Hogyan ne kapjunk mérgezést a mai világban?

Bármi, amiből a szükségesnél több van, az méreg.

Ádventi gondolataim egy erősen meghatározott környezetben születtek egy olyan világban, amit most egy eddig számunkra ismeretlen dolog irányít. Szabad ország, karácsony ide vagy oda, ránk esett ismét a corona-bura. Talán másodszorra már jobban toleráljuk. Talán most jobb passzban kapott el minket, de nem mindenkit. Mindezt távol attól a földtől, ahol asszociálódtam, távol attól a nyelvtől, amely az anyanyelvem, s amelyen és csak azon leszek képes tökéletesen kifejezni magam amíg csak élek. Ez az emberek többségében okoz némi zavart, mint ahogy bennem is okozott, s a mai napig okoz is, bár egyre kevesebbet. Magyarságom az enyém, olyan, amilyen. A köveket meg majd visszadobálom kenyérrel. No comment.

Nosztalgiából visszaolvastam az évekkel ezelőtti karácsonyi írásaimat, amelyek szólnak boldog hóeséses szánkózós gyerekkori karácsonyokról, kisgyerekes örömteli ünnepekről, erőltetett, szomorú évekről, határátkelős-költözős kalandokról. Szól minden arról is, hogy hogyan változott körülöttünk a világ, miközben felnőttek a gyerekeink. Szólnak ezek az írások az esztelen ünnepek előtti shopping-mániáról, hitelre vett drága ajándékokról, ételosztásról a szegényeknek, meghollanduló életünkről- szokásainkról, s ki tudja még mennyi mindenről. Amikor együtt lehettünk, s amikor nem. Amikor sikerült szeretni, s amikor nem.

Most mindenütt stop táblák, amerre csak megyünk. Bezárt minden. Kiválaszthatjuk azt a három embert, akivel együtt leszünk. Nincs vásárlás, nincs utazás, síelés, étterem, karácsonyi koncert, éjféli mise, múzeum… nincsenek barátok, távoli rokonok…

Nincs semmi, csak a szűk család... Egy szerényen vagy bőségben megterített asztal... S minden lehetséges, mert az interneten rendelve - amit csak elgondolsz - megérkezik, a pontytól a velőscsontig…

Hosszúra nyúló beszélgetések, közös imák, hálaadás, mint régen a cserépkályha mellett drága nagyszüleim házában… Ott ötven évvel ezelőtt is a család az család volt. Mindegy volt, hogy egy anyából meg egy gyerekből, vagy apából, anyából és két gyerekből, vagy anyából és három gyerekből áll… Azóta megismertünk és megtanultunk elfogadni még más család-verziókat is, amit szülőként, barátként elénk sodort az élet, különösen mióta itt Amszterdamban élünk… (Itt 2001. január 1. óta köttetnek legálisan melegházasságok, ugyanolyan jogokkal, mint a hetero párok. Hahó! 20 éve!)

Bizony minden méreggé vált, amiből sok volt az életünkben. Az teljesen mindegy, hogy jóból vagy rosszból.

Lássuk csak: kevélység, (büszkeség, gőg), fösvénység, (kapzsiság, zsugoriság), bujaság, irigység,  torkosság (mohóság), harag és jóra való restség (lustaság)… félelem, hatalom, bosszú, hazugság, manipuláció, szadizmus, mánia, ambició, ego… Kontra okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség, segítőkészség, jóság, elfogadás, inspiráció, tolerancia, boldogság... Olykor még a szeretet is, ha nem tartotta be a józan határokat.

Aki figyelmesen, tudatosan él, az nagyon szépen megfigyelheti, hogyan változnak át ezek a tulajdonságok rosszból jóra és persze fordítva is.

Néhány példa:

A félelem a bizonytalanságban gyökerezik. Ha képesek vagyunk elfogadni a bizonytalanságot, megtanulunk együtt élni vele, akkor kalanddá válik. Nem lesz többé szükségünk bűnbakokra, összeesküvés-elméletekre, nem akarunk milliomossá lenni.

