365 nap 3.

Egyetlen hétköznap sem szürke

“Azért nem jut olyan sok ember sehova az életben, mert amikor a lehetőség kopogtat az ajtajukon, éppen a hátsó kertben keresgélik a négylevelű lóheréket.” (Walter Chrysler)

Bármennyire is jól esett volna, ha kicsit hosszabbra nyúlnak az ünnepek, az ébresztő 4.30-kor menthetetlen zenélésbe kezdett. Lágyan, kedvesen, de kérlelhetetlenül. Végig simította a kijelzőt. A szokásos első szívből jövő gondolat, csak egy szó. Egy átsuhanó érzés. Egy boldog pillanat. Mosolygott. Szíve teljes melegsége benne volt naponta ebben az egyetlen szóban. Azután arra gondolt, hogy ha az embernek a távolban is vannak barátai, mindjárt nagyobbnak érzi a világot. Két kávé egy bögrébe, tejjel, cukor nélkül, és vissza az ágyba, még negyed óra. Mindig ugyanígy. Minden reggel. Keresztben az ágyban, puhaság, melegség, jó érzések, a kávésbögre jóleső forrósága hideg kezében... Csak néz maga elé. Többnyire nem gondol semmire. Kiüresíti magát, hogy azután helyt adjon az éppen induló nap befogadására.

A hétköznap olyan, mint a szeretet. Mindig veled van. Hisz ennek a szürkének titulált, valójában meg vad színekben pompázó időnek, ami az életed, éppen te vagy a középpontja. Az ünnep meg olyan, mint a szerelem. Nagyszabású, fenséges, de nem csak rólad szól. Mint ahogy az ünnep sem. Borzasztóan könnyű olyankor szeretni, amikor minden tökéletes. Amikor végre feltétel nélkül szeretünk, akkor kitartunk egymás mellett a kevésbé tökéletes pillanatokban is. Az persze ilyenkor nem feltétel, hogy egyet is értsünk mindenben. Csak jelen legyünk.

Pár perc múlva már az autóban dübörög a zene. Téli sötétség, hűvös, ködös út. Milyen más mint valaha. Kivilágított, száraz autópályán nyolcvannal, százzal. Nem azért, mert köd van, vagy mert csúszik, itt mindig ennyi. S bár jóllehet, az utak és a technika ennek a többszörösére van tervezve, ebben az országban vannak emberi tényezők is: biztonság, környezetszennyezés, nyugalom.

A zene ébren tart. A ritmus, a dallam, az olykor beénekelt szöveg, az emlékezetes vidám családi szövegváltozatok… és a kék színű cd-n egy ködbe veszett barátság dallamai. Olykor mennyi minden eszünkbe jut. Az életünk megannyi boldog epizódja. Vannak dolgok, amik sosem szürkülnek el, egyszerűen azért, mert annyira fontosak, és annyira színesek voltak. Boldog mostok...

"Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár." (Gárdonyi Géza)

A boldogságot a legnagyobb sötétben és hidegben is képesek vagyunk megtalálni. És ebben a dimenzióban nincs későn vagy korán. Egyszerűen tüzet rakunk a kandallóban, lámpát gyújtunk a szobánkban, vagy csak egy gyertyát, sokszor az is elég. A szívünk melege, a fényünk, ami bennünk van, csak a miénk. A szeretetünk. A belső egyensúlyunk. Nincs az a sötét, nincs az a hideg, amiben ne lenne ott a megoldás, a boldogság.

Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, előbb túl kell esni a télen. Olyan ez, mint a hét bő és a hét szűk esztendő. A túlélés pedig nem egyéb, mint állandó keresés, próbálkozás, tapasztalatszerzés, tanulás… jobbulás, ötletelés. Ha az egyik irány zsákutca, akkor újratervezés… és valahogy vissza kell találni a saját kis autópályánkra. Mindig legyen egy b terv a fiókban, amit ilyenkor elő lehet húzni. Legyen megvéve egy lottószelvény az élethez, hogy esélyünk legyen a nyerésre. Legyen a fiókban mindig egy vonatjegy, vagy egy repülőjegy. Mert ha nincs út, nincs élmény, nincs találkozás. Mert ha egyre csak kapaszkodsz, kötődsz, egy reggel arra ébredsz, hogy nem az úton vagy. A leállósávban pihensz egy járásképtelen autóban, vagy egy vakvágányra tolt szerelvényben csövezel. Esetleg az útszéli kanálisban fürdesz a vadlibákkal. Persze lehet, ennek is megvan a varázsa, rövid távon… esetleg…

A harmadik kávét szürcsölgette a munkahelyen. Jólesően melengette kezeit a bögrén. Nézett maga elé. Nem tudta, mennyi idő telt el, míg semmire se gondolt. Mosolygott. Fantasztikus képeket vetített magának. A vágyait. Abban a formában megvalósulva, ahogyan eltervezte.

