Gondolatok az örömről

„Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.” (Füst Milán)

Nos, vannak a magamfajták, akik egész életükben szeretik habzsolni az örömöket. Akiknek volt már több nászéjszakájuk is, és mind kivételes volt a maga nemében, de azért egyhez nem fér kétség, nos találgassatok csak!... Ennek nem szab határt számunkra senki és semmi sem. Az életkor legkevésbé. Mindig épp jó az időzítés megélni nagy, katartikus örömöket, és kis örömkéket... kis örömnarisárgákat, kis örömpirosakat, kis örömzöldeket, kis örömpinkeket, kis örömszürkéket, kis örömaranyakat, kis örömezüstöket, kis örömbronzokat, kis örömfeketéket, kis örömfehéreket, kis örömszivárvány-színeket. Néha a föntiek törlik az eufóriát, hogy mindezt csak egy sírig tartó érzésként éld meg, de a csodálatos részletek örökké rejtve maradnak, mert nem tudnád elviselni azt. Mindazonáltal tudod, hogy más tudja, fel tud idézni minden pillanatot, s olykor cipeli, olykor élvezi a leheletkönnyű biztos érzést, ami örökre fogva tartja. Ennyi.

Kívánsz tehát ebben a sorrendben: csöndet, királyságot, szeretetet, örök életet, szabadságot, szerelmet, jóllétet, erőt, szenvedélyt, tiszteletet, ünnepet, hétköznapot, bizalmat és tisztaságot. Miközben egyre tombol benned a lelkesedés mindezek aktív megélése iránt. Végkifejletben bár áldozatok árán, de a végén mégis mindig sikerül ujjad köré csavarni a világot. Ismerőst és ismeretlent. Rabszolgaságot és szabadságot. Csöndet és harcot. S a helyet mások szívében. Mindeközben szert teszel az irigyeidre, az ellenségeidre, az átkozódókra, az értetlenekre, az igaz barátokra, a nagy szerelmekre.

Vannak, akik valóban jól ismernek. Vannak, akik azt hiszik, hogy jól ismernek. S végül vannak, akik egyáltalán nem ismernek, esetleg félreismernek. És vannak, akik csak erőlködnek, hogy megismerjenek, de túl nagy falat vagy nekik, hogy letoljanak a torkukon. Vannak, akik azt hiszik, mindent tudnak, de ez csak illúzió. Másoknak nem jelentesz kihívást.

A racionálist már képes vagy olykor lecserélni a romantikus, szentimentális, minden konvenció ellen lázadó 16 éves énedre, akinek a szívébe már akkor belefért mégis majdnem az egész világ, aki valójában ma is vagy. Időközben megerősödvén az évektől, meg a rutintól. A racionális már ekkor szinte kész volt benned, hála spártai neveltetésednek. Az érzelmeid viszont még óvodába jártak.

A racionális éned mindenben remekül működik, csak a kapcsolataidban nem. Szeretetet megparancsolni nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. Mert ez az egyedüli pálya, ami az érzelmeké. Mint ahogy a tevéidet is ezen a vonalon kell rugdosnod. Gyerekeid, a párod, a munkatársad, a főnök, a szomszédod, mind emocionális kötődések. Mert az emberek, nem tárgyak. Lehet persze utálni is őket, de az is csak egy érzés. Lehet gyáván megfutamodni az élettől, lehet nem nézni egymás szemébe, lehet nem felvállalni önmagunkat, lesütni szemünket a félelmeink előtt, de nem erről szól. Merni kell farkasszemet nézni mindennel, és mindenkivel. Mert ez az egyenes út. A többi mind illúzió.

És mégis úton lenni a legszebb dolog. Változni, és tanulni, és szeretni, és harcolni, és elérni, és tanítani, tanulni, kérni, kérdezni másoktól, és alányúlni ismét másoknak…csöndben lenni, elengedni, és közben egy percre sem megszűnni szeretni.

Miközben élvezni a gondoskodást, a szeretetet, ami körülvesz, az intrikákat, a kisstílű hazudozókat, a féltékenységet, s azokat az embereket, akiknek fogalmuk nincs róla, hogy ki vagy te, bekóstolnak, és viszonylag egyszerűen beléd törik a bicskájuk. Évek kellenek, mire ezek a projektek mederbe soroltatnak. Minden és mindenki, ami és aki elment, visszajön, ha helye van az életedben. Ha nincs, akkor a kiképzés része volt.