Az irigy nem tudja elfogadni a jót másokban. Ha elfogadod a jót a másikban, az azonnal inspirációvá válik. Ne akard a jó embereket rosszá tenni, inkább tanulj tőlük, ők nyugodtan alszanak.

A haragot akkor éljük meg, amikor képtelenek vagyunk elfogadni dolgokat, ami fölött nincs hatalmunk. Ha elfogadjuk, akkor toleranciává válik, és köddé válik a bosszú is.

A gyűlölet meg semmi másról nem szól, mint nem elfogadni az embereket olyannak, amilyenek. Ennek több fázisa van: nem bántom, közömbösen viseltetek iránta, képes vagyok elfogadni feltétel nélkül – ez utóbbit hívják szeretetnek.

Diktátorfilozófia az életre úgy tekinteni, mintha az egy sakkjátszma lenne... Amiben a feltétlen győzelem a másik emberrel szemben a legfontosabb, és ennek érdekében lehet csalni is, ami a világon a legtermészetesebb dolog.

Nem tekinthetünk mindenkit ellenségnek, még ellenfélnek sem… Mint ahogyan sakkbábúnak sem. Hagyjuk meg a sakkot annak, ami: észjátéknak… Tiszteljük meg azt az embert, aki leül velünk játszani, ránk szánja az idejét és a figyelmét!

Ne akarjunk diktátorokká válni! Fenti jellemzést Ceausescuról írták le. Talán még emlékszünk azokra a borzalmas képsorokra 1989. december 25-én, azon a napon, karácsonykor, amikor mindenütt a világon néhány napra elhallgattak a fegyverek, csak Romániában nem. Pedig akkor is karácsony volt…

Most nem golyószóróval lövöldöznek. S a coviddal nem lehet fegyverszünetet kötni. De most is karácsony van...

„A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.” (Gárdonyi Géza)

Mikuláskaland

„-Tudsz játszani?

-Tudok.

-És szeretsz is?

-Szeretlek is.” (Fodor Ákos)



Az „ismerőseim” nem sokkal a Mikulás érkezése előtt vettek egy gyönyörű kis házat. A lehetőségük és az álmaik egy olyan kis házról szóltak, amelynek legalább négy fala van, meg egy tető rajta. Mindazonáltal kétséget kizárólag az első pillanattól fogva meleget áraszt: kandalló, kiülős ablakok a nappaliban, galambdúc… e.t.c. Jó gyerekek lévén megsürgönyözték kívánságukat a Mikulásnak, aki közbenjárását megint senki sem kérdőjelezte meg. Ez ugyanis igazán nyilvánvalóság volt.


Majd eljött a nagy nap. A kis házban ugyan még nem lehetett lakni, mert több sebből is vérzett a történet. Mindazonáltal igazán szívünkhöz nőtt már az első pillanatban, a maga őszinte felújítatlanságában, persze tele kételyekkel… Mindenesetre nekünk szívmelengető dolog Hollandia leghíresebb halászfalujában letelepedni, azaz egyenlőre csak nagyokat sétálni a víznél, a kikötőben, a covidtól és a téltől kihalt turista paradicsomban... Ülni a padon, a kövön, tradicionális sült tenger gyümölcseit és mindenféle sült, füstölt és nyers halakat nassolni, nézni a hullámokat, a hajókat, kavicsot dobálni, és élvezni a nyargalászó szelet, a végtelen vizet, s a végtelen csendet. Sétálni a 80-100 éves holland kis házak között, szűk utcákon, keskeny kanálisok mentén, hidakon át, sokféle kacsák, hangos sirályok, kővé vált gémek társaságát élvezni… Megállni a téren egy percre kis főhajtással egy imára a Mária szobor előtt. Az ékszerdoboz túlsó vége a kikötő, az árbócerdő már messziről látszik. Fantasztikus hangulata van minden lépésnek. Egy kedves mosoly ez a hely Hollandia térképén, vagy egy szerelmes ölelés.


