is. Utoljára talán akkor éreztem így, mikor még éltek a nagyszüleim. Később vágytam egyre vissza erre az érzésre, de az egyszerűen eltűnt. Hiába kerestem.
Egy biztos: nagyon sokféle karácsonyunk volt. Örömünkben sírós, bánatunkban sírós, nagy családdal, kis családdal, repülőtéren várakozós, Hollandiába-költözős, hangos, csöndes, kifelé vágyakozó, befelé-fordulós, összeölelkezős és elválós. Pont úgy, mint a többi 364 napon. Valójában teljesen mindegy, hogy tél van, vagy nyár, december huszonnegyedike vagy szeptember tizennegyedike, ha boldog vagy. Az lett a hagyomány, hogy nincs hagyomány. Úgy teszünk mindent, hogy mindenki boldog lehessen.
Valójában több okból is nagyon várom a karácsonyt. A legfontosabb, hogy innentől kezdve minden nappal egy „jóakaratnyit” hosszabbodnak a nappalok. Ez egy csodálatos szó. Szoktam forgatni a gondolataimban, abban az aspektusban, hogy az ember is tud változni. Minden nap egy jóakaratnyit. Szoktam kóstolgatni az ízét, élvezni az illatát, mint a gyöngyöző ünnepi húslevesnek, hosszasan, még órák alatt elkészül. S jóllehet, már nem főzők ilyesmit, az érzés megvan tűpontosan. Mostanában szeretem megadni az érzéseim körül mindennek a módját. Ráébredtem, hogy minden nappal, ahogy múlik felettem az idő, egy jóakaratnyival közelebb kerülök magamhoz és az univerzumhoz is egyformán. Boldog vagyok. Naponta teszek érte, hogy amit csak tudok, felgombolyítsak, megértsek, elengedjek vagy féltőn dédelgessek tovább. Úgy érzem, ahogy a gondolatok, az ízek, az illatok, az érintések érzése megfiatalodik, átalakul a gondolataimban, úgy fiatalodok meg velük minden nappal egy jóakaratnyit. S hogy mindez valóság vagy fikció? Eljön majd az a perc is, amikor ezt is el kell dönteni. Legfőképpen meg kell érteni.
Azért is szeretem a karácsonyt, mert elővehetem a delfti kék díszeket, ami valójában megint csak egy nagy álom beteljesülésének szimbóluma lett. Vágyálomnak is nevezhetnénk. Ez is mutatja, hogy sosem gondolkodtam nagy dolgokban. Sosem volt bakancslistám. Éjszaka inkább aludtam, mint álmodtam. A jövőre előrelátóan készültem, terveztem, tanultam, számoltam, a dátumokat előre kijelöltem. De bizonyos dolgokban hagytam, hogy jöjjön el megérzéses alapon.
A karácsonyfám így lett meghollandulásom útjának és eredményességének szimbóluma. Lépésről lépésre. Amíg minden évben feldíszítem a fát, ölelgetem, babusgatom, s együtt élek vele másfél hónapig. Minden egyes porcelánnak története van, mint ahogy minden határátkelőnek, vagy a gondolattal csak kacérkodóknak is. Először csak egy darabot vettem, és simogattam évekig. Szempont volt még az is, hogy milyen drága. Meg kellett várni, még megtehettem, addig legalább megértem rá. Ennek is voltak stációi. Ezek voltak az én sztorijaim. Ezek az én büszkeségem. Ezek az én új életem. Az örömeim, a sikereim, a harcaim, a helytállásom. A mai életminőségem alapjai, ami már távol áll az előző életemtől. Nehéz volt elfogadni, hogy ez is az enyém, s így is lehet. Igazából lehetne ez is a hála az elmúlt tizenegy évért.
Letisztultak a karácsonyok. Más hagyományok jöttek. Már nem pörgünk a konyhában. Nem zúzzuk szét egymás lakását három nap alatt. Elmegyünk valahova enni, amit szeretünk. Ajándékot akkor veszünk egymásnak, amikor tudunk olyat venni amire tényleg szükség, vagy vágyódás van. Így kevesebb dolgot dobunk ki. Nincs amerikaias díszítés. Van ellenben november végén holland karácsonyfám szolid, elegáns, kék-fehér porcelán és üveggömbökkel. Ő maga egy ikon, teli ízekkel, imákkal és szerelmekkel. Ami pedig alatta van, az az elmúlt évem boldogsága. Emlékeztetőül: egy grinch-es papucs, és három könyv, mert könyv nélkül nincsenek ünnepek.
Végül azért is szeretem a karácsonyt, mert lesz két hét téli szünetem. Nagyon várom az aktív pihenést. Bekuckózom a fotelba olvasni. Lefogyasztom a sok ötletcetlit az íróasztalomon. A laptopom se szunnyad túl sokat. Továbbá listám van a legújabb kiállításokról, amiket meg kell néznem, filmekről, amik várólistán pihegnek. S még mindezeken kívül maradt valaki, aki minden örömöt felülír, és minden tervet megváltoztat innentől, ünnepet és hétköznapot egyaránt.
Ha egy percre se engedjük magunknak azt érezni, hogy itt van a nyakunkon a karácsony, észrevétlenül visszaköltözik a szívünkbe. Közben persze hosszú éveken keresztül naponta egy jóakaratnyit változnunk kell.
