Vannak
történetek az életünkben, amik egy verssel kezdődnek, regénnyé
lesznek, majd életformánkká válnak, eltörnek párszor, és
végtelen szeretetté csendesülnek.
Amit
egy évig nem használsz, nyugodtan kidobhatod, mert úgysem veszed
elő többet. Ez a tárgyak, ruhák, kacatok tekintetében tényleg
kiváló módszer. Egy költözés, a szüleink házának
felszámolása kapcsán és más egyéb alkalmakkor rá is jövünk,
mennyire igaz. Hajlamosak vagyunk a „jó lesz az még semmire”
gyűjtögetésre. Az idősek azért, mert kényszeressé válnak e
tekintetben, meg mert megszokták a régi időkben a dolgok
újrahasznosítását. Mindent meg lehetett javítani a Rakéta
porszívót, a panelbontó Hajdú-energomat mosógépet, a Trabantot
házilag, a Kotyogóban szelepet és gumit cseréltek, a
szigeteletlen házban a régi szőnyeg ott maradt az új alatt, és
még ki tudja mennyi mindenféle praktikus helyet találtak
mindennek. A cserépkályhában hasznos meleggé váltak a deszkák,
a nyáron összegyűjtött újságok, rongyok, és még sok egyéb. Az üvegek évről évre megteltek befőttel, savanyúsággal,
paradicsomlével. A nylonharisnyákat tejeszacskókat felvagdosták
és lábtörlőt horgoltak belőle, a használt ruhákból szatyor,
párna készült, a ruhákat átalakították, mert ugye volt
varrógép is, ami már arra sem volt jó, azt hosszú téli estéken
gondosan csíkokra vágták és rongyszőnyeggé vált. A tejfölös
dobozokban nevelték a palántákat tavasszal a veranda ablakban.
A
mi korunkban azonban erre sem alkalom, sem idő, sem lehetőség
nincs. Bár engem még megtanítottak ezekre a fogásokra, valószínű,
sosem fogok ilyesmivel foglalatoskodni.
A
fogyasztói társadalomban mindent bonyolultra terveznek,
javíthatatlanra. Ha elromlik a Daewoo típusú intelligens
mosógépünk, szerelő Gábor kijön és 3000 Ft-ért (3 évvel
ezelőtti áron) szétszedi és megállapítja, hogy kuka. Nincs
befőzés, palántázás, idő, nem tudunk varrni, horgolni, kötni,
meg már nem is trendi. Mégis értelmetlenül ragaszkodunk a
tárgyainkhoz. Talán mert a mai ember beteg: megalomániás,
depressziós, képtelen maga körül rendet tartani, schopaholictól
szenved, ami ugyanolyan impulzuskontroll-zavar, mint a drogozás, az
alkohol, a szerencsejáték… és közben halmoz és halmoz egy
nagyszerű szeméttelepet maga körül, amin kapirgálhat kedvére
kiváló pótcselekvést találva a valódi megoldandó problémák
elől menekülvén (ld.: Life Network Gyűjtögetők című
sorozata).
Ha
már a tárgyaink kezelésében is betegesek vagyunk, mit várhatunk
el az emberi kapcsolatainkban?
Kevés
„holtomiglan-holtodiglan” relációt látunk a mai világban.
Néha eltűnődünk, hogy mi erre is képtelenek vagyunk.
Kérdezősködünk, hogy mi a titka. Szüleink, nagyszüleink
generációjában kutakodunk utána. Mi az amit ők tudtak, mi meg
nem? Képesek voltak összecsiszolódni a házasságban, a
barátságban, a szülő-gyerek viszonyban. Ők ezt gyakran a
toleranciával magyarázzák, hogy bennünk ez főleg fiatalon nincs
meg, meg türelmetlenek vagyunk egymáshoz, elbeszélünk egymás
mellett, nincs rend körülöttünk és bennünk. Fellazultak a
szabályrendszerek, és a tekintély.
Képzeljük
csak el, hogy az élet egy nagy udvar, ahol nőnek virágok, bokrok,
fű, és nőnek egyre gazak is a fű és a térkövek között.
