365 nap 6.

Tövismadárkodásaink

" A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…

Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint.

A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük. " (Colleen McCullough)

Mert erőnk olykor egyben a gyengeségünk is. Mert vágyunk a szeretetre. Szabadon Csernus után: mi mind szeretet-kurvák vagyunk. Szabadon Tamási Áron után: mindannyiunknak kell egy hely, ahol otthon vagyunk. Szabadon Bagdy Emőke után: a szeretetkapcsolatot adjuk-kapjuk egymástól. Ez pedig egészségben, életben tartó erő, amely mindnyájunknak a legfontosabb.

S ezért… éppen ezért vagyunk képesek elkövetni nagyszerű pillanatokat, és ezért, épp ezért tűzzük fel magunkat a tövisre, és énekelünk, holott tudjuk, értjük a tövismadárkodás mibenlétét, mégis megtesszük. Mert gyönyörű, mert bár nagy árat fizetünk érte, de ez akkor ott sosem számít. Még ha egyszeri és megismételhetetlen volt, akkor sem.

Bármikor megkérdezik, a válasz mindig határozott  "nem bántam meg".

Az életünk tele van szabályokkal. Néha még magunknak is sikerül legyártanunk néhányat csak úgy grátiszba, hogy legyen mit betartani. Néhányat jól belénk nevelnek. Megtanulunk úgy végig menni az úton, hogy teli van palántázva a jobb oldal tiltó és korlátozó táblákkal, piros, villogó sárga, és telizöld lámpákkal. Olykor tövig nyomjuk a gázt, máskor meg döcögünk a dugóban. Valójában előbb-utóbb mindenhova odaérünk. Azt gondoljuk, a mi időnk akkor van itt, amikor csak szétnézünk, de nem állunk meg a stopvonalnál, amikor áttoljuk magunkat a piroson, amikor a megengedett sebesség kétszeresével zúzunk.

De valójában akkor jött el a mi időnk, amikor megcsodáljuk a véget nem érő legelőket, amiknek csak a kanálisok szabnak határt, a legelésző teheneket, birkákat, a nyuszikat, kacsákat. Azután megállunk, elővesszük a piknikes kosarat, kiterítjük a fűben a plédet. Nevetés, játék, beszélgetés, ölelés, az együttlét öröme, mind az idő megállításán dolgoznak. Ebben a kontextusban nem is olyan fontos a cél maga. Az érzés a fontos, ami elárasztjaa a szívünket, majd képes kilépni kicsinyes korlátai közül, kihömpölyög a szabadba, és ott átjárja a mezőt, átússza a kanálist, rámosolyog a szürke fodrú felhőkre és a napra. Mindezt végtelen, finom természetességgel teszi.

Akkor van itt az ideje valaminek, amikor képesek vagyunk elfogadni azt, megállni és élvezni a pillanatot. Megengedjük, hogy közel jöjjön hozzánk, hogy simogasson, kényeztessen, hogy élvezzük szavait, érintését, színeit, illatát, másságát, varázsát. Mindegy, hogy elmúlik, mindegy, hogy belehalunk, de egy percre elnémul minden, és ez az az egy perc, amit soha meg nem bánunk. Ez az, amit bár tudunk, mégis, mégis megtesszük.

Mert ilyenkor átjár bennünket a szeretet. És ez a lényege a tövismadárkodásnak: szeretetből tenni, amit teszünk, s azzal boldoggá tenni másokat, nem számít ha kicsit bele is halunk. És akkor elhallgat körülöttünk minden… és Isten mosolyog az égben. Mert ilyennek teremtett bennünket, csak néha alig emlékszünk már rá. Mire az út végére érünk, talán megtanuljuk a leckét.

„Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út.” (Vavyan Fable)

365 nap 5.

Mikor van itt valaminek az ideje?