A Mikulás már november 15-én 10 órakor megérkezett Amszterdamba. Ez mindig hatalmas népünnepély gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Hagyományosan Spanyolországból érkezik ide gőzhajón a Hajózási múzeum elé. A polgármester és hatalmas tömeg várja, vízishow-val. Majd fehér lóra száll, és végigjárja a várost hatalmas parádéval és Pétereivel. Mindez igazán kedves hagyomány Hollandiában. A gyerekek mind Péter-jelmezben vannak. Minden nagyobb városban van ilyen ünnepség.


Ebben az évben a corona miatt a nyilvános parádé elmaradt, a gyerekek a tv-n követhették a Mikulás érkezését. Azóta persze tele van a város szorgos Péterekkel. Péterek előnevét használni tilos, mert a „fekete” előnév századok ide, hagyomány oda, egyesek szerint rasszizmus-gyanús, a szerecsen rabszolgákra emlékeztet, akiknek léte ugyan egyenesen a holland Aranykorba visz vissza bennünket. Valójában meg milyen szabad ország az, ahol a Mikulás segítői még 2020-ban is Fekete Péterek?… Ezt hívják öngólnak.

Ködös, párás, szürke, mégis enyhe délutánunk volt december 6-án. Korán sötétedett. A Mikulás egész éjjel lovagolt a fehér lovon. Olykor rácsodálkozott a színes fényekbe öltözött utcákra. Be-benézett a nappalik ablakán, mindenütt már álltak a karácsonyfák. Irányította Pétereit, akik hordták szét az ajándékokat a gyerekeknek. A srácok ügyesen ugráltak be a kéményeken. Közben eszébe jutott a sürgöny. Megállt a kis ház előtt. Felnézett a kéményre, erősen életveszélyesnek ítélte, mivel a kéményen lévő füstgáz-kivezető elem erősen viseletes, szélfútta állapotban volt.

Az öreg megvakarta a fejét, végig simította a szakállát, megigazította palástját. Intett a Pétereknek, s így szólt:

-Ide most nem megyünk be.


Este 9-kor hazaértek az „ismerőseim” amszterdami ideiglenes lakhelyükre -munka után - ahol meleg volt, a papucsaik tele voltak csokival, s égett a kis porcelántemplomban a mécses az előszobában a földön. A vacsora illata belengte a folyosót, s az egész lakást.


Kívánságuk megvalósult. Ház megvan, szeretet is. S jövőre már a kémény is biztonságos lesz. Ugorhatnak rajta le a Péterek. Sok türelem, sok munka. De van ház, és van szeretet. Eljön majd gyorsan az az idő is, amikor a műfű is felgereblyézve várja a Mikulást.

„Annyit mindenképpen tanuljunk, hogy mire a következő karanténra lesz szükség, legyen már egy otthonunk, ahol szívesen vagyunk, olyannal, akit a legjobban szeretünk.” (Feldmár András)


Bizony nem mindenkinek adatik meg, hogy fedél van a feje fölött, és persze van, akit senki sem szeret. Nehéz nyugodtan aludnia. Gondoljunk majd rájuk is karácsony este!

Mindazonáltal adjunk hálát, hogy szeretteink között lehetünk, és mindannyiunknak van nem egy akármilyen hazugságokból összetákolt fedél a feje fölött, szeretet van köztünk, és nagyon nyugodtan alszunk.

Baleset Hollandiában (Határátkelő 2020. 12.10.)

Mellékletek terület

Ez a bejegyzés személyes tapasztalatokon nyugszik. Sajnos.

Tudatosan kerültem benne mindenfajta összehasonlítást a magyar egészségüggyel. (várólisták,fotók kórházi száraz kenyér reggelikről, túlzsúfolt baleseti osztályokról, elnapolt műtétekről,külföldre "szökött" orvosokról, nővérekről, kapacitás hiányról, elégtelen fizetésekről).

