Emerencia Wittelsbach: Sötét utcák 1.0

1954

    Furcsa festő az ősz. Hideggé, fáradttá, tette a falut. Az este is hamar leszállt, mintha hirtelen odaföntről valaki egy sűrű szövésű pokrócot dobott volna az utcákra. Ettől természetesen csak még sötétebb lett, és még hidegebb. A levegő erősen párás volt. A szél nyargalászott a tereken, fújta a száraz leveleket utcahosszon keresztül, hogy azután valahol kupacba rakja, s megint felkapja. Mintha a fentiek űznének tréfát velük. Az utca kihalt volt. Minden bezárt. Csak a szemközti Presszó ablakából szűrődött ki némi semmitmondó fény, s az utca végén egy lámpa pislákolt. Minden kifejezhetetlenül sejtelmesnek tűnt. Ilyen az, amikor az ősz kérlelhetetlen ridegsége és az éjszaka mogorva sötétje egy késői órán összebújik.

    Feljebb hajtotta a mókusbunda gallérját – amit még a tizennyolcadik születésnapjára kapott az édesapjától – megigazította fején a kalapot, kesztyűs kezeit zsebre dugta, s elindult. Nem érzett semmit, csak ürességet. Talán végleg elhagyták az érzelmei. Elsőszülött lányként jött a világra. Tisztában volt vele, hogy ennek puszta ténye hogyan befolyásolta kisgyermek-korát. A tizennyolc évvel ezelőtti tragédia járt az eszében. A kisöccsére gondolt. Ő volt a másodszülött fiú. Még most is elevenen élt benne a betegség emléke, amit ő kapott el az iskolában, s mire elvitték elkülöníteni a nagymamához, már a kisöccse is belázasodott. Apró 18 hónapos teste nem tudta legyőzni a kórt. Elvitte a torokgyík. Így mondták. Attól fogva mindig elevenen élt benne a bűntudat, hogy ő ölte meg a kisfiút, bár ezt így ki nem mondta senki. Inkább csak úgy érezte, hogy már nem szeretik a szülei úgy, mint régen. Egész életében vezekelni próbált. Persze ez nem mindig sikerült jól.

    Tűsarkú cipője kopogott a csillogó macskaköveken. A szél olykor ismét felkerekedett, hordta a leveleket a végtelenbe. Épp oly kicsinek érezte magát, mint az őszi levelek, s tudta, hogy egyszer őt is messze elfújja innen a hideg őszi szél. Itt kell hagynia azt az erőtlen kis próbálkozást, amit talán mások boldogságnak hívnak. Azt gondolta, hogy ez a valami már soha sem tér vissza. Nem lesz már gyereke, romokban a házassága. Mert erőtlen. Akkor még nem tudta, hogy egyedül a saját félelme erősebb nála. És valóban egész további életét a sötét utcáiban töltötte szülei mellett, behúzott függönyök, leeresztett redőnyök, kulcsra zárt díszrácsok mögött. Sosem jött rá, hogy a félelmeit egyedül a szeretet lenne képes elűzni.

    Olykor szembe jött vele néhányszor az ördög, s megvette tőle a lelkét egy kicsinyke örömért. Mindeközben minden tönkrement. A késői nem várt gyerek, erőszak és ellenkezés ellenére vakon, kopaszon, életképtelenül de megérkezett. Megmérettetett, kényszeresen szabadulni próbált. Egész életében szeretethiánnyal küzdött. S amikor megkapta – nem tudott már mit kezdeni vele. Azután sok év múlva megértett mindent, s boldogan élt, amíg meg nem halt. Egyszerű ez, akárcsak a mesében.