„Soha se mondd, hogy késő. Hanem azt, hogy eljött az ideje.” (Müller Péter)

Valaminek az ideje mindig akkor jön el, amikor mi magunk készen állunk rá. Egészen addig nem, még csak vágyunk rá, álmodunk róla, de az előző korszakunkat nem tudtuk még feldolgozni, az előző történetből nem sikerült még kiírni magunkat. Ezt hívjuk elengedésnek. A hezitálás ideje, a bizonytalanságunk még nem alkalmas talaj arra, hogy bármi jót befogadjunk, és méginkább meg is tudjunk tartani. Ilyenkor is ránk találnak az örömök, a fantasztikus dolgok, utolérnek nagy találkozások, beteljesülni látszanak vágyaink, megtartani azonban egyiket sem tudjuk. Mert a gyümölcs még nem ért meg. Az ilyen korán jött szituációknak is persze megvan a maguk szerepe. Azt szoktam mondani: megmutatják, hogy van élet a halál után. Ebben az olvasatban ez azt jelenti: jelenlegi helyzeteden kívül is van világ. Felvillantanak mindig egy lehetőséget, egy utat, amin esetleg el is lehetne indulni, de sosem tesszük. Mert sok benne a bizonytalanság. Nem merjük megkockáztatni. Vagy még az előző kört se futottuk le, és egyszerre két kört futni nehéz. Valójában az is lehet, hogy későn jött. Ez a végkifejlet szempontjából éppúgy mindegy. A lényeg, hogy nem jó időben. Az, amit a helyzet indukál, ugyanaz.

Úgy is mondhatnánk, valaminek az ideje akkor jön el, amikor kétséget kizáróan becsukunk egy ajtót magunk mögött, hogy útnak induljunk, és megkeressünk egy másik ajtót, amin azután belépünk egy másik korszakunkba. Az idő tehát maga az elhatározás, a döntés, hogy arra indulunk el. Eddigre megteremjük a banánt. Igaz, még kicsit zöld, de sebaj, majd a kamionban megérik, még úton leszünk.

Először is semmiképp se gondoljuk egy percre se, hogy azzal, hogy megszületett bennünk a döntés bármi dologban, már eljött a téli pihenés ideje. Valójában túl vagyunk egy hosszú, nehéz, munkás, görcsökkel, félelmekkel teli időszakon. Mint amikor tavasztól őszig csak szántunk, vetünk, metszünk, permetezünk, félve figyeljük, hogy merre tart a jégesőt hozó vihar. Azután ládákba, zsákokba, hordóba, kamionba kerül a termés. Majd értékesítjük. Ilyenkor a jó gazda már tudja, hogy jövőre mit tesz máshogy. Tervez, gondolkodik, a döntését konkrét teendők formájában fogalmazza meg. Mit fog vetni, melyik fát vágja ki, vesz-e fel munkásokat? Még az is lehet, hogy eladja a nem jövedelmező gazdaságot, és máshol, máshogy új életet kezd. S közben, még úton van, megérik a kamionban a banán. Megérik ő maga is, hogy az elképzeléseit, a vágyait valóra váltsa. Ekkor jön el számára az ideje valaminek. Mert már minden kétséget kizáróan biztos benne, hogy ez az ő útja.

Már egészséges határnapot is szabott magának az indulás tekintetében, mert ebben az esetben nem játszik a „csak az alkalomra várok” szindróma, amikor is nem akar soha alkalom adódni. Olyan ez, mint mikor a három madár közül egy se repül el. A példában szereplő földműves azonban  "elrepül". Egyszerűen azért, mert már képes beülni a kamionba a banánjai mellé.

„Ne várj, a legjobb alkalom soha nem fog elérkezni. Kezdj hozzá ott, ahol épp most vagy, és használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat útközben úgyis meg fogod találni.” (Dalai láma)

1736-ban őseimnek szüksége volt az ulmi lelkész közbenjárására, aki meghatározott összegért útiokmányokat adott, aki ott a helyszínen összeadott párokat, mert feltétel volt, hogy a határátlépő házas legyen. Szükség volt hajóra a Dunán, amit meg is vettek, és abból a faanyagból építették meg az első házaikat ott, ahol letelepedtek. Szükség volt a mesterlevelére, mert a befogadás feltétele egy mesterség ismerete volt.

Azután felülíródott a projekt, mert a mesterember is megtanult földet művelni. És persze szüksége volt egy köcsög pénzre, amiből mindezt, és az első időszakot fedezni tudta. És megérkezett a nagy semmibe.