A türelem tulajdonképp egy nagyszerű vagányság. S a harc, amikor megtapasztalod, hogy igenis az életed a magad harca, és abban mindig magad maradsz a legvégső pillanatokban, s azt neked kell megoldani, megharcolni, kiállni érte, anyanyelveden

vagy egy másikon, és akkor lassan minden sikerül… Feljebb lépsz egy lépcsőfokot... Véráldozatok árán. Ez az út maga az öröm, ha jól értelmezed, ha jól éled meg, ha élvezed.

Mindeközben megerősödsz abban is, hogy mások harca nem a tiéd, hogy vannak emberek, akiken valamiért nem lehet segíteni, egyszerűen azért, mert nem értek még meg az elfogadásra, és még nem járták meg a saját poklukat, hogy a végén képesek legyenek értékelni azt, ami általad az ölükbe hullott.

„Meg kell látni az angyalt a márványtömbben, és addig vésni, még ki nem szabadítottad.” (Leonardo da Vinci életrajzírója) Az eredeti mondat Leonardo da Vincitől valahogy így hangzik: „A szobrász azáltal éri el a célját, hogy eltávolítja, ami felesleges.”

Nem másokról, önmagáról, hiszen a márványtömb is és a belőle megszülető szobor is a szobrász maga. Azután lesz, aki érti és lesz, aki nem.

Mindig a lelkünk az ár. A lélekrombolás a létező legdurvább erőszak, mindegy, hogy mi tesszük mással, vagy más teszi velünk. A gyilkos mindig eladja lelkét az ördögnek. S ha gyilkossal hálsz, gyilkossá válsz. Egyszerű a képlet. (a gyilkos több mindennel behelyettesíthető: hazudozó, gyáva, beteg, éretlen, önmagát kereső, tevéivel viaskodó e.t.c.)

Ezzel szemben lehet elfogadni, elengedni, várni, még ha megérteni oly nehéz is. Az élet mindig kiforrja magát. Egyszer azon kapod magad, hogy eddig oly félelmetes harcmezőként elképzelt szituációkban is tudsz laza lenni. Mosolyogsz, megnevettetsz mást, és megnevettetnek végre. Valójában semmi nem történt, csak bontogattad le a saját sorompóidat. Lefaragtál a márványtömbödből vagy 8 tonnát, s az öröm, mint tudjuk, a laza lélekre szívesebben száll...

A minap olvastam egy nagyszerű beszélgetést Alföldi Róberttel. Persze hozza magát, mint mindig. Vitán felül áll, mint mindig. Vele nem tud mit kezdeni a hatalom. A tehetsége a védjegye. Beszél szorongásról, hatalomról, megfelelési kényszerről, öncenzúráról, elveink feladásáról… s zárszóként egy vicces mondást idéz, mennyire igaz:

»Az elvek olyanok, mint a fing, az ember tartja, amíg tudja, de végül mégis elengedi.«

Francia piknik

”A buddhista meditációnak van egy manapság népszerű, különösen a pszichológiában elterjedt értelmezése, miszerint a már nem létező múlt és a még nem létező jövő helyett tanuljunk meg a jelenben élni. Ezzel a felfogással azonban nemcsak az a probléma, hogy nem vesz tudomást az ok-okozat törvényéről – arról, hogy nem véletlenül kerültünk éppen ide, és a jelenlegi cselekedeteinknek is lesznek hosszú távú következményei. Felmerül az a mélyebb kérdés is, hogy ha nincs múlt és nincs jövő, akkor vajon hol a csudában van a jelen, amely időben nem lehet nulla pillanatnál hosszabb (mert akkor már múlt és jövő is lenne benne), ráadásul nem is értelmezhető másképp, csak a (nem létező) múlthoz és jövőhöz való viszonyában?
Ha elgondolkodunk ezen, megértjük, hogy a jelen éppoly virtuális, mint a múlt vagy a jövő.
A bajunk nem az, hogy nem vagyunk a jelen pillanatban, hanem hogy nem vagyunk a valóságban! A buddhista meditáció célja a szenvedés tényének, okainak és megszüntetésének tudatos átlátása a jelen, a múlt és jövő káprázatai mögött.” (Pressing Lajos Lílávadzsra: Tanítások a tudat természetéről.)

