1954
Furcsa festő az ősz. Hideggé, fáradttá, tette a falut. Az este is hamar leszállt, mintha hirtelen odaföntről valaki egy sűrű szövésű pokrócot dobott volna az utcákra. Ettől természetesen csak még sötétebb lett, és még hidegebb. A levegő erősen párás volt. A szél nyargalászott a tereken, fújta a száraz leveleket utcahosszon keresztül, hogy azután valahol kupacba rakja, s megint felkapja. Mintha a fentiek űznének tréfát velük. Az utca kihalt volt. Minden bezárt. Csak a szemközti Presszó ablakából szűrődött ki némi semmitmondó fény, s az utca végén egy lámpa pislákolt. Minden kifejezhetetlenül sejtelmesnek tűnt. Ilyen az, amikor az ősz kérlelhetetlen ridegsége és az éjszaka mogorva sötétje egy késői órán összebújik.
Feljebb hajtotta a mókusbunda gallérját – amit még a tizennyolcadik születésnapjára kapott az édesapjától – megigazította fején a kalapot, kesztyűs kezeit zsebre dugta, s elindult. Nem érzett semmit, csak ürességet. Talán végleg elhagyták az érzelmei. Elsőszülött lányként jött a világra. Tisztában volt vele, hogy ennek puszta ténye hogyan befolyásolta kisgyermek-korát. A tizennyolc évvel ezelőtti tragédia járt az eszében. A kisöccsére gondolt. Ő volt a másodszülött fiú. Még most is elevenen élt benne a betegség emléke, amit ő kapott el az iskolában, s mire elvitték elkülöníteni a nagymamához, már a kisöccse is belázasodott. Apró 18 hónapos teste nem tudta legyőzni a kórt. Elvitte a torokgyík. Így mondták. Attól fogva mindig elevenen élt benne a bűntudat, hogy ő ölte meg a kisfiút, bár ezt így ki nem mondta senki. Inkább csak úgy érezte, hogy már nem szeretik a szülei úgy, mint régen. Egész életében vezekelni próbált. Persze ez nem mindig sikerült jól.
Tűsarkú cipője kopogott a csillogó macskaköveken. A szél olykor ismét felkerekedett, hordta a leveleket a végtelenbe. Épp oly kicsinek érezte magát, mint az őszi levelek, s tudta, hogy egyszer őt is messze elfújja innen a hideg őszi szél. Itt kell hagynia azt az erőtlen kis próbálkozást, amit talán mások boldogságnak hívnak. Azt gondolta, hogy ez a valami már soha sem tér vissza. Nem lesz már gyereke, romokban a házassága. Mert erőtlen. Akkor még nem tudta, hogy egyedül a saját félelme erősebb nála. És valóban egész további életét a sötét utcáiban töltötte szülei mellett, behúzott függönyök, leeresztett redőnyök, kulcsra zárt díszrácsok mögött. Sosem jött rá, hogy a félelmeit egyedül a szeretet lenne képes elűzni. Olykor szembe jött vele néhányszor az ördög, s megvette tőle a lelkét egy kicsinyke örömért. Mindeközben minden tönkrement. A késői nem várt gyerek, erőszak és ellenkezés ellenére vakon, kopaszon, életképtelenül de megérkezett. Imádta a küzdést, a megmérettetést. Egész életében szeretethiánnyal küzdött. S amikor megkapta – nem tudott már mit kezdeni vele.