Miért?

Mert tudom, hogy azok az emberek: orvosok, nővérek erejükön felül teljesítenek minden nap- abban a közegben. S ha ők nem lennének, akkor a betegnek esélye sem lenne.

Ezért ez az írás hozzám képest tűnhet puhánynak is, bár igyekeztem a sorok között fogalmazni, de ezt meg nem mindenki érti.

„A baleset… cezúrát jelent életünkben, ekként kell tehát vizsgálni. Tekintsük balesetünket színdarabnak, próbáljuk megérteni a folyamat pontos struktúráját, s alkalmazzuk azt saját helyzetünkre. A baleset mindenkori problematikánk karikatúrája – s ugyanolyan fájdalmas és találó, mint minden karikatúra.”

(Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez)



Először is leszögezném, hogy életem első randevúja volt 6 év alatt a holland egészségüggyel. Mindig azzal vergődtem, hogy nehogy kórházi szituációba kerüljek a tökéletlen holland tudásommal, mert akkor majd milyen szörnyű lesz az nekem.

Jelentem: a jég megtört. Ki nem találnátok - Amszterdam belvárosában, a mézeskalács házak szűk kis utcácskáin, a kanálisok partján - nem autóval, nem gyalog, hanem biciklivel ütköztem egy másik, ki nem találnátok - ugyancsak biciklissel. Ő volt a nagyobb kilóra és centire egyaránt, imigyen ő volt az erősebb.



A balesetben szemüveges lévén a szemüveg és a járdasziget találkozásától az arcom néhány sebet és hetekig tartó színváltós programot produkált. Erre a legjobb szöveg: „Verekedtem a kocsmában, de a libát elvitte a mentő.”

Lett még mindenfele sok hasonló színekben gazdag folt, nem részletezném, hogy merre s hol...

Azontúl eltört szilánkosra a könyököm (valójában az orsócsont) s ez volt a történetben a nem vicces dolog. Csak hogy pontosan el tudjátok képzelni, ha a három gyerekszülés alatt átélt fájdalmaimat összeadjuk, még mindig a kartörés sztori a befutó.

A holland egészségügyről sokan, sokfélét mondanak. Megszoktam a magyar kommentelőket a facebookon, az otthonszüléstől a paracetamol-ajánlásig, ami ugye itt mindent gyógyít. Itt otthon vetélnek a nők, antibiotikumot végszükség esetén adnak... a baleseted után az inplantátumot beoperálják 2 óra alatt, s már otthon alszol. Ha kórházban szülsz, hazaengednek a babával, kvázi azonnal.


Kövezzetek meg, nekem ez szimpatikus. Magyarországon is mindig kiküzdöttem, hogy saját felelősségemre akár repedt bordákkal is hazaengedjenek, lehetőleg azonnal.


Nos, az egész talpra állítási procedúra alatt a profizmus sütött minden mozdulatukból. Azontúl mindenütt mindenki kedves, nyugodt, nincs kapkodás.


A baleset helyszínén azonnal megjelent egy fiatal holland nő, aki amúgy mindent tudott, hívta a mentőt, rendőrt, kérdezgetett, hogy válaszolni tudjon a mentő, rendőr kérdéseire, leült velem a szemközti bolt lépcsőjén, hozott a boltból valaki egy üveg ásványvizet, mert hogy igyak, az most fontos… Törölte le a vért és nem hagyott elaludni. Elvette a biciklis férfi telefonszámát- aki belém jött, mert ő meg nagyon sietett, de nem akart cserben hagyó lenni - s biztosította, hogy ő marad, ameddig kell.

