Az április gyorsan elszaladt. Legfőképpen munkával telt.
Egy, meg két éve még azt gondoltuk, hogy minden egészen más lesz a covid után. Egyáltalán nem lett más. Megteltek az utcák, terek, hotelek, kávézók. Nagyon gyorsan arra lettünk figyelmesek, hogy a mi kis ékszerdobozunkban ismét lépni sem lehet a turistáktól. Ez persze öröm, mert ebből élünk. És lett sok új és felújított múzeumunk, lettek koncertek. Kinyitott Keukenhof, volt Király napja, Pride és Mikulás érkezés is. Természetesen foci meccs is. Nem is lehet felsorolni mi minden. Plusz ajándékként a vakáció alatt Schiphol elég durván megbénult. Szóval tavasszal felmásztunk a pincékből, s ezen nem változtatott a háború ténye sem.
A Dam tér is életre kelt a belvárossal együtt. Május 4.-én megtartották a megemlékezést, koszorúzást. (Ez itt nagyon hagyományos. A második világháborúban meghaltakra emlékeznek, államilag, családilag, egyénileg, tömegestül. Megható.) Majd bekerítették az obeliszket meg az oroszlánokat, és megindult a restaurálás.
A téren persze nem csak a turisták élnek. Olykor a hatalmas Concertgebouw szimfónikusoknak épül színpad, nézőtér. Olykor könnyűzene tombol. Néha esténként egy srác kiviszi a zongoráját a térre, s mindegy neki, hogy hideg vagy meleg van, 1-2 órát zongorázik, az emberek meg körül állják, s egyszerűen élvezik a rögtönzött előadást.
Azután gyakorlatilag mindig valamiért tüntetnek. Mert itt mindenért lehet tüntetni. Sorolom: a világbékéért, a Ghaza-övezetért, azon országok ellen, ahol a melegeket még mindig megbélyegzik/ halál büntetés vár rájuk. Azután tüntetnek a szakszervezetek: értékkövető fizetésért, a minimálbérek országos emeléséért, a nők alacsonyabb bérei ellen. Természetesen békéért, háború ellen, Ukrajnáért, a menekültekért, Putyin ellen. A politikai pártok is olykor megjelennek, de ez nem igazán jellemző.
Néha sikerül elkapni egy-két protokoll vendég fogadását a királyi palota előtt. A ceremónia megéri a figyelmet. Ez elég ritka itt, mert inkább Hágában szokásos.
Az EU folyamatosan vezette be a szankciókat már márciustól. Mintha egy póknak vagdosnánk le egyesével a lábait, még föl nem adja. Megindult Ukrajna felfegyverzése, miközben jöttek egyre a szörnyű hírek, képek. Mindeközben egyre világosabbá vált a részt vevők szerepe és motivációja is. Kezdtünk véleményt formálni. Végig nézhettük a világ politikusainak pávatáncát. Aki ebben a műfajban egyértelműen a legtehetségesebb volt, kétségtelenül a magyar miniszterelnök. Március végén lett új köztársasági elnök is. Majd befordultak a választások célegyenesébe. Miközben csapágyasra pörögtek a „Média” típusú agymosógépek. Kül- és belpolitika minden alá volt rendelve a plakátgyárnak. Egy biztosítékot megint sikerült kiverni az EU-ban.
Április 3.-án megtörtént. De legalább a homofób népszavazás érvénytelen lett.
Mi meg ismét csak álltunk és néztünk.
Ezeknek az időknek is megvolt az utolsó privát története. Éppen nyolc hónapja vártam a hivatalos papírt a Sándor-palotából magyar állampolgárságom megszüntetéséről. Még viccelődtem is, hogy megérdemelném azért most az egyszer Áder úr aláírását. Az utódjától valahogy nem vágytam autogramra. A választások előtt 2 héttel mobilomon (!?) felhívott a világ túlsó feléről egy kedves női hang, a Köztársasági Elnöki Hivatalból. Majd közölte, hogy az elnök úr aláírta az okmányomat, rövidesen átvehetem Hágában. Azután vett egy nagyobb levegőt, hogy akkor most el ne menjek szavazni a konzulátusra, mert már nem vagyok állampolgár. Május 15.-én néhány kellemes telefonbeszélgetés után a kedves konzuli ügyintézővel, kézhez is kaptam az amúgy március 16.-án dátumozott iratot.