2014

    Már három hete csomagolt. Szétszedte a lakást. Bedobozolta, amit vinni akart, elajándékozta, amit nem. Búcsúzott az eddigi ötvenkét évtől, kicsit a fiatalságát is elsiratta. Ez már csak ilyen. Sokféle érzés próbálta volna eltántorítani, de már nem lehetett. Nem volt visszaút. Tudatosan így rendezte el, hogy ne legyen. Az erős arcát mutatta mindenki felé. Közben belül küzdött a félelemmel. Mindent, amit eddig felépített, azt maga mögött kell hagynia. Végig sétált a lakáson. Elárasztották az emlékek. Itt minden olyan volt, amilyennek szerette, ahogyan elképzelte valaha, amikor megvenni készült. Olyanná vált a tervei szerint, a saját kezei alatt. Kiment a balkonra. Rágyújtott. Lenézett. Az utca sötét és hideg volt. Ezen a késői órán már minden kihalt. Az egész látványtól megint félelem fogta el. Fázott. Lehet, hogy csak a fáradtságtól, hiszen az elmúlt hetekben akár szenet is lapátolhatott volna. Bizonyára az sem zsigerelte volna ki jobban. Gondolatai pont olyan sötétek és fagyosak voltak, mint odalenn az utca. Elnyomta a csikket. Becsukta maga mögött az ajtót. Jól esett még utoljára egy forró zuhany. Megtörölközött. Miközben kifésülte a haját, bekente az arcát a szokásos krémmel, egyre csak bámult a tükörbe. Tíz évvel ezelőtti énjét látta benne. Tudta, hogy holnap elindul az ismeretlenbe. Tudta, hogy a múltját nem viheti magával, de nem is akarta. Előre nézett. Látta maga előtt a hidat a pirkadatban, amin túl egy új élet kezdődik majd tiszta lappal, nulláról. Pontosan tudta, hogy felégetett maga mögött mindent, s visszaúszni már sohasem lesz lehetséges. Eddigi élete lezárult. Tudatosan zárta le. Később mindig nagy hálával és szeretettel gondolt azokra, akik ebben a projektben segítették, akik megerősítették, akik elfogadták, s nem szabtak feltételeket. Ők mind szerették. Bár akkor nem sejtette, hogy mennyi mindent cipel még magával.

2017

    Elkészült a vacsora. A kis lakást valami felfoghatatlan melegség járta át. A várakozás és az emlékek melege. Megterítette az asztalt két személyre. Fehér abrosz elegáns sötétkék- aranyszélű terítékkel.

    Gyertya, bor, a helyén. Még egy utolsó pillantást vetett az asztal közepére, a művészien roskadozó gyümölcstálra. Rápillantott az órára, felkapta a kabátját, szaladt lefele a lépcsőn, sietve szállt be az autóba. Egész úton a reptérig azon gondolkodott, hogy ennyi távollét után vajon kínál-e még illatos, friss gyümölcsöket kettőjüknek az élet. S ha meg is van még a régi ezüsttálca, képesek lesznek-e még egyszer együtt élvezni a látványt, az illatot, az ízeket. Ledobta az autót a parkolóban, lefényképezte fölötte a táblát, hogy még ma megtalálja ebben az útvesztőben. Szaladt végig a végtelennek tűnő mozgójárdákon. Valójában repült fél méterrel a föld fölött. Még néhány kanyar, folyosó, amit már kívülről tudott. Megállt a kijárat előtt, az utastájékoztató táblán már villogott a a „landed” felirat. A fotocellás ajtón hömpölyögni kezdett kifele a tömeg. Néhány perc múlva egymást ölelték olyan véget nem érő boldogságos összegabalyodásban. Nincs is ebben semmi különös. Ezt hívjuk reptéri érzésnek. Ez mindig az érkezési oldalon elfogyasztott első szőlőszem az ezüsttálról.

Olyan lenge fekete fátyolban lágyan elsuhanó majdnem szerelem volt. Árnyéka hangtalanul röppent végig a sötét parkoló sűrű utcáin.

Csak egy mélyről jövő sóhaj hallatszott:

– Szeress! Most! Gyógyítsd a sebeimet!

Megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett, s halkan ezt suttogta:

– Szeretlek. A sebeidet neked kell begyógyítanod. Mindenkinek a magáét.

    Ezután a háttérben még nyújtózott egyet a köztük tomboló romantikus szeánsz. Közben egyre csak szaporodtak a használt sebtapaszok, fáslik, üres fertőtlenítő-szeres üvegek. Lassan begyógyultak az előző életek sebei is. A bombatölcséreket, lövészárkokat, a romokat befújta homokkal a csípős tengeri szél. A dűnéket télen műhóval fedték be a síelők nagy örömére, tavasszal virágszőnyeg borította be.

Végül is mindez csak gyenge hazugság volt.