Rendőr se perc alatt ott volt, hiszen az amszterdami kapitányság épületétől 200 m-re történt a baleset. A mentő is nagyon gyorsan érkezett. Intézkedés, hozzátartozó felhívása, mindenki felpörgött. Mentőben infúzió, benne ami kell, jég több helyre is, ébren tartás, a lakhelyemhez legközelebb eső kórház kiválasztása. Betegfelvételi protokoll, CT, röntgen, ujjbegytől hónaljig gipsz másfél hétre. Közben a gyerekem is már a gipszelőben jelen van, ideért, mindenki vidám, cseveg, jellemzően hollandul, olykor angolul... Mindez azonban az esés pillanatától a kórházajtón kilépésig 2,5 óra volt. Sehol, semmire nem kellett várni, azonnal rendelkezésre állt minden, senki nem kérdezett, csak tette a dolgát. Hozzátartozók beengedve a baleseti sürgősségire, corona ide vagy oda, ez nem is volt olyan fontos, legalábbis úgy tűnt. Még a maszk viselése sem volt akkor kötelező (szeptember 18.). Miközben elkedélyeskedtünk a gipszelőben ők nyilván tudták, mi vár rám – másfél hét pokol, fájdalom, hiszti, sírás, falkaparás, éjjel és nappal, nem írom le, mert leírhatatlan… Bizony hátra volt még a fekete leves.


Utána telefonhívás, hogy menjek be a kórházba, műtét előtti protokoll, aneszteziológus, műtétet végző orvos, patikus, műtősnő- találkozás. Nyilatkoztam hogy semmi bajom, nem vagyok allergiás semmire, 30 éve nem kaptam antibiotikumot, s ha közben bármi komplikáció fellép, na akkor szabad kezet kapnak. Tök jó, utólag akár le is vághatták volna a kezemet. Ez nagyjából megegyezett a magyarországi gyakorlattal. Kedves volt az aneszteziológus doktornő, visszakérdezett, hogy értem-e 100%-ban, amit aláírok? Mondtam: igen.

A műtét időpontját ismét telefonon intézték. Majd 10 nap borzalom után végre leflexelték a gipszet. Miközben megbizonyosodtam ismét róla, hogy évek ide vagy oda, a fájdalomküszöböm még mindig egy elefántéval egyenlő. Ezt a mesés időszakot fájdalomcsillapító nélkül bírtam ki, amin az orvosok is kiakadtak, nekik nem mondtam, hogy olykor malátakúrán lazultam, amikor már nagyon nem bírtam.


Reggel 9-re mentem a kórházba, 10-12-ig megműtöttek, majd 14-kor mehettem haza. Ambuláns műtét. A kórház tiszta, kényelmes minden. Nem engednek haza úgy, hogy nem ettél, ez nyilván szendvics holland szokás szerint, természetesen friss, és a nővér maga rakja össze, előtte megkérdezi, hogy mit tehet bele. Valamit innom is kell, nevetve mondom, hogy kávét, de kettőt, ha lehet… És lehetett... Mindenki mosolyog, mindig. Türelmesek, kedvesek.


Lefele a kórházi patikában egy kis kártyára kiadták a 3 tabletta antibiotikumot, meg 12 db ópiátos fájdalomcsillapítót. Ja, nem gipszeltek többször a műtét után, mert tudják, hogy a gipsz alatt lemerevedik minden, és soha többé nem lehet tökéletesen rehabilitálni. Nos, kaptam a kórház hologramjával ellátott platinaötvözetet, néhány csavarral, amit egyéb vallási…. stb. okból, ha akarom kiszerelnek 2 év múlva, ismét ennyi műtéti eljárással, ennyi fájdalommal és ugyanígy kivonnak a forgalomból 2-4 hónapra, s eltüntetik belőlem a platinát.


Végső megoldás: minden marad bennem, reptéri kapuk csipogni fognak a végtelenségig… Majd a márványasztalon kiszerelik belőlem a drága fémeket, visszaküldik a hologramban megjelölt helyre. Röviden ennyi. Szerintem ez ebben a formában abszolút vállalható.