Nos, a probléma sokkal mezítlábasabb megoldása végett varázsütésre, talán nem kimondva: tűzoltási szándékkal szerveződött meg a mi kis vidám, családias »francia piknikünk«. Az előző közeli s távoli időszak nehézségeinek, negatív energiáinak, kimondatlan letevésére, gyógyítására, felejtésére. Csak úgy egyszerűen, lazán, belevetve magunkat két nap látványba, illatba, hangokba, kulináris élvezetekbe, nagy ágyakba, nevetésbe. Az egész úgy adta magát, csak engedni kellett mindent megélni. Közel engedni a szabadságot, az érzéseket és önmagunkat magunkhoz. Egyszóval bevettünk egy adag természetes görcsoldót. Rég éreztem már ezt a feelinget.

Az uticél Lille, a hozzánk legközelebb eső francia város, illetve annak falusi környezete. A történelmi Flamand grófság, melynek ugye azért része volt két belga tartomány is.

Fantasztikus élmény, hogy nem több, mint 290 km-rel (3,5 óra autóval) távolabb tőlünk, túl ugyan két „országhatáron” mennyire más az éghajlat, a vidék, a természet. Mennyire más érzéseket kelt életre, mennyire más gondolatokat ébreszt fel, akaratlanul is elterelve magára a figyelmet, hogy ne érezz kívüle mást, hogy elfedd a fájó gondolatokat.

A holland-belga határon mindjárt egy félpanziós ház, ami ugye azért félpanziós, mert már nincs teteje. Úgy tűnik, Belgium Nyugat Európa Magyarországa. Tényleg nem lehet Hollandiához hasonlítani. Az igénytelenebb fajta graffitikkel teletegelt szürke betonfalak mögött futó vonatok, Budapest-Zugló külsejű vasúti megállók, felújításra szoruló házak, kétsávos autópályák, 120-as sebességhatár. Olyan érzés, mintha a holland megszokás után szúnyoghálón át néznéd a világot. Mintha a szürkeség köpenyével igyekezne elfedni a hiányosságot. Betonhangulat, szemét, s az érzés, hogy nem ismerik a kőműves fánglit. Nagyanyám mondta mindig, hogy neki nagy köténye van, aláfér sok minden, és valóban igyekezett eltakarni minden bajt, szégyelleni valót vele. Abban az időben még sokkal fontosabb volt, hogy mi illik, mi nem, mit szólnak az emberek, hogy a gyerek szégyent hoz a szülő fejére, meg a család hírneve… ilyesmik. Hát amint nagyanyámnak is sűrűn akadt szüksége nagy kötényére, úgy nekem is, úgy mindannyiunknak, úgy országoknak is lehet nagy a szüksége hatalmas szúnyoghálóra. Mindazonáltal Belgiumban olcsó a benzin és a Red Bull. Többet nem mondhatok, mert csak átszaladtunk rajta. Nyilván nem csak ennyi ez az ország sem. Mindenesetre az autó ablakából felületesen nagyjából ennyit mutat.

Fanciaország-vidék-múltad-feeling-dejavu-2.0.

A holland, egész évben zöld sík mezők, s az azokat tápláló mindent átszelő kanálisok, a szürke szoknyájú alacsony felhők, a mindennapos eső, a 90%-os relatív páratartalom, a tavasz és az ősz hiánya, amit annyira megszoktunk már, itt újra életre kelt. Az otthonunk, a múltunk, a jelen szerelmünk...a jelen életünk...s a jövőnk… ami persze éppen ez az ország.

Utunk során észrevétlenül asszociál minden a múltra. Talán kicsit még settenkedik is, hogy beférkőzzön a szívbe, ami ugye a született racionális számára tabu ugyan, ámbár az élet nagy kátyúiból éppen ez húz át a valóságba. Mert az egyedüli valóság a szeretet. A szerelmek, amikre van, aki épp a határátkeléssel talál rá, és van, akin ez nem segít.

Nos nagy szerelmünk: Hollandia  után elkapnak a múltunkból oly jól ismert ősz színei, ízei, az érzés. A magasabban szálló felhők látványa, a felhők fehérsége, a vidék, a szántások, a levegő és gyerekkorunk környezetének látványa és illata.