2024

    Ízig-vérig hedonista volt. Ez határozta meg minden percét. Rátelepedett a gondolataira is. Behálózta az egész életét. Valójában nem is tudta, hogy mióta is tart ez, mintha mindig is így lett volna. Szenvedélyesen hajhászta az élvezeteket. Meg volt győződve, hogy neki ez alanyi jogon jár. Az evés, az ivás, a tespedés, a szex. Mindez persze az általa elképzelt és kivitelezett formában és ebben a sorrendben. S a pénz, ami felülír mindent. Meg a státuszszimbólum-autó. Azt nem mondanám, hogy ennek a hozzáállásnak nem lettek soha kellemetlen következményei. Fura elképzelései voltak a nőkről. Malacot nem vitt az ágyába csak géppuska-lábút. Szeretett csöcsörészni. Ez utóbbi kijelentés utalt az elvárható minimum D-kosaras méretekre. Tökéletesen izgalomba hozta egy kiadós marha- velőscsontos húsleves. Egy tál pacaltól elélvezett, két tál pacaltól eltelt, három tál pacaltól meg jóllakott. Utána lecsapatta pár Whiskeyvel, lekísérte pár sörrel, pár szivarral. Majd éjszaka nem hallott semmit. Természetesen természetesnek vette, hogy ez így természetes. Azután arra lett figyelmes, hogy hallgat az asszony. Hamarosan ki is költözött aludni a másik szobába. Egyszer sem mondta neki, hogy jöjjön vissza, mert gondolta, úgyse jönne. Nem harcolt, nem dühöngött, nem akart máshogy élni. És csak egyetlen pillanatra érezte az egyedüllétet. 

    Valami olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy sötét, hideg macskaköves utcán sétálna, ahol már minden bezárt. Az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is fújta a szél.

2026.

    Mikor visszagondolt gyerekkorára, mindig sötét utcákon sétált hazafelé egy kihalt, csendes, falusi nyár-éjszakán. Sötétben járt a temetőben is. Egyáltalán nem volt ebben semmi félelmetes. Inkább minden letisztult, megnyugodott, s átlényegült megértéssé és elfogadássá. Persze csak óvatosan kúszott vissza a mindennapok véget nem érő sötét utcáiból. Már nem vágyott vissza. Gyermekkora a maga rideg, poroszos világával, véget nem érő magányával és a megvont szeretet utáni sóvárgásával soha nem volt érthető, és nem lett elfogadható sem, bárhogy is akarta, bármennyit is sírt, mikor nem látta senki. Azután még vagy ötven évig sétált kezében egy piros szívecske alakú léggömb madzagját szorongatva, mígnem egyszer csak váratlanul elengedte…

    Már tizenegy éve nem volt a temetőben, s négy éve nem volt Magyarországon sem. Az ajtók mind becsukódtak, nyikorogva, mintha egy elhagyott kastélyt őriznének az enyészettől. Bellül a bútorokon fehér vásznak voltak. Mindent vastag por lepett, pókhálókban pókok dolgoztak megállás nélkül, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. A porlepte csillárok még őrizték eredeti tekintélyüket.

    A plafon néhol már beázott, a víz lecsorgott a valaha mesés szépségű tapétákon. Az intarziás parketta is felpúposodott. Néhol lehullott a vakolat nagy darabokban. Kérdés nélkül tűntek el a rózsaszín-pasztell árnyalatok, a kontúrok is elhalványultak. A mozgalmas színeket átvette a szürke ötven csalóka árnyalata.

A titkos kert is simogatásért sóhajtozott.

„Csönd van. A dudva, a muhar,

Lehúz, altat, befed.

S egy kacagó szél suhan el.

A nagy ugar felett." (Ady)

Mintha a modern urbex- világban járnánk.

    Mindannyiunknak megvan a magunk sötét utcája. Fenti nagyon is emberi esetek is bizonyítják ezt, és tedd csak mellé a magadét, a párodét, a testvéredét, a szüleidét, s akkor kettőnknek már lesz is gyorsan egy könyve.

    Az azonban vállalhatatlan, hogy egy egész ország politikai elitje éjsötét sikátorokban élje alvilági életét tizenhat éven át. Mert azok már nem egyszerű sötét utcák. Egyik oldalán Ferrárik parkolnak, a másikon meg mosógépek, meg iratdarálók szépen elrendezve.

Nem gondoltam sok évig várni. Nagyon rossz előérzetem volt. A 2010-es magánnyugdíjpénztár államosítás nyomta ki a biztosítékot nálam, meg persze sok „apróság”. Végül 2012-2014 között az egész család határátkelő lett. Most teljes szívemből drukkolok -immár a pálya szélén- mindenkinek virslit és hideg sört kínálok. Fogadásokat még nem kötnék.

„A Kárpáthyék lánya ma kinn él Amerikába'

Van autója és New Jerseyben háza

A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába'

És látogatóba jön Magyarországra

A Kárpáthyék lánya elmegy a cukrászdába

És befizet harminchárom stefániára. ( Bródy János)

Bali illata

"Egy napon csendes lesz az ember.

Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát.

Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg...

Ennyi az egész.

Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom.