A műtét után 24 órával megmozdultak ugyan az ujjaim, de jött 3 nap delirium, mivel az ópiátos fájdalomcsillapítókat is le kellett nyelni, mert bizony  ez nem nem élhető túl csak külső segítséggel.

Sebkezelés szintén naponta önállóan, otthon. Az első műtéti kötés kiköt a felületen, mint a teknőspáncél 2 nap alatt. Ha kemény, kopogós, akkor beállsz a zuhany alá 40-50 percre , becsukod a szemed, hogy ne láss, ne érezz, ne gondolj, és ez a cucc egyszer csak egyben leválik. A látvány maga elég horror. Minden nappal könnyebb. Ez azért erőt ad. 10 nap múlva kontroll, varratszedés.

Utána átvesz a fizioterapeuta. Háziorvostól online kérsz beutalót, küldi gyorsan. Mindenki gyors, korrekt, minden otthonról, telefonon, vagy online intézendő. Ez lehet kicsit a corona miatt is van így, de eddig is bevett gyakorlat volt ez itt Hollandiában. Ha nagy a baj, csak akkor pörögnek. Mindazonáltal a kórházban nem aszalják a beteget, amit lehet ambulánsan kezelnek, lásd az én törött karomba is bekerült az inplantátum 100 perc alatt, s pár óra múlva otthon próbáltam megfejteni, hogy hogyan tovább.


Azóta már megint telefonon kikérdezett a céges üzemorvos, mert már 2 hónapja táppénzen vagyok. Elkérte a kezelő orvosom telefonszámát, és most már ők ketten ügyesen lekommunikálják az engem érintő tervüket jövőmet illetőleg, s azt közlik a munkaadómmal.


Meg kell békélnem a ténnyel, hogy a gyógyulás egyedül fájdalmak árán lehetséges, és hogy mennyire hosszú folyamat, az itt igazán senkit nem érdekel, vissza nem engednek dolgozni, amíg nem tökéletes minden, akkor is napi 2 órában, majd 4 órában fokozatosan... Ha nem bírom, akkor még pár hónap otthon. A fizioterapeuta, akihez már 2 hónapja járok, kimondta, hogy még 2 hónap. Látta rajtam, hogy nagy kerek értetlen szemekkel nézek rá, mondta, igen, jól hallottam, nem szabad dolgoznom.


Konklúzió: ez itt egy szabad ország, ahol nem ütik rád a bélyeget, hogyha nem termelsz, ettől még nem vagy genetikai hulladék.

Az egészségügy gyors, hatékony, profi, nem lihegi ugyan túl az egyszerűbb eseteket, nem tart bent a kórházban, felnőttként kezel, feltételezi, hogy képes vagy megérteni, megoldani magad a feladatot, ami a gyógyulásodhoz elengedhetetlen. Fölöslegesen nem tömnek kemikáliákkal, csak ha szükség van rá. A nem perfekt nyelvtudásom meg teljesen működőképes volt ebben a szituációban is, mindazonáltal egészen vaskos szószedetet sikerült elsajátítani az egészségügyi szakzsargonból, ami meg igazán nem volt haszontalan.

Hálás vagyok, hogy ebben az országban ért utol a baleset.

Hétköznapi szadizmus

"Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben."

(Pilinszky János)

Akár azt is mondhatnánk, hogy erősen szadista környezetben asszociálódtam. Mit sem tudtunk a vegetáriánus, vegán, ovo-lakto-vegetáriánus, laktovegetáriánus szavak jelentéséről, hátteréről. Szaladgáltak a csirkék, kacsák, kakasok, tyúkok, pulykák, nyuszik, disznók az udvaron, horgásztuk a halat a tóból, s mindből ebéd lett… Ez teljesen természetes volt. Most nem annyira az.