2014
Már három hete csomagolt. Szétszedte a lakást. Bedobozolta, amit vinni akart, elajándékozta, amit nem. Búcsúzott az eddigi ötvenkét évtől, kicsit a fiatalságát is elsiratta. Ez már csak ilyen. Sokféle érzés próbálta volna eltántorítani, de már nem lehetett. Nem volt visszaút. Tudatosan így rendezte el, hogy ne legyen. Az erős arcát mutatta mindenki felé. Közben belül küzdött a félelemmel. Mindent, amit eddig felépített, azt maga mögött kell hagynia. Végig sétált a lakáson. Elárasztották az emlékek. Itt minden olyan volt, amilyennek szerette, ahogyan elképzelte valaha, amikor megvenni készült. Olyanná vált a tervei szerint, a saját kezei alatt. Kiment a balkonra. Rágyújtott. Lenézett. Az utca sötét és hideg volt. Ezen a késői órán már minden kihalt. Az egész látványtól megint félelem fogta el. Fázott. Lehet, hogy csak a fáradtságtól, hiszen az elmúlt hetekben akár szenet is lapátolhatott volna. Bizonyára az sem zsigerelte volna ki jobban. Gondolatai pont olyan sötétek és fagyosak voltak, mint odalenn az utca. Elnyomta a csikket. Becsukta maga mögött az ajtót. Jól esett még utoljára egy forró zuhany. Megtörölközött. Miközben kifésülte a haját, bekente az arcát a szokásos krémmel, egyre csak bámult a tükörbe. Tíz évvel ezelőtti énjét látta benne. Tudta, hogy holnap elindul az ismeretlenbe. Tudta, hogy a múltját nem viheti magával, de nem is akarta. Előre nézett. Látta maga előtt a hidat a pirkadatban, amin túl egy új élet kezdődik majd tiszta lappal, nulláról. Pontosan tudta, hogy felégetett maga mögött mindent, s visszaúszni már sohasem lesz lehetséges. Eddigi élete lezárult. Tudatosan zárta le. Később mindig nagy hálával és szeretettel gondolt azokra, akik ebben a projektben segítették, akik megerősítették, akik elfogadták, s nem szabtak feltételeket. Ők mind szerették. Bár akkor nem sejtette, hogy mennyi mindent cipel még magával.
2017
Elkészült a vacsora. A kis lakást valami felfoghatatlan melegség járta át. A várakozás és az emlékek melege. Megterítette az asztalt két személyre. Fehér abrosz elegáns sötétkék- aranyszélű terítékkel.
Gyertya, bor, a helyén. Még egy utolsó pillantást vetett az asztal közepére, a művészien roskadozó gyümölcstálra. Rápillantott az órára, felkapta a kabátját, szaladt lefele a lépcsőn, sietve szállt be az autóba. Egész úton a reptérig azon gondolkodott, hogy ennyi távollét után vajon kínál-e még illatos, friss gyümölcsöket kettőjüknek az élet. S ha meg is van még a régi ezüsttálca, képesek lesznek-e még egyszer együtt élvezni a látványt, az illatot, az ízeket. Ledobta az autót a parkolóban, lefényképezte fölötte a táblát, hogy még ma megtalálja ebben az útvesztőben. Szaladt végig a végtelennek tűnő mozgójárdákon. Valójában repült fél méterrel a föld fölött. Még néhány kanyar, folyosó, amit már kívülről tudott. Megállt a kijárat előtt, az utastájékoztató táblán már villogott a a „landed” felirat. A fotocellás ajtón hömpölyögni kezdett kifele a tömeg. Néhány perc múlva egymást ölelték olyan véget nem érő boldogságos összegabalyodásban. Nincs is ebben semmi különös. Ezt hívjuk reptéri érzésnek. Ez mindig az érkezési oldalon elfogyasztott első szőlőszem az ezüsttálról.
Olyan lenge fekete fátyolban lágyan elsuhanó majdnem szerelem volt. Árnyéka hangtalanul röppent végig a sötét parkoló sűrű utcáin.
Csak egy mélyről jövő sóhaj hallatszott:
– Szeress! Most! Gyógyítsd a sebeimet!
Megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett, s halkan ezt suttogta:
– Szeretlek. A sebeidet neked kell begyógyítanod. Mindenkinek a magáét.
Ezután a háttérben még nyújtózott egyet a köztük tomboló romantikus szeánsz. Közben egyre csak szaporodtak a használt sebtapaszok, fáslik, üres fertőtlenítő-szeres üvegek. Lassan begyógyultak az előző életek sebei is. A bombatölcséreket, lövészárkokat, a romokat befújta homokkal a csípős tengeri szél. A dűnéket télen műhóval fedték be a síelők nagy örömére, tavasszal virágszőnyeg borította be.
Végül is mindez csak gyenge hazugság volt.