Ez is eljön."           (Márai Sándor)

2025. június 7. Amszterdam

    Emerencia Wittelsbach magától ébredt. Semmi óracsörgés, semmi zavar, semmi pörgés. Mindent beterített paplanával a meleg csend. Hirtelen nem is tudta, hol ébredt, mi ez a fényűző érzés, ami hatalmába keríti. Az elmúlt öt nap a visszazökkenés ideje volt, a három gyönyörű szabadságos hét után magába az életbe, a való világba. A Balin levés tényleg egyfajta egészen elképesztő létforma volt számára. Komoly megfontolást igényelt, hogy akkor az ő kis Amszterdamja, vagy Bali miliője a valóság. S akkor a másik az csak merő képzelgés? Bajlódott még a gondolataival. Próbálta rendezni a cetliket az íróasztalon. Matatott a fejében. Nem érzett mást, csak véget nem érő hálát, hogy mindezt megélhette, hogy mindenről a személyes megtapasztalás nézőpontjából gondolkodhat. Bár egyenlőre még nem tudott megszólalni sem. Eszébe jutott a pillanat, amikor két éve a laptopja mellett ücsörögve rácsapott az asztalra.

– Balira kell mennem!

    Igaz előbb még megláthatta Párizst, Izlandot, Newcastlet is. S már csendesen titkolva ott lapult laptopján a repjegy is Denpasarba majd egy évvel az utazás előtt.

Folyamatosan forgott a fejében „százéves” filmélménye a Lost. Határozottan mindenkit a sziget hívott el ott is. Nagyon éles, hangos és eltökélt volt a kihívás. Nem tudott elvonatkoztatni az „ott a helyem” és a „mennem kell” érzéstől.

    Mindeközben a repülőjegy, s az elhatározás csendesen összeölelkezett laptopja fölött, s egy grandiózus érzéssé növekedett, amit Emi végtelen szeretetnek hívott. Ez most sokkal nagyobb volt, mint amit valaha is tapasztalt. Mindig úgy érezte, hogy keveset kapott ebből az érzésből, s ha kapott is, sosem merte elfogadni. Mert annak mindig ára volt. A legnagyobb baj az lett, hogy nem tudott már jól szeretni sem. Most azonban a tér megtelt egyenlőre megmagyarázhatatlan, pezsgő, inspiráló energiával. Az érzést bármikor el tudta érni. Olykor félelmetes volt, olykor meg nyugtató. Érezte, hogy eljött a megértés ideje. Itt van az az út, amin most végig kell menni. Nem volt a fejében egyetlen gondolat sem, nem volt semmi kétség, csak a mámorító érzés. Ez az empátia körülölelte, mint Burns kockás takarója. Megbízott benne.

    Természetesen nem beszélt erről senkinek, mert megint csak osztották volna a fejét. Azt gondolta, ahhoz meg már elég bölcs, hogy meg se hallja, és elég határozott, hogy ne adjon módot ilyesmire senkinek. Arról meg, hogy spirituális megmozdulás is az utazás célja, szó sem eshetett. Shirley MacLaine-t sem fogadták kitörő lelkesedéssel spirituális útjairól visszatérvén, nem akarták annyira megérteni sem. Az, hogy a tapasztalásait le is írta, még inkább nem aratott elsőre osztatlan sikert. Persze az idő később megtette áldásos hatását. Bestsellerek születtek. C’est la vie.

    Emi konkrét kérésekkel érkezett. Meg akarta élni, személyesen megtapasztalni a sziget energiáit, amik létezéséről eddig csak sokat olvasott. Ennek valódi működéséről persze nem volt elképzelése sem. Nem tudta, hogyan kell, s egyáltalán hogyan lehet ezt megérezni. Sejtette, hogy mindvégig igyekeznie kell majd a mostokban maradni.

    Végre teljes békét akart a felmenőivel. Ezzel is megelőlegezve a békét a gyerekeivel. Úgy érezte, hogy az írásban bekövetkezett csomók oldódására is most végre eljött az idő. Elvégzett közben két író-kurzust is, amit nagyon élvezett. „bölcsész agyával” szivacsként szívta magába az új ismereteket. Persze azon a szomorú tényen, hogy ezzel sem tudta előcsalogatni csak az írás vágyát, ez sem segített. Ebben a tartományban is csak összekuszálódott minden az utóbbi időszakban. Egyetlen markánsabb érzése az volt, hogy a dolgokban minden mindennel összefügg. S ha van mód a gyógyításra, hát az bizony egyszerre fog megtörténni. Bár ez az elgondolás elég meredeknek tűnik így első olvasatra. 