Kérdés: Vajon hány téglát mozgattak meg, hogy aki tutira nem szavaz rájuk, az ne is szavazzon? Gondoljunk csak a külföldön élő migránsok (állampolgárok) erősen megnehezített szavazáshoz jutásához.
A május errefelé igyekezett ráhangolni a nyárra. Dolgoztunk ezerrel a szabadságok előtt. Hosszabbodtak egyre a napok, s ez mindig szívmelengető érzés. A jó idő vidámságra jó kedvre derít. Olyan szabadságérzéssel jár át. A Dam téri szoborcsoport restaurálását már említettem. Most csak az építkezést eltakaró molinókról jutott eszembe. Széttárt szárnyú madarak, s a „szabadság” szó mindenféle nyelveken. Lehetne persze egyszerű szürke, zöld, vagy bármilyen takarófólia. Most mégis nagy szükség van rá. Naponta emlékezteti az ott nyüzsgő tömeget valami elképesztően egyszerű formában a dolog egyetemességére, fontosságára. A fejeket egy pozitív gondolattal kötni le... S ez itt valakinek eszébe jutott…
Júniusban a szállodákban, vendéglátásban, takarításban, kereskedelemben, Schipholon, és a tömegközlekedésben aggasztó munkaerő-hiány volt. Ez természetesen a szolgáltatások minőségére is rányomta bélyegét. Akik éppen dolgoztak, azok maximálisan túlterhelve igyekeztek túlélni.
Konkrét munkahelyemen is megjelentek az ukrán menekültek. 10 fő fordult meg két hónap alatt. S bár a miénknél sokkal méltányosabb munkarendben, normális fizetésért dolgoztak, mégsem maradtak. Bizonyos dolgokban túl gyorsan szocializálódtak, más dolgokban meg lemaradtak. Mindenesetre lemorzsolódtak. Bizonyára nekik sem volt egyszerű.
A Polgármesteri Hivatal igyekezett elszállásolni a menekülteket első körben még a turista szezon előtt a szállodákban, később kerestek mindenféle megoldást, például kibéreltek egy „álomhajót” az utó- és téliszezonra. Itt mindenre lehet hajó a megoldás.
Amszterdamban a nyár megint egy keddi napra esett. Július 19.-én kedden 38,5 fokot mutatott a hőmérő, de ez megint csak egy napig tartott.
Volt kis rövid szabadság, inkább a csak a pihenésre figyelve. Séta, természet, családi beszélgetések, uszoda, kulináris darvadozások, beteglátogatás, turistáskodás vendégekkel. Sok szép pillanat itthon és úton.
A tusnádfürdői beszéd július hónapban hangzott el, és nem tett jót Magyarország megítélésének. Mondhatnánk úgy is: sikerült megint kiverni az egész világon a biztosítékot.
Az augusztus hasonlóképpen csöndesen zajlott. Legfőképpen a munkában volt mókuskerék. Közé iktatva kis koncert, mezőgazdasági és virágkiállítás, belváros, piac, volendami sülthalazás. Az unokabátyámtól kaptam két új Amszterdam útikönyvet. (talán 8 éve adták ki az előzőt) Elhatároztam, hogy elkezdtem lejárni a még fel nem térképezett helyeket.
Közben csöndesen gyűltek a hírek, a háborús tudósítások, már ki tudja hányadik szankciós csomagnál tartottunk, röpködtek a háborúba invesztált milliárdok, menekültek, visszatérők. Energiaválság, felrobbantott gázvezetékek... Magyarország is szinten tartotta magát a vezető hírek rovataiban.
Mindig csak álltunk és néztünk magunk elé, hogy „-Mi jöhet még?” „Lehet-e még mindig mindent überelni?” „S egyáltalán van még ennél lejjebb?”
Mire az ősz beköszöntött világossá vált, hogy bizony van.
Szeptember első napjaiban egy baráti társasággal jöttünk össze. Az apropó, a társaság összetétele is majdnem mindegy. Nagyon vegyes.
Valaki feltette a kérdést: „-Ti mit gondoltok a háborúról?”
Máskor ugyanezek az emberek mindenről beszéltek, vitatkoztak akár, most meg lefagytak. Néhány semmit mondó mondat. – „Nem mi fogjuk eldönteni.” „Nem látunk a színfalak mögé.” „Nincs beleszólásunk.”- Elkezdtünk másról beszélni.
Mindig is szerettem a történelmet. Ennek egy sajátos szeletét képezi a háborúk története. Szívesen végigjárom a hadtörténeti, haditengerészeti múzeumokat, szabadtéri gyűjteményeket. Olvastam háborús könyveket, szívesen megnézem a háborús filmeket.
Az ember azt gondolná, hogy napjainkban egész máshogy zajlik minden, pedig nem. Talán kicsit bonyolultabb. Ezért érdemes átgondolni a választ.
A világnak szüksége van időről időre kiengedni a gőzt. El kell adni, ki kell próbálni, el kell pufogtatni a sok fegyvert, amit legyártottak, felhalmoztak. Fel kell szántani és sóval behinteni országokat, hogy később legyen mit újjáépíteni. A föld túlnépesedett. A háború tizedeli a lakosságot, nem csak a háborús övezetben pusztít, hanem másutt is élelmiszer-hiányt, éhínséget okoz és érezhető népesség-fogyást. Ez mindhárom egyszerű gazdasági érdek. Természetesen nem elhanyagolható.
A legegyszerűbb ok emberemlékezet óta a területek és/vagy javak (természeti kincsek, szén, vas, arany, gyémánt, kőolaj, földgáz és az arra felépülő ipar és kereskedelem) felosztására, újrafelosztására, birtoklására irányul.
Igyekszünk általában eldönteni a kérdést aszerint, hogy van támadó és megtámadott fél. Ebből manapság hatalmas politikai elefántokat kreálunk pro és kontra... A modern kori háborúkban fontos szerepet kapnak a diktátorok is, mint fő szervező erők. S a háttérben egészen mások mozgatják a történéseket, amire egyenlőre nem illik gondolni sem, mert könnyen összeesküvés-elméletnek bélyegzik.
Egy biztos: igazságos háború nincsen, nem volt és nem is lesz soha. Egyetlen háborúnak sincs győztese, vagy legalábbis nem az egymással konkrétan harcoló felek között kell keresni.
Végül ott van még az ötödik parancsolat, amiről igyekszünk nem venni tudomást. Igyekszünk kimagyarázni, hogy az ott nem is úgy, meg nem is annyira igaz, meg parancsra történt, meg önvédelemből, meg a haza védelméből… Lehet...Csak értelme nincs. S aki élve marad, azt is egy életre rémálmok kísértik...
09.11. Bár a születésembe nem halt bele senki, s akkor még nem volt divat a nagyszabású terrortámadás sem, mégis sok mindenkinek eszébe jutottam. Legkedvesebb sorokat egyik volt egyetemi csoporttársamtól kaptam. „Nagyon boldog születésnapot az évfolyam legfiatalabbjának!” Ez két dolgot is jelentett: 1.Akadt valaki, aki emlékezett még erre 40 év után is. 2. Mindannyian beléptünk. „Üdv a klubban!”. Az élet persze nem állt meg körül nézni, megy azóta is tovább.
Még ebben a hónapban megszületett a fogalom: „választási autokrácia hibrid rezsimmel”. Sokat rágódtam rajta, s mindig a diktatúra szó ugrott be. Szegény Orwell, ha ezt látná...
"Igen. Ez egy rendszer. Jóban-rosszban. Nincs menekvés senkinek."
