Egy
csésze tisztességes kávé
„Ilyesmit
manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni.
Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép
meg az eszpresszógép! És
hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem
tudnak? Na?” (Frederick Backman)
A
reggeli kávé a szertartás maga. Mindenki másképp éli meg. Ahogy
a friss darált kávé illata belengi a konyhát, majd hallod, ahogy
lassan belecsorog az életmentő folyadék a bögrébe, amin azután
hosszasan melengeted a kezed, miközben visszafészkelődsz az ágyba.
Lassan elkortyolgatod, élvezed az ízét, illatát. Előkeresed a
telefont a paplan alól, mert már megint ki tudja, hogy került oda
az éjszaka hosszúra nyúlt beszélgetés után… Elküldöd a
kihagyhatatlan epret, banánt, bogarat, visszafele megérkezik a
kihagyhatatlan virág. Ettől máris jól indul a nap. Jöhet a
második kávé, és a pörgés. A kávégép tisztességes kávét
főz, de azért nem felejtjük a kotyogó-élményt sem.
És
ott a remek internet, ami nélkül egy lépést se teszünk.
Adunk-veszünk, társat keresünk, dobáljuk jobbra meg balra az
embereket, chatelünk. És bele sem gondolunk, hogy hova le vannak
butítva az érzékeink, az érzelmeink. Nem látjuk, nem halljuk,
nem érintjük egymást.
Elmaszatolódnak a kontúrok. Olyan, mintha
nem lenne rajtad a szemüveg. A kommunikációnak pedig nagyon fontos
spektrumát képezik a felsoroltak. Mi mindenből is maradsz ki? Nem
látod a másik szemét, hogy éppen milyen színű. Nem látszik a
mosoly, a kedvesség. Nem hallatszik a hangján a szomorúság, a
rosszallás, hogy ezt most nem szabad. Nem jön át a játékosság,
az izgalom, ha valami bánt. Nem jönnek át a könnyek, a düh, a
nevetés, a csönd. Elveszik a lassú, pillanatot ízlelgető, vagy
szenvedélyes beszélgetések érzése. Egyfajta vakság és
süketség. Egy borzasztó sivár sivatagban botorkálsz, úgy, hogy
észre sem veszed, mert ilyennek szoktad meg. Hova lett mindez? Merre
is jársz? Hiszen egyesekkel és nullákkal nem tudod elmondani,
hogy mit érzel, hogy mennyire szereted, hogy hányszor gondolsz rá
naponta, hogy hányszor érzed úgy, hogy jön melletted az úton.
Helyette küldesz egy <3-et. De ez nem adja vissza úgysem az
érzést.
És
akkor még ott az írás. Már semmit sem írsz le kézzel. Az írás
pedig legalább ennyit elárul az emberről. Egész tudomány hámozza
ki belőle a lényeget (grafológia). A helyesírást már ne is
említsük, pedig ez is hozzá tartozik az alapműveltséghez.
Legalább olyan természetes dolog számomra, mint hogy tiszta ruhát
veszek, és nincs rossz fogam. Ennél csak az lehet fontosabb, hogy
rajtam legyen a szemüveg, mert anélkül nem látok. Elnézem a
holland-órán az embereket. Kínlódnak, ha valamit le kell írni
néhány mondatban. Ennek nem is mindig az az oka, hogy nyelvileg nem
lennének rá képesek. Sokkal inkább az a gond, hogy az
anyanyelvükön sem képesek írásban megfogalmazni a gondolataikat.
Ugyanígy nehéz nyelvet tanítani annak, aki nem tudja az alapvető
nyelvtani fogalmakat, de ez még messzebbre vezet.
Ezt
veszítettük el a számítógépek világában. És persze nyertünk
is vele sokat, mert valóban a világ belefér a laptopunkba, vagy a
telefonunkba.
Nyilván
felnőtt egy generáció a „digital natives”, amelynek ez nem
érték, és csodabogárnak tartja a többieket. Persze, hogy ki a
különc, az mindig csak nézőpont kérdése. Ezért nem kell hamis
énképet kialakítanunk magunkról az alapján, amit mások
gondolnak, vagy nem gondolnak rólunk, ahogy ők viselkednek velünk.
Soha nem mondta neked senki, hogy szép vagy? Ez azt is jelenti, hogy
csupa olyan emberrel hozott össze a sors, akik magukat is csúnyának
tartották. Merthogy te mindig is ilyen voltál.
A
szeretet tud jó kávét főzni, tud kézzel írni, kiváló a
helyesírása, tökéletesen fogalmaz. Felhív, hogy legalább
hallja a hangod, és elmegy oda, ahol vagy, mert látni és megölelni
is akar. Mert megadja mindennek a módját. Főz neked egy jó kávét,
vagy megiszik veled egy üveg vodkát. Sétál veled, biciklizik
veled, elvisz egy múzeumba, leül veled a kanálisparton, táncol
veled… Mindig azt teszi, amire éppen vágysz. Mert nem tud
személytelenné válni. Ő az egyedüli, aki képtelen erre. Hiába
„műanyag” a világ, a szeretet valódi benne. Ennélfogva képes
egy csomó dologra, amire nem létezik megoldás.
„A
szeretet végtelen és tud várni” (Márai Sándor)