Emi rendíthetetlen volt. Egyre stabilabb volt az emóció. Egyre többet foglalkozott a gondolattal. Dédelgette, babusgatta, mígnem az gyökeret eresztett, majd szárba szökkent, virágokat hozott a szívében. Illatos, színes virágokat. Ez a virágillat egyenlőre megmagyarázhatatlan, leírhatatlan volt. Csak ott élt a lelkében. Tudta, hogy egyszer valami rejtett titkos magyarázatra lel. Ez az érzés egyre többször kerítette hatalmába, csak nem volt még itt az idő.

    Nagyon komolyan készült az utazásra egy teljes éven keresztül. Olvasott.

Először is szépirodalmat, családregényeket, kémsztorikat, bérgyilkosok, rablók, elhurcolt zsidók, svábok memoárjait, migráns-történeteket különböző korokból, a mindig aktuális irodalmi díjazottak köteteit, és persze mindent, amit eddig. Tudatosan fókuszált az emberi sorsokra. Egyre erősödött benne a hit, hogy saját sorsának elfogadása csak egy sziszifuszi megértési folyamaton keresztül lesz lehetséges. Egy percig sem kételkedett benne, hogy meg tudja csinálni. Sejtette, hogy fájdalommal is fog járni. Tudta, hogy írnia kell. Mindenáron. Egy családállítás meghozta az első nagy áttörést. Legalábbis annak érezte, de ahogy egyre mélyebbre ásott, egyre több kérdés bugyogott a felszínre, forró volt, megperzselte a gondolatokat is. Felmenői és saját múltja mint egy izzó boszorkány-üst tele borzalom-kotyvalékkal. Ingyenes vetítés a vallásos pokolról s a sorsról, ha kérdezünk.

„Via inferni bono proposito pavimenta.” 

    Ezen a ponton csapott át az olvasás a szakirodalomba. Előásta a modern pszichológia leírásait a transzgenerációs traumák témakörében. Nagyszerű felismerések voltak. Teleszamárfülezett, telejegyzetelt kötetek kerültek ki ebből a projektből keze alól. Na és a nagyszerű felismerések, hogy nincs egyedül. S végül a válaszcunami a nagy kérdésre:

– Mitől ilyen zakkant a mi családunk?

    A folyamatra két Noémi tette fel a koronát. Az egyikük ismert és elismert pszichológusunk több könyvvel előadással, podcastokkal… a másikuk ugyancsak ismert és elismert coach, mestertréner ugyancsak könyvvel, sok-sok előadással és podcasttal a háta mögött.

A sors kegye folytán indulás előtti este még előadást tartott egyikük Amszterdamban. Imígyen Emi kis salátává olvasott könyvét dedikálta is. Ez lett élete első dedikált könyve.

Ugyancsak a sors kegye folytán pedig másikuk kísérte a Bali utazás spirituális vonulatán a csoportot. Ez lett a második dedikált könyve. Nem nagyon gondolta, hogy ez akár a véletlen műve is lehetne.

Emi még az indulás előtt arra a pompás felismerésre jutott, hogy bár nézőpontjuk alapvetően más, de a kettőjük könyveit, gondolatait ha egymásra tesszük, abszolút fedésben lesznek.

Levezetésként, bár ez sem oly egyszerű olvasmány, Erika könyve az Istenek szigetéről szegte be méltósággal a felkészülés lebilincselő pillanatait. A végső útravaló:

„Az igazság az, hogy a pokol nem valahol máshol van, és a mennyország sem. A pokol is itt van, és a mennyország is. A pokol és a menny a te hozzáállásodat jelenti az élethez.”

Osho

Irány 16,5 óra repülés a Holland Királyi Légitársasággal!

2025. június 9.

    Világosodott. Emi kinyitotta a szemét. Ezzel a lendülettel vissza is csukta. Nem volt kedve még felkelni. Végül is csak sikerült magához térnie. Felrázta a párnákat a háta mögé, behozta a bögrében a forró kávét, visszabújt a meleg ágyba, magára húzta a paplant, szertartásosan melengette a kezét a kávésbögrén, miközben lassan kortyolgatott. Hátradőlt a párnákra, becsukta a szemét, vett néhány mély levegőt. Visszagondolt a szigetre.

    Felidézte a leszállás izgalommal teli pillanatait, a hatalmas épület zsivaját. A falakon plafonig nyújtózó barátságos vagy félelmetes faragott fa-díszeket, a vízumért kígyózó sorokat. Orrában érezte a különleges virágillatot. Déjá vu érzés kerítette hatalmába. Bali virágai-érzés. Lassan, csendesen lopózott be a mindennapokba. Minden percben, minden lépésnél körülvette. Egy idő után elválaszthatatlan volt az élet érzésétől. De nem is kellett naponta meghalni a hiányától, hiszen ott lebegett mindenütt az egész sziget fölött. S hogy minden érzékszerv pillanatok alatt le legyen foglalva, mindenfele szólt a kellemes balinéz meditációs zene. Emi így hívta legalábbis.