Amikor még zsenge gimnazista voltam, nem volt tiltott dolog az állatkísérlet. Nem volt védett állat a béka, s azt sem tudtuk, hogy vannak védett állatfajok. A terhességi teszt alanyai is még békák voltak. És talán még emlékeztek a reflexvizsgálatokra spinális békán. (Gyengébb idegzetűek hagyják ki az amúgy érdekes következő bekezdést.)

Akkor tanulmányozhatjuk legjobban a gerincvelői reflexek törvényszerűségeit, ha a kísérleti állat gerincvelejét izoláljuk a magasabb idegrendszeri központoktól. Dekapitálással spinális preparátumot kapunk, de a dekapitálást (illetve a gerincvelő adott szintjén bekövetkező roncsolódást) a gerincvelői sokk kialakulása követi. Békán a sokk időtartama igen rövid, mindössze 5 - 10 perc, s ezért a gerincvelői reflexek ezen idő elteltével jól tanulmányozhatók.

Dekapitáljuk a békát gombos végű dekapitáló ollóval. A beavatkozás előtt használjunk éter narkózist azért, hogy a békának ne okozzunk fájdalmat. Vizsgáljuk meg a spinális reflexeket a narkózis elmúlása után (természetesen az ekkor alkalmazott erős ingerek sem okozhatnak már fájdalomérzést a békának, mivel agyvelejét eltávolítottuk). Békán a spinális reflexek különösen jól tanulmányozhatók akkor, ha a dekapitált békát 10-15oC-ra hűtjük le. Azután egyéb kísérletek is elvégezhetők a következő témákban: átkarolási reflex, törlőreflex, reflex-irradiáció, reciprok innerváció, reflexidő-mérés, szummáció.

Visszaemlékezvén a béka síró hangjára egy szó jut csak eszembe: szadizmus…

Mindazonáltal eszembe jutnak még a nagy cimbikkel-bandázós egyetemista horgásztúrák is, ahol a rántott békacomb volt az esti csemege. Namost azok a békák is sírtak, azok a békacombok is rángatóztak még a forró olajban, de az kaja volt. A szadizmus ily módon átlényegült kulináris élvezetekké.

A következő békás kísérlet (Mihez képest?) már sokkal barátiasabb. Ha a békát egy fazék hideg vízbe tesszük, s elkezdjük melegíteni a vizet, a béka testhőmérséklete igazodik a környezetéhez, egy darabig egészen jól működik az alkalmazkodás, de van az a pont, valamivel előbb, mint a víz forráspontja, ahol a béka még kiugorhatna a fazékból. Nem képes erre, hiszen az alkalmazkodásra elhasználta az energiáit, egyszerűen elpusztul. A halál kiváltó oka a forró víz. A valódi ok azonban az, hogy a béka nem jól alkalmazkodik a helyzethez, és nem ugrik ki a fazékból.

Hasonló forralásos szadista körülményeket produkál számunkra a környezetünk: a barátaink, azok az emberek, akiket olykor nagyon szeretünk, akikért nagyon sokat tettünk, akiket nem annyira szeretünk, akik úgy gondolják, keveset tettünk értük, akik ellenségként tekintenek ránk… Mindazokért hibásan úgy gondoljuk: felelősek vagyunk, pedig egyedül csak ők felelősek magukért... Akik hazaáruló migránsnak neveznek. Azután ott van a vámpírkodó munkahelyünk, a coronával sarkaiból kifordított világ, Orbánia hírei és még folytathatnám, de ez a felsorolás csak ízelítő… Az a mérhetetlen sok hazugság, ami még a zuhanyból is ömlik… Hány fokos is már a víz a fazekunkban?

A béka nem ugrik ki a vízből. Egyszerűen megfő.

Mi emberek hajlamosak vagyunk a végtelenségig alkalmazkodni helyzetekhez, emberekhez, munkahelyi igazságtalanságokhoz, behódolunk hatalomnak, politikának… S amíg megengedjük a hazugságot, az igazságtalanságot, addig kihasználnak bennünket anyagilag, fizikailag, érzelmileg, mentálisan – egészen addig, még tűrjük.