2017. Az előző példában az alábbi terminusok változtatandók meg: ulmi lelkész- okmányiroda, házasságlevél- válási záradék, hajó- autó vagy repülőjegy, mesterlevél- diploma és nyelvtudás, a köcsög pénz ma is ugyanaz.  A nagy semmi is hasonló. Nevezhetjük zöldmezős beruházásnak is. És ma is bizony párszor átíródik a projekt. Nos, innen számítva általában mindenkinek két küzdős év következik.

A fenti két történet szereplői kitalált személyek, a szituáció az írói fantázia nyomán született. Tudatosan nem számol az emberi érzésekkel, mert ez egy rideg írás. Nem esik szó benne kötődésről, felelősségről, családról, szerelemről, honvágyról, mert ezek csak megnehezítik, felfoghatatlanul bonyolulttá vagy túl romantikussá teszik a szüzsét. Így azután nem buzdít senkit semmire. Nem buzdít döntésre, országelhagyásra, házasságkötésre, válásra, diploma vagy nyelvtudás megszerzésére, bármely köcsögben tőkeképzésre. Mert hogy ki merre megy, és kinek mikor jön el az ideje, azt maga tudja, vagy  nem tudja. 

365 nap 4.

Az idő nem ellenfél

„Amikor szerelmes leszel valakibe, a lelkébe szeretsz bele. Mert egy nap a kémia megszűnik és a külső szépség elhalványul. De a lélek kortalan, örök. Ez az igazi, valós lényed, ami mentes az egótól. És ez az a hely, ahol a szerelem lakozik.” (Daniel Nielsen)

Nyelviskolai gyakorló feladat: érvelj pro és kontra reklámok! Győzd meg a barátodat, barátnődet az éppen aktuális szituációban, majd füzetcsere, és újabb 10 perc. Kreatív feladat. Jókat nevettünk, és nagyon elgondolkodtató volt a játék. Íme egy példa. Ki gondolná, mennyi igazságot rejt? Hát pont így érvelünk naponta újra és újra minden mellett vagy ellen.

Először is érvel az egónk. Nehéz kiismerni, és még nehezebb barátságban élni vele. Pokolian megküzdünk egymással minden egyes alkalommal, amikor leülünk kávézni vagy sakkozni. Pedig ez az egyetlen módja annak, hogy mások számára is szerethetők legyünk, s hogy tudjunk szeretni, ahogy kell, hogy ne féljünk a másiknak szabadságot adni, hogy ne fájjon szeretni. Az egónkat tulajdonképpen csak az igazi mostjainkban van lehetőségünk 100%-ban kiiktatni. Amikor képesek vagyunk megállítani az időt, kikapcsolni a külvilágot, és saját forrásunkhoz a lehető legközelebb lenni. Amikor belefeledkezünk bármibe, amit örömmel teszünk. Lehet ez akármi: kertásás, játék, síelés, alkotó munka, szerelem. Ilyenkor az egónkat teljesen a padlóra küldjük. Ilyenkor valami megmagyarázhatatlan jó érzés tölt el, kielégültség, nyugalom, könnyedség. Ilyenkor egyensúlyban vannak a dolgok körülöttünk.

A manipulálhatóságunk sarokpontja is az egónk. Rajta keresztül válik kibillenthetővé az egyensúlyunk, és a segítségével tehetjük ugyanezt másokkal. Rajta keresztül támadnak a reklámok, a hatalom, és a politika. Vedd meg! Használd! Ez a legjobb választás! Szükséged van rá!… Miért is? Mert olyan jó alakú, kigyúrt, gyönyörű, örökké fiatal, ránctalan, illatos csoda leszel, mint a reklámfilmben szereplők. Meglesz mindened, amire vágysz. És persze ettől boldog, elégedett, stb. leszel. Vagy nem. Mindenesetre folyamatosan eteted és hizlalod az egódat, mígnem te magad is megtanulsz manipulálni másokat. Képes vagy bántani, megalázni naponta, hazudni naponta, és egyre fájóbban elégedetlen leszel az életeddel, mert közben magadat ugyanúgy felemészti a hatalmas egód, mint a környezetedet. Úgy érzed, már nem szeret senki. Pedig nem így van. De nem csak nekik kell változniuk, hanem neked is.