Robot, kávé, futószalag. Végtelenül hömpölygő idő. Nem érzed, hogy egyáltalán telik-e. Cammog, vagy száguld? Semmire se gondol az agy. Kikapcsol a tudat. A tudatalatti még be-bevetít néhány snittet. Előhív néhány mosolyt, pár könnyet az arcra, mint egy jó rendező. Felteszi a maga nyitott végű kérdéseit, ezzel szinten tartja a boldogság érzését a lélek legalsó rétegeiben. Milyen furcsa is az ember. Képes teljes biztonságban érezni magát egy helyben. Pedig a környezete nem kérdez, csak változik szakadatlanul. A tegnapi biztonsága ma egy perc alatt a holnap bizonytalanságára vált. A tökéletesből egyre csak bújnak elő a hibák.

„Csak a jelenben szabad hinni, mert egy pillanat alatt a jövő szertefoszlik.” (Dexter)

Sokszor csak ezt érzed. Azután újra nekilátsz, hogy kirakj egy új puzzle-t. És míg a munkaidő letelik a maga önelégült időtlenségében, sokszor elmosolyodsz. Örülsz a hosszabbodó téli napoknak. Annak a napi egy percnek, ami a tiéd.

Hazafele ismét mértéktelen dübörgés a rádióban és a fejben egyaránt.

Néha túl hosszúra nyújtod saját szappanoperádat. Néha megcsinálsz mégis olyan dolgokat, amit nagyon akarsz, de nem neked szánta az élet. Azután később egy csomó bajod származik belőle. Ne okolj érte semmit és senkit. Magadat se. Oly egyszerű: vagy rossz lóra tettél, vagy nincs még itt az idő. A békát persze ilyenkor elég nehéz magadnak letolni a torkodon.

Az otthon megpihentet. Visszatölti az elhasznált energiáinkat. Egy forró zuhany, néhány vidám üzenet, szeretteid, egy ínyenc vacsora, egy pohár sör, egy újabb kávé, egy nyálas film, egy jó könyv, egy kellemes zene. A megcsörrenő telefon. Mert vártad, mert hiányzott a hang. Mindegy, mit mond. Mindegy, hogy sír vagy nevet. Egyszerűen megnyugtat. Jól esik, ennyi.

Megannyi színes, boldog részlet. Megannyi nagyszerű apró most. Naponta. A legszürkébbnek tűnő napon is. Majd elalszunk ugyanazzal a képpel, ugyanazzal a szóval, amivel felébredtünk...

S jóllehet sok év alatt felépítettük életünk kétszer ötsávos, kivilágított, kátyútlan autópályáit, mégis kitesszük a nyolcvanas táblát. Mert csak egy sebesség létezik, amit mi magunk számára biztonságosnak érzünk. Itt, most. Ami mellett képesek vagyunk mosolyogni, őrült zenéket hallgatni, énekelni, átengedni előttünk a vadliba csapatot az úton, mert ők is itt laknak ezen a vidéken, és ugyanazon az úton mennek, amin mi. Igaz nem a kijelölt gyalogátkelőn, és persze keresztben. Ők más kódokkal működnek. Olyan, mintha nagy tíz kilós csónak testük zenére dülöngélne minden egyes lépésnél. Kinyújtott nyakuk nagy magabiztosságot kölcsönöz nekik. Van valami nem mindennapi szépség bennük. A méltóságteljes megjelenésükben, valami nemes egyszerűség, természetesség, kérdés nélküliség bújik meg.

És képesek vagyunk útközben gyönyörködni a tájban, ami valóban tényleg csodálatos, hiszen itt most is éppolyan zöld a legelő, mint nyáron. S a ködön és a sötéten kívül semmi sem emlékeztet a télre. Nincs havas táj, nincs mínusz 18 fok.

Csak a kandallóban pattogó tűz melege és a gyertya fénye a belső szobánkban.

"Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne," (Wass Albert)