A magam körül felgyülemlett effajta szadizmusnak jobbára ismét egy baleset vetett véget. Azt nem mondanám, hogy kevés fizikai fájdalom árán, de ismét kirobbantottak odaföntről a forró vízből, amiért nagy hálával viseltetek. Mindazonáltal rákényszerített a szituáció, hogy szembe nézzek önmagammal, s a szadistáimmal, vámpírjaimmal is, akik igyekeztek az utóbbi időkben a véremet szívni, forralgatták a vizet a fazekamban, s figyelték, hogy meddig bírom. Hibásan úgy ítéltem meg, hogy még nem érték el az ingerküszöbömet. Pedig de…

Nem történt semmi. Én kaptam - bár pokoli fizikai fájdalmak árán – 3 hónap nyugalmat, pihenőt, erőgyűjtést, sanszot azokra, akik tényleg szeretnek…

Naponta hátradőlök a fotelban, s bár tudom, hogy senki sem pótolhatatlan, én sem, mosolygok a munkahelyi híreken. Ez most engem nem érint. Minden béka a saját vizében fő. Mint tudjuk, nem marad ereje kiugrani. Megfő a saját levében. S ez a bizonyosság és bájos szarkazmusom ismét mosolyra késztet.

A balesetek korántsem maguktól realizálódnak. Fantasztikusan fontos a hátterük megértése. Nem kell beletemetkezni az „Isten nem bottal ver” elméletbe, amit csak a balgák szajkózgatnak, amúgy sem szól sokszor másról, mint buta kárörvendezésről. Sokkal fontosabb megérteni, kibontani a valódi okokat, amik idáig vezettek. Tanulni belőle, s a jövőt egészen más alapokra építeni. Ez az egyenlet megoldókulcsa.

Aki megérti, az a nyerő. És a természetes igazság, az a másik nyerő. Ezért kell még kis harcokat vívnunk, de meggyőződésem, hogy nem haszontalan.

Annyira nyugtató érzés elüldögélni itthon a masszázsfotelban a meleg lakásban, a szeretteim között, beszélgetni, nevetgélni, hallgatni a híreket, jó könyvekben mélyedni el, fantasztikus zenéket hallgatni, filmeket megnézni... Figyelgetni, ahogy melegszik egyre a fazékban a víz… Nem én melegítem...

Én még a népmeséken nőttem fel. Hiszek benne, hogy mindig a jó győz, s a hazug bukásra van ítélve.

A narratív műfajok elemzésének sajátos kiindulópontja, hogy nem szabad azok valóságtartalmát bogoznunk. Minden valamire való írás, zene, épület, csupán a művész (mesélő) által megélt emlékek, életszituációk, tanulságok érzelmekre való kivetítése. Namost a pletykát is a narratív műfajokba soroljuk be tudományosan is. Ezért tudunk olyan mélyre merülni benne. Mert mi érzékeny emberek mindig keressük az igazságot. Mindazonáltal be kell látnunk, hogy az igazság felette relatív természetű lény. Arról, hogy mennyi igazságtalanságot, megaláztatást, vagyunk képesek elviselni, magunk döntünk. Ha nem ugrunk ki a 99 fokos vízből, akkor jön egy baleset, amibe ugyan nem halunk bele, mint a béka. Jó esetben kapunk föntiektől időt - persze ennek ára van - hogy átgondolhassunk, elengedhessünk, leszarhassunk, megkaphassunk, értékelhessünk, elutasíthassunk, elfogadhassunk egy csomó dolgot, és elindulhassunk végre ismét a szeretet ösvényén által a boldogság felé vezető úton. „Zag schon” tettünk egy kis kitérőt. Tűrtünk a végtelenségig… majdnem.

„Az élet nem az , amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, s ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni."

(Gabriel Marcía Márquez)