2024
Ízig-vérig hedonista volt. Ez határozta meg minden percét. Rátelepedett a gondolataira is. Behálózta az egész életét. Valójában nem is tudta, hogy mióta is tart ez, mintha mindig is így lett volna. Szenvedélyesen hajhászta az élvezeteket. Meg volt győződve, hogy neki ez alanyi jogon jár. Az evés, az ivás, a tespedés, a szex. Mindez persze az általa elképzelt és kivitelezett formában és ebben a sorrendben. S a pénz, ami felülír mindent. Meg a státuszszimbólum-autó. Azt nem mondanám, hogy ennek a hozzáállásnak nem lettek soha kellemetlen következményei. Fura elképzelései voltak a nőkről. Malacot nem vitt az ágyába csak géppuska-lábút. Szeretett csöcsörészni. Ez utóbbi kijelentés utalt az elvárható minimum D-kosaras méretekre. Tökéletesen izgalomba hozta egy kiadós marha- velőscsontos húslevessel. Egy tál pacaltól elélvezett, két tál pacaltól eltelt, három tál pacaltól meg jóllakott. Utána lecsapatta pár Whiskeyvel, lekísérte pár sörrel, pár szivarral. Majd éjszaka nem hallott semmit. Természetesen természetesnek vette, hogy ez így természetes. Azután arra lett figyelmes, hogy hallgat az asszony. Hamarosan ki is költözött aludni a másik szobába. Egyszer sem mondta neki, hogy jöjjön vissza, mert gondolta, úgyse jönne. Nem harcolt, nem dühöngött, nem akart máshogy élni. És csak egyetlen pillanatra érezte az egyedüllétet.
Valami olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy sötét, hideg macskaköves utcán sétálna, ahol már minden bezárt. Az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is fújta a szél.
2026.
Mikor visszagondolt gyerekkorára, mindig sötét utcákon sétált hazafelé egy kihalt, csendes, falusi nyár-éjszakán. Sötétben járt a temetőben is. Egyáltalán nem volt ebben semmi félelmetes. Inkább minden letisztult, megnyugodott, s átlényegült megértéssé és elfogadássá. Persze csak óvatosan kúszott vissza a mindennapok véget nem érő sötét utcáiból. Már nem vágyott vissza. Gyermekkora a maga rideg, poroszos világával, véget nem érő magányával és a megvont szeretet utáni sóvárgásával soha nem volt érthető, és nem lett elfogadható sem, bárhogy is akarta, bármennyit is sírt, mikor nem látta senki. Azután még vagy ötven évig sétált kezében egy piros szívecske alakú léggömb madzagját szorongatva, mígnem egyszer csak váratlanul elengedte…
Már tizenegy éve nem volt a temetőben, s négy éve nem volt Magyarországon sem. Az ajtók mind becsukódtak, nyikorogva, mintha egy elhagyott kastélyt őriznének az enyészettől. Bellül a bútorokon fehér vásznak voltak. Mindent vastag por lepett, pókhálókban pókok dolgoztak megállás nélkül, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. A porlepte csillárok még őrizték eredeti tekintélyüket.
A plafon néhol már beázott, a víz lecsorgott a valaha mesés szépségű tapétákon. Az intarziás parketta is felpúposodott. Néhol lehullott a vakolat nagy darabokban. Kérdés nélkül tűntek el a rózsaszín-pasztell árnyalatok, a kontúrok is elhalványultak. A mozgalmas színeket átvette a szürke ötven csalóka árnyalata.
A titkos kert is simogatásért sóhajtozott.
„Csönd van. A dudva, a muhar,
Lehúz, altat, befed.
S egy kacagó szél suhan el.
A nagy ugar felett." (Ady)
Mintha a modern urbex- világban járnánk.
Mindannyiunknak megvan a magunk sötét utcája. Fenti nagyon is emberi esetek is bizonyítják ezt, és tedd csak mellé a magadét, a párodét, a testvéredét, a szüleidét, s akkor kettőnknek már lesz is gyorsan egy könyve.
Az azonban vállalhatatlan, hogy egy egész ország politikai elitje éjsötét sikátorokban élje alvilági életét tizenhat éven át. Mert azok már nem egyszerű sötét utcák. Egyik oldalán Ferrárik parkolnak, a másikon meg mosógépek, meg iratdarálók szépen elrendezve.
Nem gondoltam sok évig várni. Nagyon rossz előérzetem volt. A 2010-es magánnyugdíjpénztár államosítás nyomta ki a biztosítékot nálam, meg persze sok „apróság”. Végül 2012-2015 között az egész család határátkelő lett. Most teljes szívemből drukkolok -immár a pálya szélén- mindenkinek virslit és hideg sört kínálok. Fogadásokat még nem kötnék.
„A Kárpáthyék lánya ma kinn él Amerikába'
Van autója és New Jerseyben háza
A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába'
És látogatóba jön Magyarországra
A Kárpáthyék lánya elmegy a cukrászdába
És befizet harminchárom stefániára. ( Bródy János)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése