„Visszamenőleg
megértek néhány dolgot az életemből. (...) Huzatos, didergő
hézag volt bennem, eleven kudarcérzés... Megkérdőjelezte minden
magamba vetett hitemet... Talán most meg tudok tőle szabadulni.
Lezárhatok valamit, ami nyitott volt, de nem a jövő felé, hanem a
múltba. Az ember ne nézzen hátra.” (Galgóczi Erzsébet)
Bizony
messze jutottam. Imigyen kicsit megtorpantam az írásban is.
Mindegyre hatalmukba kerítenek amolyan határátkelős-gondolatok.
Végletesen és visszavonhatatlanul fényévekre távolodom attól az
országtól, amihez egy fél évszázad kötött mélyre ásott
gyökerekkel. S bár úgy lehet, ennek oka egyrészt a tudatos
asszimilációs törekvésem, másrészt a két hely vaskos
különbözősége. A jelen i betűjére a pontot mégis a választási
eredmények tették fel.
Három
éve figyelem ugyan kívülről, olykor dühösen, olykor szomorúan,
olykor aggódva, olykor reménykedve, mindig a szívemen viselve
annak a „lángoktól ölelt kis ország”-nak a sorsát,
naprakészen követve az eseményeket… Hátha… És nem… Nincsen
hátha... Minden hátha szertefoszlott.
„Bár
az erdő zsugorodott, a fák továbbra is a fejszére szavaztak, mert
a nyele fából volt, s azt hitték, hogy közülük való…” (ha
esetleg valaki tudná, hogy kitől származik, mert szerző nélkül
repked a neten)
Szavaztam/választottam.
Nem most, hanem akkor, amikor eldöntöttem, hogy határátkelő
leszek. Ebből a szempontból indifferens volt, hogy megyek-e a
konzulátusra szavazni, vagy nem. Más szempontból meg annak is
megvolt az oka, hogy miért úgy.
Azon
a bizonyos április eleji éjszakán töröltem a magyar
hírportálokat az üzenőfalamról, így most már csak azt olvasom,
amit az ismerőseim megosztanak. Néha úgy érzem, bőven sok az is.
Kérlelhet
bárki. Még a világ legszebb, legromantikusabb szerelméért sem
költöznék „haza”. Idézőjelben a múltam. A jelenem és a
jövőm meg itt van. Tehát nekem itt van itthon, és itt van az
otthon. Mostanra még a szerelmekkel is ehhez kell igazodnom.
Megváltoztam.
Nagyon. Annyira, hogy magamnak is feltűnik, mennyire máshogyan
állok dolgokhoz. Ez nem baj. Az lenne a baj, ha még mindig a
múltamon rágódnék. Egy szabad országban élek. Független
vagyok. Kimondhatom, amit gondolok, le is írhatom.
Dolgozni
itt is kell. Nem 24 órában. Mindent csak ráérősen, nyugodtan,
mert a hollandok is ráérősek és nyugodtak. Dolgoznak. Adót
fizetnek, amit senki sem lop el, amiből utakat, iskolákat,
kórházakat építenek vagy újítanak fel. Többféle nyugdíjat
fizetnek, amely minden verziója örökölhető ha előbb meghalsz,
mint igénybe vennéd. Biztosításokat kötnek mindenre, mert az jó,
ha bármi történik. Akadálymentesítettek a járdák, a
tömegközlekedés, az intézmények, az üzletek. Mert itt a sérült
ember is számít. Vannak persze itt igazi migráncsok is, nem
beszéltem még velük. Nem érnek rá, mert nyelvet tanulnak, meg
szakmát, akinek nincs. Azért, hogy beilleszkedjenek mihamarabb,
dolgozzanak, adót fizessenek, gyerekeket nemzzenek, éljenek meg a
maguk lábán. Amúgy meg majdnem az egész ország „jöttment”,
ami errefelé nem zavar senkit. Valóban, ehhez is másféle
gondolkodásmód szükségeltetik. És tényleg nem erőszakolják
meg a nőket, nem kell ettől tartani, mint a szabolcsi
öregasszonynak. És nem kell emiatt a diktatúrára sem szavaznunk.