Másodszor érvel a lelkünk, a szívünk. Értelemszerűen ez a másik pólus. A jóságunk, a szeretetünk, a türelmünk, a kitartásunk. Olykor borzasztóan féltjük, mert törékeny. Olykor meg a napnál világosabb számunkra, hogy ez az egyedüli dolog, ami mindig velünk van, és soha ki nem merül. Ez az a bázis, aminek segítségével képesek vagyunk a világhoz alkalmazkodni. Pontosítok: Képesek vagyunk szeretni. Ezáltal szerethetővé válni. Ezáltal megtalálni az egyensúlyt a világgal. Ezáltal apró ponttá zsugorítani az egónkat. Ezáltal visszatérni a forráshoz, önmagunkhoz, amilyenek mindig is voltunk, vagy csak akartunk lenni, de sosem sikerült.

A lelkünk olyan, mint az évszakok. Időről időre képes megújulni. Sokféle, színes, szárnyal olykor, ellentmond néha magának is. Látszólag szélsőséges. Valójában mindig szép, mert bennünket tükröz. Nem mindig és mindenkinek egyformán szép, de van annyira színes, hogy mindig akad  valaki, aki pont ilyennek szereti. Mint ahogyan lehet szeretni vagy nem szeretni az őszt, a telet, a nyarat, vagy akár a tavaszt is. A lélek mindig a jót keresi, sosem a gonoszságot. A lelket a szeretet tartja életben. Ha nem kap szeretetet, bántják vagy alázzák, akkor összetörik. Egy biztos: manipulálni nem lehet. A lélek halhatatlan. Ezért azután valószínűleg mindig megmosolyog bennünket, amikor elégedetlenek vagyunk a testünkkel.

Harmadszor érvel a testünk is. Olykor túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig elég lenne csak az egészségére vigyáznunk. Talán épp manipuláltságunknak köszönhetően van ez így. Pedig mindenki tud eszméletlenül szexi lenni. Ha tudja, mire vágyik. Ha tudja mire képes. Ha tudja, mitől érzi jól magát. Ha tudja mit akar. Ha képes önmaga lenni. Mindegy, hogy épp hány éves. Ha van az az ember, aki megsimogatja, megöleli, aki előhúzza belőle a rejtett tartalékokat, aki beleszeret. S bár jóllehet, a lelkébe szeretünk bele mindig mindenkinek, közben  megszépülsz, ha szeretve vagy. Kisimulnak a ráncok, megfiatalodik a test, egészséges marad. Ez csak szebbé teszi az egész folyamatot, de a végén mégis itt marad, csak a lélek jön velünk tovább.

És valóban! David Bowie is 70 éves lenne, ha meg nem halt volna. És Richard Chamberlain háta is szőrös volt. Mégis mennyire szerelmesek voltunk beléjük. Hát pont így múlik el felettünk is az idő. Megőszülünk, ki előbb, ki később. Lesznek ráncaink is. És elkerülhetetlenül átrendeződünk. A súlypont a lelkünk lesz. Lassan eltűnik az egónk, és elkopik a testünk. És bár Richard Gere is megöregedett, megőrizte a fiatalos sármot, ami mindig is jellemezte. Mögötte is ott áll a lelki kiegyensúlyozottság, és a nagy szeretet, amivel a világ felé fordul: a „ Kívánom, hogy boldog légy!”- filozófiája.

"Csak akkor számít a korod, ha sajt vagy."   (Luis Bunuel)

365 nap 3.