    Felidézte a forró, nehéz, párás levegőt, ahogy rátespedt, mikor kiléptek a denpasari repülőtér ajtaján. Ahogy végigfutott szeme a taxisok hadán, azon a végeláthatatlan zsivajgó tömegen, nem győzte fényképezni egyenlőre csak a retinájára. A képeknek tényleg nem volt szükségük semmilyen kütyüre, mert egy villanással örökre bevésődtek az elméjébe, megfogták a kezét és futottak, repítették. Az egész olyan volt, mintha egy feltartóztathatatlan energiagömb gurulna vele, s töltené újra az eddig fárasztó hülyeségekre elfecsérelt életét, energiáit. Ez afféle boldogság-gyanús állapot volt. Átrepülték gyalog is a repteret, meglett a taxihalmazban a saját sofőrjük is (a névtáblás ötlet a világnak ezen szigetén is remekül működik). Emi nyugtázta, hogy a sofőr helye a jobb oldalon van. Besötétedett. Kikanyarodtak az útra. Szűk, kétsávos közlekedés, rengeteg autó, köztük rengeteg motoros balettozott mindkét irányba. Na és egész úton a jobb oldalon jöttek szembe a többiek. Egyszóval: félelmetes volt. Ezt nem sikerült megszokni később sem. Amikor busszal mentek az még rosszabb volt. Talán mert közlekedési balesetben már volt része többször is, s az ember bizonyos fóbiáit hordozza magával mindenhova, oda is, ahol már igazán elfelejthetné.

    Előzetes információk szerint a repülőtér és a szálloda Ubudon másfél órányi autózásra van. Emi hamarosan kezdte érteni, hogy mit is jelent a szigeten a „Bali-time” kifejezés. Egészen pontosan: körülbelül. Pontosítsunk: csak nyugodtan, lazán, mosolygósan, nincsen abban semmi rossz, ha késve érkezünk.

Ez persze nem feltételezi, hogy a balinézek nem tisztelik egymást is, meg az ideérkezőket is. Ez csak annyit jelent, hogy itt A-ból B-be eljutni nem egyszerű mutatvány.

    Felidézte a szállodába érkezés pillanatait. A recepció épülete az utcán belül félkör alakban kialakított udvaron állt. A felhajtón be tudtak parkolni a taxik, buszok, meg volt itt egy kis nyolcszemélyes golfautó, amely igény szerint naponta háromszor levitte a vendégeket ingyen a központba, visszafele meg lehetett sétálni, vagy taxizni. De elvitt a közeli masszázs-szalonba is, melynek tulajdonosi érdekeltsége azonos volt szóban forgó szállodával. Este volt. Errefelé az egyenlítő mentén pillanatok alatt szakad le a sötétség „este” 6-kor, és ugyanilyen gyorsan pirkad reggel 6-kor. Egész évben egyformán. A nap is valami egészen más utat jár be az égen, mint Európában.

    Emi holt fáradtnak érezte magát. Mégis minden picinyke érzést igyekezett bevésni a memóriájába. Valami azt súgta, hogy ezekből a jelentéktelennek tűnő villanásokból fog majd összeállni egy új perspektíva. Soha sem felejti a csinos, fiatal, balinéz recepciós hölgy mosolyát, azt a mozdulatot: összetett kezeit, a meghajlást, ahogyan köszönt az itteni szokásnak megfelelően. Majd határozottan elegánsan elvette az odakészített tálcát az asztalról, s néhány hibátlan angol üdvözlő mondat kíséretében kínált.

    Hideg pohár jeges frissen csavart gyümölcslével, a szélén citromkarikával. Welcome drink. Fantasztikus eddig ismeretlen gyümölcsök kavarodó íze, illata, friss, enyhén édes, enyhén savanyú titokzatos zamatok kavalkádja. A pohár külső felületén gyöngyözve csurgott le le a pára. A forró, párás levegőtől felhevült testén lassan terjedt szét a varázslatos, hűvös érzés. Mintha valaki a fülébe súgta volna:

– Már vártalak.