Fantasztikus élmény volt sétálni az almáskertben, mint gyerekkoromban az udvarunkban, ami tele volt az akkor divatos törpe almafákkal. Sétáltunk hatalmas platánfasor alatt, ami tényleg a sárgától a barnáig minden színben játszott. Felidézte a szegedi Széchenyi tér illatát. A lehullott levelek zizegése, és mindenek ősz illata olyan „ahonnanjöttünk” távoli érzésével szállt meg. S azután egy hatalmas szomorúfűz, a balatoni nyár, aminek édes emlékét azóta sem képes feledtetni, kiradírozni senki és semmi. S egy öreg vadgesztenyefa, melynek termését hordtuk a zsebünkben mindhalálig. Ezek afféle sosem fakuló érzéseink. Ezek a fák értelem szerint hollandia azon részén, ahol lakunk, nincsenek. Mint ahogy dombok sincsenek, itt azonban egy kellemes dimbes-dombos vidék terül el, minden négyzetcentiméter földet szántóként hasznosítanak. Mindenütt kukorica és répaföldek. A földeknek is illata van. Alig van felhő az égen, a nap melegebben süt, a levegő tisztábbnak tűnik, s a táj is kontrasztosabb. A mi mindig zöld, mindig esős mindig vizes ősz és tavasz nélküli Hollandiánk után tényleg egy nagy „de szép” sóhaj volt az egész utunk.

Meg ne feledkezzünk a gyönyörű pár száz éves flamand házakról se. Errefelé sem divat eldózerolni őket. Így azután a műemléki külső megtartásával egy fantasztikusan modern, ugyanakkor megkomponált hangulatos belső teret alakítanak ki, ennek iskolapéldája volt a szállásuk. Bájosak ezek a kis házak, kis falvak, farmok.

Nos, nem a saját ágyamban még sosem aludtam ilyen jót, mint itt. Persze ciripeltek a tücskök, és sirályok helyett énekes madarakra ébredtem. Az érzés magáért beszélt.

Távolodjunk kicsit a romantikus gondolatoktól, mert kis családom azért hangulatos, vidám, poénkodós népség. Imígyen egész idő alatt folyt belőlünk a szó, a humor.

Azzal az eltökélt szándékkal érkeztünk, hogy adunk a kulináris élvezeteknek is. Ennek természetesen része a csiga evés is. Így azután vicces nyomozásba fogtam a csigák holléte felől. Végül is Lilleben Andrénál, ami egy nagyon hangulatos kis hely, elfogyasztottuk ahogy kell az „ Escargots de Bourgogne” névre hallgató előételt, miközben felemlegettük Julia Robertset is. Mindazonáltal, hogy a csiga nagyon finom, s ezért is térünk vissza mindig, az elfogyasztása borzasztó faxnis, akárcsak a pálcikával evés. Meglehet, hogy illendőbb lett volna bort kóstolni utána, megrögzött sörivók lévén mégis a házi főzésű sörre szavaztunk. Nem bántuk meg.

A kulináris élvezetek még ezután sem értek véget, merthogy elhatározásunkhoz híven bevettük magunkat egy Carrefourba. Ennek is megvolt a maga feellingje, ugyanis Hollandiában nincsenek hipermarketek, s mindig felemlegetjük a szegedi éjjeli tescos vásárlásainkat. Egyszóval: készültünk. Útközben már mondogattuk, hogy ki mit szeretne hazavinni, mert ugye ezek a derék franciák eszméletlen sajtokat produkálnak, amik nem hasonlítanak a mi nem elhanyagolható holland sajtjainkra. Azontúl, nem elhanyagolható a halfelhozataluk, a kaviáruk sem, ismerik a sonkagyártás csínját-bínját, van másmilyen tejük, Pitchük. Ezekről tudtunk mindről, hanem miután mindezzel megvoltunk, egyenesen felénk tartott egy canard-pult. Kacsazsír, tepertő, kacsahús zsírjában, és ki tudja még mik nem. Namost, ezután már csak hagymát kellett venni.

Sokan kérdeztétek, hogy mit kell a »francia piknik« alatt érteni. Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy semmi köze az »orosz rulett« -hez. Pontosan ezt. Hogy sikerült kiszakadnom a munkából, a harcokból, mások útjának egyengetéséből, a hazugságokból, a hülye pletykákból és az ármánykodásból, azután még a természet is máshogy gondolt dolgokat...  Én meg így.

A »francia piknik« tehát nem más, mint egy különleges formában véghez vitt csoportos meditáció, melynek célja a szenvedés tényének, okainak és megszüntetésének tudatos átlátása a jelen, a múlt és jövő káprázatai mögött. Olykor szükséges kiszakadni a megszokott környezetből, s kizökkenteni kicsit az időt. 😉😄