Egyetlen hétköznap sem szürke

“Azért nem jut olyan sok ember sehova az életben, mert amikor a lehetőség kopogtat az ajtajukon, éppen a hátsó kertben keresgélik a négylevelű lóheréket.” (Walter Chrysler)

Bármennyire is jól esett volna, ha kicsit hosszabbra nyúlnak az ünnepek, az ébresztő 4.30-kor menthetetlen zenélésbe kezdett. Lágyan, kedvesen, de kérlelhetetlenül. Végig simította a kijelzőt. A szokásos első szívből jövő gondolat, csak egy szó. Egy átsuhanó érzés. Egy boldog pillanat. Mosolygott. Szíve teljes melegsége benne volt naponta ebben az egyetlen szóban. Azután arra gondolt, hogy ha az embernek a távolban is vannak barátai, mindjárt nagyobbnak érzi a világot. Két kávé egy bögrébe, tejjel, cukor nélkül, és vissza az ágyba, még negyed óra. Mindig ugyanígy. Minden reggel. Keresztben az ágyban, puhaság, melegség, jó érzések, a kávésbögre jóleső forrósága hideg kezében... Csak néz maga elé. Többnyire nem gondol semmire. Kiüresíti magát, hogy azután helyt adjon az éppen induló nap befogadására.

A hétköznap olyan, mint a szeretet. Mindig veled van. Hisz ennek a szürkének titulált, valójában meg vad színekben pompázó időnek, ami az életed, éppen te vagy a középpontja. Az ünnep meg olyan, mint a szerelem. Nagyszabású, fenséges, de nem csak rólad szól. Mint ahogy az ünnep sem. Borzasztóan könnyű olyankor szeretni, amikor minden tökéletes. Amikor végre feltétel nélkül szeretünk, akkor kitartunk egymás mellett a kevésbé tökéletes pillanatokban is. Az persze ilyenkor nem feltétel, hogy egyet is értsünk mindenben. Csak jelen legyünk.

Pár perc múlva már az autóban dübörög a zene. Téli sötétség, hűvös, ködös út. Milyen más mint valaha. Kivilágított, száraz autópályán nyolcvannal, százzal. Nem azért, mert köd van, vagy mert csúszik, itt mindig ennyi. S bár jóllehet, az utak és a technika ennek a többszörösére van tervezve, ebben az országban vannak emberi tényezők is: biztonság, környezetszennyezés, nyugalom.

A zene ébren tart. A ritmus, a dallam, az olykor beénekelt szöveg, az emlékezetes vidám családi szövegváltozatok… és a kék színű cd-n egy ködbe veszett barátság dallamai. Olykor mennyi minden eszünkbe jut. Az életünk megannyi boldog epizódja. Vannak dolgok, amik sosem szürkülnek el, egyszerűen azért, mert annyira fontosak, és annyira színesek voltak. Boldog mostok...

"Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár." (Gárdonyi Géza)

A boldogságot a legnagyobb sötétben és hidegben is képesek vagyunk megtalálni. És ebben a dimenzióban nincs későn vagy korán. Egyszerűen tüzet rakunk a kandallóban, lámpát gyújtunk a szobánkban, vagy csak egy gyertyát, sokszor az is elég. A szívünk melege, a fényünk, ami bennünk van, csak a miénk. A szeretetünk. A belső egyensúlyunk. Nincs az a sötét, nincs az a hideg, amiben ne lenne ott a megoldás, a boldogság.

Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, előbb túl kell esni a télen. Olyan ez, mint a hét bő és a hét szűk esztendő. A túlélés pedig nem egyéb, mint állandó keresés, próbálkozás, tapasztalatszerzés, tanulás… jobbulás, ötletelés. Ha az egyik irány zsákutca, akkor újratervezés… és valahogy vissza kell találni a saját kis autópályánkra. Mindig legyen egy b terv a fiókban, amit ilyenkor elő lehet húzni. Legyen megvéve egy lottószelvény az élethez, hogy esélyünk legyen a nyerésre. Legyen a fiókban mindig egy vonatjegy, vagy egy repülőjegy. Mert ha nincs út, nincs élmény, nincs találkozás. Mert ha egyre csak kapaszkodsz, kötődsz, egy reggel arra ébredsz, hogy nem az úton vagy. A leállósávban pihensz egy járásképtelen autóban, vagy egy vakvágányra tolt szerelvényben csövezel. Esetleg az útszéli kanálisban fürdesz a vadlibákkal. Persze lehet, ennek is megvan a varázsa, rövid távon… esetleg…

A harmadik kávét szürcsölgette a munkahelyen. Jólesően melengette kezeit a bögrén. Nézett maga elé. Nem tudta, mennyi idő telt el, míg semmire se gondolt. Mosolygott. Fantasztikus képeket vetített magának. A vágyait. Abban a formában megvalósulva, ahogyan eltervezte.