Ezeket gyomláljuk. Amíg kicsi a probléma, pár centisek a gazak,
lehajolunk, kiszedegetjük. Az eredmény tökéletes. Azután nem
csináljuk lustaságból, vagy fáradtságból, vagy mert
elfelejtettük, vagy mert nem tartjuk fontosnak… megnőnek a
problémák vitákká, a gazak 30 cm magasra. Elő kell venni a kerti
kapát, kicsivel tovább is tart, fáradságosabb a küzdés, de
működik. Ilyenkor még meg tudunk békélni egymással. Azután
eljön a méteres csikófarkak és paréjok korszaka. Na ezt már
fájdalmas kihúzgálni, időigényes, fárasztó, és nem lesz
tökéletes. Nagyjából innentől kezdjük szadizni a másikat,
ekkor lép félre az egyik, innentől nevelhetetlen a gyerek…
Kezelhetetlenné válik az udvar, mert a hatalmas gazak, miután
beleszakadnak a földbe, mindjárt kétfelé is ágaznak, a
problémákat napi szinten esszük a kenyerünkön. Azután feladjuk,
nem harcolunk, az udvart belepi a méteres gaz, elszórja a magját,
és reménytelen szélmalomharccá válik minden. Ez az a pont,
amikor bármelyik fél mond valamit, még ha az egyébként jó
irány, akkor is ellent mondunk, a gyerekek nevelésében sem vagyunk
következetesek, amit ők persze remekül kihasználnak. Mindenkinek
elege van, mindenki mindenkinek beszól, holott egykor szeretetből
terveztünk és vállaltunk be mindent. Persze sosincs későn, mert
van rotátor, földcsere, a térkövet újra lehet rakni, de
általában ilyenkor már nem hiszünk benne, becsukjuk magunk után
a kaput, bedobjuk a kulcsot a postaládába. A
„holtomiglan-holtodiglan” pedig éppen arról szól, hogy ha kell
kézzel ássuk fel az udvart, kitalicskázzuk a földet, majd vissza
az újat, és ha valahol elvétjük, akkor egy élet alatt többször
is földet cserélünk. Együtt. Újra és újra. Közben megállunk,
letöröljük az izzadságot és megöleljük egymást. A
gyerekeinket is megtanítjuk erre. Lehet, hogy néha gyötrelmes,
fájdalmas, de a harcainkat megvívjuk… együtt... talán ezt
hívják összecsiszolódásnak. Na, erre vagyunk képtelenek.
Senki
se gondolja, hogy a kapun kilépni könnyű, és utána is meg kell
küzdeni magunkkal. Meg az egyedülléttel. Azután persze újra
próbálkozunk egyszer, kétszer, háromszor. Mert sok a tanulni
való. Vagy elkezdünk falakat húzni magunk köré. Nagy vastag
kétméteres falakat, hogy nehogy átjusson rajta valaki. Lehetőleg
a nap se süssön be. Nézünk kifele rajta, és ha valaki feltűnik,
gyorsan felcímkézzük valami hülyeséggel, hogy ne kelljen szóba
állni vele. Bent tiszta az udvar, rendes a ház, a mi házunk, a mi
várunk. Nem nő benne a gaz, mert egyedül kigyomláljuk még pár
centisen, nincs kivel megküzdeni naponként. Elhitetjük magunkkal,
hogy ez így jól van, pedig nagyon nincs jól, mert társas lénynek,
kapcsolatokra, gondolkodásra, ölelésre, simogatásra, szeretetre
születtünk.
Falakra
nincs szükségünk, de határokra igen. Nem szabad a kettőt
összekeverni.
Jó
esetben a saját falainkat végül megtanuljuk lerombolni földig, és
már nem építünk újakat, legalábbis magunk köré nem. Más
falait nem tudjuk lebontani. Mindenki mindig csak a sajátját. Van
akinek elég hosszú az élet, hogy sikerüljön, van akinek nem.
Mégis
érdemes feltennem a kérdést, hogy a te építkezésedet mennyiben
befolyásoltam.
„Lehet,
fel se fogtam még,
hogy
ez az én kudarcom,
én
engedtem, hogy falakat húzz közénk.” (Anti Fitness Club, Molnár Tamás)
Az én házam körül jó holland szokás szerint nincsen
kerítés, nincsen bezárt kapu, az ablakaimon sosem lesz rács, függöny. Igen, belátsz hozzám, de ez nem azt jelenti, hogy átjáróház vagyok, akin át lehet suhanni,
ki-be járkálni rajta. Én is az állandóságra törekszem,
szeretettel élek, és szórom mindenfele, ahol valakinek szüksége
van rá, szeretek megnevettetni, mosolyt csalni más arcára,
meghallgatni, megvigasztalni, letörölni a könnyeid, példát
mutatni, de tanácsokat nem adhatok. Tudok napról napra változni,
hogy egyre jobb legyek. Megváltoztatni téged nem az én tisztem,
megváltoznod neked kell, magadtól, belső elhatározásból.
Az
én feladatom csak annyi, hogy türelmesen várjak, még átrugdosod
a csökönyös tevéidet a tű fokán, elfogadjam a helyzetet, legyek
teljesen biztos benne, hogy neked is sikerülni fog. Addig is éljem
az életem jól, boldog legyek, álmodjak nagyokat, és sose szűnjek
meg szeretni.