    Emi úgy érezte, hogy ez lehetett a nap fénypontja. Élt a gyanúperrel, hogy nem csak ezé a napé. Közben megérkezett két mosolygós boy, felkapták a bőröndöket, a szobakulcsot és elnavigáltak mindenkit a kis házba, ahol lakni fog. Emi érezte, hogy elég sokat gyalogoltak, jó néhány lépcsőn mentek lefele és felfele, kanyargós keskeny utakon vízcsobogás és hangos békakuruttyolás kíséretében. Az utak mellet fáklyák világítottak. A két oldalon volt vagy fél méter szintkülönbség. Elég félelmetesnek tűnt az egész, ugyanakkor hangulatos is volt egyben. Lassan elérték a házat. A hatalmas teraszt frissen locsolták fel. A bejárattal szemközti dzsungelt kerti lámpák világították meg. Meglepetés-gyanús reggelre számított a látvány tekintetében. Csodálatos volt. Elbúcsúztak kísérőik. Csend lett. Hogyan került ágyba, arra nem tudott már visszaemlékezni.

    Alvás közben többször is hallani vélte az eső hangjait. Olyan érzés volt, mintha soha többé nem akarna elállni. Amszterdamban megszokta a mindennapos esőt, ez azonban valami más volt. Ott egyszerűen csak esett. Hangtalanul volt része az életének. A hideg eső is meg a 80%-os páratartalom is. Volt idejük egymáshoz simulni. Itt volt valami susogás is az észlelés mögött. Jetlag ide vagy oda, hét óra alvás után kinyitotta a szemét. Már pirkadt. Az ismeretlennek tűnő esőhangok egyre valóságosabbá szelídültek. Közben mintha beszéd szűrődött volna be a teraszról. Csajos csevej, nevetgélés. Mintha Gréta, Kicsi és Egó hangját hallotta volna. Felkelt az ágyból. Elhúzta a verandaajtót. A teraszon nem volt senki. Csak a szíve szólalt meg.

– Ó, hát ti is itt vagytok? – mosolygott.

    Emi készített egy kávét. Próbálta visszaterelni agyát a valóságba. Ez a tizenhat és fél óra repülés és hat óra időeltolódás után szinte reménytelennek tűnt. A verandán két hatalmas faragott fotel, egy ugyanilyen kanapé, és hozzáillő nehéz asztal állt.

Leült az egyik fotelba, a másikra feltette a lábait, még az alvás után is kéredzkedtek felfele, mert a hosszú utat lógatva vészelték át. A zsibbadás még mindig kísértett. Mellé szegődött a „sosem fog ez elmúlni” cudar érzése. A kávéfüggőkkel azonban mint tudjuk egy csésze reggeli elixír csodát művel. Lassan kortyolgatta a forró kávét. Ahogy kezdte átjárni az íze, illata, melegsége, úgy nyílt egyre nagyobbra a szeme és vele az összes érzékszerve. Átszellemülten nézte a dzsungelt: a természet bujaságát, a hatalmas fákat, a lecsüngő élősködőket, a virágos bokrokat, füvet, alacsony virágokat, a zöld ötven árnyalatát, a változatos formájú, nagyságú viaszos leveleket. S természetesen a fa nagyságú, nálunk pár nyomorék levelet hozó színes szobanövényekkel is elidőzött. A fákról még csepegett le a víz. A levegő telített páratartalma huszonhat fok meleggel párosult. A lecsorgó vizek, a tócsák, a járdák mind melegek voltak. Kilépett a papucsból, átadta magát az érzéseknek. Átsétált a ház másik oldalára, amit az esti sötétségben nem látott. Nos, a szálloda sok kis balinéz házból állt, amely házak a szépen megművelt rizsteraszokon sorakoztak. A házak mögött meg a dzsungel maga. Sétált még egy kicsit, nézte a rizst, a szépen rendben tartott kerteket, házakat. Minden olyan volt, mintha állandóan simogatná valaki. Mintha itt ezen a kis szigeten a szeretetből, kedvességből és mosolyból minden és mindenki többet kapna az általa megszokottnál. Még a növények is.

    Olyan érzése volt, hogy Balin még rizsnövénynek lenni is jó. Visszament a házhoz. Élvezte, hogy itt még a lába sem fázik. Gondolatait alig tudta kordában tartani. Sehol az otthoni kavargó érzések. Mindent átmelegít az ittlét. Bizony, nagy valószínűséggel egyszer sem fog fázni, vizes ruhában sem. Csak szokni kell. Persze meglepetésekkel minden nap szolgált a sziget. Nem volt könnyű feldolgozni.

A mezítlábas meleg tócsákon járás nagyszerű élményével feltöltődve indult vissza a ház felé. A pára nem zavarta. A monszun meleg cseppjeiben kívánkozott áztatni magát. Pazar érzés.

Belépett a verandaajtón. Attila még mindig aludt. Kavart neki is egy kávét. Keltegette, pont úgy pajkoskodott vele, mint gyerekkorukban.