Robot, kávé, futószalag. Végtelenül hömpölygő idő. Nem érzed, hogy egyáltalán telik-e. Cammog, vagy száguld? Semmire se gondol az agy. Kikapcsol a tudat. A tudatalatti még be-bevetít néhány snittet. Előhív néhány mosolyt, pár könnyet az arcra, mint egy jó rendező. Felteszi a maga nyitott végű kérdéseit, ezzel szinten tartja a boldogság érzését a lélek legalsó rétegeiben. Milyen furcsa is az ember. Képes teljes biztonságban érezni magát egy helyben. Pedig a környezete nem kérdez, csak változik szakadatlanul. A tegnapi biztonsága ma egy perc alatt a holnap bizonytalanságára vált. A tökéletesből egyre csak bújnak elő a hibák.

„Csak a jelenben szabad hinni, mert egy pillanat alatt a jövő szertefoszlik.” (Dexter)

Sokszor csak ezt érzed. Azután újra nekilátsz, hogy kirakj egy új puzzle-t. És míg a munkaidő letelik a maga önelégült időtlenségében, sokszor elmosolyodsz. Örülsz a hosszabbodó téli napoknak. Annak a napi egy percnek, ami a tiéd.

Hazafele ismét mértéktelen dübörgés a rádióban és a fejben egyaránt.

Néha túl hosszúra nyújtod saját szappanoperádat. Néha megcsinálsz mégis olyan dolgokat, amit nagyon akarsz, de nem neked szánta az élet. Azután később egy csomó bajod származik belőle. Ne okolj érte semmit és senkit. Magadat se. Oly egyszerű: vagy rossz lóra tettél, vagy nincs még itt az idő. A békát persze ilyenkor elég nehéz magadnak letolni a torkodon.

Az otthon megpihentet. Visszatölti az elhasznált energiáinkat. Egy forró zuhany, néhány vidám üzenet, szeretteid, egy ínyenc vacsora, egy pohár sör, egy újabb kávé, egy nyálas film, egy jó könyv, egy kellemes zene. A megcsörrenő telefon. Mert vártad, mert hiányzott a hang. Mindegy, mit mond. Mindegy, hogy sír vagy nevet. Egyszerűen megnyugtat. Jól esik, ennyi.

Megannyi színes, boldog részlet. Megannyi nagyszerű apró most. Naponta. A legszürkébbnek tűnő napon is. Majd elalszunk ugyanazzal a képpel, ugyanazzal a szóval, amivel felébredtünk...

S jóllehet sok év alatt felépítettük életünk kétszer ötsávos, kivilágított, kátyútlan autópályáit, mégis kitesszük a nyolcvanas táblát. Mert csak egy sebesség létezik, amit mi magunk számára biztonságosnak érzünk. Itt, most. Ami mellett képesek vagyunk mosolyogni, őrült zenéket hallgatni, énekelni, átengedni előttünk a vadliba csapatot az úton, mert ők is itt laknak ezen a vidéken, és ugyanazon az úton mennek, amin mi. Igaz nem a kijelölt gyalogátkelőn, és persze keresztben. Ők más kódokkal működnek. Olyan, mintha nagy tíz kilós csónak testük zenére dülöngélne minden egyes lépésnél. Kinyújtott nyakuk nagy magabiztosságot kölcsönöz nekik. Van valami nem mindennapi szépség bennük. A méltóságteljes megjelenésükben, valami nemes egyszerűség, természetesség, kérdés nélküliség bújik meg.

És képesek vagyunk útközben gyönyörködni a tájban, ami valóban tényleg csodálatos, hiszen itt most is éppolyan zöld a legelő, mint nyáron. S a ködön és a sötéten kívül semmi sem emlékeztet a télre. Nincs havas táj, nincs mínusz 18 fok.

Csak a kandallóban pattogó tűz melege és a gyertya fénye a belső szobánkban.

"Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne," (Wass Albert)