Aki dolgozik, az megél, nem csak él. Ez nagyon fontos. Ezért még
inkább várom azt a másfél évet, amikor teljes jogú állampolgára
lehetek ennek az országnak, ami azzal is jár egyben, hogy a
jelenlegiről le kell mondanom. Nem véletlenül adnak ennek a
döntésnek öt évet.
Kétféle
ember létezik. Az egyik a fotelben ülve gyártja a problémákat,
az elméleteket, az ellenérveket, ha változni, változtatni kell az
életében. A másik meg összeszorítja a fogát, néha leül
útközben kisírni, kidühöngeni vagy csak kipihenni magát,
mindeközben megold mindent. A karosszék nagyon kényelmes. Nehéz
felemelkedni belőle. Persze kivándorlónak lenni sem egyszerű,
mint ahogy bevándorlónak lenni sem az. Ekképpen az igazi vándor
egyáltalán nem tekinthető elveszett embernek. Nyilván nem válik
vándorrá minden ember, és igazi vándorrá meg még kevesebben
lesznek. Mivel nem vagyunk egyformák. S ez így jól is van.
„Aki
a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell.”
(Stendhal)
Szinte
teljesen biztos, hogy minden változás fájdalmakkal is jár.
Miközben belekóstolunk az ismeretlenbe, nem tudjuk, hogy az édes
lesz-e, vagy savanyú. Az
is csak sejthető, hogy a pozitív és a negatív dolgok mennyire
lesznek majd egyensúlyban. Benne van a pakliban a nehézség és a
boldogság egyaránt. Ezt mindenki képes elfogadni, ki könnyebben,
ki nehezebben. Kikerülni
nem lehet, legfeljebb végig csinálni. Amikor
belevágunk egy új projektbe, akkor pontosan tudjuk, és be is
vállaljuk, hogy történni fognak velünk a megszokottól eltérő
dolgok.
Közben
megtanuljuk elviselni a rosszat, elfogadni a jót. Ezzel egyképpen
lehet együtt élni, ha magunkban is képesek vagyunk megérteni a
rosszat és értékelni a jót. Amikor bármilyen okból átléped a
megszokott komfortzónádat és fejest ugrasz egy egészen ismeretlen
életbe, már nem félsz. Mersz élni, és mered élvezni az életet.
A
kulcsszavak: nem félsz, mersz és élvezed. Egy idő után azon
kapod magad, hogy egyre kevesebbet kínlódsz, nyugodtan éled meg a
jó és a rossz történéseket egyaránt.
A
háttérben
olyan száguldásokba is belefogsz, amire eddig nem is gondoltál.
Pl.: biciklizel, síelsz, nyelvet
tanulsz, bontogatod le a saját magad által felhúzott falakat,
sorompókat, észrevétlenül léped át a saját árnyékodat.
Eleinte kellenek hozzá a védőháló-barátok, azután meg lassan
önjáró leszel. Nagyon lassan… megtanulsz eközben türelmesnek
lenni magadhoz
és másokhoz,
és soha nem feladni semmit. Egy ismeretlen terepen minden projekt
sokszoros idő- és energiaráfordítással valósul meg. Ezeket
a dolgokat tanítja a határátkelés. Egyre cipelgeted a
távkapcsolatok terhét, miközben élvezed sokszorosan a boldog
találkozások felfokozott, leírhatatlan örömét. A
fotocellás ajtó Schipolon, ahol várod az érkezőket, ikonikus
jelentőséggel bír az életedben. Mint ahogy egyre jobban kezeled
az induló oldalon megejtett gyors, „essünkmártúlrajtaésfussunk”
elengedéseket.
Ha
egyszer is kétségbe vonod, milyen messze juthatsz, nézz vissza,
hogy milyen messziről jöttél. Emlékezz mindenre, az összes nyert
játszmádra, és a félelmeidre, amelyekkel folyton farkasszemet
néztél. Tudd mikor szerettek és mikor szerettél.
„ Az
ember olyan lény, aki kifeszített kötélen lépked, és rúdjával
érzékenyen egyensúlyoz. Rúdja egyik végén ész, öntudat,
szellem, másik végén test, ösztönök és mindaz, ami tudattalan,
földi, titokzatos. Ezekkel egyensúlyoz és ez pokolian nehéz.”
(A. Huxley)