– Ébresztő, hasadra süt a nap! Előhűtve a kávéd, igaz, csak bekeverős lötty. Egyenlőre csak ezt sikerült prezentálnom. Bizakodom, hogy legalább a semminél jobb érzésben lesz részed. Amúgy van még annyi időd magadhoz térni, még én is átküzdöm magam a fürdőszobán. – ezzel a lendülettel finoman böködni kezdte.

– Jól, van, ne ilyen hevesen, Hugi! Most az következik, hogy ráugrasz a hasamra, és ott ugrálsz, amíg fel nem ébredek? – aggódott Attila, de már mindketten nevettek.

– Kedves Micimackó! Engedd meg, hogy ezen az üde korareggeli órán bemutatkozzak. Tigris vagyok, két „s”- „y”-nal. – kezét nyújtotta, majd halálos komolysággal tette hozzá – A tigrisek pedig szeretnek ugrálni. Sőt a tigrisek legjobban ugrálni szeretnek.

– Kedves Tigris barátom, olybá tűnik, másként nem tehetek. Leküzdöm ezt a borzasztó kávét. Addig foglald be a fürdőszobát, utána megyek én is. Mindazonáltal kérlek, ne ugrálj a hasamon, amúgy is már rettenetesen korog.

    A kis balinéz házikóban gyakorlatilag egy ajtó sem volt, csak amin a verandáról belépsz. Minden amúgy kényelmes, de egy légtérben vannak az ágyak, a nappali, a fürdő. Ennek persze nézzük a jó oldalát: nem kell abbahagyni a beszélgetést. Ők ketten pedig tudtak beszélgetni. Számtalanszor megváltották már a világot estétől reggelig s azután meg reggeltől még le nem ment a nap. Közös gyerekkori csínytevéseiket lázadó tinikorukra felváltotta a barátság. Mindig szerettek együtt lenni. Egyszerre volt a születésnapjuk, amit általában egy hétig ünnepeltek. Ilyenkor adtak a kultúrának egy hatalmas pofont. Mozi, színház, múzeum, képtár, utazások bolondulásig. Hosszú beszélgetések.

– Készen vagyok, tied a fürdőszoba. Haladjál, kérlek!

– Igyekszem.

Összenéztek. Emi mosolygott a szemüveg alól. Attila legyintett a kezével, és bevette magát a tusolóba.

Elkezdett piszmogni tusolással, öltözéssel, ideje volt lemenni felfedezni a rizsföldek alján az éttermet, reggelizni, megtalálni a csoportot...

    S ezzel elindult számukra egy felejthetetlen spirituális élményvihar, amiben az eddig ismert és számunkra fontos dolgok egyszerre mindennel együtt el is vesztek, degradálódtak, majd felkapta őket a forgószél, s rendre lehajigálta a lábuk elé a kövekre. Sorban, rendezetten, tisztán.

    Talán ezt nevezzük spirituális tisztulásnak, ami nem egyszerre csap le ránk, hanem egy hosszú folyamat, mint ahogy a tenger naponta kitartóan gereblyézi fel a tengerpartot, mióta számlálja az időt...

Miközben sok csöndes befele-fordulás alkalmával maradéktalanul megértünk sok mindent:

– Minden csak nézőpont kérdése.

– A víz képletesen is és fizikálisan is megtisztít.

– A tűz ereje számtalan borzalmat, rontást elűz az életünkből.

– A gyógyítók a lelkünket gyógyítják, nem a karunkat, lábunkat, mert nincs csak fizikai fájdalom, mindennek lelki oka van, s nem a testet kell gyógyítani, hanem az okot, a lelket.

– A természet energiái értünk vannak, el kell fogadni őket.

– Mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk.

– Mi a felmenőink álma vagyunk. (Burt Helinger)

    Nem baj, ha valamiben te -hivatásos eretnek- nem hiszel, ha megtapasztalod, majd beengeded. Az Univerzumnak nem feladata, hogy meggyőzzön téged, azt magadnak kell megdolgoznod magadon.

    Ez nem egy tűzijáték nagy durranásokkal, hanem egy hosszú csöndes folyamat, ahol eleinte még a végkifejletet sem tudhatod. A hited és a kitartásod azonban mindenkor iránytűddé lesz.

    Köszönet Balimama, sziget, vizek, kövek, tüzek, szentélyek, templomok, mindenféle energiák, könyvek, utitársak, amik-akik  tovább segítettetek az úton.

A repülőgép ugyan felszállt velünk, de talán akkor még nem éreztük, hogy ez majd mekkora utómunka is lesz.